Kereső toggle

„Gyűlölöm a rákot”: Így győzött Darlene Zschech

Az élet dicsérete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Amikor erre a dalra készültem, legbelül éreztem, hogy van egy konkrét üzenete a számunkra. Azoknak a rákos betegeknek szól, akikre az orvosok kimondták a halálos ítéletet. Bármit is állít a lelet, ezt a dalt most nektek énekeljük. Ez Isten beszéde! Ez az Ő ígérete! Ő harcol érted! Gyűlölöm a rákot, Jézus nevében gyűlölöm!“ – 2013 márciusában Darlene Zschech, a világszerte ismert keresztény előadó ezt az inspiratív felvezetőt mondta el friss húsvéti albumának, a Revealing Jesus (Ismerd meg Jézust) koncertfelvételén. Míg a dinamikus gospel dicséret több tízmillió YouTube-megtekintést és rekordszámú, 48 millió Twitter-bejegyzést generált, ugyanennek az évnek a végén, a karácsonyi készülődés közben Darlene maga is lesújtó hírrel szembesült: egy rutinvizsgálat során előrehaladott, négyes fokozatú daganatot találtak a mellében. A halálos diagnózis ellenére az ausztrál énekesnő hitt abban a névben, amit milliók előtt énekelt, és az orvosai szerint „csodával határos módon“, két év hősies harc után újra talpra állt, és idén februárban immár teljesen egészségesen kiadta legújabb albumát, a Here I Am Send Me-t (Itt vagyok, küldj engem). A Hope 103.2 rádiónak, a Christianity Todaynek és a CBN-nek adott nagy interjújában részletesen elmesélte, hogyan élte meg az életbe és Jézus nevébe vetett hitét a kórházban, miközben csontsoványra lefogyott, elvesztette a haját és fizikailag önmaga árnyékává vált.

„Szüleim is énekesek voltak, így ez már kiskoromtól kezdve az életem részévé vált!” – mesélte el Darlene a Christianity Today magazinnak, hogyan is kezdődött el énekesi karrierje, ami már tízéves korára országszerte ismertté tette, hála a Happy Go ’Round nevű ausztrál tehetségkutatónak. A korán jött hírnév mind őt, mind szüleit megviselte, akiknek a házassága három év múlva összeomlott. Annak ellenére, hogy a bíró a tárgyaláson kérlelte a házaspárt, maradjanak együtt, mondván „még sosem látott két olyan embert, akik ennyire elkötelezettek lettek volna a gyermekeik iránt”, a család mégis drasztikusan kettészakadt: Darlene apjához került, míg testvére az anyjával maradt.

A halmozottan megterhelt tinédzserkor elől a bulimiába menekült, a televíziós műsorból kirakták, így maradék önértékelése is szertefoszlott. Apjától elhidegülve folyamatosan szedte a hashajtókat és a serkentőtablettákat, amitől érzelmileg és fizikailag is kikészült. 1980-ban jött a fordulat, amikor az alig 15 éves, magába zuhant lányt apja elvitte Brisbane-ben egy helyi pünkösdi gyülekezetbe.

„Még a lélegzetem is elállt, amikor megtapasztaltam, hogy Jézus feltétel nélkül szeret. Ekkor éreztem életemben először, hogy nem kell kiharcolnom, kiérdemelnem az elismerést, hanem önmagamért szeretnek” – írta le azt a csodálatos élményt, amikor apjával együtt megtértek az istentiszteleten. Bár a hírnév és a válás okozta mély sebek még több éven át gyógyultak, szíve rögtön megindult az Úr dicsérete felé: „Nem sokkal azután, hogy befogadtam Jézust a szívembe, egyik vasárnap a kórus az »Amikor meghallottam az Úr seregének szavát« című himnuszt énekelte. Ahogy végignéztem a sok különböző korú, hátterű emberen a gyülekezetben, akiket mind Jézus kötött össze egymással, hirtelen képet kaptam arról, mekkora erő van a közösségi dicséretben.”

Az ifjúsági gyülekezetben ismerkedett össze Markkal, a csapat lelkes dobosával, akinek erős és őszinte hite azonnal megragadta. Az erős öntudatú srác és a bulimiával, alacsony önértékeléssel küszködő lány kapcsolata rendkívül viharosan indult, elsősorban Darlene szülei válásából fakadó félelme és szorongása miatt. „Nagyon sokszor fakadtam ki Marknak, hogy »tönkreteszed velem az életed«, de mégis, amikor sebezhető és kiszolgáltatott voltam, mellettem maradt, mert mélyen hitt a közös jövőnkben. Még a házasságunk első éveiben is sokszor közöltem vele durván, hogy »inkább elhagylak!« Ő mégis nyugalommal fogadta a kitöréseimet, és csak annyit mondott mosolyogva, hogy »Ugyan, majd később találkozunk!« Mindig kifejezte, hogy szerinte gyönyörű vagyok, amit persze évekig nem hittem el neki. Mégis, miután a háttérben kitartóan imádkozott értem, lassan én is kezdtem kívül-belül annak látni magam.” Egy alkalommal, amikor a férje észrevette a hashajtó pirulát a táskájában, a kukába szórta az összeset, és közölte, hogy ennek most vége, és ezzel valóban vége is lett a bulimiának.

Az ifjú házaspár a legnagyobb ausztrál városba, Sydney-be költözött, ahol fölfedeztek egy kicsiny, alig százfős gyülekezetet, a Hills Christian Life Centert, amit egy karizmatikus pásztor, Brian Houston vezetett. Mivel mindketten belül biztosak voltak, hogy ez az a hely, ahol az Úr használni akarja őket, ezért mindent hátrahagyva teljesen elkötelezték magukat az apró közösség építésére. Mark ötlete volt, hogy evangelizációs zenei esteket tartsanak, amivel megszületett a mára világszerte ismertté vált Hillsong gyülekezet. Az első alkalommal még csak egy zongorájuk volt, ami mögé kazettáról és erősítőről nyomták a többi hangszert. A szerény kezdetek ellenére a külvárosi kis raktárban elinduló, zömében fiatalokból álló közösség gyorsan növekedni kezdett, és a nyolcvanas évek végére már a helyi művelődési központban tudták tartani az összejöveteleiket. Mivel a szolgálat mellett csak szűkösen tudtak megélni, Darlene a dicséretvezetésen és a fiatalok pásztorlásán túl elvállalta különböző reklámdalok feléneklését is, többek között a McDonald’s-nak, a KFC-nek és a Coca-Colának. A potenciális énekesi karrier ellenére azonban gyötrődött a popszakmában, így egy határozott döntést követően elhatározta, hogy a jövőben csak dicséreteket hajlandó énekelni: „Hittünk Isten ígéretében: ha az Ő házát építjük, Ő gondot visel a miénkről. Ha Őt keressük, Ő megjutalmaz bennünket. Ha meg tudjuk tenni a bizalomnak ezt az ugrását, levesszük a szemünket a szükségeinkről, és az Úr kezébe helyezzük őket, magunkat pedig elérhetővé tesszük a számára, akkor az eredmény még a legmerészebb álmainkat és képzeletünket is túlszárnyalja.”

Ekkor, 1993-ban, a zongorájánál ülve és a 96. zsoltárt olvasva fogant meg benne a Shout to the Lord  (Kiálts az Úrnak!) című szám, ami pillanatokon belül formát öltött: „Az a dal volt, aminek mintha magától meg kellett volna születnie: fogtam a Bibliámat, leültem, megírtam, és már készen is volt, nagyon könnyen ment.” Amikor bemutatta a barátainak, azok húsz percig csak hallgatták az egyszerű szövegre épülő, de magával ragadó számot. Az örök bizonytalan szerepével még ekkor is küzdő Darlene persze állandóan megállt közben, bocsánatot kérve a vélt hibákért, és többször közbeszúrva, hogy „bármit változtathatnak rajta”. Ők viszont határozottan kijelentették, hogy ez „az egyik leggyönyörűbb dal”, amit valaha hallottak. Bár különösebben nem promotálták, mégis a Shout to the Lord, Geoff Bullock Power of Your Love című albumával együtt a világ szinte összes karizmatikus gyülekezetén végigfutott, forradalmasítva és dinamizálva a keresztény dicséretet a kilencvenes évek elején. Ezután a Hillsong dicséretvezetőjeként évről évre hozták ki a több tízmillió hívő számára világszerte ismert és énekelt albumokat: az All Things Are Possible-t 1997-ben, a Touching Heaven Changing Earth-t ’98-ban, a By Your Side-ot ’99-ben, az Overwhelmed és a For This Cause-t 2000-ben, a You Are My World-t, a Blessed-t, majd a Hope című dicséretgyűjteményt 2001-től 2003-ig. A megannyi aranylemezen túl 2004-ben a For All You’ve Done albumért megkapták a platina minősítést is, miután az Ausztráliában egy hétig vezette a zenei – nem csak keresztény – toplistákat. Producerként 2007-ig irányította a Hillsong Music projektet, miközben összesen 80 saját dalt írt és 20 album kiadásában működött közre.

A többmilliós eladási számok és a rá irányuló figyelem azonban az egész családját megviselte. Három egészséges gyermekük, Amy, Chloe és Zoe születése után, 2000-ben nem sokkal azután, hogy a gyülekezetnek bejelentették az újabb kisbaba érkezését, a 12. héten váratlanul elvetélt. „Rettenetes volt, ráadásul pont a szabadság előtti utolsó dicséretturné közepén. Csak azt éreztem, hogy elvesztettem valakit, akit ismertem és szerettem, annak ellenére, hogy nem láttam, és sosem fogtam a kezembe. Ahogy minden várandós anyuka, én is reményeket és álmokat kötöttem a gyermekemhez, amik vele együtt haltak meg.” Bár ezután úgy érezte, sohasem fog tudni többé a színpadra lépni, a Zsidó levél 13:15-öt olvasva rádöbbent, hogy a dicséret áldozat is egyben, amit érzelmi állapottól függetlenül is vinni kell az Úr elé. „Nem akartam, hogy az ellenség győzzön. Azt mondtam Istennek, nem számít, mit érzek, én akkor is dicsérni foglak téged, és tudom, hogy Te közben kezedbe veszed terheimet. Megmondtad a Jeremiás 31:13-ban, hogy siralmamat örömre fordítod, bánatomban pedig megvigasztalsz engem!” Miközben sokszor előtte végigsírta az éjszakáit, Darlene másnap mégis mindig kiállt a gyülekezet elé, hogy kicsattanó örömmel és lelkesen vezesse be a hívőket az Úr jelenlétébe: „Amikor csak nyomás alatt énekeltem, mindig megtapasztaltam, hogy az Úr hatalmas erővel cselekedni kezd. Úgy vélem, a dicséret elsősorban a hitről szól! Nem elég csak azt mondani, »Uram, szomjazom rád!«, »Segíts meg!«, »Szükségem van rád ebben és ebben…«, hanem akarati döntést is kell hoznunk, engedelmeskednünk kell! Elkezdeni hálát adni akkor is, amikor nem érezzük magunk körül Isten jelenlétét. Fölemelni Jézust mint Szabadítót, nemcsak azért, hogy megoldja a problémáinkat, hanem mert önmagában méltó rá! Ennek az »áldozatnak« az ereje az, ami megmozdítja a hegyeket és megváltoztatja a szívünket!”

A nyilvánosság terhe az egész dicséretcsapatra kiterjedt, az irigység, a hírnév feldolgozása, és a folyamatos pörgés miatt egyre kevésbé tudtak megújulni, ami persze kiégéshez vezetett. Darlene szerint sokakat látott üstökösként fölragyogni, majd kialudni dicséretvezetőként és énekesként, mert azt hitték, hogy a dicséret egy a sok zenei műfaj közül, egy olyan árucikk, amit jó zenei képességekkel elő lehet állítani: „Az igazi dicséret emberek közös imája, harca, hite, egy rendkívüli utazás, egy minden részletében szent cselekedet! Ha azon találod magad, hogy csak azért veszel részt a dicséretben, mert köt a szerződés és folyik a pénz, akkor nagyon veszélyes területre tévedtél!” Úgy látja, sokan őszinte szívből kezdik, de menet közben, a siker határán a motivációjuk és a viszonyulásuk megváltozik: „A dicséret csakis önmagában áll meg. Ha rocksztár akarsz lenni, akkor hajrá, legyél az! Ha viszont tartósan benne akarsz maradni a dicséret birodalmában, akkor annak el kell kötelezned az életedet! Ez ugyanis felelősséggel jár! Ha csak a pénzért csinálod, akkor ne nevezd dicséretnek, mert az valami egészen más!” – üzeni saját tapasztalatból fakadóan mindenkinek, aki elhívást érez a szolgálatra. Éppen ezért mielőtt felmenne a színpadra, a dicséretcsapattal közösen elmondanak egy rövid imát, amiben elkötelezik magukat, hogy a rájuk irányuló figyelmet az Úrra fogják áthelyezni: „Mennyei Atyánk, segíts nekik, hogy ne minket lássanak, és mi is Tereád akarjuk vonni a figyelmüket, mert Te vagy az Igazság és Te vagy egyedül, aki méltó vagy a dicséretre!”

Miután 2007-ben visszavonult a Hillsong dicséret vezetésétől, Markkal közösen keresni kezdték, miként kapcsolódjanak vissza a pásztori szolgálatba, amitől a hirtelen jött hírnév elválasztotta őket. „Csakis a helyi gyülekezethez kapcsolódva lehet kezelni a sikert! Szenvedélyesen szeretem a közösségépítést. Egy gyülekezet olyan, mint egy nagy család, persze tekintheted benne magadat főnöknek, de akkor is ki kell vinned a szemetet és el kell látnod a dolgodat. A közösségi oldalakon végtelenségig olvashatod magadról »mennyire csodálatos vagy!« olyan emberektől, akik távol vannak tőled, de akkor is el kell járnod a helyi gyülekezetbe, kávét fölszolgálni és segíteni azokon, akiket ismersz. A helyi gyülekezet a legjobb barátod, segít abban, hogy a szíved egészséges maradjon!” – indokolta, hogy miért tartották fontosnak, hogy a Hillsong világméretű hálózatából kilépve elvállalják egy apró gyülekezet pásztorlását Sydney-től északra, Új-Dél-Wales államban.

Már ebben az új, nyugodt és csendes környezetben született meg a Revealing Jesus című szólóalbum, amit Alabamában, egy dicséretkonferencián vettek föl 2013 márciusában. Ennek negyedik számát, az In Jesus Name-t Izraelben írta. A dal egy hitből fakadó „proklamáció” a rákbetegséggel szemben, egy győzelmi állásfoglalás. Ezt fogalmazta meg a felvételen is, amikor a ráadás előtti felvezetőben kijelentette, hogy „Jézus nevében utálom a rákot! Ezért föl fogunk állni, nem a saját erőnk miatt, hanem Jézus neve miatt, és kihirdetjük, hogy Jézus neve a gyógyulás!” Ennek, a későbbi dráma tükrében szinte profetikus kijelentésnek a fő inspirálója az volt, hogy mind Darlene, mind Mark apjukat rákban vesztették el, ráadásul akkoriban több barátjuknál is pont daganatos betegséget diagnosztizáltak.

Alig kilenc hónappal később, a karácsonyi nagy bevásárlás közben barátnőjével együtt egy rutinvizsgálatra ugrottak be Sydney-be, mivel már két éve érzett egy kisebb csomót a mellében. A korábbi vizsgálatokon az orvosok még magabiztosan állították, hogy csak egy nagyobb zsírcsomóról van szó, ami a negyvenes évek vége felé járva sajnos gyakori jelenség. Úgy volt, hogy alig egy órát tart a vizsgálat, aztán folytathatják felszabadultan a vásárlást. A szövettani vizsgálatok azonban elhúzódtak, estére pedig egyértelművé vált, hogy az ártalmatlannak hitt kis csomó valójában egy előrehaladott állapotban lévő rákos daganat. Mark épp egy vidéki vendégszolgálaton volt, amikor megtudta a hírt, de azonnal fordult is vissza, hogy mielőbb a feleségével lehessen. A karácsonyi ünnepek így újabb tesztekkel és vizsgálatokkal teltek el, amik során az orvosi csapat fölmérte a szükséges kemoterápia mértékét. Őszintén elmondták mi vár rá, és hogy a szervezetét a legmagasabb fokú, 4–5-ös dózissal kell kezelni, hogy az áttéteket is gyógyítani tudják. A legtöbb beteg ebben a stádiumban fél éven belül meghal, aminek érzelmi, gondolati terhe hatalmas erővel szakadt rá a családra: „Nagyon sok kérdőjel volt bennünk a jövővel kapcsolatban, és személyesen nagyon mély félelmet is átéltem. Bár folyamatosan hullámoztak bennem az érzelmek, de a gyerekeim nagyon sokat segítettek, és az egész család teljes egységben imádkozott értem. A gyülekezetünkben a karácsonyi alkalmat csak azért sem hagytuk ki, ami hatalmas áldás volt a számomra, az egész hétvége az öröm, a felszabadultság és az ajándékozás hangulatában telt, ez pedig segített érzelmileg a felszínen maradni.”

Több hónapon keresztül szigorúan zárt körben tartották a betegség hírét, egészen addig, amíg kezdetét nem vette a kemoterápia. Markkal különösen a gyermekeiket akarták védeni a környezet aggodalmától, tudva, hogy nem mindenki lesz képes hitben feldolgozni azt, hogy egy világszerte ismert keresztény előadó halálosan beteg. Amikor nyilvánosságra hozták a hírt, a gyülekezetük teljes erővel beállt mögéjük, ami hatalmas támogatást jelentett a sok millió hívő figyelme előtt zajló küzdelemben: „Magamtól nem tudtam volna kezelni azt a terhet, ami a nyilvánossággal járt. Kívülről sok, talán jószándékú, de ostoba és bántó kritikát kaptam arról, hogy a kemoterápia miatt nincs elég hitem, miért kellett gyülekezetet váltanom, az Isten haragja van rajtam és ehhez hasonló vélemények áradtak felém. Éppen ezért rendszeresen megvallottam, újra és újra, hogy ezek a gondolatok nem lehetnek az Úrtól.”

A kívülállók félelme mellett azonban rengeteg szeretetet is kapott, mind a barátaiktól, mind pedig a nagyvilágból. A legkritikusabb nyolc hónapban minden nap, kivétel nélkül jött egy csokor virág, ajándék a gyerekeinek és hasonló kedvességek, amik rendkívül sokat jelentettek neki: „A világ minden pontjáról érkeztek virágcsokrok, üdvözlőlapok, nagyon sokan imádkoztak értünk, amit a férjemmel nagyon valóságosan átéltünk. Sokszor azt tapasztaltam, hogy az imák ereje mintegy hullámszerűen, belülről feltölt élettel, reménységgel. Tudom, mit jelent ez, mert sajnos láttam a kórházban olyan betegeket is, akiket magukra hagytak a fájdalmaikkal, volt, akit a kezelés során hagyott el a társa!” Egyik barátnője a gyülekezetből, „egy igazi imaharcos”, írt neki egy kis füzetet, amiben érzelmi és fizikai gyógyulásról szóló, bátorító igéket sorolt fel neki oldalakon keresztül. Minden kezelés előtt ezt olvasta, és bár az orvosok megkérték, hogy hagyja kint a váróteremben, csak úgy volt hajlandó beülni a gépbe, hogyha a kezében tarthatta: „Nem tudom, mit gondoltak rólam, talán, hogy egy újabb vallásos fanatikussal van dolguk, de én tudtam, hogy amit a kezemben tartok, az Isten Igéje, az Ő személyes ígérete. Nemcsak olvastam, hanem ki is mondtam hangosan az életemre és a testemre vonatkozóan. Azóta is folyamatosan megvallom ezeket az igéket, nagyon-nagyon fontosak nekem.”

Darlene a Hope 103.2 rádiónak elmondta, hogy az első sugárkezeléseken sírva ment át, mert bár legbelül kezdettől fogva volt benne egy szilárd hit Isten erejéről, de az orvosi eszközök látványa, a diagnózis és a külső nyomás együttese lelkileg nagyon megviselte. Nőként különösen nehéz volt neki feldolgozni, hogy a gyorsan osztódó sejtek mesterséges blokkolása miatt a haja hullani kezdett és a bőre regenerálódása is lelassult. A szépségének drámai elvesztése fölhozta lelkében azt a félelmet és magányt, amit tinédzserkorában élt át. Amikor egy alkalommal szorosan megkötözték szíjakkal, hogy ne mozduljon el a teste a gép belsejében, zokogni kezdett a félelemtől és a magára hagyatottságtól. Visszaemlékezése szerint ez volt a terápia érzelmileg és fizikailag legmélyebb pontja. Ekkor egy keresztény ápolónő odajött hozzá, és megkérdezte, hogy mivel ismeri, imádkozhat-e érte. Ezt amúgy nem sokaknak engedi, mert ha nincs bennük hit, akkor legtöbben csak a félelmeiket adják át az imájukkal. A kedves lány azonban mégis annyira magabiztos volt, ő pedig annyira mélyre zuhant, hogy rögtön igent mondott. A nővér később végig ott állt a vastag üvegfal túloldalán, és átimádkozta a teljes kezelést, majd négy nappal később újra meglátogatta. „Akkor láttam őt először és utoljára, a mai napig a nevét sem tudom, de mégis nagyon hálás vagyok neki!” – mondta erről a fordulópontról Darlene, amiben nagyon mélyen átélte, hogy Isten gondoskodása minden részletre kiterjed: „Életem legnehezebb két évén Istennek az ilyen gondoskodó, rendkívül kedves érintései segítettek át, és bár a terápia rengeteg megpróbáltatást hozott, mégis sok tekintetben egy felemelő utazás volt! Ezalatt az idő alatt sokkal mélyebben megismertem Jézus személyét, mint korábban bármikor! Valóságosabb és gazdagabb kapcsolatba kerültem vele, a róla alkotott képem erőteljesebb és káprázatosabb lett!”

Mint a legtöbb modern kemoterápiás kúra során, Darlene is kombinatív kezelést kapott, aminek legfontosabb eleme egy rendkívül erős radioaktív kapszula volt, amit a testébe operáltak be. Amikor először meglátta ezt a piros gyógyszert, hirtelen egy dal futott rajta végig, a No longer Slaves, aminek egyik sora így szól: „Az Ő vére folyik az ereimben”. Ahogy magában hallotta a dalt, hirtelen egy meggyőződés jött létre benne arról, hogy a terápia csakis a rákot pusztítja el benne, de nem fog kárt okozni a testében: „Hatszor cserélték bennem, húsz héten át, és minden alkalommal először elmondtam az Úrnak, hogy »köszönöm Jézus vérét, ami minden védelmet megad nekem«, majd csak ezután engedtem, hogy elkezdjék a kezelést” – nyilatkozta erről a váratlanul jövő, de a gyógyulás teljes folyamatán átsegítő felismerésről. A nyolchónapos terápia során valóban egyetlen áttét, szövődményes betegség, komplikáció nem történt, amit az orvosa is „igazi csodának” tartott. Bár teste csontsoványra fogyott és a haja átmenetileg kihullott, belső szervei tökéletesen egészségesek maradtak, semmi maradandó káros hatása nem volt a kemoterápiának, ami 2014 végére zárult le teljes sikerrel.

Egy év pihenés és regenerálódás után hivatalosan is egészségesnek nyilvánították, aminek hírét világszerte milliók fogadták örömmel. Idén kiadott új albumának a Here I Am Send Me-nek az inspirációjáról a CBN-nek azt nyilatkozta, hogy elejétől a végéig az Isten hűségéért és szeretetéért érzett mély hálát akarja közvetíteni, amit soha korábban nem érzett át ilyen elementáris szenvedéllyel. Életének hegyeit és völgyeit összefoglalva a Christianity Today-nek elmondta, hogy ötven éven túl, már az unokáit várva a legfontosabb tanulság, amit megértett az életében, a szív feltétel nélküli, folyamatos átadása még a legnagyobb sikerek és próbák közepette is: „Megtanultam, hogy mindig időt kell töltenünk az Úrral, hogy az értékrendünk újra stabilizálódjon. Régen állandóan mások elismerését kergettem, és azt hiszem, ebben világelső voltam. De rájöttem, hogy ha figyelmemet az emberek véleményén tartom, rögtön ki is égek, ha viszont Istenre figyelek, akkor valódi öröm jár át. Isten azt kéri tőlünk, hogy dicsérjük őt, szánjunk időt rá, de van, amit még ennél is jobban szeretne birtokba venni: ez pedig a szívünk! Át kell adnunk neki, akkor is, ha mélypontra kerültünk, akkor is, ha szárnyalunk! Ennek az igazságnak az erejét pedig közvetlen közelről, a személyes sorsomban éltem át!”

Olvasson tovább: