Kereső toggle

Hogyan állította meg Germánia szelleme a Római Birodalmat?

Elveszett légiók

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Emlékezz, ó római, hogy hatalmaddal irányítod a világot! – ezzel a Vergiliustól származó ideával vágott neki Augustus, hogy egész Európát a császári sas árnyéka alá hajtsa. Egyetlen nemzet állt ellen: a birodalomverő Germánia.

Marcus Caelius centurio aggódva figyelte, ahogy századát elnyeli a ködös, nyirkos teutoburgi fenyőerdő. Szeptember közepére járt, az esőzések egyre sűrűbben érkeztek, így Germániát maguk mögött hagyva, kitartó menetben vonultak a csúszós, ismeretlen utakon téli szálláshelyükre, a Rajna vonalához.

A 18. légió rangidős századosa – akinek nevét egy sírfelirat őrizte meg – több mint három évtizede szolgálta már Augustus legfőbb álmát: Európa szívének a meghódítását. A császár nagybátyja, a Galliát elfoglaló Caesar találkozott Kr. e. 55-ben először azokkal a vad és harcias germán törzsekkel, akik uralták az északi régiók barbár világát, leigázásuk pedig alapjaiban változtatta volna meg mind az impérium, mind a Nyugat történelmét. A Dániel próféciájában szereplő „negyedik birodalom“ első uralkodója világosan látta ugyanis, hogy Róma jövője nem a bizonytalan keleti kalandokban, hanem a kontinens belsejében található. Ott talál majd nyugalomra az a két évszázada telhetetlen birodalmi szellem, ami királyok és népek sorát taposta el, hogy megvalósítsa Jupiter ígéretét – amit szintén Vergilius jegyzett fel az Aeneasban – egy „határok nélküli birodalomról“.

Germánia szelleme és Pannónia lázadása

Augustus ezért hatalmának megszilárdítása után nagy erőkkel kezdte meg Germánia meghódítását, amit szisztematikus, precíz hadjáratok során tervezett kivitelezni. Először az Alpokban és a Duna vonalán erősítette meg hatalmát, majd a Rajna folyón átlépve az első Germanicus győzelmi címmel felruházott tábornok, Drusus hajtotta végre a császár nagy invázióját a „barbárok“ földje ellen. A kortárs történetírók szerint Róma soha nem vonultatott fel még ekkora haderőt: tizenhárom légió, összesen százezer legionárius menetelt be a mai Németország szívébe, győzelmek sorozatával eltiporva a germán törzsek különböző szövetségeit. Három évnyi masszív hódítás és tíz teljes győzelmet hozó csatát követően, Kr. e. 9-ben Drusus csapatai már az Elba vonalánál álltak, ahol úgy tűnt, váratlanul könnyen hull majd az ölükbe Európa közepe, a birodalom új és hatalmas provinciája.

Amit azonban nem tudtak megtenni Germánia fiai, azt megtették Germánia „szellemei”: egy szerencsétlen balesettel megtört Róma megállíthatatlan lendülete. Amikor a tehetséges hadvezér elérte az Elba partját, Cassius Dio római történetíró szerint Drusus egy sötét éjjelen hatalmas, emberfeletti nőalakot látott az erdő sűrűjében, aki latinul szólt hozzá: „Hová mész, telhetetlen Drusus? A sors megtiltja nektek, hogy erre a földre támadjatok. Távozz, mert cselekedeteid és életed vége közel van.” Bár a megrettent parancsnok elrendelte a visszavonulást, megjövendölt végzetét nem kerülte el. A folyó partján vágtatva lova hirtelen megbotlott és maga alá temette az első Germanicust, aki egy hónapnyi gyötrő szenvedést követően végül belehalt sérüléseibe.

Augustus a megrekedt hadjárat folytatására leendő örökösét, Tiberiust küldte be az „elátkozott“ német erdőkbe, hogy befejezze a provincia megalapítását. Katonai szinten ezúttal is diadalmasan folytatódtak a hadműveletek, a germán törzsek sorra szövetségre léptek Rómával. A célegyenesben járó küldetést viszont újra „láthatatlan” erők akadályozták meg. Mégpedig hazánkban, a Duna menti Pannóniában. A kormányzó a frissen leigázott tartomány népeit olyan ütemben akarta civilizálni és főként adóztatni, hogy a büszkeségében megsértett lakosság elemi erővel lázadt fel. A történetírók szerint közel 200 ezren fogtak össze egyesített erővel a fokozódó elnyomással szemben. A meglepett római csapatok nagy része elvérzett a gerillaháborúban, ezért a császár veteránokat, sőt még rabszolgákat is besorozott a seregbe annak érdekében, hogy megmentse a megtizedelt pannóniai légiókat.

Jeruzsálemből a teutoburgi erdőbe

A három évig tartó folyamatos csatározások idején Germánia meghódítása megtorpant. A leendő provincia alapjait jelentő erődök építését megszakítva több tízezer legionáriust vezényeltek át a birodalom lázadástól égő sebébe, Pannóniába és Illyricumba. Csupán három légió, a 17., a 18. és a 19. maradt német földön, ráadásul egy új parancsnok, Quinctilius Varus irányítása alatt. Bár Velleius Paterculus leírása szerint a kormányzó „testileg, lelkileg és jellembeli adottságaiban is egyaránt gyenge ember” volt, Augustus mégis nagy becsben tartotta, mert Júdeában kemény kézzel fojtotta el a Nagy Heródes halálát követő zsidó felkelést. Csak Jeruzsálemben kétezer lázadót feszített keresztre, ígéretes erőt demonstrálva Róma felé arra, hogy a barbár germán népek betörése a lehető legjobb kezekbe kerül majd.

Varus ráadásul az új állomásterületére érkezve hamar megtalálta értékes jobbkezét, a fiatal, germán születésű római tisztet, Arminiust. A heruszk törzs vezetőjének fia ideálisan megtestesítette Augustus civilizációs vízióját, hiszen példát adott arra, miként lehet integrálni és romanizálni a barbárokat. A jövőbe mutató ifjú reménység ekkorra már egy sor katonai és diplomáciai győzelemmel segítette elő hazája leigázását. Amikor Kr. u. 9-ben a pannon lázadók megadták magukat, Janus istenének háborút jelző kapui bezárultak, ezzel jelezve a közelgő Pax Romana, a birodalom békéjének ígéretét. A nyarat csapataival az észak-német területeken töltő Varus bizakodóan tekintett a jövőbe. Bár seregével épp téli szállásra indult, a tavaszi hadjáratra újabb légiókat várt, amelyekkel reményei szerint lezárulhat majd a lázadás miatt elhúzódó provinciaalapítás. Optimizmusát az is megerősítette, hogy a germán törzsek a római iga árnyékában is láthatóan inkább egymással rivalizáltak, könnyű prédát jelentve az „oszd meg és uralkodj” elvet valló birodalmi stratégiának. Komolyabb ellenállásra képes, potenciálisan veszélyes törzsszövetségnek egyelőre semmi nyoma nem volt.

A szeptemberi viharokban menetelő Varus ezért igencsak meglepődött, amikor jobbkeze, Arminius hírt hozott neki egy nyugaton, a Kalkriese-hegységen túl kibontakozó felkelésről. A magabiztos római parancsnok nem hezitált és úgy döntött, hogy még a tél beállta előtt csírájában folytja vérbe az ellenállást. Így a biztonságos hadiút helyett a légiók a sűrű és ismeretlen teutoburgi erdőn át vonultak a Rajna partjára, hogy a megérdemelt téli pihenő előtt lángba borítsanak néhány tucat makacs barbár falut, ezzel példát statuálva a többi törzs számára.

Árulás és halál

A tapasztalt, ötvennégy éves Marcus Caelius centurio egyre nyugtalanabb lett, ahogy az előírás szerinti nyolcas menetoszlopok a kidőlt fák és a keskeny ösvény szorításában először négy, majd csupán két fős szélességűre szűkülnek. Jobb kézre tőlük a hegység meredek oldala, balra pedig a mocsaras posvány, amit felduzzasztottak az őszi esőzések. „Kocsikon, szekereken és málhás állatokon cipelték a felszereléseiket, mintha csak békeidő volna. A katonákat asszonyok, szolgák és gyerekek hada kísérte” – jellemezte Cassius Dio a siralmas harci állapotban vánszorgó hadsereget, amelyet a téli szállásváltás miatt a katonák családtagjai is követtek, nem beszélve a zsoldjukat felemésztő prostituáltak és kereskedők seregéről. Bár a három légió vékony vonala már több mint három kilométerre nyúlt, Varus mégsem aggódott. A germánok szokásait és természetét ismerő Arminius megnyugtatta, hogy a környező törzsek annyira tartanak Róma vasöklétől, hogy nem merészelnek támadást indítani. A hegységen túl forrongó lázadók pedig nem számítanak arra, hogy a légiók ilyen hamar a nyakukon lesznek.

A gyorsaság védelmet ad – gondolta a bizakodó kormányzó.

A romanizáció megtestesült „ideálja” egy reggelen azonban nyom nélkül eltűnt. Vele együtt pedig azok a szövetséges germán csapatok is, akik korábban a felderítésért és az előőrsért feleltek. A csapda készen állt. Augustus álma csődöt mondott az integrációról, és ezzel halálba küldött három teljes légiót a német erdők mélyén. Arminius valójában sosem lett római, hiába civilizálták már gyerekkorától fogva. Miután Pannóniában belülről is látta, miként lehet megverni a precíz római katonai gépezetet, titokban követeket küldött az északi német törzseknek, hogy befolyását kihasználva, számukra előnyös helyre csalja a teljes római főerőt, örökre felszabadítva ezzel őket a birodalmi iga súlya alól. Harmincezer germán csatlakozott hozzá felhívására, akik a hegyoldal fái között méregették az alattuk vánszorgó húszezer római légióst.

A halál három napja

Ahogy Arminius megszökött és átvette az irányítást, szalmából és fából készült méretes tűzgolyók sokaságát gurították le az ellenségre. A békésen beszélgető katonák megdermedtek a fentről rájuk szakadó lángtenger látványától, amit szorosan követtek a rájuk rohanó félmeztelen barbár harcosok ezrei. Diadalordításuk betöltötte a levegőt, a támadás fedezetéül szolgáló nyilak pedig válogatás nélkül küldtek legionáriust, civilt, nőt és gyereket a halálba. A tűzgolyók szétszórták az amúgy is rendezetlen római arcvonalat, akikre szó szerint ráugrottak a magasból a germán lázadók. Kegyetlen mészárlás kezdődött. Az első roham túlélői kisebb csoportokba tömörülve próbáltak ellenállni a köréjük rajzó fanatikus ellenségnek. A csata órákra több, elszigetelt gócpontra szakadt. Varusnak – aki csak most döbbent rá az árulásra – esélye sem volt arra, hogy kapcsolatot teremtsen a légiók között, így a közelgő éjszakában bízva várta a fordulatot, és remélte a sereg ütőképes egységbe formálódását.

A rangidős tisztek – mint Marcus Caelius centurio – megmaradt embereiket erőltetett menetben próbálták kivezetni a tisztásra, ahol katonai rendben tudták volna fogadni a másnap újra rájuk szakadó germán offenzívát. A futásban a pajzsukat legtöbben azonban már elhagyták, így csak részlegesen tudták a második napon megkezdődő öldöklésben érvényesíteni a megszokott fegyelmet és alakzatot. Az életükért küzdő, jól képzett legionáriusok ennek ellenére, bár tovább gyengülve, de megnyerték a csatát, és a visszavert támadás után megkezdték egy ideiglenes erődítmény felállítását, ahol bevárhatják az erdőben szétszórt seregtestek maradványait.

A harmadik napra azonban már alig érkeztek túlélők a teutoburgi fenyvesekből, így a néhány ezer körbekerített római sorsa megpecsételődött. A menekülőket addigra módszeresen lemészároló germánok kora reggel egységesen rohamozták meg a hevenyészett bázist, ahol órákig tartó közelharc során mindenkit lemészároltak. A vereség szégyenét megérző Varus önkezével vetett véget az életének, míg a mitikus tiszteletnek örvendő légiós jelvények, a rúdra tűzött sasok egytől egyig a barbárok kezébe kerültek, ami az elképzelhető legnagyobb szégyen és gyalázat volt Róma szemében. Nemcsak húszezer jól képzett, kitűnő katonáját vesztette el, hanem a légiók legyőzhetetlen erejének mítosza is a porba hullt Germánia halált hozó erdeiben.

A katasztrofális vereség híre lassan jutott el a fővárosig. Augustus lelkében és idegileg is megroppanva, őrjöngve üvöltötte a palotában: „Varus, add vissza a légióimat!” Nehéz értelmezni a császár rendkívül heves reakcióját, hiszen katonailag a veszteségek pótolhatók lettek volna, a roppant birodalom pedig továbbra is mérhetetlen erőforrással rendelkezett a büntetőakcióhoz. Az uralkodó mégis véglegesnek látta a vereséget, mintha megsejtette volna, hogy a Drusust halálba küldő német szellem neki is üzen: „Hova mész, telhetetlen Augustus? A sors megtiltja nektek, hogy erre a földre támadjatok.”

A császár keserű dühében, Varus levágott fejének a láttán – ezt a germánok küldték el neki – teljes fordulatot rendelt el Róma külpolitikájában, ami a történelem további eseményeinek ismeretében fordulópontot hozott Európa, és így a világ sorsában. Öt évvel később, halálakor már azt üzente utódjának, Tiberiusnak, hogy két évszázadnyi hódítás után fogadja el a birodalom határait, mert azokat már csak megvédeni lehet, a növekedést adó spirituális hatalom a teutoburgi erdőben végleg eltávozott belőlük. Az örökös ennek ellenére bosszúra küldte legjobb hadvezérét, a második Germanicust, aki százezres seregével szétverte a lázadást és visszaszerezte mind a három elveszett birodalmi sast, megmentve ezzel Róma becsületét. Germánia „őrangyala” azonban most is a megvert törzsek segítségére sietett: Tiberius részben féltékenységből, részben pedig Augustus aggodalmai hatására a győzelem közvetlen küszöbéről, az Elba folyó partjáról vonta vissza légióit, akik ezzel immár harmadjára mondtak le Európa szívének meghódításáról.

Százötven évvel később immár Marcus Aurelius indult Germánia meghódítására. A pestissel és égi jelekkel kísért vérontásban nem sok híja volt az ősi Németország teljes pusztulásának. A római győzelem küszöbén azonban a birodalomverő szellem újra feltámadt, halálos sebet mérve a Tiberis partjára. (folytatjuk)

Olvasson tovább: