Kereső toggle

Jézus pere és a feltámadás: nagy fordulat a harmadik napon

Hajnal Jeruzsálemben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki jön az Úrnak nevében!“  Ezzel a drámai mondattal hagyta maga mögött Jézus azt a várost, ahol éppen királlyá akarták tenni. Jeruzsálem polgárai a négynapos bomló hulla, Lázár föltámasztása után (lásd múlt heti cikkünk: Bethániától Jeruzsálemig. Hetek, 2017. április 7.) ugyanis meg voltak róla győződve, hogy Ő Dávid fia, az előre megígért Messiás.

A közvélemény szemében ekkorra már mélyen megvetett politikai elit tehetetlen volt a három éve még teljesen ismeretlen galileai prófétával szemben. Bár kimondták a halálos ítéletet: „meg kell halnia a népért”, mégis kénytelenek voltak végignézni a diadalmas bevonulását és azt, ahogy a nép királyi tiszteletet ad Neki, akit ők megvetettek. Ráadásul ekkor volt pészach, így a bethániai csodával kezdődő drámai fordulat nemcsak a júdeai, hanem a teljes diaszpórabeli zsidóság szemei előtt zajlott, akik közel egymillióan jöttek föl Jeruzsálembe a Római Birodalom legtávolabbi pontjairól. Nem véletlenül írja Máté, hogy az egész város eksztázisban volt, és a sok százezer zarándok mind azt kérdezgette egymástól: kicsoda ez?

Jézus a bevonulást követően a Templomba ment föl hatalmas tömeg kíséretében, majd – már-már teátrális jelenettel – kikergette az árusokat és a pénzváltókat a Templom térről. Az őrség tehetetlen volt, sőt a római helyőrség – akik Josephus Flavius szerint az Antonia-erődből 24 órás felügyelet alatt tartották a Szenthelyet – sem mert közbelépni. Jézus meghódította az utcát, vakokat, sántákat gyógyított tömegével, és a lehető legélesebben szólt be a vallási elitnek, akik ekkorra már kérdezni sem mertek tőle. A halála előtt tartott utolsó nagy beszédeinek egyikén, a Templomban végigsorozta mind a farizeusokat, mind a velejéig korrupt papságot, kígyók ivadékainak, képmutatóknak és vak vezetőknek titulálva őket a széles nyilvánosság előtt. A csodák látványa, híre, valamint az a karizmatikus tűz és energia, ami Jézusból az utolsó napján sugárzott, a tömeget eksztatikus várakozással töltötte el. Mind azt várták, hogy fölveszi a nép által már szóban felkínált királyi koronát, és a tanítványok szavaival élve: „helyreállítja az országot Izraelnek”.

A zsidók számára a megváltás képe kizárólag a nemzeti helyreállítás volt, a csodákban is elsősorban hatalmat láttak, ami képes majd meghátrálásra kényszeríteni a római légiókat. Ráadásul közvetve Jézus is erősítette ezt a képet, amikor önmagát rendszeresen „emberfiának“ nevezte, ami az írásokat kisgyerekkoruktól tanuló és ismerő zsidóság számára egyértelmű utalás volt Dániel messiási próféciájára: „mint valami emberfia jőve; és méne az öreg- korúhoz, és eleibe vivék őt. És ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik.” (Dániel 7,13–14) A közel-keleti kultúrákban hagyományosan nagy jelentőséget tulajdonítottak a neveknek, Jézusé pedig azt jelentette: „szabadító”, ami etimológiailag a honfoglalás győztes vezérének, Józsuénak a nevéből származott.

Bár volt a zsidóságon belül is hagyománya a „szenvedő Messiásnak”, de a bethániai csoda óta eltelt dicsőséges események és a nép mély szabadságvágya ezt a vitatott és nehezen értelmezhető képet teljes mértékben elhomályosította. Ők jelre vártak, egy győztes felkelés jelére, ami elhozza nekik a várva várt nemzeti függetlenséget. Jézus azonban a csúcsponton nem jelt adott a lázadásra, hanem szó szerint megsiratta a várost: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kiscsirkéit szárnya alá; és te nem akartad. Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.”

A sötétség órái

Lázár föltámasztásán kívül egyedül itt említi az evangélium, hogy a beszédében és tetteiben is férfias, szikár föllépésű Jézus érzelmileg annyira fölindult, hogy elsírta magát. Belül ugyanis előre látta, hogy a város 38 év múlva egymillió ember szenvedéssel teli koporsója lesz. A tömeg viszont egyre jobban megzavarodott, senki nem értette, miről beszél, mire vár konkrétan, miért nem él azzal a befolyással, amit három fordulatos év után kivívott a társadalomban, miért nem kiáltja ki magát királynak, és söpri el a vallási elitet a rómaiakkal együtt. A sok miértet Jézus azonban mind válaszolatlanul hagyta, és tanítványaival együtt távozott a Templomból.

Az utca fölötti kontrollt elvesztő papi vezetők tudták, hogy lépniük kell, de az ünnep sokasága ezt lehetetlenné tette a számukra. Jézus sztár volt, a nép reménysége, míg őróluk köztudott volt, hogy a római kormányzat korrupt kiszolgálói. Ebben a patthelyzetben hozott váratlan fordulatot Júdás feltűnése, aki megadta, pontosan hol és mikor találják a Mesterét tanítványai körében, a néptől elválasztva. A felfegyverkezett templomőrség pészach előestéjén, szerdán hajnali kettőkor vonult be az Olajfák hegyére, és tartóztatta le Jézust, akit először a főpap apósa, Annás házához vittek, majd onnan tovább magához Kajafáshoz, ahol megtartották az első, nem hivatalos tárgyalását. Itt –az előre meghozott döntés értelmében –halálra ítélték, amit öt órakor, napfelkeltekor, a Templomban legnagyobb titokban összeülő hivatalos bíróság, a Nagy Szanhedrin is jóváhagyott. Mindkétszer Jézusnak kellett saját maga ellen „tanúskodnia” azzal, hogy „Isten fiának” vallotta magát, ugyanis a tanúvallomások tekintetében rendkívül szigorú zsidó jogrend megkövetelte a két-három tanú egybehangzó állítását, amit a sebtében összegyűjtött hamis vádlók nem tudtak összehozni.

Feszítsd meg!

Az egész koncepciós per reggel hat órára véget ért, de továbbra is kérdés volt, hogyan hajtsák végre az ítéletet, ugyanis a nép már gyülekezni kezdett a Templom téren, ahol izgatottan várták, hogy Jézus szokásához híven reggeltájban megjelenjen tanítani és gyógyítani. A lincshangulattól félő elit ezért titokban a Szentély északi oldalán lévő átjárón keresztül az Antonia-erődbe vitette Jézust, remélve, hogy a rómaiak majd átveszik tőlük a foglyukat, megmentve őket a népharagtól. Bár Pilátus értetlenkedett, ők pontosan tudták, hogy mivel a nép a római iga megtörését várja elsősorban a Messiástól, így a belé vetett hitet is legjobban ennek demonstratív cáfolata töri meg. Ha ők ölik meg, akkor csupán árulók lesznek, a „próféta gyilkosai”, ha viszont az elnyomók, akkor a tömeg csalódása és keserűsége Jézus ellen irányul majd, mivel hamisan állította magáról, hogy Ő a Szabadító, a Felkent. Ezért volt győzelem számukra, amikor a helytartó megverve és megszégyenítve – nagyjából reggel hét és nyolc óra között – kiállította Őt a nép elé. A látványtól sokkolt tömeg, amelyet felszítottak a közéjük keveredett farizeusok vádjai, ekkor már egy utolsó démonizált szélhámosnak tartotta azt a személyt, akit egy nappal korábban még Dávid fiaként, Messiásként tisztelt, és az átverés szégyenétől megvadulva már egy akarattal kiáltották, hogy „Feszítsd meg, feszítsd meg!”

A rómaiak is megrettenhettek a felkorbácsolt indulatoktól, ugyanis az ítéletet drámai gyorsasággal hajtották végre, és szerda délben a város nyugati falán kívül eső Golgota- dombon már keresztre is feszítették a „zsidók királyát”. A halálig eltelt hat óra alatt Jézus rendkívüli szenvedésen ment át, és teste –Lázáréval szemben – már életében szétroncsolódott. A talpától fejéig, a bőrt a hússal együtt megszaggató római korbácsolás miatt a háta kíméletlenül végigdörzsölte a nyers keresztfát, amint újra és újra felküzdötte magát, hogy levegőt vegyen, ráadásul mindezt meztelenül, a szerettei és a népe szeme láttára. A szögek, amik tartották, a csuklóját döfték át, pontosan az idegpályákon áthatolva, hogy a levegővételhez szükséges mozdulat és a test súlya folyamatos, „égő idegfájdalommal” járjon. A több évtizedes gyakorlattal tökéletesített kegyetlen halálnem célja a látványos megalázás volt, amit a városfalról és környező dombokról engedtek végignézni Jeruzsálem lakosai számára.

Csak te vagy jövevény?

Dr. Frederick Zugibe, a halál előtti folyamatokkal foglalkozó kutató-főorvos a Trinity Pictures által készített Crucifixion (Megfeszítés) című ismeretterjesztő filmben úgy összegzi Jézus szenvedéseit, hogy az egész teste, minden részében, minden porcikájában elviselhetetlenül égett a fájdalomtól. A fájdalomidegek annyira izzottak a szervezetében, hogy agya állandó sokkban volt a beérkező impulzusoktól. A sebeiből elfolyó vér és a patakokban folyó izzadtság miatt vérnyomása drasztikusan esni kezdett, a szív vadul, de ütemtelenül kezdett verni. Jézus szervei a savasodás és az oxigénhiány miatt – a szív, az agy és a tüdő kivételével – fokozatosan leálltak és elhaltak. Jézus minden tagja elképzelhetetlenül fájt, és minden szerve halálosan károsodott, ezért írta róla Ézsaiás próféta, hogy „útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele”. (Ézsaiás 53:3)

Bár volt, aki két napig is szenvedett a kereszten, Jézus három óra után saját maga döntött a halála pillanatáról, ami annyira drámai és természetfölötti esemény volt, hogy Lukács szerint a tömeg „mellét verve megtért”, a római százados pedig csak annyit tudott mondani, hogy „Bizony, Istennek Fia vala ez!” (Máté 27:54) Ekkor egész Júdea sötétségbe borult, földrengések támadtak, a Templomban pedig – ahol hajnalban még a halálos ítéletet kihirdették – a Szentek Szentjét elválasztó vastag kárpit felülről lefelé kettészakadt. A fölzaklatott tömeg a „nagy- szombat miatt” – ami csütörtökön az ünnep, szombaton pedig a Törvény miatti nyugodalmat írt elő – két napon keresztül forgatta magában a váratlan eseménysort, amelyek olyan gyors ütembe követték egymást Lázár sírjától a golgotai keresztig, hogy legtöbben fel sem tudták fogni, mi is történt. Arimathiai József, a papi tanács jómódú tagja pedig titokban saját sírboltjába temette Jézus testét, amit a főpapok az ügy lezárásának biztos tudatában lepecsételtek. Közben Pilátus megírta a Capri szigetén tobzódó kéjenc Tiberius császárnak a per lefolyásáról szóló hivatalos beszámolót.

A szombati pihenőnap után vasárnap reggel útra kelő több százezer zarándok általános hangulatát adja vissza az Emmausba tartó két tanítvány beszélgetése, akik az úton szembejövő „idegennel” találkozva foglalták össze reményeiket és csalódásukat a Jeruzsálemben történtek miatt: „Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod minémű dolgok lettek abban e napokon? (…) amelyek esének a Názáretbeli Jézuson, ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt: És mimódon adák őt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszíték őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek.” (Lukács 24, 18–21). A drámát átélő sokaságban volt, aki gyászolta, és volt, aki megvetően köpött egyet a látszólag sikerének csúcspontján elbukó Jézusra, mégsem volt senki, aki ne egy lezárt, tragikus történetnek vette volna a galileai ács fellépését, akit végül utolért a hamis messiások végzete.

Ezért volt a vasárnap hajnalban történt fordulat annyira hihetetlen még a hozzá legközelebb állóknak is, hiszen bár ők – hasonlóan az emmausi tanítványokhoz – továbbra is jó embernek, prófétának tartották Jézust, messiási mivoltát már ők sem tudták elfogadni, hiszen a halála ezt tételesen kizárta. Abban pedig, hogy Lázár után Isten teremtő szava magát a csodatevőt is feltámasztja majd, egyikük sem hitt, amit a szívük természetfölötti vakságával indokolt később Jézus. Ezzel a próféciákra rátelepedő homállyal indokolta János apostol, hogy miért nem tudta a bethániai feltámadással csúcspontra jutó hároméves csodasorozat elérni azt, hogy Izrael ne a rómaiakban, hanem meg nem tért „kőszívében” lássa a saját maga legnagyobb ellenségét: „Megvakította az ő szemeiket, és megkeményítette az ő szívöket; hogy szemeikkel ne lássanak és szívökkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” (János 12:40)

Megnyílt sírok

Azonban i. sz. 32 tavaszán, a pészach ünnepének előestéjén eltemetett Jézus, miután szerda estétől vasárnap reggelig összesen három napot és éjszakát töltött a sírban (lásd a mellékelt ábrát), egy földrengés és a barlang bejáratát tűzbe borító rendkívüli jelenet kíséretében feltámadt. Ennek első tanúi maguk az őrök voltak, akik a rémülettől hajtva elfutottak a megbízóikhoz, akik – bár maguk sem értették, hogy mi történt – a tanítványokat okolták a test elrablásáért, és azonnal gondoskodtak arról, hogy a hír megfelelő tálalásban kerüljön a közvélemény elé. Hasonlóan szkeptikusan fogadták az apostolok is az első beszámolókat, és amikor a test illatosítását elvégezni akaró asszonyok az örömtől reszketve, eksztatikus állapotban berohantak a hírrel, hogy a sír üres, és Jézus él, azt hitték, hogy a gyásztól megbolondultak. Ezt az értetlenséget érhetjük tetten a már korábban említett emmausi tanítványok esetében is, akik a velük beszédbe elegyedő idegennek is elmesélték a sír körüli fölfordulást: „Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek minket, kik jó reggel a sírnál valának; És mikor nem találták az ő testét, haza- jöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják, hogy ő él. És azok közül némelyek, kik velünk valának, elmenének a sírhoz, és úgy találák, amint az asszonyok is mondták; őt pedig nem látták.” (Lukács 24, 22-24)

Ekkor az idegen föltárta nekik azt a titkot, amiről Pál apostol később azt írja, hogy a teremtéstől fogva el volt rejtve mind az emberek, sőt még a mennyei világ előtt is: „Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?” (Lukács 24, 25–26) Ezután több órán keresztül tételesen kifejtette nekik a Tórában, a prófétáknál, a zsoltárokban mindazokat az igehelyeket, amik a „szenvedő Messiásról” tesznek tanúságot, majd a továbbra is értetlenkedő tanítványoknak „megnyitotta a szemét”, levéve róluk Ézsaiás próféta ítéletét.

Mire visszaértek Jeruzsálembe, a városban már közbeszéd tárgya volt, hogy a falakon kívül eső sírokból több a vasárnapra virradó éjszaka történt földrengésben megnyílt, sőt voltak, akik azt állították, hogy a városon belül látták is az üres sírboltok lakóit. A 20. század egyik szaktekintélyének tartott Gaetano de Sanctis történész szerint a Názáretben 1878-ban talált rendkívüli felirat ennek a kívülről nézve bizarr eseménynek a hatására született: „Császári rendelet (…) Ha bárki tudomásunkra hozza, hogy valaki megrongálta (a sírokat és kriptákat), vagy bármi más módon kidobta a testeket, vagy gonosz cselvetéssel más helyre vitte azokat (…) vagy pedig elmozdította a záróköveket vagy egyéb köveket (…) halállal bűnhődjék.” (Fordította: Grüll Tibor) Vagyis a római hatóságok a vélt „hullarablásokat”, amikről az evangéliumok is beszámoltak, annyira komolyan vették, hogy külön rendeletben akartak annak véget vetni.

Jeruzsálemből Rómába

Pál húsz évvel később a korinthusi gyülekezetnek tételesen rögzítette azoknak számát és sorrendjét, akiknek a feltámadott Jézus megjelent, mégpedig így: Péter, tizenkettő és még ötszáz atyafi, plusz azok az asszonyok, akik a Mestert követték. Tanúságtételük, ami mellett akár az életük árán is kitartottak, ötven nappal később újra felrobbantotta Jeruzsálemet, és a föltámadott Messiás nevében visszatérő apostolok olyan erővel kezdték hirdetni a Megváltójuk nevét, hogy az alig kilenc évvel később már Rómába is eljutott. A birodalom fővárosában i. sz. 41-ben Claudius császár el is rendelte a zsidók kiűzését, akik „Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak”. A Jeruzsálemben virradt hajnalt azonban sem a császár, sem egyetlen nagyhatalmú utódja nem tudta már visszafordítani.

Olvasson tovább: