Kereső toggle

Tudelai Benjámin egzotikus utazásai – II. rész

A zsidó diaszpóra nyomában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tudelai Benjámin a 12. század második felében kelt útra az Ibériai-félszigetről, Navarrából a Jeruzsálemi Királyságba. Zarándoklatának egyik célja az volt, hogy felkeresse kora jelentősebb zsidó közösségeit, és rögzítse a látottakat. Utazása csaknem száz évvel előzte meg a velencei Marco Polo születését, útinaplója pedig a történészek számára megkerülhetetlen forrásmunka, már csak azért is, mert ebből a korból sem a zsidó, sem a keresztény történetírás nem rendelkezik hasonló horderejű művel a mediterrán világról és a Közel-Keletről.

Tudelai Benjámin útleírásának, Az utazások könyvének jelentőségét a korabeli zsidó történeti források szegényes volta is magyarázza. E szűkösség okára Yosef H. Yerushalmi történész professzor próbál rávilágítani Záchor című művében: „Az emlékezésre való bibliai felszólításnak […] igen kevés köze van a múltra irányuló kíváncsisághoz – írja a zsidó kollektív emlékezet kapcsán – […] Miközben rengeteg szó esik a történelem értelméről, alig akad történetírás.”

A jeruzsálemi Templom lerombolása után a rabbik arra az ígéretre építették fel jogrendszerüket, a bibliamagyarázatot és az ima szolgálatát, hogy az Örökkévaló a jövőben összegyűjti majd Izrael szétszórtjait. Mivel figyelmüket elsősorban a messiási várakozás kötötte le, a vallás sáncai mögé húzódva nem fektettek hangsúlyt a diaszpórában élő közösségek történetének megörökítésére. A babiloni vagy a jeruzsálemi Talmud is viszonylag keveset árul el e csoportok életéről vagy a nem zsidó kormányzatokkal fennálló viszonyáról. Tudelai írása – amelynek egyik feltételezhető célja éppen annak rögzítése volt, hogy az Ibériai-félszigetről száműzött hitsorsosai merre találhatnak menedéket – a fantasztikus elemek és tévedések ellenére e téren is mutat egyfajta friss, pragmatikus szemléletet.

Asszaszinok és drúzok

Miután Benjámin elhagyja Ciprust, a Földközi-tengeren keresztül az örmény Kilíkia érintésével a zsidó üvegműveseiről híres szíriai Antiókhiába, majd a Libanoni-hegység lábánál fekvő Gebálba [Büblosz] érkezik. „A szomszédságban él egy nép, amelyet al-hasisimnek hívnak. Nem hisznek az iszlám vallásban, hanem a saját népük szülöttét követik, akit a prófétájuknak tekintenek, és mindent, amit mond, végrehajtanak – életre-halálra. Őt Al-Hasisim sejknek nevezik…” Az arab hasisin, vagyis kenderszívók, drogfüggők elnevezésből ered az ismert asszaszin (orgyilkos) kifejezés. Arról, hogy a sejk hogyan szerzett befolyást követői fölött, később Marco Polo ad érdekes leírást: „Egy termékeny és elzárt völgybe telepített minden elképzelhetőt, ami egy férfi számára kellemes lehet: luxuspalotákat, pompás kerteket, zenében, táncban és éneklésben jártas gyönyörű leánykákat, röviden: egy igazi paradicsomot! Amikor a bandájából valakit ki akar küldeni egy-egy kockázatos vállalkozásra, a Hegyi Öregember bedrogozza, és öntudatlan állapotukban behelyezi őket ebbe a dicsőséges völgybe. […] A paradicsomi gyönyörök újbóli megtapasztalása reményében készek bármely ádáz feladatot végrehajtani, amit az Öregember parancsol nekik…” Tudelai így folytatja: „Egymáshoz hűségesek, de szomszédaik számára a terror forrásai; még királyokat is ölnek, akár saját életük árán is.”

A Szidontól tíz mérföldre [1 míl = 1,6 km] élő drúzokról – a nem arab nyelvű irodalomban elsőként – szintén Tudelai számol be: „[…] törvénytelen pogányok. A hegyekben és a sziklák hasadékaiban laknak; nincs királyuk vagy uralkodójuk, hanem függetlenül élnek ezeken a magas helyeken, határuk a Hermon hegyéig terjed […]. Át vannak itatva bujasággal”, vérfertőzéssel, hisznek a lélekvándorlásban. „Nem él közöttük zsidó…”

Nem úgy a gyönyörű Új-Tíruszban, ahol viszont ötszázan laknak. „[Carfattól] félnapi járóföld Új-Tírusz [Cúr], amely nagyon szép város, közepén kikötővel. Éjszaka azok, akik az adókat vetik ki, vasláncokat húznak ki egyik toronytól a másikig, hogy senki ne tudjon hajóval kimenni, vagy bármely módon kirabolni a hajókat éjjel. […] A zsidóknak tengeri járműveik vannak, és akadnak köztük üvegművesek, akik azokat a finom tíruszi üvegedényeket készítik, amelyeket minden országban becsben tartanak. […] Ha Új-Tírusz falain leereszkedünk, egy kőhajításnyira láthatjuk a régi Tíruszt, amelyet a tenger már elborított.”

Útban a szent város felé

Áser egykori törzsi határán, a Nagy-tenger partján fekvő kikötőváros, Akkó [Akrí] „Izrael földjének kezdete. […] Ide érkeznek a jeruzsálemi zarándokok.” Benjámin rabbi továbbhalad Haifa irányába, beszámol Illés Kármel-hegyi kerek oltárhelyének maradványairól. Áthalad Kaper Naumon, Caesareán [Szézérija], Szamárián [Somrón], itt említést tesz Akháb király palotájának romjairól. Nabluszban a szamaritánusok életébe enged bepillantást: „[Somróntól] két paraszang [1 paraszang, perzsa hosszmérték = 6,4 km] Nablusz, ami Sekhem az Efraim hegyén, ahol nem élnek zsidók. A város a Gerizim- és az Ebál-hegy közti völgyben fekszik, közel ezer kutí lakja, akik csak Mózes írott törvényét tartják meg, és szamaritánusoknak nevezik őket. Papjaik Áron magvából valók, akiket aronímnak hívnak, ők nem házasodnak a kutíkkal, csak egymás között. Ezek a papok áldozatokat mutatnak be és égőáldozatokat hoznak gyülekezésük helyére, a Gerizim hegyére, mivel meg van írva a törvényükben: »Mondd el az áldást a Gerizim hegyén!«. Azt állítják, ez a Templom megfelelő helye. […] Azt mondják, Efraim törzséből származnak. És köztük van József, Jákob atyánk fiának sírja, amint meg van írva: »és József csontjait Sekhemben temették el«. Ábécéjükből három betű hiányzik: a hé, a het és az ajin. […] Ezek helyett alefot használnak, ebből tudjuk, hogy nem Izráel magvából valók… […] A Gerizim-hegy bővelkedik forrásokban, kertekben és ültetvényekben, míg az Ebál-hegy sziklás és kopár.”

Jeruzsálem

Az utazó ezek után átkel a Gilboa hegyén, majd az Ajalon völgyén és Nagy-Gibeonon keresztül megérkezik Jeruzsálembe. „Onnan három paraszangra van Jeruzsálem, egy kicsi város, amelyet három fal vesz körül. Zsúfolásig telt olyan népekkel, akiket a muszlimok jakobitáknak, szíriaiaknak, görögöknek, grúzoknak és frankoknak neveznek – és mindenféle nyelvű néppel. Van ott egy ruhafestő ház, amelyet a zsidók kisebb összegért minden évben kibérelnek a királytól, hogy a zsidókon kívül más ne foglalkozhasson ruhafestéssel Jeruzsálemben. Közel kétszáz zsidó él a Dávid tornya alatt, a város egyik szegletében. […] A városban van még két épület, az egyikből – az Ispotályból – négyszáz [keresztes] lovag megy ki; és ott szállásolnak el és ápolnak minden odaérkező beteget éltükben és halálukban. A második épületet Salamon Templomának nevezik; ezt a palotát Salamon, Izrael királya építtette. Itt háromszáz lovagot kvártélyoztak be…

[…] Jeruzsálemben áll a Szeporkí nevű nagy templom, itt temették el őt, ama férfit [Jézust], akihez valamennyi zarándok ellátogat.

Jeruzsálemnek négy kapuja van: Ábrahám-kapu, Dávid-kapu, Sion-kapu és Guspat-kapu, azaz Jehosáfát-kapu, az egykori Templomunkkal szemben, amelyet most Tempoli Domininak neveznek. A szentély helyén Omar ben al-Khataab emelt építményt egy nagy és pazar kupolával [kipá], amelybe a gójok nem hoznak semmilyen képet vagy képmást, hanem egyszerűen csak imádkozni jönnek. [A héber nyelv különbséget tesz a nem zsidókon belül is. Muszlimokra a gój, keresztényekre az arél, ’körülmetéletlen’ szavakat használja.] E hely előtt magasodik a Nyugati Fal, amely a Szentek Szentjének egyik fala. Ezt hívják az Irgalom kapujának, és ide jönnek a zsidók imádkozni, a Templom udvarának fala előtt. Jeruzsálemben, Salamon palotája mellett hatalmas istállók állnak, amelyeket ő épített nagy kövekből, nincs hozzájuk hasonló az egész földön. A mai napig látható az a medence, amelyet a papok használtak az áldozatok felajánlása előtt. Az ideérkező zsidók felírják a nevüket a Falra. A Jehosáfát-kapu a Jehosáfát-völgybe vezet, amely a népek pusztája. Itt van az Absalom keze nevű oszlop. […] A környéken van egy nagy forrás, amelyet Siloám vizeinek neveznek, és a Kidron-patakba ömlik. A forrás fölött áll egy nagy építmény atyáink idejéből, de [ott csak] kevés vizet találni, és Jeruzsálem népe többnyire esővizet iszik, amelyet a házaikban, ciszternákban gyűjtenek össze.

[…] Az Olajfák hegyéről ellátni Szodoma tengeréig, ahonnan két paraszangnyi távolságra van az a sóbálvány, amivé Lót felesége változott; a juhok folyamatosan nyaldossák, de mindig visszanyeri alakját. Az egész síkság és a Sittim-völgy, csakúgy mint a Nébó-hegy, látható innen. Jeruzsálem előtt emelkedik Cijjón hegye, amelyen nincs épület, kivéve a keresztények egy templomát. Jeruzsálemmel szemben, három mérföld távolságra vannak az izraeliták temetői, akik a halottaikat hajdan barlangokban temették el. Mindegyik sírhelyen dátumozott felirat áll, de Edom fiai [a keresztények] lerombolták a sírhelyeket, a köveket pedig házaik építéséhez használták fel. E sírhelyek a Benjámin területén lévő Celcáhig érnek. Jeruzsálemet magas hegyek veszik körül. A Cijjón hegyén vannak a Dávid házának sírhelyei, és az utána következő királyok sírjai. A pontos hely nem beazonosítható, mivel tizenöt évvel ezelőtt a Cijjón hegyén álló templom egyik fala beomlott…”

Lehetetlen ilyen szűk terjedelemben felidézni mindazt, amit Benjámin az olvasó számára az Írásokból talán ismerős helyszíneken átél. Betlehemben említést tesz a Ráhel sírja fölé emelt oszlopról. Hebronban a pátriárkák sírjáról oszt meg egy anekdotát. Szól Javnéról, ahol az ő napjaiban már nem élnek zsidók, Tiberiászban említést tesz Jehuda Halévi, Meronban pedig Hillél és Sammáj rabbik sírhelyéről. Észak felé, Dánon keresztül hagyja el a Szentföldet, de még megemlíti Míká és Jeroboám bálványoltárait. Így jut Damaszkuszba, ahol „a türköknek nevezett tógarmim földje kezdődik”, és ahol már vízvezetékek szállítják az Amana-folyó vizét. A város dzsámijáról úgy hírlik, hogy „egykor ez volt Ben Hadád palotája” – a szerző itt szupermodern kristályüveg falakról, aranyból és üvegből épített kamrákról ír. Itt őrzik az óriás anák király egyik bordáját is. A városban háromezer zsidó él.

Benjámin útja Bagdad felé számos olyan várost érint, amelyről manapság gyakran hallunk a hírekben: áthalad Emesán (a mai Homs városán), majd Haleven (Aleppó), Rakkán (ma az ISIS központja), Moszulon (Assuron) át folytatja útját, de előtte, az Ararát lábánál még említést tesz Noé bárkájának feltételezett helyéről is.

Bagdad

Bagdad „a Mohamed családjából származó Emir al-Muminin al-Abbászi kalifa királyi székhelye. Ő a muszlim vallás feje, és az iszlám valamennyi királya neki engedelmeskedik; hasonló pozíciót tölt be, mint a pápa a keresztények felett”. Tudelai meglehetősen idilli, ám élénk leírást ad az uralkodó környezetéről és szokásairól, aki a történészek szerint Al-Musztandzsid kalifával azonosítható (1160–1170), és kiemeli a zsidókhoz fűződő különleges viszonyát is. „…Kedves Izraelhez, az Izrael népéhez tartozók közül sokan szolgálnak neki; ismer minden nyelvet és járatos Izrael törvényében. Olvas és ír a szent nyelven [héberül].” A leírás már-már nem evilági erényekkel ruházza fel a kalifát, de a mai viszonyokat visszavetíteni Tudelai korába mindenképpen történelmietlen lenne. „[A kalifa] nem veszi ki a részét semmiből, ha az nem a saját kezének keresménye. Ágytakarókat készít, amelyekre ráhelyezi pecsétjét; udvaroncai ezeket eladják a piacon, és a föld nagyjai megvásárolják azokat, ő pedig a bevételből tartja fenn magát. Igaz és becsületes ember, mindenkinek békességet szól.” A Mekkába tartó zarándokok igyekeznek elnyerni az áldását, mert „úgy tekintenek rá, mint Mohamedre”. A kalifa jóságáról kialakított képet azért némileg árnyalja, hogy gyakorlatilag minden családtagját fogolyként kezeli a palotában, mert attól fél, hogy fellázadnak ellene.

Az úti beszámoló szerint negyvenezer zsidó él Bagdadban, ám ez a szám valószínűleg erős túlzás: ennek tizede lehet reális. A közösség mindenesetre „biztonságban, prosperitásban és tisztességben él a nagy kalifa uralma alatt”. A városban Izrael fiainak huszonnyolc zsinagógája és tíz akadémiája van. Ezeknek a vezetői (bátlánim) között találjuk rabbi Elázárt, Cemáh fiát, aki származását egészen a kórahita Sámuel prófétáig vezeti vissza. „Ő és a testvérei tudják, hogyan kell énekelni a dalokat, ahogyan az énekesek is tették abban az időben, amikor a Templom még állt.” Valamennyiük felett pedig Dániel, Hiszdáj fia áll, akit „a mi urunk, az Izrael száműzetésének feje” (rés galutá vagy exilarkha) névvel illetnek. Származását Dávidig vezeti vissza, és a muszlimok is Szaidna ben Daoudként emlegetik. Zsinagógájában Tudelai olyan ezüsttel borított márványoszlopokat lát, amelyeken arannyal futtatott zsoltáridézetek állnak. A kalifa az uralma alatt élő összes zsidó gyülekezet fölött hatalmat adott neki: az exilarkha tekintélye Szamarkand kapujáig, Tibet és India földjéig terjed – ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy ezekben az országokban ő ad felhatalmazást a közösségeknek a rabbik és más szolgálók kinevezésére, akiket kézrátevéssel ő maga iktat be.

Jövedelmei a világ minden tájáról érkező felajánlásokból és ajándékokból gyűlnek össze, de rendelkezik menedékházakkal, kertekkel, babiloni ültetvényekkel és atyáitól örökölt földekkel is. Ezekből, valamint a piacokról és a kereskedőktől fix heti bevétele származik. Jól ismeri az írásokat és a Talmudot, és „naponta sok izraelitát megvendégel”. Beiktatásakor nagy összeget adott a kalifának, a hercegeknek és a minisztereknek.

A kalifa ezen kívül „elrendelte, hogy mindenkinek – lett légyen muszlim vagy zsidó, vagy az uralma alatt élő bármely más nemzet tagja – fel kell állnia őelőtte [ti. az exilarkha előtt] és köszöntenie kell őt, illetve mindenkinek, aki ezt megtagadja, száz korbácsütést kell elszenvednie. És minden ötödik napon, amikor meglátogatja a nagy kalifát, lovasok, pogányok és zsidók kísérik, és hírnökök hirdetik előtte: »Utat a mi Urunknak, Dávid fiának, amint az jár neki!«”

A tiszteletadás ezzel még nem ér véget: „[Az exilarkha] megjelenik a kalifa előtt és kezet csókol neki, a kalifa pedig felkel és arra a trónra ülteti, amelyet Mohamed rendelt, hogy készítsenek el számára, és az összes muszlim herceg, aki bejáratos a kalifa udvarába, felkel őelőtte. A száműzetés feje pedig leül a trónjára a kalifával szemben, Mohamed parancsának megfelelően, hogy beteljesedjen a törvény szava: »Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljő Siló, és a népek néki engednek«” (1Móz 49:10) – írja Tudelai Benjámin rabbi. (Folytatjuk)

Olvasson tovább: