Kereső toggle

Hazahívó üzenet

100 éves a Balfour-nyilatkozat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Félelem, háború és blöff – ezek vették rá a Brit Birodalmat, hogy modern Círuszként újra otthon ígérjen a zsidóknak őseik bibliai földjén. A már csak pislákoló cionista tüzet föllobbantó diplomáciai csoda egy kitartó tudós szívében, a dohányfüstös kabinet üléstermében és az európai lövészárkokban született 1917. november 2-án.

Ezerkilencszáztizenhét, az első világháború negyedik éve. A gyors győzelem ígéretére bevonuló európai ifjúság nagy része már halott. Miután a Verdun és a Somme folyó völgyében több mint egymillió angol és francia katona veszett el értelmetlenül, a szövetséges hadvezetés világosan látta, hogy a világméretűvé duzzadó háború nem a frontvonalon, hanem a hátországban dől el. Az nyer a végén, aki több élő anyagot és vasat tud a lövészárkok feneketlen gyomrába tolni, kivéreztetve ezzel a másik oldalt. Ebben az elhúzódó halálversenyben az antant és a tengelyhatalmak egyaránt minden adu ászukat kijátszották, hogy kölcsönösen gyengítsék egymás társadalmi stabilitását, miközben saját népükből az utolsó fontot, márkát és frankot is kipréseljék a háború folytatására. Így kerülhetett ősszel a brit kabinet asztalára a cionizmus ügye, a zsidó nemzeti otthon megteremtése. A kulcsszereplő pedig egy orosz származású vegyész, Chaim Weizmann volt.

Egy inspiráló gondolat

Alig 50 szó, de Balfour Rothschild bárónak írt levele megváltoztatta a történelmet, jogalapot biztosítva a zsidó állam megalapításához.
Weizmann életrajzírója, Dr. Motti Golani szerint a külsejében egyetemi tanár, szívében viszont már kezdettől fogva államférfiként viselkedő professzor az 1903-as bázeli konferencián kapott látást arról, hogy nem az Ígéret Földjét akkor birtokló Törökországban és annak szövetségesében, II. Vilmos császár személyében kell várniuk a modern „Círuszt”, hanem London lesz az a hely, ahol kormányok közönyében pattogó ügyük végül pártfogásra talál. Ennek reménye pedig egy térkép volt, igaz, nem az Erecről, az ősi zsidó földről, hanem egy kelet-afrikai gyarmatról a mai Kenya területén. Ez a helyszín – a Palesztina helyett javasolt „Uganda-terv” – az orosz pogromok hallatán adott együttérző, és persze politikai reakció volt Anglia részéről, hogy maga mellé állítsa a bázeli kongresszust. A cionista vezetők, élükön az orosz küldöttséggel, látványosan elutasították a „felháborító” javaslatot, amivel London jó időre kiírta magát a komolyan vehető partnerek listájáról. Weizmann azonban – bár maga is elutasította a Szentföld alternatívájaként benyújtott koncepciót – fölismerte, hogy maga a gesztus történelmi jelentőségű: „Ez volt az első alkalom, hogy egy nagyhatalom – mégpedig az egyik legfontosabb – úgy gondolta, hogy komolyan számolni kell velünk mint a nemzetközösség tagjával. Ilyen korábban sosem történt” – adta vissza Golani a fellelkesült Weizmann gondolatait.

Balfour bárót a brit érdek mellett a keresztény hite is inspirálta arra, hogy támogassa a cionista mozgalmat.
Ez a fölismerés vezette az ifjú vezetőt arra, hogy elvállalja a manchesteri egyetem felkérését a kémiai tanszék oktatói posztjára. Barátai szerint döntése „őrültség” volt, mivel azzal, hogy a Bécs–Párizs–Berlin háromszögből kivonult, úgy tűnt egyfajta önkéntes száműzetésbe vonult az ügyük szempontjából jelentéktelennek tűnő gyárvárosba. Weizmann azonban már a jövőt érezte. Tíz évre rá Franciaország és Németország elmerült a háborúban, a cionista kongresszus pedig pártokra szakadt a tengely és antant törésvonalai mentén. Angliát viszont a Szuezi-csatornán keresztül érdekei továbbra is a Közel-Kelethez kötötték, ahol 1917 őszére Allenby tábornok vezetésével a brit csapatok egészen Jeruzsálem kapujáig, Beerseváig nyomultak előre az oszmán csapatokkal szemben. Oroszlánszívű Richárd után hétszáz évvel újra angol katonák készültek arra, hogy megostromolják a Szent Várost.

Weizmann okos előrelátásának köszönhetően a történelmi lehetőségre már kiterjedt kapcsolatrendszert épített ki a brit felső vezetésben, és olyan politikusokkal tartotta a kapcsolatot, mint Winston Churchill, az Admiralitás első lordja. Számára fejlesztette ki azt a lepárlási eljárást, ami lehetővé tette, hogy a tüzérségi lövedékben használt acetont tömeggyártásban is elő lehessen állítani, aminek segítségével a gyárak akkor is folytatni tudták a termelést, amikor a német tengeralattjárók blokád alá vették Angliát. Szolgálatáért – mint mindig – most sem pénzt vagy lovagi címet, hanem egy nemzeti otthont kért a brit vezetéstől a kétezer éve hontalan népe számára.

Egy történelmi pillanat, hogy blöffölj

Szenvedélye átragadt barátjára, egyben legfontosabb szövetségesére, Arthur James Balfour külügyminiszterre, akit annyira kitartóan győzködött, hogy végül a cionista ügy pártfogója lett. „Mi már akkor Jeruzsálemben éltünk, amikor London még csak egy mocsár volt!” – hangzott el a híressé vált érvelés a professzor szájából. A későbbi történelmi nyilatkozatot megalapozó szövetséget egyszerre vezette érdek és a személyes meggyőződés. A brit oldal tisztában volt vele, hogy a zsidó közösségek háborús szerepvállalása kulcsfontosságú lehet, hiszen támogatásuk pontosan azt a plusz erőforrást jelenti, amelyen a pengeélen táncoló európai konfliktus eldőlhet. Oroszországban a zsidóság egyre inkább a háborúellenes bolsevik mozgalom felé sodródott, míg a német és nemzetközi diaszpóra morális és anyagi támogatásáért küzdő Vilmos császár – aki 1898-ban még kevélyen elutasította Herzlt – késznek tűnt a török kormányt is engedményre bírni, ha azzal pénzt szerez a kimerülőben lévő hadserege számára.

A világégés paradox módon 1917-re olyan helyzetbe hozta a korábban közömbös nagyhatalmakat, hogy az addigi bezárt ajtók hirtelen szélesre tárultak a cionista vezetők előtt. Ezen lépett be a Weizmann vezette zsidó küldöttség, akik júliusban megfogalmazták a leendő Balfour-nyilatkozat első változatát. Ebben merészen három dolgot kértek: nemzeti otthont Palesztinában, autonóm kormányt és a korlátlan bevándorlás támogatását. Ezt végül az elutasítástól félő Rothschild báró lefaragta, és így maradt a nemzeti otthon megteremtésének támogatása, valamint a „szoros” együttműködés az angol kormány és a cionista szervezetek között.

A tervezet azonban így is heves kereszttűzbe került a külügyminisztériumban: nemcsak az arab lobbi, hanem meglepő módon a kabinet egyedüli nyíltan zsidó származású tisztviselője, Edwin Samuel Montagu, az indiai ügyekért felelős miniszter részéről. A cionista törekvéseken fölháborodott politikus antiszemitizmussal vádolta meg Balfourt és az angol kormányt, mivel szerinte a „zsidó haza” gondolata után már nem brit alattvalóként, hanem kívülállóként néznek rá a honfitársai, egy idegen állam polgáraként. Az asszimilációra törekvő zsidóság aggályait kifejező, indulatos kommentár rendkívül nehéz helyzetbe hozta Weizmannt, mert pontosan azt az indokot támadta meg, amire az egész cionista érvrendszer épült, miszerint „minden zsidó ősi vágyát” képviselik a kabinet előtt. Amikor Balfour nyíltan rákérdezett, hányan is támogatják őket, a szavaival az egész életművét kockára tevő professzor szemrebbenés nélkül, teljes magabiztossággal válaszolt: „Uram, a népem millióinak szívéből szólok.”

Pedig Montagunak igaza volt, amikor megkérdőjelezte a mozgalom mögötti egységet. A cionisták ugyanis valóban blöfföltek. Az amerikai támogatóik – akikre előszeretettel hivatkoztak, és akiktől a britek a háború befejezéséhez szükséges támogatást várták – valójában még a tízezer főt sem érték el, mivel mind az európai, mind az amerikai zsidóság nevetségesnek találta a gondolatot, hogy a társadalmi és anyagi helyzetét föladva a poros, kietlen Palesztinába költözzön. Sőt, Montaguhoz hasonlóan sokan az ilyen nacionalista törekvéseket okolták az antiszemitizmus terjedéséért és az asszimilációs törekvések megrekedéséért. Weizmann – mint akkoriban minden cionista – egyszerre őrlődött saját népe és a nagyhatalmak közönye között, így kénytelen volt mindkét oldal irányában blöffölni. A honfitársai felé a Brit Birodalom támogatásával „marketingelt”, az angol kormánynak pedig az amerikai és európai zsidóság hálás tömegeit ajánlotta fel az „üzletért” cserébe. Csak akkor nyerhettek, ha a nyilatkozat megszületik.

India alkirálya az arab lobbi hálójában

Ennek másik ellenlábasa az arrogáns és végletekig arabbarát Lord Curzon volt, aki Montaguhoz hasonlóan szintén Indiában tevékenykedett mint a brit korona alkirálya. A gyarmati politikában szerzett rutinja szempontjából értelmezhetetlen volt, hogy miért a Szentföld nyolcvanezer álmodozó zsidó telepesének kell kedvezni, amikor pragmatikusan több millió arabpárti hívet szerezhetnének azzal, ha a kabinet ajtót mutatna a cionistáknak. A politikus emellett emlékeztette a kormányt arra, hogy az arabokat egyszer már átverték azzal, hogy a számukra fönntartott Szíriát odadobták Franciaországnak, vagyis most inkább a zsidókat illene „becsapni”, és a másik oldalt „simogatni” az optimális külpolitikai egyensúly érdekében.

Agresszív ellenállása azonban megroppant, amikor júliusban befutottak az első hírek a cári hadsereg drámai összeomlásáról a keleti fronton. Az amortizálódott sereg nyolc nap alatt 240 kilométert hátrált, az ellentámadásra való utasítást pedig a katonák megtagadták. A helyzet elkeserítő volt. A lövészárokban, valamint a hátországban szenvedő zsidóság (az orosz néppel együtt) már annyira utálta a vérontást, hogy az angol kabinet – Curzon és Montagu aggályai ellenére – úgy látta, sürgős gesztusra van szükségük, hogy megmentsék a rohamosan kihunyó harci szellemet. Félő volt, hogy ha a megroppant birodalom kapitulál, akkor az ott állomásozó 33 német hadosztály mind rázúdul a nyugati frontra, és áttörve a szövetséges vonalakat, Párizst elérve eldönti a háborút. A megrettent angol vezetés számára a csökkenő katonai morál megfordítása mellett az Egyesült Államok élő és hadianyag forrásainak mozgósítása is egyre sürgetőbbé vált. A különböző érdekek között szlalomozó Weizmann így októberre – a hadi pánikban – megkapta a zöld lámpát: az angol kormány kész volt támogatni a zsidó otthon megteremtését.

A döntés visszavonhatatlan

A döntés annyira hirtelen született meg ebben a feszült politikai helyzetben, hogy a kabinet titkára, a magyar származású Leopold Amery alig néhány órát kapott a történelmi horderejű szöveg megfogalmazására. „Őfelsége kormánya jóindulatúlag tekint a zsidó nemzeti haza megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát” – állt a rövidke, alig 50 szavas nyilatkozatban, ami Amery szerint azért lett ilyen kurta, mert már nem maradt idejük szép szlogenekkel körbeírni. Bár a Curzon vezette arab lobbi és a Montagu képviselte asszimilációs félelem is kapott egy-egy mondatot a Rothschild báró részére november 2-án megküldött levélben, hatása mégis megrázta a közvéleményt. Különösen, hogy pont ezen a napon Allenby tábornok döntő győzelmet aratott a török 8. hadsereg fölött Gázában, amivel lényegében a Szentföld sorsa is eldőlt.

A katonai sikerek és a Balfour-nyilatkozat nyújtotta brit garancia felrázta a zsidóságot, hiszen Herzl távoli utópiája hirtelen kézzelfogható közelségbe került. Az Amerikai Cionista Szövetség tagsága a nyilatkozat után a hússzorosára nőtt, amit hasonló növekedés kísért világszerte. A cionista vezetők tekintélye – élén Chaim Weizmann-nal – megugrott, a támogatások összege a sokszorosára nőtt, delegátust küldhettek a Párizsi Békekonferenciára, valamint nemzetközi ismertségre tettek szert. Az ősi cél azonban hamar újra a nagyhatalmi fékek és konspirációk szorításába került, ahogy a brit kormány, kikerülve a háború kényszeréből, teljes erővel harcolni kezdett azzal az üggyel szemben, amiről korábban azt nyilatkozta, hogy „minden telhetőt megtesz az érdekében”.

Az arabbarát Curzon báró 1919-ben átvette a külügy irányítását, bevezette a bevándorlást limitáló Fehér Könyvet, hogy fokozatosan elfojtsák a cionista törekvéseket a Szentföldön. Az arab fél azonban így sem bocsátotta meg az „árulást”, így minden brit törekvés ellenére a náci Németországgal szimpatizált, és megkezdte a kibucok elleni terrorhadjáratokat. Hitler szintén beépítette propagandájába a Balfour-nyilatkozatot, hogy ezzel igazolja az európai zsidóság szerepét az első világháború elvesztésében. Bár már az aláíráskor bánta, a saját szavát Anglia mégsem tudta visszavonni, így hasonlóan Círusz király menleveléhez, a fölhatalmazás megteremtette a nemzetközi alapot ahhoz, hogy harminc évvel később megalakuljon Izrael, a zsidók nemzeti otthona.

Olvasson tovább: