Kereső toggle

Hogyan változtatta meg a kereszténység a világot? 4. rész

Szabadság, egyenlőség

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Folytatjuk Alvin J. Schmidt 2004-es könyvének ismertetését. A nyugalmazott amerikai szociológiaprofesszor How Christianity Changed the World című munkájában azokat a mélyreható változásokat mutatta be, amelyek az új hitnek köszönhetően pozitívan hatottak a az emberi civilizációra. Az előző részekben írtunk arról, miként ösztönözte a bibliai meggyőződés például a nők egyenlőségének megteremtését, a vállalkozás szabadságát, a kórházi vagy az egyetemi rendszer kialakulását. Most a kereszténységnek a jogegyenlőségre és az emberi méltóság védelmére gyakorolt hatásairól írunk.

A könyv szerzője megjegyzi, hogy a nyugati társadalmak szabadságra épülő rendjét a legtöbb ember a szekularizációhoz, sokszor a vallásellenes erőkhöz köti. Pedig Schmidt szerint a polgári szabadság és igazságosság eszméjét pont a kereszténység és annak képviselői vetették fel – és ennek alapja pont a hitük volt.

Igazsággal a zsarnokok ellen

A kereszténység gyökere, ahogy Pál apostol írja, a zsidóság. Így a keresztények – akik a zsidó Írásokat magukévá tették és elvitték minden néphez – ismerték a mózesi elvet: senkit sem lehet ártatlanul elítélni. Éppen ezért két vagy három tanúra volt szükség, még ha főember állt is elő a váddal. Ez azt is jelentette, hogy senki nem helyezhette magát a jog rendelkezése fölé. Ez az elv köszönt azután vissza számos angolszász ország jogrendjében. A könyv már az ókorból hoz erre egy példát: 390-ben Thesszalonikiben lázadás tört ki. Az akkori keresztény uralkodó, Nagy Theodosius feldühödött, és nem épp keresztényi módon több ezer embert végeztetett ki, hogy megtorolja egy tisztjének halálát. A milánói Szent Ambrus püspök ezt hallva nyilvános bűnbánatra szólította fel az uralkodót, aki azt először megtagadta, mire a püspök kiközösítette az egyházból. Egyhónapos hezitálás után Nagy Theodosius karácsonykor a jelenlévők meghatódásától kísérve bűnvallást tartott. Szent Ambrus leveleiből kiderül, hogy a püspököt az uralkodó szellemi állapota motiválta, és hasonlóan járt el, mint Sámuel király az ókori Izraelben, aki Dávid királyon kemény példabeszéd kíséretében számon kérte a nem is zsidó Uriás halálát.

A jog mindenki felettisége a 13. század Angliájában hozott fordulópontot az emberiség történetében. Az 1215-ös Magna Charta aláírói kikényszerítették a királytól, hogy senkit se lehessen tárgyalás nélkül börtönbe vetni, és a tulajdont sem lehetett ezután kompenzáció nélkül kisajátítani. Ez az okirat tele van keresztény utalásokkal, ráadásul egyik kezdeményezője és első változatának megfogalmazója az a Stephen Langston canterbury érsek, akinek a bibliai fejezetbeosztásokat is köszönhetjük.

A kereszténység a természetjog fogalmát is pontosította. Nem egy különálló entitásként látta, hanem Isten rendeléseként – a Tízparancsolat megtartása egyrészt minden embernek kötelező, másrészt kihirdetés vagy írásos forma nélkül is minden ember bensőjébe „be vannak írva” a törvények. A keresztények magukévá tették Pál apostol szavait: „Mert mikor a pogányok, akiknek törvényök nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényök nem lévén, önmagoknak törvényök: Mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívükbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretök és gondolataik, amelyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik.” A másik fontos változást az jelentette, ahogy John Locke, magát kereszténynek tartó és a megváltás fontosságáról is író angol filozófus a 17. században megfogalmazta: minden ember Istentől egyenlőnek teremtetett. Az embernek a veleszületett jogait egyetlen király vagy uralkodó sem veheti el.

A világ egyetlen szuperhatalma nem olyan lenne, mint ma, ha nem keresztény alapokon fogalmazták volna meg a Függetlenségi nyilatkozatot – állítja az amerikai szerző. Sorolja is a bizonyítékokat: először is a híres okirat a középkorból ismert elvet tükrözi, miszerint a kormányzat eltávolítható, ha zsarnokságba süllyed.

A nyilatkozat ráadásul azt a 8. századból való fogalmat hangsúlyozza, mely szerint bizonyos igazságok evidensek, önmagukban, bizonyítékok nélkül megállnak. (Erről idéztük az előbb Pál apostolnak a rómaiakhoz intézett szavait.) Végezetül a Függetlenségi nyilatkozat beszél a Legfelsőbb Bíróról, ami színtiszta keresztény koncepció. A szerző megjegyzi, hogy noha az alapító atyák némelyike inkább deistának mondható, rendkívül erős keresztény hatásokat mutatnak a gondolataik. A világ legerősebb hatalma tehát egyértelmű keresztény eszmék szerint definiálta magát és a társadalmi rendet, amit az újvilágban felépíteni szándékozott. Az Egyesült Államok alkotmánya talán még inkább magán viseli a keresztények keze nyomát. Montesquieu báró, a 17-18. századi francia gondolkodó, az „amerikai alkotmány keresztapja” is megállapította a keresztények által kialakított kormányzat különlegességét, amely nagyban különbözik az iszlám, a konfuciánus, a hindu vagy akár a pogány görögök általi gyakorlattól: a keresztény vallás számára idegen dolognak tartotta a despotizmust, és úgy vélte, hogy az evangéliumokban javasolt szelídség éles ellentétben áll az uralkodó alattvalói felé gyakorolt kegyetlenségével.

Egyéni felelősség, állami semlegesség

A kereszténység által hozott lényeges gondolat volt az egyén felelőssége és szabadsága. Jézus azt mondja az éjjel titokban hozzá látogató Szanhedrin-tag Nikodémusnak: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Itt a hangsúly a „valaki” szón van, tehát minden ember maga, egyedüli személyként felelős a túlvilági sorsáért. A keresztények máshol is olvashatták, hogy Mesterük szerint az üdvösség kérdése nem csoporthoz tartozás, hanem egyéni felelősség kérdése. A nyugati jogfejlődés hűen tükrözte ezt, ahogy azt már láthattuk a Magna Charta példáján is. Ezzel a kereszténység szakított a korábbi, római felfogással, hogy az egyén csak egy csoport tagjaként kaphat jogot és lehet értéke. A kereszténység egyénenként nézett az emberiségre, és mindenkit azonos bibliai jogállással szemlélt, vagyis eredendően bűnösökként, akiknek egyénenként szüksége van a megváltásra. Ezért értékelődött fel az egyes ember.

Alvin J. Schmidt a szabad vallásgyakorlásról szóló részben kritikusan leírja, hogy a történelem folyamán a magukat kereszténynek vallók hogyan semmisítették meg szisztematikusan a másként gondolkodókat – és itt sajnos nem volt különbség katolikusok és reformált hitűek között. De ugyanakkor megjegyzi, hogy ez a gyakorlat tulajdonképpen ellentmondás a jézusi kinyilatkoztatásnak, hiszen az egyetlen tanácsot tartalmazott ezügyben: „És ha valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja a ti beszédeteket, mikor kimentek abból a házból vagy városból, lábaitok porát is verjétek le.” Voltak is tekintélyes hangok a keresztény évszázadokból, akik kimondottan ennek szellemében ellenezték az erőszakos térítést, például a cikksorozatban sűrűn idézett 3. századbeli Tertulliánusz, aki az ember alapvető jogának tartotta a vallás szabad megválasztását. A How Christianity Changed the World szerzője fel is teszi a kérdést, hogy vajon véletlen-e, hogy a szabad vallásgyakorlás, sőt a vallástalanság joga pont a keresztény alapokra épülő nyugati civilizáció egyik kellemes mellékterméke? Alexis de Tocqueville, az Amerikát meglátogató és arról író francia diplomata papírra is vetette a 19. században, hogy az amerikaiak a keresztény elképzeléseket és a szabadságot olyan alaposan ötvözték az elméjükben, hogy lehetetlen az egyiket elképzelni a másik nélkül.

Újat hozott a kereszténység az egyenlőség eszméjében is. Az ősegyház zsidókeresztényei gyerekkoruk óta olvashatták Mózes szavait arról, hogy Isten nem személyválogató. Ezt erősítette meg Péter apostol élménye az első „gojkeresztény”, Kornéliusz házában, erről az elvről írt Pál apostol is („mert mindnyájan vétkeztek”), és a tarzuszi apostol a galatáknak azt is megüzeni, hogy Krisztusban eltűntek a nemi, származásbeli és társadalmi különbségek. Először a keresztény testvériségen belül létezett ez az elv, majd innen terjedt ki a társadalomra is, ezt fogalmazták meg a keresztény jogtudósok. Érdekességként a szerző megjegyzi, hogy a kommunizmus egy keresztény alapokról induló eretnekség, mert az egyenlőség eszméjét a kereszténységtől függetlenül akarja megvalósítani, csak még több szenvedést, jogegyenlőtlenséget és szegénységet zúdítva az állampolgárok nyakába.

Még az állam és egyház elválasztása is keresztény elgondolás. A legtöbb keresztény számára nem volt idegen Jézus példabeszéde az adófizetésről, amellyel kapcsolatban a Názáreti követői számára időtlen elvet fogalmazott meg: „Adjátok meg azért, ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek.” A kereszténység államvallássá válása, majd a keresztény Európa kialakulása után ezt a példabeszédet mintha elfelejtették volna a hívek és az uralkodók, de az amerikai alkotmányban ez a gondolat megtalálható. Jeffersonék természetesen nem a kereszténységtől akarták eltiltani a polgárokat – sőt, még szövetségi pénzt is költöttek az indiánok evangelizálására –, hanem azt akarták, hogy ne az állam mondja meg, hogy a sok (elsősorban protestáns) felekezet közül melyik hitgyakorlatát támogatja. Az állam maradjon semleges ebben a kérdésben, ez az emberek joga legyen. Az európai rossz példa után forradalmi gondolat volt ez.

Krisztusban egyenlők

A kereszténységre, még pontosabban keresztényekre volt szüksége a világnak, hogy a rabszolgaságot el lehessen törölni a világ legtöbb részén. A rabszolgaság intézménye szinte minden nagyobb civilizációban megtalálható volt: Babilonban, Egyiptomban, Afrikában, az arab világban, de a bölcseiről híres ókori Athén lakosságának is a 75 százaléka rabszolgákból állt. Még Arisztotelész, a világ egyik leghíresebb filozófusa is természetesnek és célszerűnek látta a rabszolgaságot. A keresztények számára a rabszolgaság több szempontból is elfogadhatatlannak tűnt. Először is ott volt Pál apostol intése a Filemonhoz írt levélben, miszerint ne rabszolgaként nézzen a hozzá szökött, majd megtért rabszolgára, Onesimusra. Az ókori világban, ahol a kereszténység megjelent, szinte őrültségnek hatott, hogy az új vallás istentiszteletében szabadok és a semmibe vett szolgák egyaránt részt vehettek, egyenjogú tagjai lettek az újdonsült eklézsiának, sőt, az első keresztények rengeteg rabszolgát vásároltak ki és szabadítottak fel. Az első kereszténynek tartott római császár, Nagy Konstantin már 315-ben olyan törvényt bocsátott ki, amely megtiltotta, hogy elrabolt gyermekekből rabszolgát csináljanak. Az ugyancsak negyedik századbeli „keresztény Cicero”, vagyis Lactantius azt állította, hogy Isten szemében nem léteznek rabszolgák. Aranyszájú Szent János azt prédikálta ugyanebben az időben, hogy mivel Krisztusban nincs rabszolga, ezért a társadalomban se legyenek. Azt javasolta, hogy a keresztények vásároljanak rabszolgákat, tanítsák, hogy később eltarthassák magukat, majd szabadítsák fel őket. Az 5. században az ír Szent Patrik ugyancsak elítélte a rabszolgaságot, és ezeknek az igazságoknak köszönhetően a 14. századra a rabszolgaság szinte eltűnt Európából (míg a világ többi részén természetesen tovább élt). Az egyháztörténelemben ismeretes rabszolgából lett pápa és mártír is. Schmidt nem hallgatja el, hogy a századok folyamán sok tekintélyes keresztény viszont támogatta a rabszolgaságot.

Angliában más volt a helyzet. Bár már 1102-ben egyházi döntés törvényen kívül helyezte a rabszolgakereskedelmet és -tartást, a 17. században újonnan létrejövő kolóniák miatt ezt figyelmen kívül hagyták, és a transzatlanti rabszolgakereskedelem elindult. Ennek eltörlésében egy brit alsóházi képviselőnek, William Wilberforce-nak volt a legnagyobb szerepe. Több mint két évtizedes politikai pályafutása alatt szenvedélyes beszédeket idézett a parlamenti tagokhoz, azok keresztény lelkiismeretére apellálva. Pár nappal halála előtt, 1833-ban tudta meg, hogy a parlament eltörölte az általa visszataszítónak és a keresztény hittel ellentétesnek tartott rabszolgaságot és -kereskedelmet. Az Abolition Act egycsapásra hétszázezer rabszolgának adta vissza a szabadságát a nyugat-indiai kolóniákon. 1840-re tilos lett a rabszolgabirtoklás, ezzel a Brit Birodalom vált az első modern nemzetté, amely megtiltotta a rabszolgaságot.

A katolikus Dél-Amerikában egyes jezsuiták küzdöttek az egyenlőségért és a rabszolgaság ellen (erről szól például Ennio Morricone zenéjével, Robert de Niro főszereplésével készült A misszió című film), de Haitin vagy Mexikóban is katolikus állt a mozgalom élén.

Az USA-ban sokkal szenvedélyesebb viták zajlottak, és a könyv szerzője beismeri, hogy a rabszolgaság melletti oldalon is sok elkötelezett keresztény állt. Mégis, a rabszolgák felszabadításáért küzdők első sorában csupa kereszténnyel találkozunk. Ilyen volt például a felszabadítási mozgalom első mártírja, Elijah Lovejoy presbiteriánus szolgáló. Az ő barátja, Edward Beecher ugyancsak presbiteriánus volt, akinek oktatási intézményében afroamerikai diákok járhattak – mindez a 19. században történt, és radikális lépésnek számított ez még egy évszázaddal később is bizonyos egyetemeken. Az abolicionista, vagyis a rabszolgák felszabadításáért küzdő mozgalom másik mártírja az a Charles T. Torrey egyházi szolgáló, aki egymaga százezer rabszolgának segített menekülőutat találni északra. Torrey egy marylandi börtönben halt meg. A statisztikák szerint a rabszolgaság-ellenes oldalon sokkal nagyobb volt a keresztények aránya, mint az azt támogatókén. Az abolicionisták kétharmada egyházi szolgálóból állt, akik hitükből fakadó elkötelezettségük miatt vállalták a vélt igazuk melletti kiállást, és annak sokszor életveszélyes következményeit. Külön érdemes megemlíteni a Magyarországon is egykor nagy népszerűségnek örvendő Tamás bátyja kunyhója című, 1852-ben megjelent regényt. Írója, Harriet Beecher Stowe (Edward Beecher testvére) hithű keresztényként írta meg rabszolgaellenes, nagy hatású művét, amely hozzájárult az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatásához.

Az elnyomás és az embertelen bánásmód, fehér gazdáiktól elszenvedett sérelmeik közepette egy intézmény volt csak, ahol a rabszolgák menedékre leltek: ez az egyház, a templomi közösség volt.

Míg a rabszolgaság hivatalosan 1865 decemberében véget ért az USA-ban, a szegregáció, a rasszok szerinti elkülönítés és diszkrimináció megmaradt. 1957-ben egy baptista lelkész, a reformáció elindítójának nevét viselő Martin Luther King Jr. megalapította a Southern Christian Leadership Conference (SCLC) szervezetet, amely a társadalmi integrációt tűzte ki célul. King egy teljesen keresztény alapokon nyugvó, erőszakmentes mozgalom élére állt, mintájának a korai keresztényeket tartva (élesen szembenállva a későbbi militáns fekete mozgalmakkal, például a Fekete párducokkal). A hatvanas években, amikor az új polgárjogi törvényeket meghozták, a békés menetelésekbe egyre több keresztény felekezet szolgálói kapcsolódtak be. Talán nem olyan mértékben és erővel, ahogy azt kellett volna, de támogatták Martin Luther King szavait:

„Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: »Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.«” „Van egy álmom: egy napon minden völgy fölemelkedik, minden hegy és halom lesüllyed, az egyenetlen egyenessé lesz és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember.” Egy olyan keresztény szavai ezek, aki 1968-ban az életét adta embertársai szabadságáért.

Olvasson tovább: