Kereső toggle

A Szellem erejével

Hogyan töltötte be az evangélium a Római Birodalmat?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jeruzsálemi pünkösd nem maradt egyszeri, rendkívüli esemény. A Szellemtől inspirált hívők Az első apostolok korszaka után is karizmatikus erővel hirdették az evangéliumot, és a 2. század végére már több millióan váltak a Római Birodalomban kereszténnyé. Hatékonyságuk titka a Szellem erejében rejlett.

„Betöltöttünk már mindent, ami a tiétek: a városokat, a szigeteket, a várakat, a vidéki településeket, a piactereket, magát a hadsereget, a kerületeket, a decuriákat, a palotákat, a szenátust, a fórumot, csupán a templomokat hagytuk meg nektek.” (Tertullianus, Apologia XXXVII, 4)

Tertullianus ezzel a felsorolással érzékeltette, hogy a színfalak mögött szinte láthatatlanul terjedő kereszténység a 2. század végére milyen mélyen átjárta a Római Birodalom szerkezetét, és vált egy nemzetiségeken átívelő és társadalmi korlátokat ledöntő, erőteljes spirituális mozgalommá a keleti és nyugati tartományokban. Az észak-afrikai Karthágóban tevékenykedő apologéta szerint egyetlen provinciában többen hisznek már Jézusban, mint ahányan a római hadseregben összesen szolgálnak. Ez pedig arra utal, hogy voltak olyan régiók, ahol akár félmilliónál is több keresztény élt – ennyi volt Kr. u. 135-ben a légiók összlétszáma –, birodalmi szinten pedig valószínű, hogy a 3. század elején a számuk már ötmillió fölött volt.

A négy égtáj felé

„Mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem már a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya” – szörnyülködött ifjabb Plinius Traianus császárnak. Őt a legtöbb római polgárhoz hasonlóan iszonyattal töltötte el az a gondolat, hogy rabszolgák és előkelők együtt rajonganak egy Istenért, aki nem szobrokban, hanem a szívükben lakozik. A templomok „elnéptelenedtek”, a szent ünnepek „elmaradnak”, az áldozati állatok iránt pedig „nincs kereslet” – az író szerint ez volt jellemző azokra a városokra, ahol a kereszténység „ragálya” teret nyert.

A Jézusba vetett hitben rejlő – történelmi léptékkel nézve is példa nélküli – növekedési potenciál már az 1. században, az apostolok első generációjában is rendre visszaköszön a történeti beszámolókban. Jeruzsálemben, a Templom-hegyen pünkösdkor egy nap alatt háromezren tértek meg, alig egy éven belül pedig a Péter, János és Jakab vezette első zsidó-keresztény gyülekezet már egy több tízezres, szervezett közösséggé fejlődött. Korinthoszban és Efeszoszban Pál szintén rövid idő alatt 30-50 ezres megagyülekezetet hozott létre, ráadásul úgy, hogy az utóbbi városba csak egy igehirdető házaspárral (Akvila és Priscilla), a kereskedelmi metropoliszba pedig teljesen egyedül érkezett.

A fennmaradt keresztény hagyomány egyértelműen állítja, hogy Jézus tizenkét apostola Afrikában és Ázsiában szintén a semmiből hozott létre életképes gyülekezeteket, miközben hatalmas régiókat jártak be, hirdetve és demonstrálva az evangéliumot. Eszerint például Simon Péter testvére, András a szkítáknak, Máté pedig a Kaszpi-tengernél a párthusoknak prédikált, ahol végül mártírhalált halt. A négyszázezres lakosságú Alexandriában Márk hozta létre az első keresztény közösséget, amely fénykorában olyan méretű volt, hogy a városban 108 püspököt tartottak számon. Keleti irányban Bertalan jutott a legmesszebb, aki egészen Örményország és India határvidékéig vitte az örömhírt, nyugaton pedig Pál apostol, aki lényegében egymaga kényszerítette térdre Rómát. Kelemen római püspök szerint Pál Jeruzsálemtől kezdve egészen Hispániáig – a Birodalom legnyugatibb határáig – utazott, hogy gyülekezeteket hozzon létre. Ezek pedig később olyan spirituális centrumokká váltak, amelyek kiindulópontot jelentettek a Tertullianus által rögzített, létszámban és földrajzilag is kiterjedt ébredéshez.

Hit és áttörés

Annak ellenére, hogy a történelemkönyvekben a korai kereszténység leginkább a hitvitázó, idős apologéták alakjában jelenik meg, a gyakorlatban az evangélium dinamikus terjedése messze nem a korabeli, „kapós” filozófiai és teológiai érvrendszerekre épült. Grüll Tibor ókortörténész szerint a kereszténység sikere azért is megdöbbentő, mert magának az evangéliumnak a konkrét tartalma – Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának az üzenete – minden szempontból idegen volt a rómaiak számára. Először is Jézus zsidóként élt és szenvedett Júdeában, ami egyáltalán nem hangzott jól az antiszemita előítéletekkel terhelt görög–római kultúrában. Ráadásul keresztre feszítették, ami a rabszolgák számára kiszabható legsúlyosabb és legmegalázóbb büntetésforma volt. (Nem véletlenül vált közkedvelt keresztényellenes gúnyrajzzá a keresztre feszített, szamárfejű Jézus, mivel ebben egyszerre jelent meg a Templomban szamarat imádó zsidók antiszemita legendája a kereszthalál undort és megvetést keltő motívumával.) Nem segített az evangélistáknak az sem (lásd Pál apostol athéni beszéde), hogy a Messiás testben támadt fel, ami nemcsak a józan ésszel és emberi tapasztalattal ellenkezett, de egyetlen addigi filozófiai rendszer koncepciójában sem szerepelt.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: