Kereső toggle

Szivárványmítoszok

Milyen dogmákat közvetít a média a homoszexuális életformáról? (1. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Barack Obama 2016-ban elnöki rendelettel „LGBT-hónap”-nak nyilvánította júniust, és felszólította az „Egyesült Államok lakosságát, hogy ünnepeljék az amerikai nép sokszínűségét”. Obama ezzel a döntésével megkoronázta nyolcéves lankadatlan küzdelmét a szexuális alternatívák társadalmi elfogadtatásáért. Ehhez képest Donald Trump sokkal visszafogottabb, konkrétan „említést sem tett a meleg büszkeség hónapjáról” – amint azt a Newsweek egyik melegaktivista szerzője csalódottan konstatálta. Mivel Európában a különböző „Pride-ünnepek” jellemzően júliusra esnek, így immár két hónap áll rendelkezésre a médiában, hogy a társadalom torkán lenyomják azokat az LGBT-dogmákat, amelyeknek túlnyomó többsége igazolhatatlan hiedelem, vagy egyszerűen nem felel meg a tényeknek. Nézzünk néhány ilyen szivárványmítoszt!

A melegek ugyanúgy élnek, mint mi: a melegmozgalom kiemelt célja, hogy a társadalom behunyja a szemét, és tudomást se vegyen a heteroszexuálistól eltérő nemi életmód jellemző különbségeiről és jellegzetes sajátosságairól. Megjegyezzük, a tömegkultúra ugyanezt a módszert a heteroszexuális társadalmon belül is alkalmazza: a pornóipar, a prostitúció legalizálása, az ókori misztériumvallások orgiát idéző fesztiváláradata (lásd korábbi cikkünk: Liberalia gyermekei. Hetek, 2017. június 16.) a szexualitás határainak felszámolását célozza, csakúgy, mint a korábban kifejezetten homoszexuálisokra jellemző, kiemelkedő egészségügyi kockázatokat hordozó nemi érintkezési formák – az anális és orális szex – hétköznapi szexuális magatartásformákkal történő „egyenjogúsítása”. Ugyanígy a szadomazochizmust népszerűsítő sorozat, A szürke ötven árnyalata is jórészt a meleg szubkultúrából meríti kelléktárát, és alkalmazza azt az ellentétes nemű főszereplők kapcsolatára.

A vad oldal

A melegaktivisták régebben legalább őszinték voltak: Take a Walk on the Wild Side (Tégy egy sétát a vad oldalon) – énekelte 1972-ben megjelent, a transzszexualitást népszerűsítő dalában az egyik korai melegikon, Lou Reed. A hetvenes-nyolcvanas években a homoszexuális mozgalom következetesen – ha úgy tetszik, tényleg büszkén – vállalta önmagát: a féktelen, korlátokat nem ismerő pörgést, a partnereket százával, ezrével habzsoló promiszkuitást (szexuális partnerek gyakori váltogatása – a szerk.), a szenvedélyes lázadást a bevett életmóddal szemben.

A legendás Stonewall-bár a mozgalmi mítosz szerint a melegjogokért folytatott küzdelem bölcsője. A New Yorkban, egy félreeső mellékutcában működő Stonewall-bár népszerű volt a homoszexuális szubkultúra tagjainak körében. A szórakozóhelyet a manhattani olasz maffia ellenőrizte, és emiatt a rendőrség figyelmét is felkeltette. 1969. június 11-én az egyik ilyen razzia után a vendégek közül többen összeverekedtek a rendőrökkel. A csetepatéhoz a környékről több hajléktalan banda is csatlakozott, így a rendfenntartók szorult helyzetbe kerültek. A közrendet csak hajnalra sikerült helyreállítani.

Bár a liberális sajtó és politikusok egy része már akkor is igyekezett túlzott rendőri erőszaknak, kisebbségellenes intoleranciának feltüntetni az eseményt, de a Stonewall-lázadás a kortársak szemében nem javított a homoszexualitás társadalmi megítélésén, sőt inkább erősítette azt a képet, hogy a társadalom deviáns rétegei kapcsolódnak a jelenséghez.

Talán az AIDS drámája hozta meg a fordulatot: az első évtizedben elsöprő többségben a melegeket sújtó betegségre a társadalom elborzadva reagált, és az emberek ösztönösen igyekeztek elhatárolni magukat a „modern kor pestisé”-nek hordozóitól. A konzervatív társadalom „Szodoma második eljövetelétől” tartott, így a korábban dacosan és büszkén vállalt meleg, alternatív életmód általános bélyeggé kezdett válni.

Erre a helyzetre született meg válaszként a program, amellyel – a média kiemelt támogatásával – a társadalom ösztönös elutasítását igyekeztek átfordítani. Amint arról Bernard Goldberg amerikai sztárriporter magyarul is megjelent Bias (Elfogultság) című könyvében írt, a többségi társadalmat meg kellett győzni arról, hogy az AIDS ugyanúgy fenyeget mindenkit, az életmódjától függetlenül: „Miután az AIDS kisebbségi és homoszexuális csoportokat sújtott Amerikában, és miután a hagyományos Amerikát gyakorlatilag nem érintette, ezért a hírekben egy másfajta valóságot kellett megidézni. A U.S. News and World Report azt írta, hogy »Az ő betegségükből hirtelen a mi betegségünk lett.« Az USA Today fejlécén ez jelent meg: »A megbetegedések száma gyorsan növekszik a heteroszexuálisok között.« A Time magazin azt jelentette, hogy »a heteroszexuális esetek aránya (…) aggasztó mértékben emelkedik. A számadatok ma még alacsonyak, azonban az AIDS egyre növekvő fenyegetést jelent a heteroszexuális népességre is.« Az Atlantic Monthly címlapsztorija: »Heteroszexuálisok és az AIDS: a járvány második szakasza.« A háziasszonyok körében népszerű női magazin, a Ladies Home Journal ezzel, a címlapon szereplő kiajánlóval közölt cikket: »Az AIDS és a házasság: amit minden feleségnek tudnia kell.« Aztán 1987-ben minden idők egyik legkedveltebb, leghíresebb és leghallgatottabb amerikai személyisége is beszállt a ringbe, hogy a heteroszexuális AIDS-re figyelmeztessen. »Az AIDS mindkét nemet rettegéssel tölti el. A kutatások ma azt vetítik előre, hogy három év múlva minden ötödik heteroszexuális halálát már az AIDS idézheti elő. Ez 1990-et jelent. Ötből egy. Nem beszélhetünk többé homoszexuális betegségről. Higgyék nekem el.« – mondta műsorában Oprah Winfrey. És ki ne hinne Oprah-nak? Különösen, amikor egy ilyen fontos dologról van szó. Különösen akkor, amikor a szövetségi kormány közel ötmillió dolláros hirdetési kampányt kezdett »Az AIDS nem válogat« szlogennel, amely reklám elsősorban azt a csoportot célozta meg, akik nem is voltak igazi veszélyben: azokat a heteroszexuálisokat, akik nem folytattak kábítószer-élvezőkkel sem szexuális kapcsolatot” – írta tizenöt évvel ezelőtt Goldberg, és a módszer azóta világkarriert futott be: mást sem hallani, mint hogy a „melegek olyanok, mint mi, hiszen mindenki más, te is, én is”.

Kockázatok és mellékhatások

Ez azonban nem igaz: A meleg férfiak minden szempontból önpusztítóbb életet élnek, rosszabbak az életkilátásaik, fizikailag és mentálisan is.

Néhány tény ezzel kapcsolatban: Az Amerikai Járványügyi Központ (Center for Disease Control and Prevention, CDC) adatai szerint „az anális szex (amit a homoszexuális férfiak 90 százaléka gyakorol) a legkockázatosabb nemi érintkezési forma”. Egy 2010-ben megjelent orvosi tanulmány szerint a sérülékeny és fertőzéseknek leginkább kitett testrészek – a száj és a végbél – szexuális célból történő igénybevételét még kockázatosabbá teszi a népszerű síkosító szerek használata, amelyek növelik a traumás hámsérülések és a fertőzések veszélyét. A homoszexuális életmód nemcsak a nemi betegségek kockázatát növeli, hanem más negatív egészségügyi kockázatokkal is jár: a leszbikusok például elhízottabbak, mint az átlagpopuláció, éppen ezért jobban ki vannak téve az egészségkárosodásnak – állapította meg az Amerikai Közegészségügyi Társaság (American Public Health Associacion, APHA) 2007-ben készült felmérése. A csak erre a társadalmi csoportra szignifikánsan jellemző túlsúlyosság okát a szakemberek részben a leszbikusok hátterében szintén túlreprezentált gyerekkori illetve serdülőkori szexuális traumáknak tulajdonítják. A gyerekkori abúzus egyébként számos esetben jelentős mértékben hozzájárul a felnőttkori homoszexualitás kialakulásához, ami cáfolja azt az LGBT-dogmát, miszerint a melegek melegként is születnek meg. (A homoszexualitásért állítólag felelős gént egyébként a mai napig nem sikerült megtalálni, az ezzel kapcsolatos hangzatos bejelentések nem állták ki a tudományosság próbáját.)   

További súlyos egészségügyi hátrányok is kapcsolódnak a meleg életformához: a liberális mintaállamnak tartott Kanadában az LGBT-emberek mentális állapota rosszabb az átlaglakosságénál, amint azt a kanadai Közegészségügyi Informatikai Intézet 2007 és 2012 között végzett felmérése kimutatta. Egy másik liberális bezzegországban, Svédországban nagyobb a melegházasságban élők között az öngyilkosság aránya, mint a házasságban élő heteroszexuálisoknál.

A melegközösségen belül szignifikánsan magasabb a droghasználat, (ami tovább fokozza a HIV-fertőzés kockázatát) és köreikben pusztító méreteket ölt a magányosság is. Ez utóbbi okairól az ultraliberális Huffington Post A meleg magányosság járványa című cikkében azt írta, hogy a hétvégi szexpartik pörgését a hétköznapokban drogokkal pótló meleg fiatalok az egyre radikálisabb szexuális élményekben nem találnak érzelmi kapaszkodót. A gyakorlatban nem igazolódik vissza a szirupos szlogen, miszerint „a szerelemnek nincs neme”, miután az azonos nemű párok között aránytalanul magasabb a promiszkuitás, és ezzel szemben még a melegházasság sem nyújt védelmet. Mint ahogy az ellen sem, hogy homoszexualitás csökkentheti a várható élettartamot: nem csupán az AIDS és más nemi úton terjedő betegségek, hanem a fokozott mentális kockázatok miatt is.

Amit a jog nem old meg

A közkeletű toposz szerint a „melegházasság ugyanolyan, mint a hagyományos, csak a szereplők nem különböző, hanem azonos neműek”. Törvényekkel természetesen elő lehet írni az egyenlő házasság (marriage equality) követelményét, ám ettől még ez az állítás sem állja ki a realitás próbáját. Az egészségügyi kockázatokról az előbbiekben írtunk, de vegyük a monogámia példáját: nyilvánvalóan a heteroszexuális házaspárok között is előfordul – sőt gyakori – a házasságon kívüli kapcsolat, de senki nem tagadja, hogy számos házaspár élethosszig tartó módon hűséges egymáshoz. A homoszexuális házasságok esetében azonban fehér hollónak számít a monogámia. Az Ilyenek voltatok némelyek című kétórás amerikai dokumetumfilmben megszólaló homoszexuálisok drámai történeteket mesélnek erről. Egyikük elmondja, hogy több mint három évtizedes aktív homoszexuális időszaka alatt több száz olyan partnerrel találkozott, aki elvileg elkötelezett párkapcsolatban élt: „Egyetlen egy sem volt közülük, aki visszautasította volna az alkalmi szexet.” (A dokumentumfilm magyar felirattal is elérhető a YouTube-on.)

A Queerty című meleglap becslése szerint egy átlagos homoszexuális kapcsolat két hétig tart. A Journal of Sex Research orvosi szaklapban megjelent vizsgálat szerint a homoszexuális férfiak csupán 2,7 százaléka válaszolta azt, hogy monogám kapcsolatban él, és csak egy partnerrel volt életében kapcsolata. Ezzel szemben a válaszolók 21,6 százaléka 100 és 500 közé tette a partnerei számát. Egy másik, 1978-ban megjelent felmérés még szélsőségesebb életstílusra utal: az A. P. Bell és M.S. Weinberg könyvében idézett kutatás szerint a meleg férfiak 43 százaléka több mint 500, míg 28 százalékuk több mint 1000 partnerről számolt be.

(folytatjuk)

 

Harc a szavakért

Már a fogalmakkal is baj volt: a többség szemében még a görög-latin hibrid kifejezés, a degradálóbb fogalmak (például a szodómia) kiváltására bevezetett homoszexuális szó is negatív képzetekkel társult. A homoszexuális összetételben az első tag a látszat ellenére nem a homo, vagyis ember jelentésű (lásd homo sapiens) latin szóból ered, hanem az „azonos”-t jelentő homosz görög szóból. A fogalom tehát az azonos nemű emberek (mind férfiak, mind nők) közötti szexuális vonzalmat fejezi ki, nem pedig valami általános emberi tulajdonságot.
A Stonewall-lázadás után az aktivisták új fogalmat kerestek a mozgalom leírására. A választás a „gay” angol szóra esett, ami telitalálatnak bizonyult. Nyelvtani szempontból a gay sokkal rövidebb, és változatosan képezhető szó, amelynek az alapjelentése pozitív (vidám, könnyed). Ráadásul a gay kifejezésnek a huszadik században már kialakult egy frivolabb értelme is, amit a húszas évektől a hedonista (de nem homoszexuális), nagyvilági életstílusra vonatkoztattak. A hetvenes évek elején a kifejezést „elfoglalta” az ébredező homoszexuális mozgalom, és önmagában, valamint összetételeiben (gay-friendly: melegbarát, gay-rights: melegjogok stb.) kizárólag ebben az új értelemben kezdte használni – a sajtó hathatós támogatásával. A fogalmat a magyar nyelvbe az eltérő primer jelentésű, de szintén pozitív alaptartalmú „meleg” szóval honosították. Az átfogalmazással azt is elérték, hogy a melegekkel kizárólag az egymás iránti vonzalmat szabadon választó, felnőtt férfiakat azonosították, és teljesen kikerültek a képből más homoszexuális kapcsolati formák, például az általánosan elítélt pedofília jelensége. (Az aktivisták sikerét jelzi, hogy a híradásokban a kiskorúakat zaklatók – például egyházi személyek – mindig pedofilok, sohasem homoszexuálisok, akkor sem, ha azonos nemű fiatalok az áldozatok.)
A homoszexuálisok körében használt angol szleng volt eredetileg a straight (egyenes) szó is, amit ma széles körben használnak a különneműek közötti szexuális vonzalomra. A melegek egymás között megbélyegzően használták ezt a fogalmat azokra, akik feladták a homoszexuális életformát, és „kiegyenesedtek”. Ennek a negatív összefüggésnek köszönhetően a straight szó (aminek nem alakult ki magyar megfelelője) korántsem kelt olyan pozitív érzetet, mint a gay, annak ellenére, hogy a társadalom túlnyomó többsége heteroszexuálisként határozza meg magát.
Az etimológiai PR-csata eredménye az lett, hogy a többség kényszerült alkalmazkodni: az „egyeneseknek” kell viselniük azt, hogy „mások”, „eltérnek” a melegektől. Hasonló PR-siker volt az is, hogy a magzatgyilkosságot először az elvontabb, latinos hangzású abortuszként fogalmazták át, majd az abortuszpárti kampányt a „választás szabadságaként” (pro-choice) definiálták, ami minimum egyenrangú az „életvédők” (pro-life) érveivel. Sokkal könnyebb egy politikusnak a nők „választási joga” mellett érvelni, mint azt szorgalmazni, hogy korlátok nélkül lehessen megölni meg nem született magzatokat. A média pedig gondoskodott róla, hogy az „életvédők” megkapják a homofóbokkal azonos, szélsőséges, fundamentalista bélyeget.
Még nagyobb hatással volt a közgondolkodásra az, hogy a gay szóhoz hozzákapcsolták a rights (jogok) fogalmat. A „gay rights” (melegjogok) összetétellel a homoszexuális aktivisták – és a támogató média – elérték, hogy a politikusok kénytelenek legyenek felvállalni az ügyüket, ugyanis a kritikusok ebben a terminológiai keretben azonnal védekezésre kényszerülnek, hiszen ők a bigottak, diszkriminatívak, akik korlátozni akarják „mások jogait”.
A jogalkotók a lelkiismeretüket is megkönnyíthetik: nem azért kell küzdeniük, hogy kiváltságokban részesítsenek egy – a többség által bizarrnak tartott – szexuális viselkedésformát és életstílust, hanem alapvető emberi jogokért. Nem kell foglalkozniuk a homoszexualitás konkrét megjelenési formáival – az irritáló szexuális formákkal, a szadomazochistákkal, a női ruhába bújt férfiakkal, átoperált emberekkel –, mert ez nem népszerű a választók körében, „jogvédőként” azonban enélkül is progresszív politikusok lehetnek.
A fiatal melegmozgalom nagy sikere volt, amikor 1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kivette a homoszexualitást a mentális rendellenességek listájáról. A hetvenes évek végén azonban úgy tűnt, hogy a részeredmények mit sem érnek, mert a mozgalmat maga alá temeti az AIDS-járvány. A csata itt is PR-területen robbant ki. Az Amerikai Orvosi Társaság az új betegséget először „melegekkel kapcsolatos immunhiánynak” (Gay-related immune deficiency – GRID) nevezte el, mert az ismertté vált esetek szinte kizárólag dél-kaliforniai és New York-i homoszexuális férfiak voltak. Az orvosok a legveszélyesebbnek a homoszexuálisok körében széles körben elterjedt, anonim partnerekkel gyakorolt érintkezést tartották. Attól tartottak, hogy a „meleg pestis” megállíthatatlanná válik azok körében, akik évente több száz különböző partnerrel létesítenek kapcsolatot. A társadalom megrettent, különösen, miután kiderült, hogy a vírus nemcsak szexuális érintkezéssel, hanem testnedvek útján is terjed. Egy floridai kislányt homoszexuális fogorvosa fertőzött meg, számtalan más áldozat pedig az ellenőrzés nélkül adott vérátömlesztések nyomán kapta el a betegséget (mint például Arthur Ashe, a nyolcvanas évek egyik teniszlegendája, aki 1993-ben halt meg AIDS-ben). Voltak, akik már attól tartottak, hogy a középkori lepra- és pestisjárványokhoz hasonlóan nyílt támadások érik a felelősnek tartott közösségeket.
A melegaktivisták azonnal kampányt indítottak az orvosi elnevezés megváltoztatásáért, hangsúlyozva, hogy a fertőzés mindenkire veszélyt jelent. (Ez így is volt, azzal a nem jelentéktelen pontosítással, hogy mindenkire, aki homoszexuálisokkal nemi vagy más módon közvetlenül érintkezik.) Amint arról korabeli tudósításában a Time magazin beszámolt, 1982. július 27-én az Amerikai Járványellenőrzési és Megelőzési Központ rendkívüli tanácskozást tartott, amelyen egy ismert kutató, Sasu Siegelbaum javaslatára a melegekre utaló GRID-járvány helyett új, semlegesebb elnevezést fogadtak el. Ez lett a ma kizárólagosan használt AIDS (Acquired Immune Deficiency Syndrome – „Szerzett Immunhiányos Tünetegyüttes”) elnevezés. (Hogyan alakította át a homoszexuális lobbi a társadalmakat? Hetek, 2013. augusztus 16.)

Olvasson tovább: