Kereső toggle

Örömtánc Afrika hátsó udvarában

Missziós úton a szegénységtől sújtott Ugandában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nincs internet, sőt telefonálni sem lehet, a vizet kútból húzzák a szegényes vályogkunyhók lakói, akiknél ünnepnap, ha a manióka helyett rizs, mellé pedig hús kerül az asztalra. Uganda muszlim többségű keleti határvidékén mégis olyan örömmel táncolnak a keresztények, hogy azt bármelyik nyugati gyülekezet megirigyelhetné. Flaisz Endrének, a Hit Gyülekezete missziós lelkészének beszámolója.

„Szinte szó szerint lementünk a térképről” – mondja Flaisz Endre, miközben videofelvételt nézünk egy szabadtéri keresztény istentiszteletről, amelyet az ugandai szavannán rendeztek, valahol a kenyai határ közelében. Árnyékban negyven fok, a kezdetleges hangtechnika számára aggregátor termeli az áramot, és a lelkes táncosok olyan port vernek, hogy külön „vízöntő szolgálatra” van szükség, hogy a lábuk alá vizet locsoljanak.

A körülmények azonban a legkevésbé sem törik le a hangulatot, a környező tanyákról több mint ötszázan gyűltek össze, hogy részt vegyenek az istentiszteleten – közöttük sokan muszlimok. Ebben a térségben él ugyanis a 36 milliós Uganda 15 százaléknyi muszlim lakosának jelentős része. A hívőket mégsem érte semmilyen atrocitás. 

Egyik kézben Korán, a másikban Biblia

A mellékelt ábra is jól mutatja, hogy a keresztények itt jobb helyzetben vannak, mint az úgynevezett Száhel-övezet más országaiban, az északi iszlám és a délebbre fekvő nem iszlám területek határvonalán, ahol a vallási ellentétek rendszeresen megnyilvánulnak fizikai összecsapásokban, sőt, akár – mint például a Közép-Afrikai Köztársaságban vagy a két részre szakadt Szudánban – polgárháborúban. „Ugandában a muszlimok jelenléte jóval nagyobbnak tűnik, mint a valós számarányuk: a keresztény többségű területeken is vannak mecsetek, a tömegközlekedésre szolgáló kisbuszokon rendszeresen látni nem csak »Victory belongs to Jesus«, hanem »Allahu Akbar« matricákat is, imámok pedig plakátokon hirdetik ördögűző szolgáltatásaikat. Ugyanakkor ide nem hatolt még be a radikális, militáns iszlám. Persze a főváros, Kampala bevásárlóközpontjaiban szigorú beléptetési rendszerek vannak, és korábban előfordultak terrortámadások is, az ország mégis biztonságosabb, mint az interneten elérhető információkból, illetve a nemzetközi sajtóból tűnik” – emelte ki Flaisz Endre, aki a napokban érkezett haza az egyenlítő mentén fekvő nyugat-afrikai országból.

Ugandában Jézus, illetve Mohamed követői között a vallási türelem is nagyobb, mint sok más afrikai országban, ahol egymás mellett élnek keresztények és muszlimok. Ez persze nem jelenti azt, hogy verbális és ideológiai szinten ne dúlna harc a lelkekért. „Bevallom, kicsit ideges lettem, amikor az említett szabadtéri összejövetelen egy vendégprédikátor, aki 2004-ben tért meg muszlim háttérből, a Koránból és a Bibliából is felolvasva hangoztatta, hogy Allah egyenlő a Sátánnal. Mindezt este tíz órakor bele is kiabálta a mikrofonba, úgyhogy a környező tanyákon csak azok a muszlimok nem hallották, akik nem akarták. Abban bíztam, hogy már nem először szolgálnak ilyen módon, és nyilván tudják, hogy mit csinálnak. Aztán megértettem, hogy ehhez a muszlimok ugyanúgy hozzá vannak szokva, mint a keresztények mondjuk ahhoz, hogy a müezzin hajnali ötkor mindenkit felébreszt az imára hívással. Komolyabb konfliktus csak akkor alakul ki, ha egymás intézményeit – a mecseteket vagy a gyülekezeti házakat – inzultálják, ami ugyan nem gyakori, de volt már rá példa” – magyarázta a missziós lelkész. 

Iskola a nyomornegyedben

A brit gyarmati múltból Uganda nem sokat profitál gazdaságilag. „Az ország szegényebbnek tűnt, mint az egykori belga vagy francia gyarmatok. Bár a fővárosban látni jómódú házakat, szép autókat, és a szafarira érkező turisták akár ötcsillagos szállodában is megszállhatnak, közben vannak hatalmas szegénynegyedek, vidéken pedig ma is vályogkunyhókban élnek az emberek, kútból húzzák a vizet, és szinte az egyetlen ételük a manióka” – mondja Flaisz Endre.

A brit hatás leginkább a baloldali közlekedésben, a nyelvhasználatban – az angol az egyik hivatalos nyelv – és a vallási térképen érzékelhető: a 85 százaléknyi kereszténységen belül meghatározó az anglikán felekezet jelenléte a katolikus mellett. Ami a további irányzatokat illeti: minden negyedik keresztény protestáns, ami alatt itt az adventistákat, a baptistákat és nem utolsósorban a pünkösdi-karizmatikusokat kell érteni.

A legnagyobb karizmatikus gyülekezet

a több mint tízezer fős Miracle Center, amelynek Kampalában saját gyülekezeti csarnoka, illetve tévécsatornája van. Aktivitásukra jellemző, hogy november óta minden éjjel este 6-tól reggel 5-ig ébredési összejöveteleket tartanak, amelyekre hétvégén – más gyülekezetek támogatásával – akár 50-60 ezren is összegyűlnek.

A Hit Gyülekezete missziós lelkészét egy kisebb, 600 fős gyülekezet, a Restoration Worship Center pásztora, Joseph Senoga Richard hívta meg. Az utazást több éves kapcsolatépítés előzte meg, a gyülekezetvezető háromszor is szeretett volna ellátogatni Budapestre, a Hit Parkba, de nem kapott vízumot. „Ez egy viszonylag fiatal gyülekezet, kilenc éve alapította egy korábban hivatásos autósofőrként dolgozó fiatalember. Jelenleg a fővárosi központjukon kívül öt vidéki településen is van helyi gyülekezetük. A szolgálatuk annyiban egyedi, hogy ők olyan falvakba, nyomornegyedekbe és muszlim területekre is ellátogatnak, ahová más ugandai gyülekezetek nem igazán. Mindezt úgy teszik, hogy kulturálisan nem a nyugati mintákat követik: a zenéjük és a táncuk is a helyi törzsi vonalat képviseli” – jegyzi meg Flaisz Endre.

Kampala egyik nyomornegyedében saját iskolát is működtet a gyülekezet, Zion Christian Junior School néven, amelyet az állam elismer ugyan, de anyagilag nem támogat. Az ide járó 127 diák vagy árva, vagy olyan szülők gyermeke, akik nem tudják finanszírozni a taníttatásukat.

A gyerekek az oktatás mellé ebédet is kapnak minden nap. Az épület csak fele részben a gyülekezet tulajdona, és hogy a fenntartás-működtetés – a gyülekezeti ház bérlésével együtt – mekkora áldozatot kíván a hívők életszínvonalához képest, azt jól jelzi, hogy magának a pásztornak sincs autója, lakása, néhány négyzetméteres bérleményébe pedig a víz sincs bevezetve. „Mindezek ellenére egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy ki akarnának használni. Egy alkalommal meghívtak egy gyorsétterembe, de csak nekem rendeltek ételt. Kérdeztem, hogy ők miért nem esznek, mire azt válaszolták, hogy most csupán arra volt pénzük, hogy engem vendégül lássanak. Persze másnap visszahívtam őket” – idézi fel a lelkész. 

Miközben a vendéglátó gyülekezet vidéki pásztorai nemhogy e-mail címet, még egy telefonszámot sem tudnak adni, amin el lehetne őket érni, a tömegkommunikáció hiánya a hívő élet minőségét nem befolyásolja – vagy ha mégis, akkor pozitív irányba. „Nem tapasztaltam azt a fajta szekularizációt, amit Európában vagy az egész nyugati világban. A hívők rendkívül odaszántak és morálisan erősek, nem annyira a bűnök ellen kellett beszélni, inkább a kereszténységgel és általában az élettel kapcsolatos gyakorlati kérdésekben volt szükség a bibliai tanításokra” – teszi hozzá befejezésül Flaisz Endre, aki a szabadtéri összejöveteleken való szolgálat mellett vezetői továbbképzéseket is tartott a bő egy hetes ugandai szolgálata során.

Nosztalgia a diktátor rendszere iránt

A leginkább gyönyörű szafari parkjairól, illetve a Viktória-tóról (ahonnan a Nílus ered) ismert Uganda 1962-ben nyerte el teljes függetlenségét a britektől. Az ezt követő belső hatalmi harcokból Idi Amin került ki győztesen, aki 1971 és 1979 között katonai diktatúrát vezetett be, üldözve – többek között – az értelmiségieket és a keresztényeket. Egyes becslések szerint a diktatúrának akár 500 ezer halálos áldozata is lehetett. Idi Amin támogatását élvezték azok a palesztin és német terroristák, akik 1976. június 27-én eltérítették a tel-avivi Air France járatot, s Ugandában, az entebbei repülőtéren landoltak. A túszokat éppen ki akarták végezni, amikor az izraeli kommandósok egy legendás akció keretében kiszabadították őket.
Bár a diktátor rendszere megbukott, ő maga előbb Líbiába menekült, majd miután molesztálta Moamer Kadhafi lányát, kénytelen volt Szaúd-Arábiába települni – ott élt 2003-ban bekövetkezett haláláig. (A véreskezű népirtó rendszerét kiválóan bemutatja a 2006-ban készült Az utolsó skót király című mozifilm.)
Ugandát 1986 óta ugyanaz az elnök, Yoweri Museveni vezeti, akinek politikai hatalma ugyan stabil, ám sokan elégedetlenek vele. „Azok a helyiek, akikkel én érintkeztem, arra panaszkodnak, hogy a ma működő kórházakat még Idi Amin építtette, és az ő nevéhez fűződnek a nagyobb infrastrukturális beruházások is. Ráadásul óriási a korrupció, miközben a tömegek életszínvonala rendkívül alacsony, és nehéz kitörni a szegénységből. Furcsa módon tapasztalható egyfajta nosztalgia Idi Amin személye és korszaka felé, némiképp hasonlóan a magyarországi Kádár-nosztalgiához. Ez annak ellenére érzékelhető, hogy a diktátor elképesztően kegyetlen volt, kivégzett ellenségeinek fejét a hűtőjében tartotta, és nem riadt vissza a kannibalizmustól sem” – jegyezte meg Flaisz Endre.

Olvasson tovább: