Kereső toggle

A Szellem erejével

Hogyan töltötte be az evangélium a Római Birodalmat?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jeruzsálemi pünkösd nem maradt egyszeri, rendkívüli esemény. A Szellemtől inspirált hívők Az első apostolok korszaka után is karizmatikus erővel hirdették az evangéliumot, és a 2. század végére már több millióan váltak a Római Birodalomban kereszténnyé. Hatékonyságuk titka a Szellem erejében rejlett.

„Betöltöttünk már mindent, ami a tiétek: a városokat, a szigeteket, a várakat, a vidéki településeket, a piactereket, magát a hadsereget, a kerületeket, a decuriákat, a palotákat, a szenátust, a fórumot, csupán a templomokat hagytuk meg nektek.” (Tertullianus, Apologia XXXVII, 4)

Tertullianus ezzel a felsorolással érzékeltette, hogy a színfalak mögött szinte láthatatlanul terjedő kereszténység a 2. század végére milyen mélyen átjárta a Római Birodalom szerkezetét, és vált egy nemzetiségeken átívelő és társadalmi korlátokat ledöntő, erőteljes spirituális mozgalommá a keleti és nyugati tartományokban. Az észak-afrikai Karthágóban tevékenykedő apologéta szerint egyetlen provinciában többen hisznek már Jézusban, mint ahányan a római hadseregben összesen szolgálnak. Ez pedig arra utal, hogy voltak olyan régiók, ahol akár félmilliónál is több keresztény élt – ennyi volt Kr. u. 135-ben a légiók összlétszáma –, birodalmi szinten pedig valószínű, hogy a 3. század elején a számuk már ötmillió fölött volt.

A négy égtáj felé

„Mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem már a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya” – szörnyülködött ifjabb Plinius Traianus császárnak. Őt a legtöbb római polgárhoz hasonlóan iszonyattal töltötte el az a gondolat, hogy rabszolgák és előkelők együtt rajonganak egy Istenért, aki nem szobrokban, hanem a szívükben lakozik. A templomok „elnéptelenedtek”, a szent ünnepek „elmaradnak”, az áldozati állatok iránt pedig „nincs kereslet” – az író szerint ez volt jellemző azokra a városokra, ahol a kereszténység „ragálya” teret nyert.

A Jézusba vetett hitben rejlő – történelmi léptékkel nézve is példa nélküli – növekedési potenciál már az 1. században, az apostolok első generációjában is rendre visszaköszön a történeti beszámolókban. Jeruzsálemben, a Templom-hegyen pünkösdkor egy nap alatt háromezren tértek meg, alig egy éven belül pedig a Péter, János és Jakab vezette első zsidó-keresztény gyülekezet már egy több tízezres, szervezett közösséggé fejlődött. Korinthoszban és Efeszoszban Pál szintén rövid idő alatt 30-50 ezres megagyülekezetet hozott létre, ráadásul úgy, hogy az utóbbi városba csak egy igehirdető házaspárral (Akvila és Priscilla), a kereskedelmi metropoliszba pedig teljesen egyedül érkezett.

A fennmaradt keresztény hagyomány egyértelműen állítja, hogy Jézus tizenkét apostola Afrikában és Ázsiában szintén a semmiből hozott létre életképes gyülekezeteket, miközben hatalmas régiókat jártak be, hirdetve és demonstrálva az evangéliumot. Eszerint például Simon Péter testvére, András a szkítáknak, Máté pedig a Kaszpi-tengernél a párthusoknak prédikált, ahol végül mártírhalált halt. A négyszázezres lakosságú Alexandriában Márk hozta létre az első keresztény közösséget, amely fénykorában olyan méretű volt, hogy a városban 108 püspököt tartottak számon. Keleti irányban Bertalan jutott a legmesszebb, aki egészen Örményország és India határvidékéig vitte az örömhírt, nyugaton pedig Pál apostol, aki lényegében egymaga kényszerítette térdre Rómát. Kelemen római püspök szerint Pál Jeruzsálemtől kezdve egészen Hispániáig – a Birodalom legnyugatibb határáig – utazott, hogy gyülekezeteket hozzon létre. Ezek pedig később olyan spirituális centrumokká váltak, amelyek kiindulópontot jelentettek a Tertullianus által rögzített, létszámban és földrajzilag is kiterjedt ébredéshez.

Hit és áttörés

Annak ellenére, hogy a történelemkönyvekben a korai kereszténység leginkább a hitvitázó, idős apologéták alakjában jelenik meg, a gyakorlatban az evangélium dinamikus terjedése messze nem a korabeli, „kapós” filozófiai és teológiai érvrendszerekre épült. Grüll Tibor ókortörténész szerint a kereszténység sikere azért is megdöbbentő, mert magának az evangéliumnak a konkrét tartalma – Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának az üzenete – minden szempontból idegen volt a rómaiak számára. Először is Jézus zsidóként élt és szenvedett Júdeában, ami egyáltalán nem hangzott jól az antiszemita előítéletekkel terhelt görög–római kultúrában. Ráadásul keresztre feszítették, ami a rabszolgák számára kiszabható legsúlyosabb és legmegalázóbb büntetésforma volt. (Nem véletlenül vált közkedvelt keresztényellenes gúnyrajzzá a keresztre feszített, szamárfejű Jézus, mivel ebben egyszerre jelent meg a Templomban szamarat imádó zsidók antiszemita legendája a kereszthalál undort és megvetést keltő motívumával.) Nem segített az evangélistáknak az sem (lásd Pál apostol athéni beszéde), hogy a Messiás testben támadt fel, ami nemcsak a józan ésszel és emberi tapasztalattal ellenkezett, de egyetlen addigi filozófiai rendszer koncepciójában sem szerepelt.

A zsidó diaszpóra is inkább csak „ugródeszkát” jelentett az ókeresztény gyülekezeteknek, mert a zsinagógák falain túl már megszűnt Mózes és a próféták tekintélye, akikre hivatkozni és támaszkodni lehetett. Az 1. század második felétől viszont döntően „pogány” közegben terjedt az evangélium, ahol a zsidókat és azok „makacs babonaságát” közutálat vette körül, amit csak tovább mélyített a birodalomellenes zelóta- és Bar Kochba-felkelés. Márpedig a társadalom számára – egészen a 2. század közepéig – a kereszténység nem volt több egy judaista szektánál, így annak minden előítéletét magán hordozta. Az evangélium nem konform és polkorrekt elemei ellenére az apostolok első generációi mégis képesek voltak arra, hogy alig néhány hét alatt az egész város figyelmét magukra vonják, és mind ellenségeik, mind követőik számát külön-külön többezres tömeggé duzzasszák fel.

Simon mágus szupersztár

Simon mágus, aki a 2–4. században író egyházi szerzők szerint a kor spirituális szupersztárja volt, és otthonosan mozgott a kor szinte valamennyi okkult irányzatában, már egészen korán – a harmincas évek végén Szamariában – szembesült azzal, hogy a keresztény igehirdetők képesek fenekestül felforgatni a „vallási piacot”. Edward Gibbon történész a szellemi földindulás előtt álló Római Birodalom vallási térképét az alábbi módon jellemezte: „A különféle vallásos kultuszokat, amelyek a Római Birodalomban érvényesültek, a nép egyformán igaznak; a filozófusok egyformán hamisnak; az állam tisztségviselői egyformán hasznosnak tartották.” Ebben a cinizmussal, babonasággal és pénzügyi, hatalmi érdekekkel átszőtt közegben tevékenykedő Simon számára világos volt, hogy tömeghatást nem lehet pusztán beszéddel elérni, hanem szellemi cirkuszt és látványosságot kell adni a népnek. A porond spirituális nagymestere három területen látott nemzetközi szinten is „értékesíthető” potenciált a kereszténységben: jelek (szémeion), erők (dünamisz) és az a képesség, hogy az apostolok „kézrátétele által adatik a Szentlélek”, így üzleti ajánlatában ezeket kérte pénzért cserébe Péter apostoltól. Ez a három elem együttesen mind arra a karizmatikus jellegre utal, ami pünkösdtől kezdve egészen a 3. század közepéig széleskörűen jellemezte az ókeresztény gyülekezeteket. (A Lélek, Szentlélek, Szellem kifejezéseket szinonimaként használjuk, jóllehet a görög pneuma kifejezésnek a mai magyarban valójában csak az utóbbi felel meg pontosan.)

Annak ellenére, hogy az eretnekségekkel szembeni hitvédő iratok – Pál leveleihez hasonlóan – jelentős intellektuális teljesítményt is hordoznak, mind a szerzők, mind a hívők elsősorban karizmatikus emberek voltak. „Pál a Lélekben hitt, amely működését őrajta és másokon keresztül fejti ki” – jellemezte a neves angol katolikus történész, Paul Johnson az első generációk szellemközpontú gondolkozásmódját. Johnson szerint – annak ellenére, hogy magát az evangéliumot „szájhagyománynak” tartja – a mozgalom dinamikája figyelemreméltó volt: „a keresztények homogén és hallatlanul férfias doktrínával, a páli evangéliummal, a kérügmával rendelkeztek, s ez jó esélyt jelentett a fennmaradásra és a terjeszkedésre” – írja az egymáshoz lazán kapcsolódó gyülekezetek láncolatáról, amelyek annak ellenére tudtak hatékonyan evangelizálni, hogy sem központi szervezéssel, sem pedig hivatali struktúrával nem rendelkeztek.

A kiküldött evangélisták évekig voltak távol az anyagyülekezettől, a kapcsolatot pedig csak a „Szellem egységébe” vetett hit jelentette, aminek a kézrátétel karizmatikus aktusa volt az alapja: „Emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van az én kezeimnek rád tétele által” – írja Pál tanítványának, Timóteusnak. Ez a tanács rámutat arra, hogy az apostolok első generációja miként adta tovább azt a dünamiszt, ami a keresztény hit belső erejét hordozta. Simon tehát ebből a pünkösdi hatalomból akart részesülni, amit nem zsidó létére olyan értékesnek látott, hogy a vagyonát adta volna érte: „Adjátok nekem is ezt a hatalmat, hogy valakire vetem kezeimet, Szent Lelket vegyen” – kérte Pétert és Jánost, mivel elsőként ismerte fel, hogy ha az apostolok tovább tudják adni a „Szellemet”, akkor egy olyan, generációkon átívelő tömegmozgalom jön létre, amivel a pogány Róma nem tud majd szembeszállni.

A páli „kérügma” (igehirdetés) ugyanis nem pusztán meggyőző volt – ahogy Paul Johnson értékeli –, hanem demonstratív erővel is rendelkezett: „És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédeiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában: hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék” – az apostol így jellemezte a korinthoszi hívők számára evangelizációs gyakorlatát. Eszerint „Jézus Krisztusról mint megfeszítettről” kezdett el beszélni, és igehirdetését végül szellemi erődemonstrációval fejezte be. Az Apostolok cselekedetei ötször említi a „Szellemben való alámerítkezést” mint látványos és külső szemlélő számára is egyértelműen megragadható eseményt. Például Kornéliusz centurio háza esetében úgy írja le, hogy a jelenlevőkre „rázuhant (epipiptó) a Szent Szellem”, és emiatt Péter kénytelen volt félbeszakítani a prédikációját, mert a pogány rómaiak eksztázisba esve „nyelveken szóltak és magasztalták az Istent”.

Ajándékok működésben

Szent Iréneusz, Lyon püspöke. Gyülekezete a 2. század végén egy karizmatikus közösség volt.
Bár a 2. és 3. századból – pont a mozgalmi jelleg miatt – viszonylag kevés írásos emlék maradt fenn, több ókeresztény utalás szerint a „Szent Szellemmel való bemerítkezés” jóval az apostolok életideje után is szerves része maradt az egyre csak növekvő gyülekezeteknek. A Kis-Ázsiában született Iréneusz a 2. század végén Galliában szolgált, és a mai Lyon helyén fekvő Lugdunum város gyülekezetének volt a püspöke. Az eretnekségek ellen című könyvében így számolt be arról, hogy – az apostolok után mintegy száz évvel – milyen formában működött a Szellem ereje:

„Azok, akik valóban az Ő tanítványai, kegyelmet nyerve Tőle, csodákat cselekszenek a Nevében, szolgálva ezzel másokat, mindenki a Tőle kapott ajándéknak megfelelően. Mert némelyek valóban és igaz módon démonokat űznek ki, olyannyira, hogy akik megtisztultak a gonosz szellemektől, hinni kezdenek Krisztusban, és csatlakoznak is az Egyházhoz. Mások az eljövendő dolgokról kapnak előzetes ismeretet: látomásokat látnak, és prófétai kijelentéseket tesznek. Megint mások kézrátétellel betegeket gyógyítanak, és azok felépülnek. Sőt, mint említettem, halottak is támadnak fel, és utána sok éven át köztünk élnek. És mit mondjak még? Számba sem lehet venni azokat az ajándékokat, amelyeket a világon szétszórtan élő Egyház megnyert Istentől, Jézus Krisztus nevében…” (Az eretnekségek ellen, 2. könyv. 32,4)

Iréneusz szerint ezek a karizmatikus jelenségek nem csupán az ősi Lyon városára korlátozódtak, hanem birodalomszerte jellemezték a kereszténységet: „Hasonló módon sok testvérről is hallunk az Egyházban, akiknek prófétai ajándékaik vannak, és akik a Szellem által beszélnek különféle nyelveket, és általános haszonra világosságra hozzák az emberek rejtett dolgait, és kijelentik az Isten titkait.” (Az eretnekségek ellen, 5. könyv. 6,1) A fent említett nyelveken szólás (glosszolália) az Újszövetségben egyértelműen a legáltalánosabb kísérőjelensége a Szent Szellemben való alámerítkezésnek, ami Pál apostol szerint legtöbbször nem emberi, hanem eksztatikus nyelvet jelentett.

Erre a mai pünkösdi mozgalomban közismert karizmatikus gyakorlatra utalhat – elutasítóan – Origenész is, aki szerint egyesek „különös, fanatikus és értelmetlen szavakon” imádkoznak az Egyházban, amiből „a racionális ember semmit nem képes felfogni, olyan homályos, annyira értelmetlen, hogy minden bolond és imposztor a saját céljaira tudja használni”. (Origenész: Celsus ellen – VII. könyv). Az előbbiekhez hasonló jelenségekről még Tertullianus is részletesen beszámol a Markion nevű eretnek ellen írt ötkötetes művében.

A nagyvárosoktól messze, a Birodalom peremvidékéig jutó evangélium már csak azért sem lehetett elsősorban intellektuális jellegű, mert szemben a magasan képzett, írástudó zsidósággal, a római provinciákban az analfabéták aránya valószínűleg meghaladta a 80-90 százalékot. Különösen azokban az alsóbb társadalmi rétegekben, ahol a kereszténység leginkább terjedt. A rabszolgák, nincstelenek és a szegény közemberek számára ugyanis a Birodalom inkább érvényesülési korlátot állított, mintsem lehetőséget nyújtott, ezért vesztenivalójuk nem lévén, hamar az evangélium elkötelezett hirdetőivé váltak. Mivel ők egyedül a megváltás egyszerű és tömör üzenetét ismerték, teológiai érvek helyett elsősorban a személyes bizonyságtevésre és a Szellem erejére építettek.

Több keresztény forrás is beszámol arról, hogy 172-ben a mai Csehország területén háborúzó Aurelius hadseregében olyan erős hittel rendelkeztek a keresztény katonák, hogy imájukkal nemcsak a saját életüket, hanem egy ízben a teljes légiót megmentették a germánoktól. A híres „esőcsodáról” még a császár római emlékoszlopa is megemlékezett. Grüll Tibor szerint a keresztényekkel szemben gyakran alkalmazott kegyetlen kivégzési formák – például a keresztre feszítés – is arra utalnak, hogy a nagyobb keresztény tömegek az alsóbb osztályokban voltak, mivel római polgárokat ebben a formában nem lehetett volna kivégezni.

Az első korinthoszi levélben Pál is utal arra, hogy a kereszténység elsősorban a társadalom peremén terjed: „Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan [hívattak] bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; (…) És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem.”

A Szellem pünkösdi tüzétől égő rabszolgák és közemberek annyira hatékonyan hirdették szájról szájra az evangéliumot, hogy a római hivatalnokok babonás járványként írták le a kereszténység terjedését, aminek alig lehet gátat szabni. Az ifjabb Plinius levele szerint a hívők egyre szaporodó csoportjai egyszerű istentiszteletet folytattak: a városon kívül gyülekeztek, dicséreteket énekeltek, imádkoztak és úrvacsorát fogyasztottak. Míg a zsidóságon belül a Törvény és a próféták passzusait értelmezték szenvedélyesen, addig a távoli nemzetekből megtért keresztények a spirituális élményeiket és az abból fakadó életbizonyságaikat oszthatták meg egymással. Tertullianus ehhez hozzáteszi, hogy az összejöveteleiken a keresztények nemcsak magukért, hanem a városukért is közbenjártak: „a gonosz szellemeket kiűzik belőletek, és az igaz Isten elé tárják érettetek imádságaikat”. Mint látjuk, a korai – 1. és 2. századi – kereszténység a közegéből fakadóan sem lehetett más, csak Szellem-központú, karizmatikus lendülete pedig keletről nyugatra betöltötte a világ leghatalmasabb birodalmát.

Közreműködött: Répás László teológus, filológus

„Tolmácsajándék” vagy szellemi nyelv?

„Miért nincs ma nyelveken szólás? Mert az Egyház már maga is beszél az összes nemzet nyelvén!” – ezzel indokolta Szent Ágoston a leggyakoribb pünkösdi karizma, a glosszolália visszaszorulását a 4. századi Egyházban. A híres ír misszionárius, Szent Patrik a Confessio című emlékiratában azonban egy erőteljes, karizmatikus élményről számol be, ahol a nyelveken szólás egyértelműen több, mint egyszerű „tolmácsajándék”:
„Egy éjszaka – Isten tudja, én nem, hogy magamban vagy hallhatóan – olyan szavakat hallottam, amiket nem értettem, kivéve a különös beszéd utolsó sorát: »Aki az életét adta érted, az szól most benned« – ekkor felébredtem és nagy örömöt éreztem. Egy másik alkalommal is megtapasztaltam, hogy miközben a testemben voltam, belül hallottam erőteljesen imádkozni [ezt a hangot]. Meglepődtem és csodálkoztam ezen, azon töprengve, hogy ki lehet az, aki bennem imádkozik. Az ima végén azonban kijelentést kaptam, hogy a Szellem. Amikor magamhoz tértem, az apostol szavai jutottak eszembe: Hasonlatosképpen pedig a Lélek is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. (Róma 8:26)”
Megtapasztalását az is hitelesíti, hogy szolgálata során az ír barbár törzsek mindenféle erőszak nélkül, tömegesen tértek át a keresztény hitre, és szenvedélyes prédikációit több ezren hallgatták.

Olvasson tovább: