Kereső toggle

Marx, a felforgató

200 éve született a rombolás és gyűlölet prófétája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kritika „nem bonckés, hanem fegyver. Tárgya: az ellensége, akit nem megcáfolni, hanem megsemmisíteni akar”. Marx ezt a fiatalon megfogalmazott alapelvét követte egész életében.

Németországban nagyszabású megemlékezéssorozattal készülnek a Marx-évfordulóra. A Marx200 weboldal köszöntője szerint rendkívüli időszakot élünk: „2017 és 2018 számos kulcsfontosságú évfordulót jelöl. 2017 őszén ünnepeltük a Tőke megjelenésének 150. évfordulóját, 2018 februárjában a Kommunista Kiáltvány 170. évfordulóját, 2018 májusában pedig 200 éve lesz, hogy megszületett Karl Marx. Emellett 2017-ben volt a 100. évfordulója az oroszországi forradalomnak, idén pedig az 1968-as világméretű megmozdulások 50. évfordulóját ünnepeljük” – írja a baloldali honlap, amely szerint mindezek az évfordulók nagyszerű alkalmak arra, hogy „megújítsuk Marx legnagyobb tanítását, a társadalmi kritikát”.

Rombolni, amit lehet

A Marx200 ünnepségsorozat szervezői jól ragadják meg Marx munkásságának a lényegét. Ez ugyanis nem valamiféle elvont eszme, hanem egy nagyon is gyakorlati cselekvési program: „minden meglévő kritikája” – ahogyan Marx már fiatalon, 1843-ban meghirdette radikális szerkesztőtársának, Arnold Rugénak írt egyik levelében.

Marx azt vallotta, hogy „a vallás kritikája minden kritika előfeltétele”. Ennek megfelelően elsősorban azokat az intézményeket akarta lerombolni – „mindenestől eltörölni” –, amelyekről azt gondolta, hogy a zsidó-keresztény civilizáció alappillérei. „Annyi rést kell ütni a keresztény állam gépezetébe, amennyit csak lehet” – ezt szintén Rugénak írta. Marx írásaiból – amelyekkel később még részletesebben foglalkozunk – kitűnik, hogy totális fordulatot akart az emberiség sorsában: meg akarta semmisíteni a magántulajdont, a családot, az emberi egyéniséget, az örök igazságokat, a nemzeteket, a múltat, a vallást és végső soron magát a zsidóságot is. Előrelátó volt: nem számolt azzal, hogy mindezt saját életében eléri, de olyan programot hirdetett, ami ma is lelkesíti híveit. („A jövőt megkonstruálni, és egyszer s mindenkorra elintézni mindent nem a mi dolgunk, de annál biztosabb az, amit jelenleg el kell végeznünk… mi odakiáltjuk neked a harc igazi jelszavát.”)

„Karl Marxnak nagyobb hatása volt mind az eseményekre, mind az emberek gondolkodására, mint a modern idők bármely más entellektüeljének” – így kezdi Paul Johnson brit történész az Értelmiségiek című esszégyűjteményében Marx bemutatását. Johnson szerint a hívei által elsősorban közgazdásznak tekintett Marx jelentőségét azonban nem a tudományban, hanem a történelemben lehet megragadni, mert „azt a fajta személyi diktatúrát, amelyet ő saját magának szánt, három legjelentősebb követője, Lenin, Sztálin és Mao Ce-tung – akik ebben hithű marxisták voltak – megvalósította, az emberiséget illetően beláthatatlan következményekkel”. 

„(Az illuminátus társaság megalapítója) Spartacus-Weishaupt napjaitól kezdve Karl Marxig, Trockijtól Kun Bélán és Rosa Luxemburgon át Emma Goldmanig folyamatosan erősödött ez a világméretű összeesküvés, amelynek célja a civilizáció megdöntése volt. (…) Már a francia forradalom tragédiájában egyértelműen felismerhető szerepet játszott. A tizenkilencedik század során minden felforgató mozgalomnak ez volt a fő forrása, és most Európa és Amerika nagyvárosainak alvilágából származó különös figurák bandája végül az orosz nép üstökét ragadta meg, és gyakorlatilag ennek a hatalmas birodalomnak a vitathatatlan uraivá váltak” – írta Winston Churchill 1920-ban a bolsevik forradalom hátteréről, a Cionizmus kontra bolsevizmus című cikkében. A zsidóság ősi földjére történő visszatérési mozgalmat, a cionizmust kezdettől fogva támogató Churchill nem tévedett: Marx és számos követője – mint arról később részletesebben is írunk – gyűlölte és megtagadta a zsidóságot, különösen azokat, akik a jövőt nem a kommunizmus hamis messianizmusában látták.

„A mennyet eljátszottam”

Marx a legősibb német városban, Trierben született, 1818. május 5-én,  igazi középosztálybeli (burzsoá) családban. Nyolc testvére közül ő volt az egyetlen fiú, aki elérte a felnőttkort, és a családi tragédiák az ő életét is végigkísérik majd: Karl Marx hét gyermeke közül csak ketten élték őt túl, és ezek a gyermekei is később mindketten öngyilkosok lettek.

Marx ősei között szüleinek mindkét ágán neves rabbik voltak: ügyvéd apja, Heinrich Marx – eredeti nevén Hirschel ha-Levi Marx – egy rabbi és egy Talmud-tudós fia volt, egyben leszármazottja a híres mainzi rabbinak, Elieser ha-Levinek. Marx anyja, Henrietta Pressbrock szintén egy rabbi lánya és híres írástudók, valamint bölcsek leszármazottja volt. Paul Johnson szerint ugyanakkor Marx már nem kapott zsidó vallásos nevelést, mert apja liberális elveket vallott, és 1824-ben – ekkor Karl hatéves volt – áttért protestáns hitre, és családjával együtt megkeresztelkedett. Marx 15 éves korában konfirmált, és a visszaemlékezések szerint egy darabig buzgó keresztény lehetett.

Csakhamar – a tinédzserkor vége felé – azonban szembefordult a hittel, és minden vallás esküdt ellenségévé vált. Ennek a fordulatnak a pontos okát nem tudjuk, de Marx legkorábbi irodalmi műveiből – mintegy 40 vers és egy verses dráma maradt fenn utána, de ennél többet is írhatott – már nyílt gyűlölet olvasható ki Isten felé. „Hogy a mennyet eljátszottam, / pontosan tudom. / Lelkem, mely Istené volt egykor, / most a Pokol számára rendeltetett” – írta a Halovány leány című költeményében. Egy másik versében előrevetíti a vallással szembeni megsemmisítő szándékát: „Leghőbb vágyam, hogy bosszút álljak azon, aki a magasban uralkodik.” Követői közül többen ezt úgy értelmezték, hogy mesterük nem Isten létét tagadta meg, hanem tudatosan átállt a másik oldalra: „Marx megszakított mindennemű kapcsolatot Istennel, és a menetelő proletárcsapatok elé a Sátánt állította” – írta Sztálin egykori nagyhatalmú oktatási minisztere, Lunacsarszkij a Szocializmus és vallás című könyvében. Nincs egyértemű bizonyíték arra, hogy Marx fiatalon csatlakozott volna valamely luciferiánus társasághoz, de egyértelműen vonzódott ahhoz az eszmerendszerhez, amely az őslázadót tisztelte az Istennel szembeforduló angyalban, aki szerintük elhozta a tudást és a megvilágosodást az emberiség számára. Marx számára Lucifer nemcsak, mint „fényhozó” volt vonzó, hanem a féktelen rombolás atyjaként is tekintett rá. Egyik kedvenc mondása volt Goethe Faustjából Mefisztó kijelentése: „Minden születő: elpusztítást érdemlő”, amit idéz egyik híres pamfletjében, a III. Napoleon ellen írt Brumaire 18 című műben. 

A 19. századi szocialista-kommunista gondolkodói között nem volt ritka az ördöggel való szimpátia (amit Mick Jagger és a Rolling Stones száz évvel később meg is énekelt). Bakunyin – Marx harcostársa az Első Internacionáléban – egyfajta szocialista hitvallásként fogalmazta meg a következőket: „Az ördög a világ első szabadgondolkodója és üdvözítője. Azáltal, hogy engedetlenné teszi, az ördög megszabadítja Ádámot, és homlokára nyomja az emberiesség és a szabadság bélyegét.” Egy másik ismert szocialista gondolkodó, Proudhon így írt a Jogosság a forradalomban és az egyházban című művében: „Gyere Sátán, te alattvalóktól és királyoktól megrágalmazott! Isten ostobaság és gyávaság, Isten zsarnokság és szegénység, Isten képmutatás és álnokság, Isten egyszerűen rossz.” Marx később ugyan szembekerült Proudhonnal, és könyvet is írt ellene, de csak gazdasági jellegű tanításait bírálta.

A gyűlölet tanítómesterei

Marx a húszas évei közepére felhagyott a verseléssel, de filozófiai, sőt gazdasági jellegű műveiben  továbbra is felbukkannak apokaliptikus sorok, amelyek a kapitalizmus várva-várt nagy válságának előszelét jelzik. Az 1856. április 14-én egy londoni forradalmi banketten elmondott híres  „horrorbeszédében” Marx a forradalmakat a „meghasadt földkéreg alól feltörő lávának” nevezi, ami elnyeli a pusztulásra ítélt óvilágot. Azt ígéri, hogy a munkásosztály hajtja majd végre ezt az ítéletet: „Az uralkodó osztályok gaztetteinek megbosszulására a középkori Németországban létezett egy titkos ítélőszék, az úgynevezett Feme-törvényszék. Ha egy házon vörös keresztjelet láttak, az emberek tudták, hogy a ház tulajdonosát a Feme elítélte. Ma Európa minden házán ott a vörös kereszt. Az ítélőbíró a történelem, a végrehajtója a proletariátus – ígérte fenyegetően, visszautalva a nyolc évvel korábban írt Kommunista Kiáltvány utolsó bekezdésére: – A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.”

A forradalmak, amelyeket Marx oly nagyra tartott, mint az új világ előhírnökeit, bebizonyították, hogy mire képes a féktelen „igazságszolgáltatás”. A francia forradalom során a válogatás nélküli kegyetlenségek már a Bastille híres ostroma során megjelentek. A vérengző tömegből néhányan a levágott emberi fejeket rudakra és póznákra tűzték, és így vonultak végig a városon. Az öldöklés egyre gyorsuló ütemben tovább folytatódott, a Mars-mezei vérengzéstől a királyi palota, a Tuileriák ostromán keresztül a nagy jakobinus terrorig.

Marx számára a francia forradalom előkészítői is példaként szolgáltak. Talán legtöbbet idézett mondását – „A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek” – Jean-Jacques Rousseau-tól kölcsönözte, aki azt írta: „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel.”

Paul Johnson szerint „bár az oltárok lerombolásának és az ész trónra emelésének a munkáját idősebb filozófusok indították el, Rousseau volt az első, aki modern Prométheuszként meggyőződéssel hirdette, hogy joga van mindenestül elvetni a fennálló rendet.” Még radikálisabb volt François-Marie Arouet, aki írói álneve alapján Voltaire-ként vált híressé. Voltaire is deistának vallotta magát, a hitről azt tartotta, hogy nem szükséges Isten megismeréséhez, mert „az értelem számára egyértelmű, hogy létezik egy szükségszerű, örök, legfelsőbb és intelligens lény. Ez nem a hit, hanem az értelem kérdése”. Egy történet szerint egyszer megkérdezték Voltaire-től, hogy megbékélt-e Istennel. „Köszönni köszönünk egymásnak – válaszolta a filozófus –, de nem beszélünk egymással.” A kereszténységről II. Frigyes porosz királynak megvetően ezt írta: „A mi hitünk kétség nélkül a legnevetségesebb, legabszurdabb és legvéresebb dolog, ami valaha is megfertőzte a világot.” Gyűlölte az intézményesült egyházat, és azt írta egyik levelében: „Zúzzátok szét a gyalázatost!”

Marx írásait egész életében áthatotta az éppen kiszemelt ellenfelei iránti kérlelhetetlen gyűlölet. Tollával nemcsak vitatkozni, hanem megszégyeníteni, sőt megsemmisíteni akart. Ebben szintén egy francia forradalmár-újságíró, Jean-Paul Marat volt a példaképe, aki a diktatúra védelmében így érvelt újságjában: „Rögtön a Bastille bevétele után… elég lett volna néhány száz fej levágása, most azonban öt- vagy hatezer fejre is szükség lehet, de ha húszezret kell levágni, akkor sem szabad időt engedni a tétovázás számára.” (folytatjuk)

Olvasson tovább: