Kereső toggle

Megátkozott reformáció

Hogyan őrölte fel a mágia a prédikátorok lelkét?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Loyolai Ignác felismerte, hogy a szellemi erő forrása nem pusztán a rítusokban rejlik, hanem a mögötte álló hitben és kitartásban. Rendje ezért mindig hosszú távra tervezett.

Pogány gyökerek és militáns harci szellem vezette háborúba a katolicizmust Magyarország visszahódításáért. Az „égi háború”, ami a neospiritiszták és a keresztények között tört ki, hazánkban is végigkísérte a reformáció első hullámát.

A pápa engem átok alá vetett. Azóta gyarapodtam testileg is, lelkileg is. Viszont én is átok alá vetettem őt, de az enyém erősebb, mint az övé. A pápa ugyanis fogy és sorvad” – ezzel vágott vissza Luther Márton X. Leó pápának 1520 decemberében, amikor megkapta tőle a kiközösítő bullát, az egyházi átkot. A reformátor kemény szavai és szilárd meggyőződése igaznak bizonyult: egy évvel később Róma püspöke halott volt, birodalma pedig egész Európában omladozni kezdett. Az általa pusztán „Nagy Babilonnak” nevezett vallási és politikai rendszer megingathatatlannak tűnő falait ötszáz éve egy új fegyver vette ostrom alá: az ige inspirált és szenvedélyes hirdetése. (Lásd: Az írás utat tör. Hetek, 2017. október 27.) Ez az erő ütközött Magyarországon azokkal, a szívek mélyén rögzült pogány tradíciókkal és hiedelmekkel, amelyek a katolikus dogmákkal együtt a magyarságot a sámánok és szkíták szellemi örökségéhez láncolták.

A „gonosz napok” támadása

Míg ma elsősorban jól magyarázható politikai indítékok és teológiai tézisek mentén gondolkodunk a reformáció terjedéséről, a tömegek szívére ható vándorprédikátorok a valóságot nemcsak természetes szinten látták, hanem meg voltak győződve arról, hogy a babonaságok és visszás egyházi gyakorlatok hátterében „ördögi” erők állnak, és elsősorban ezek áttörésén múlik, hogy az evangélium tartósan meg tud-e maradni az országban. Ezt a konfliktust a sorsukban, lelkükben és testükben is mélyen átélték. Fönnmaradt beszámolóikban nem a fizikai üldöztetéseket, hanem életüknek azokat a napjait tartották a legmélyebb próbának, amelyeket a Sátán úgymond „kiválasztott a haragra”.

Lutherhez hasonlóan, számukra is azok a magányos tusák voltak a legkeményebb, sorsfordító pillanatok, amikor szobájukba zárkózva, imában és megvallásban küzdöttek a lelkükre szakadó vádlásokkal és gyötrésekkel szemben. A támadásokat – szemben korunk modern felfogásával – nem hallucinációs képzelgésnek, hanem a Bibliában leírt természetfölötti lényeknek, démonoknak („ördögöknek”) és angyaloknak tulajdonították, akikkel szemben nemcsak a legendás tintatartót vágták a falhoz, hanem imában, zsoltárokban, az ige felolvasásával, valamint az „Úr nevével” harcoltak.

Bornemisza Péter, a híres prédikátor és költő az egyik ilyen megdöbbentő élménye során leírja, hogy nemcsak a lelkében és a testében érezte a gyötrődést és szenvedést, hanem környezete is hatása alá került az „ördögök” haragjának. Először az állatok őrültek meg az udvaron, a házőrző kutyák a tyúkoknak estek, és megették őket. A lovak a mezőn véresre marták egymást, és annyira megvadultak, hogy a közelükbe se lehetett menni. Gyermekei folyamatosan veszekedtek, a szolgák között verekedés tört ki, a nyomdászai pedig szintén ököllel estek egymásnak. Diákjai és iskolamestere – akikkel imádkozni próbált volna – folyamatos panaszáradattal terhelték, és képtelenek voltak koncentrálni az igére. Leírása szerint a feszültség a városra is kiterjedt. A helyi polgárok, a gróf és a hivatalnok mind különböző okokból, de egy időben bírálni kezdték Bornemiszát, mégpedig annyira, hogy megjegyezte: „egy ördög nem győzte volna ezeket, bizonyára seregestül jöttek (azon a napon) ellenem”. Azonban a spirituális csatát szerinte végül mégis győzelemmel zárta: „Az Úr mindazáltal nagy kegyelemmel volt hozzám, bár néha elbúsultam, panaszkodtam, de végül magamat mindig megtartóztattam. Ha nem is voltam képes ájtatosan (mélyen) könyörögni, azért mégis szüntelen Istenhez fohászkodtam.”

Ezeket a „gonosz napokat” Bornemisza máskor kísértésekből azonosította, amikor olyan erkölcstelen, gyalázatos és istenkáromló gondolatok jöttek fel benne, sokszor pont imádkozáskor, máskor pedig „ordítás, sírás, félelem és rettegés” tört rá egy váratlan pillanatban. Ezekben viszont szintén mindig erőt vett „Isten kegyelméből”. Voltak azonban olyan természetfölötti élményei is, amik már egészen drámai következményekkel jártak: „Semptén forgószél támadt Szent Jakab napján, 1577-ben a prédikáció után. Egynéhány ház előtt kéményképpen forgolódott, és a port le- és felvitte az égre. Végül az én házam elé jött, és amikor az Úr nevével titkon magamban elküldtem, rút büdös és kénköves szagot éreztem, majd elmúlt. De azután tizenketten betegedtek meg házam népéből, közülük négy gyermekem és két szolgám meghalt.”

Életének ezeket a legkeményebb éveit, valamint személyes hitharcát a reformátor egy őszinte, tabudöntögető műben, az Ördögi kísértetekben foglalta össze. Ebben nemcsak a saját – többször tragikus – élményeit írja le, hanem azok forrását is. Szerinte ezeket a katolikus klérus haragján túl a köznép körében mélyen elterjedt, pogány gyökerű átokszövegek váltották ki, amiket rendszeresen ráolvastak a faluról falura járó vándorprédikátorokra. A könyv a kortársak körében nagy hatást váltott ki, mert ők a mai felfogással ellentétben teljes mértékben meg voltak győződve arról, hogy a hatalommal és tekintéllyel kimondott szó következtében valóságos természetfölötti erők mozdulnak meg az emberek életében.

A katolicizmus sámánjai

A 16-17. századból számos olyan szövegemlék fennmaradt, amelyek bemutatják azt a több évszázados világnézeti keveréket, ami a reformáció felé forduló magyarság világképét jellemezte. A zömében kolostorokban fennmaradt varázsigék, betegségűző cédulák, mágikus praktikák és kuruzslások iratai bizonyítják, hogy a vasárnapi mise ellenére a falu népe elsősorban továbbra is az ősi, pogány szellemvilágtól várt védelmet és támogatást. Ezt a hajlamot ráadásul a klérus és szerzetesrendek is kihasználták, akik egyházi tekintéllyel adtak eszközöket a köznép praktikáihoz. Bornemisza például az egyik kuruzsló, Tardoskeddi Szerencse Benedekné szájáról nyolc olyan ráimádkozást közöl, amiket „nagyanyjától és egy misemondó paptól tanult”.

A gyöngyösi ferencesek könyvtárában fennmaradt egy ördögűző könyvecske, amiben különféle keresztény mázzal bevont pogány áldásszövegeket írtak össze a jobbágyság számára. Az útmutató szerint, ha belőlük egyet-egyet kert, szőlő vagy szántóföld négy sarkában elástak, akkor a rontó erők elkerülik a termést, de ugyanígy lehetett „oltalmazni” a házat és az istállót is. A vándorprédikátorok (például Huszár Gál) ezentúl beszámolnak szerelmi igézésről, a Földanya tiszteletéről, boszorkányságról, sőt kriminális színtű mágikus gyilkosságokról is, amelyek során rituális célra emberi fejeket használtak fel. Az oldalakat megtöltő tömény, népi okkultizmus annyira áthatotta a magyar társadalmat a faluszéli jobbágytól a nemességig, hogy Bornemisza műve alcímeként tömören ennyit írt: „Rettenetes utálatosságairól e megfertőztetett világnak”.

A „megfertőztetett világ” hátterében a katolikus burok alatt tovább élő sámánisztikus gondolkozásmód rejlett. Eszerint minden csapás oka elsősorban spirituális eredetű, végrehajtói pedig olyan „ártó szellemek”, amelyek az ember egészségére törnek, testüket megrontják, jószágát elpusztítják, termését tönkreteszik, valamint bajt és szenvedést hoznak rájuk.

Ezt a klasszikus pogány világnézetet az államalapítással párhuzamos térítőhullámok érintetlenül hagyták, mivel elsősorban a régi hitvilág külső jegyeit és társadalmi hierarchiáját akarták fölszámolni. Az emberi szív meggyőzésére nem is tettek kísérletet, hanem inkább integrálták annak vágyait és hiedelmeit a helyi vallásos folklórba. Bár ez a kölcsönös kiegyezés évszázadokra biztosította a társadalmi békét a klérus és a nép között, a reformátorok számára azonban – akik már a hit, a szívbeli meggyőződés üzenetét hirdették – folyamatos akadályt jelentett, amikor a bibliai világképet és gondolkozást tartósan el akarták ültetni a híveikben. A pogány gyökerekkel szimbiózisban élő keresztény kultúrának döntő szerepe volt abban, hogy amilyen gyorsan felvette, a magyarság olyan gyorsan le is dobta magáról a reformációt a 17. század folyamán.

Ki ad erőt Babilon láncainak?

A Fekete Madonna szobra a montserrati kegyhelyen. Innen indult útjára az ellenreformáció.
A tridenti zsinaton a sorait újra összezáró katolicizmus éppen ezért nem a hitgyakorlatát korrigálta – ahogy azt a Gasparo Contarini bíboros vezette belső reformmozgalom szorgalmazta – , hanem a Biblia helyett még mélyebbre ásott Európa pogány gyökereiben. A néplélek kultikus vonzalmára építve központi helyre emelte a Mária-kultuszt, a rekatolizáció „brandjét”, aminek kisugárzása valóban tömegeket térített vissza Róma püspökéhez. Ennek a szisztematikus „spirituális háborúnak” a hadvezére Loyolai Ignác, a jezsuita rend alapítója lett, aki szintén egy természetfölötti élmény hatására lett a spanyol király lovagjából a pápa és Madonna hűséges harcosa. Bár politikai téren racionálisan gondolkodott, az előtte álló csatát Európa lelkéért nem pusztán a logika és az érdekrendszer szabályai mentén akarta megvívni, hanem kulcskérdésnek tartotta, hogy a katolikus egyház visszanyerje korábbi spirituális hatalmát, és többé ne tudjon Luther követőinek átka erősebb lenni a pápa átkánál.

Loyolai Ignác felismerte, hogy a szellemi erő forrása nem pusztán a szimbólumokban és tekintélyi rendben, hanem a mögötte lévő mély meggyőződésben áll, amit a reneszánsz papság hedonista életvitelével erőtlenné tett, így a kimondott anatémák is hatástalannak bizonyultak.

Annak érdekében, hogy helyreállítsa a református világképben „Babilon  láncaiként” ismert katolikus szentségek és gyakorlatok vonzerejét, kihirdette a rend minden tagja számára, hogy azokat még kitartóbban, gyakrabban és lelkesebben kell folytatni a jövőben: „Te nem imádkozod a rózsafüzért, én viszont még gyakrabban és még nagyobb odaadással fogom. Te megátkozod a búcsúkat, én azonban még sokkal nagyobbra fogom azokat tartani, mint valaha is. Te kineveted a halottakért mondott imádságokat és miséket, én kétszer annyit fogok mondani. Te elítéled a szent gyónást, én még sokkal gyakrabban fogom meggyónni a bűneimet. Ha így viselkedünk, Isten biztosan segítségünkre lesz.” Üzenete az eretnekek számára világossá tette, hogy azt a belülről „rohadt” rendszert, amit Luther megroppantott, ezennel fölváltja egy olyan katolikus identitás, ami már katonás következetességgel vívja harcát mind természetes, mind természetfölötti szinten. Tudta, hogy hosszú távon az fog győzni, aki mélyebben és aktívabban gyakorolja hitét a másiknál. Ha a katolikus hívek, különösen a klérus hinni fog a pápai bullákban, szertartásokban, ereklyékben és kultuszokban, akkor azok hatalma, az „anathema sit”, vagyis a megsemmisítő átok ereje újra működni fog Európában.

Átokháború

Ezt az erőt és az ilyen „spirituális fegyvereket” a 16. század második felétől már tudatosan mozgósították a magyar ébredéssel szemben. Hali János, a pozsonyi egyház őrkanonokja és ügyésze 1553. augusztus 4-én egy levélben összefoglalta miként kell eljárni Huszár Gál eretnekkel szemben, hogy „elűzzék azokat a démonokat, amelyek ármányokkal megbilincselve tartják”. Bár a nyilvános szertartás minden eleméhez bibliai igéket fűztek (például Kóré, Dáthán és Abirám átka) a templomba „átokmisére” összesereglő lakosság számára, a külső hatás és rituálék egyértelműen mágikus jelleget öltöttek, így könnyen összekötötték annak elemeit saját népi hiedelmeikkel.

A 14 napoként, több templomban is megismétlendő kiközösítést minden esetben előre meghirdetve és nyilvánosan végezték. A miseliturgia megtartása után a papok gyertyákat gyújtottak meg, majd ezeket teátrálisan földre dobták, kifejezve Huszár Gál kárhozatát. Eközben végig Jób panaszait és Dávid ellenségeire kimondott átokszövegeit feldolgozó gregorián énekeket visszhangoztak: „Megjelentik álnokságát az egek, és a föld ellene támad. Ez a gonosz ember fizetése Istentől, és az ő beszédének jutalma a Mindenhatótól.” – kántálta például a bibliai igét latinul a kórus, a háttérben félre verve a templomi harangot. Zárásként egy keresztet emeltek föl, meghintve szenteltvízzel ami démonűző aktust jelentett, majd a tömeg kíséretében a klérus a székesegyház bejárata előtt háromszor is követ hajított Huszár Gál lakhelyének irányába.

Bár a célba vett prédikátor működését nem sikerült megakadályozni, az egyre gyakrabban és sűrűbben alkalmazott spirituális nyomásgyakorlásnak történészek nagy szerepet tulajdonítottak abban, hogy a híveinek 90 százalékát elvesztő katolikus egyház végül fokozatosan újra megerősödött, míg a lutheránusok és helvétek (kálvinisták) között egy kíméletlen és megosztó háború tört ki. Az eleve elrendelés mentén két irányba szakadó egyház vitájának elmérgesedésében döntő mértékben közrejátszott, hogy az éles tollú reformátorok, akik korábban a katolikus hitelveket és papokat ostorozták – sokszor keresetlen szavakkal –, most egymás ellen fordultak, és egymásra mondták ki a súlyosabbnál súlyosabb bibliai ítéleteket. Hogy ezek mennyire nemcsak rációból, hanem szívből születtek, jól érzékelteti Luther Márton elve, aki nem hagyta, hogy a hirtelen felindulásból leírt leveleit és műveit módosítsák, mivel azok erejét pontosan azok inspirált ihletettségének tulajdonította. A heves érzelmek azonban nem mindig tükrözték a bibliai hit mértékletességét, hanem gyakran egészen mély, becsületsértő és trágárul átkozódó hangvételt jelentettek. Ezek idővel nemcsak a pápai hatalmat és azok szolgáit ostorozták, hanem az igeértelmezésben velük éppen vitában álló hittestvéreiket is a nyilvánosság bevonásával szégyenítették meg.

A kemény, sistergő hangvétel csak részben magyarázható azzal, hogy a 16. században a magyar ébredésben dominanciára jutott a kálvinizmus merev gondolkozásmódja, hiszen már Lutherékre is jellemző volt indulataik korlátlan szabadjára engedése, többek között a zsidósággal szemben írt durva, vádló hangú írásaiban. (Luther, az első modern antiszemita? Hetek, 2013. május 24.) Mindebben döntő szerepe lehetett annak a lelki és érzelmi pressziónak is, amiről a korai reformátorok nemzedéke rendszeresen beszámolt, különösen amikor a rekatolizáció egyre erősebb hullámai döngették az igébe vetett hit falait. Az olyan személyesen átélt traumák, mint amiről Bornemisza is beszámolt, és aminek ők maguk, valamint ellenségeik is természetfölötti forrást tulajdonítottak, idővel bizonyíthatóan beépültek a reformáció tanaiba.

Ahogy Luther és Kálvin meghatározó teológiai irányváltásaiban, vagy a Károli-biblia fordításának kemény hangvétele mögött is tetten érhetők mély, megrázó sorscsapások, úgy a magyar reformátorok egymást követő nemzedéke is kimerült a Magyarország lelkéért folytatott „égi háborúban”. A 17. század elejétől a protestantizmus hangsúlya a szívből az észre tolódik át, és kizárta magából az alapvetően bibliai keretek közt folytatott démonológia gyakorlatát, a jó és rossz közötti konfliktust pedig a szenvedélyes imák és hit helyett a logika és az elme harcterére száműzi.

Nem véletlenül tartja ma az evangélikus hagyomány kommentárja Bornemisza Péter művét „teológiailag és filozófiailag elavult műnek”, mert egy olyan világban íródott, ahol a Sátán, a mágia és démonok éppolyan létező valóság voltak, mint Jézus nevének és az igének a hatalma. A 16. század lelkes prédikátorai ennek erejével ha áttörni nem is tudták, de mégis alapjaiban megrendítették a nemzet mai napig tovább élő pogány és katolikus örökségét.

Démonűzés Luther Mártontól a magyar Prédikátorokig

A korai reformáció – bibliai alapokon – teljes mértékben elfogadta a természetfölötti világ, démonok, angyalok és egyéb szellemi lények létezését. Luther önmagáról is feljegyezte, hogy ismétlődő éjszakai gyötrelmei mögött két démon áll, aminek a depresszióját is tulajdonította. Johannes Bugenhagen (Dr. Pomeranus) – aki összeadta őt feleségével, Katalinnal – 1530-ban levélben számolt be arról, miként imádkozott Jézus nevében egy fiatal lány szabadulásáért. A magyar prédikátorok is széles körben gyakorolták a gonosz szellemek – korabeli nyelvhasználatban „ördögök” – elleni küzdelmet, latin néven exorciót, aminek menetéről legrészletesebben az Erdélyi országgyűlési emlékek kilencedik kötete számolt be.
Ebben Brandenburgi Katalin, Bethlen Gábor fejedelem özvegye felé szolgált több kollégájával együtt Geleji Katona István udvari lelkész, ami közel 28 órán át tartott. A teste a leírások szerint rázkódott, és szitokszavakat szórt a prédikátorokra, azt üvöltve: „Isten sose bocsát meg neki.” Először zsoltárokat énekeltek, majd pedig az evangélium üzeneteivel szóltak hozzá. Reggelre a fejedelemasszony megnyugodott, arca kisimult, és Katona végül „szabadnak” nyilvánította. A 16. és 17. századi beszámolók között azonban van egy lényegi különbség: Jézus nevének használata fokozatosan eltűnt az iratokból, mivel azt a katolikus démonűzés babonás elemének tartották. Helyette inkább prédikálni kezdtek a megszállott embereknek, hogy meggyőzzék őket. Hamarosan ennek is véget vetettek, és a szabadító szolgálat, együtt a többi karizmatikus megnyilvánulással – csodák, hitből való gyógyulás, nyelveken szólás – kiszorult a Református és Evangélikus Egyház gyakorlatából.

Közreműködött: dr. Kulcsár Árpád történész

Olvasson tovább: