Kereső toggle

A multikulturalizmus története

Milyen eredményt hoztak az eddigi kísérletek?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az első, bevándorlással kapcsolatos korlátozó törvényt az angol parlament hozta 1905-ben. Az Aliens Act célja az volt, hogy lelassítsa az üldözés elől menekülő kelet-európai zsidóság beáramlását a szigetországba. Anglia akkori miniszterelnöke, Arthur Balfour szavaival egy ilyen törvény hiányában az angol „nemzetiség nem lesz többé ugyanaz – nem az lesz, aminek mi szeretnénk látni a következő nemzedékekre”. Azóta is zajlik a vita arról, vajon a sokszínű etnikai, kulturális és vallási összetétel milyen hatással van egy nemzetre.

A „multikulturális” egy jelző, amellyel a kifejezetten sokféle nemzetiségből álló társadalmakat jelöljük. A multikulturalizmus ugyanakkor egy ideológia és egy politikai állásfoglalás is – a bevándorlás támogatása, az úgynevezett „befogadó” és „nyitott társadalom” elve, az etnikumok sokféleségének a propagálása a monokultúrát képviselő nemzetállamokkal szemben.

Három évtizeddel ezelőtt az európaiak jelentős része úgy gondolta, hogy a multikulturalizmus fogja megoldani a kontinens társadalmi problémáit. Ma egyre többen érzik úgy, hogy éppen ez okozza Európa bajainak jelentős részét. A kritikusok szerint az öreg kontinens szabad utat nyitott a bevándorlók előtt, anélkül, hogy megkövetelte volna tőlük a kulturális integrációt. Így párhuzamos társadalmak jöttek létre, éles határokkal az őshonos lakosság és az újonnan érkezők között. Felhígult a társadalmi kohézió, meggyengült a nemzeti identitás, és megrendült a bizalom a kormányok bevándorlás- és integrációs politikájával szemben. Ennek is volt egy sokkoló mutatója az angol „Brexit” népszavazás, amelynek eredményeképpen az Egyesült Királyság lakosainak a többsége az Európai Unióból való kilépés – és ezzel az EU bevándorláspolitikájának az elutasítása – mellett tette le a voksát.

Álom és valóság

Különböző országok különbözőképpen próbálták a gyakorlatba ültetni a multikulturális társadalom ideáját.

A modern kori multikulturalizmus mint politikai ideológia Kanadában jelent meg az 1960-as években – a kulturális pluralizmust a Trudeau-kormány pedig már hivatalos politikájává is tette a 70-es és 80-as években. A hatalmas területű, ám csupán 36 milliós lakosságú ország évente negyedmillió új bevándorló előtt nyitja meg a kapuit. A világ leginkább multikulturális országában 36 különböző nemzetiség található – minden 5. kanadai nem ott született.

Neil Bissoondath író szerint ez a „hivatalos multikulturalizmus” a bevándorlók gettósodását segíti elő Kanadában. A kultúrák komplex valóságok, és nem szabad a fesztiválok és a gasztronómia szintjére szimplifikálni azokat, mert így a sztereotípiákat erősítjük meg az emberekben – írja a szerző az Egy illúzió eladása: a multikulturalizmus kultusza Kanadában című könyvében. A Viktória Egyetem felmérése szerint a kanadaiaknak egy jelentős része nem érez erős kötődést Kanada felé, illetve nem képes integrálódni a mainstream kultúrába, mivel könnyebb a saját nemzetisége „párhuzamos társadalmába” beépülnie.

Angliában szinte sietve adtak egyre nagyobb egyenlőséget és jogokat a bevándorlók különböző csoportjainak. Az őslakosok sokszor fejezték ki a nemtetszésüket amiatt, hogy a bevándorlók nem kívánnak azonosulni a befogadó ország kultúrájával, hagyományaival, sőt a törvényeivel sem (lásd az iszlám saría törvénykezés bevezetésére tett erőfeszítéseket). Ellenérzéseket váltott ki az is, amikor a kormányzat túlzott engedékenységet tanúsított a bevándorlók felé az angol törvények megszegésekor.

Németországban hosszú időn keresztül az volt a politika, hogy a törököknek nem szükséges integrálódniuk. A németek arra számítottak, hogy a török vendégmunkások (Gastarbeiter), miután lehúznak 5-10 évet az országukban, majd szépen hazamennek Törökországba. Nem így történt. Részben ennek a kormányzati politikának a következtében a német törökök egyre inkább elidegenedtek a német etnikumtól. Míg az első generációs török bevándorlók nagy része nem volt vallásos, ma minden harmadik Németországban élő török eljár mecsetbe. Az első generációs török nők nem hordtak fejkendőt – a lányaik közül ma nagyon sokan hordanak.

A kormány integrációs politikájának a hiányában a törökök egy jelentős része meg sem tanult németül. Persze nem csak ennek volt szerepe ebben az elkülönülésben – a törökök integrációs hajlandóságának a hiánya, illetve az iszlám radikalizálódása is közrejátszott ebben.

Franciaország volt az, ahol a multikulturalizmus ideológiáját leginkább elutasították. Itt elvárták a bevándorlóktól, hogy asszimilálódjanak, és a francia kultúrát és szokásokat ne akarják átírni (lásd például a burka betiltását 2010-ben). Mivel erre a bevándorlók közül sokan nem hajlandóak, így sok (például észak-afrikai) bevándorló és a hatóságok között kiéleződött a konfliktus. Franciaország büszkén hangoztatja, hogy minden bevándorlót elsősorban francia polgárként kezel és nem mint egy bizonyos etnikai, kulturális vagy vallási csoport tagját. A kormány azonban nem tudta egyértelműen meghatározni, mik is a francia értékek, a francia identitás – és ez is a társadalom dezintegrációját segítette elő. Egy 2013-as közvélemény-kutatás szerint a franciák 70 százaléka érezte úgy, hogy „Franciaországban túl sok a külföldi” – a válaszadók 74 százaléka szerint pedig az iszlám nem kompatibilis a francia társadalommal.  

Ideológia és identitás

De mit is jelent angolnak, németnek vagy franciának lenni? Az európaiak közül sokan egyre inkább az etnikai, kulturális és vallási hovatartozásuk, nem pedig a politikai meggyőződésük szerint kezdik újra meghatározni az identitásukat. Fontosabbá vált az, hogy hová tartozunk, mint az, hogy milyen államot és társadalmat vágyunk megvalósítani. Eszerint angol vagyok, mert az őseim és én is angolnak születtünk. Angol vagyok, mert szeretem az angol kultúrát – tisztelem a brit hagyományokat, ünneplem az angol történelem hőseit, azonosulok az angol nyelvvel, irodalommal, művészettel. És angol vagyok, mert a görög-zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozom, és ezen kultúrkör (és például nem az iszlám) értékeit tartom követendőnek. Ez a gondolatmenet szöges ellentétben áll a „multikulti” eszméjével...

Az Európán kívülről érkező migránsok jelentős részének ugyanis nem sokat jelent a befogadó ország kultúrája, történelme. A dezintegrált társadalmak létrejöttének ez az egyik alapvető oka. Kevés pakisztáni embernek dobbantja meg a szívét Shakespeare vagy Victor Hugo. A törökök büszkén emlékeznek nagy hódító hadvezérükre, I. Szulejmánra – nekünk, magyaroknak pedig a pusztulás, a szenvedés és meggyilkolt hőseink jutnak róla eszünkbe. A közel-keleti, autokrata kultúrákból érkezők számára újszerű a liberális demokrácia, a jogállamiság, vagy például a női egyenjogúság koncepciója. Az iszlám – lényegéből fakadóan – soha sem fogja magát alávetni a kereszténységnek, így az európai társadalmakban szükségszerűen kialakult a kereszténységnek és értékeinek a relativizálása is. 

A valóban multikulturális társadalmakból hiányzik az erős közös nemzeti identitás. A befogadó ország kultú-rája károkat szenved és felhígul. Idővel a bevándorlók kultúrái is könnyen felhígulhatnak, és létrejöhet egy nagy massza, amire leginkább egyfajta radikális individualizmus válik jellemzővé – az identitás meghatározása individuális lesz és nem kollektív.

A multikulturalizmus igazából nem tulajdonít nagy jelentőséget a kultúrák közötti különbözőségeknek, mintha minden kultúra a legmélyén a szekuláris humanizmus elveit vallaná – ami nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. (Folytatjuk.)

Megbukott-e a multikulti?

„Ez a multikulturális megközelítés, miszerint egyszerűen együtt élünk egymással, egymás mellett, boldogan, ez megbukott. Siralmasan megbukott.” (Angela Merkel)
„A multikulturalista számára a fehér protestáns ember tiltólistán van, az olaszok és írek kevés tiszteletet érdemelnek, a feketék már jó fiúk, az amerikai indiánok még jobbak. Minél messzebb vannak tőlünk, annál nagyobb tiszteletet érdemelnek. Ez egyfajta kifordult, atyáskodó tiszteletadás...” (Slavoj Zizek szlovén szociológus, író)

Olvasson tovább: