Kereső toggle

Tudelai Benjámin egzotikus utazásai

A zsidó diaszpóra nyomában – I. rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tudelai Benjámin a 12. század második felében kelt útra az Ibériai-félszigetről, Navarrából a Jeruzsálemi Királyságba. Zarándoklatának egyik célja az volt, hogy felkeresse kora jelentősebb zsidó közösségeit, és rögzítse a látottakat. Utazása csaknem száz évvel előzte meg a velencei Marco Polo születését, útinaplója pedig a történészek számára megkerülhetetlen forrásmunka, már csak azért is, mert ebből a korból sem a zsidó, sem a keresztény történetírás nem rendelkezik hasonló horderejű művel a mediterrán világról és a Közel-Keletről.

„Útikönyv ez, amelyet Navarra földjének szülötte, Rabbi Benjámin, Jóna fia állított össze – nyugodjék a Paradicsomban. Nevezett Rabbi Benjámin szülővárosából, Tudelából kelt útra, és számos távoli országon vágott keresztül, amint e könyv is utal rá. Mindazon helyeken, ahová eljutott, feljegyzést készített mindenről, amit látott, vagy amiről megbízható személyektől értesült – olyan dolgokról, amelyekről korábban nem hallottak Szefárád földjén. Ugyancsak megemlít bizonyos e helyeken lakozó bölcseket és illusztris férfiakat. Ő hozta magával e könyvet a Kasztília országába való visszatértekor a 4933. esztendőben [azaz i. sz. 1172–73-ban]. Nevezett Rabbi Benjámin bölcs és értelmes ember, járatos a Törvényben és a halakhában, állításait pedig bárhol tettük is próbára, pontosnak találtuk azokat – tényszerűnek és következetesnek, aminthogy ő maga is szavahihető férfiú.”

Így kezdődik a híres zsidó világutazó héber nyelvű útleírása, a Benjámin rabbi utazásai (Massza’ot sel Rabbi Binjámin) vagy Az utazások könyve (Széfer ha-massza’ot). Az írás, amely műveltebb körökben már a 13. századtól ismert volt, és kéziratos formában terjedt, nyomtatásban csak 1543-ban Konstantinápolyban látott napvilágot, a híres Soncino nyomdászfamília jóvoltából.

Ami a saját személyét, utazása körülményeit vagy időpontját illeti, a szerző nem bánik túl bőkezűen a részletekkel. E hiányosságoktól eltekintve bizonyos belső bizonyítékok alapján az utazás éveit a 12. század második felére tehetjük, az 1160 és 1173 közötti mintegy tizennégy esztendős periódusra. Az útra tehát tágabb történelmi perspektívából tekintve a második (1147–1149) és a harmadik keresztes hadjárat (1189–1192) közötti viszonylag békés időszakban került sor.

Történelmi háttér és kulturális hatások

A hispániai zsidó közösség eredete az első Szentély pusztulásáig vezethető vissza – mindenesetre így is értelmezhető Obadja (Abdiás) próféta könyvének egyik félmondata: „…a fogságból visszatérő jeruzsálemiek, akik Szefárádban vannak…” (Abd 20). Don Jichák ben Jehudá Abravanel, a lisszaboni születésű államférfi és bibliakommentátor pedig a második Templom korszakáról állítja a következőket: „…Róma uralkodója a Titus császár által Jeruzsálemből száműzöttek közül ötvenezer zsidó családot küldött Hispánia városaiba, amelyek fennhatósága alá tartoztak.”

Tudelai Benjámin kulturális öröksége al-Andaluszban, a muszlim Hispániában gyökerezett. Az Ibériai-félszigetet a 10–11. században jellemző politikai egység a 12. század első felében megbomlott. Észak felől keresztény lovagok érkeztek a reconquista je-gyében, délen pedig szigorúan aszketikus iszlám teológiát valló, a vallási kisebbségek irányában intoleráns berber törzsek dúlták fel az ország politikai és vallási nyugalmát. Az Almohád Kalifátus terjeszkedése számos zsidót kényszerített menekülésre, köztük a córdobai születésű Móse ben Majmún (Maimonidész, 1135–1204) családját is.

Benjámin természetesen zsidó szemszögből nézi a világot: megfigyelései során többször hivatkozik bibliai passzusokra, de jól ismeri a rabbinikus irodalmat is, így képes megkülönböztetni a normatív rabbinikus hitet és vallásgyakorlatot az attól elhajló irányzatoktól. Az útikalauz meglehetősen formális középkori héber nyelvezetét arab kifejezések tarkítják. A szerző vélhetően beszélt arabul, ami nagymértékben megkönnyíthette utazását, és mélyebb betekintést adhatott kora intellektuális miliőjébe. E szélesebb látókör rányomta bélyegét a kor hispániai zsidó diaszpórájának értékrendjére is: becsülték az iszlám és a zsidó kultúra szintézisét, és saját magukra egyfajta intellektuális és társadalmi elitként tekintettek. A tudást és a családi származást identitáserősítő tényezőnek tartották, hétköznapi életük részét képezte a közösség támogatása és a filantrópia.

Ám az utazó érdeklődése nem korlátozódik a judaizmusra. Járatos a keresztény világ irányzatai között: hallunk bizánci keresztényekről, jakobitákról és nesztoriánusokról, értesülünk a bagdadi kalifa – így az iszlám – egyes rituáléiról, illetve megismerkedhetünk az alexandriai zsidók két közösségének eltérő liturgikus szokásaival is.

Vajon mi késztette Rabbi Benjámint, hogy a navarrai Tudelát maga mögött hagyva szárazföldön és tengeren, élete kockáztatásával útnak induljon az Ebro völgyéből Provance-on és Itálián át, a Bizánci Birodalmon keresztül a Szentföldre, majd tovább? Egyszerre több tényező is szerepet játszhatott: utazását szentföldi zarándoklatnak szánhatta, amelyet esetleg kereskedéssel finanszírozott, miközben az a titkos vágy is mozgathatta, hogy amíg kapcsolatot létesít a prosperáló zsidó kereskedőközösségekkel, talán az elveszett tíz törzsnek is nyomára bukkan.

Tudelától Rómáig

Egységes spanyol birodalom még nem létezett, az Ibériai-félsziget északi részét kisebb királyságok tagolták. Kasztília és Aragónia közé ékelődött Navarra, ennek délkeleti szegletéből, Tudelából indult világkörüli útjára Benjámin. „Először is szülővárosomból Saragossába utaztam, majd az Ebro-folyó mentén Tortosába. Onnan két napba telt, míg elértem Tarragona ősi városát, annak […] görög épületeivel. Ezekhez hasonlót máshol nem találni Szefárád országában.” A szerző gyakran említi az adott helyen élő zsidók létszámát, ami alatt valószínűleg a családfőket érti. „[Tarragona] a tenger mellett helyezkedik el, két napi járóföldre Barcelonától, ahol egy szent gyülekezet működik, bölcsekkel, tudósokkal, illusztris férfiakkal, mint Rabbi Seset, Rabbi Sealtiél, Rabbi Solomon és Rabbi Ábrahám, Hiszdáj fia. Barcelona kicsi, ám gyönyörű város: a tengerparton fekszik. Kereskedők látogatják áruikkal a világ minden sarkából: Görögországból, Pisából, Genovából, Szicíliából, az egyiptomi Alexandriából, Palesztinából, Afrikából, annak minden partvidékével együtt.” A szerző tárgyszerűen jegyzi fel az egyes helyeken honos zsidó közösség létszámát, vallási, tudományos és kereskedelmi éle-tének jellemzőit, az előkelők nevét és rangját. Mindezek híján – ha a narratíva néhol száraz lenne és szűkszavú – az is előfordul, hogy „zsidó régiségekről” ő maga kerekít szavahihetőnek szánt történeteket. A legendás elemek ellenére az útirajz egyik 19. századi népszerűsítője megjegyzi, hogy az „több tényt és kevesebb mesét tartalmaz, mint bármely más korabeli mű”.

Benjámin áthalad Narbonne-on, amely „kiváltképp ismert a tanulásról, mert a Tóra innen megy ki minden országba”. A nyüzsgő kikötővárosból, Marseilles-ből, ahol 300 zsidó él két közösségben, hajóval kel át Genovába. „Genovát fallal vették körül, király nem uralkodik rajtuk, csupán bírák, akiket maguk neveznek ki […]. Hajókat ácsolnak, amelyeket gályáknak neveznek, és rajtaütésszerű támadásokat hajtanak végre Edom [azaz Róma] és Ismáel [a muszlimok], valamint Görögország és Szicília földje ellen, hogy [bőséges] zsákmánnyal térjenek haza. Pisával állandó harcban állnak.”

Tudelai 1165 vége és 1167 között érkezik Rómába, amelyet „a kereszténység királyságának központjaként” aposztrofál. „Itt kétszáz zsidó él, tiszteletreméltó pozíciókat töltenek be, és nem fizetnek adót.” Nagy tudósaik közül a legjelentősebbek: Dániel főrabbi és Jehiél rabbi, aki „Sándor pápa tisztviselőjeként” tevékenykedik, „jó svádájú, intelligens és bölcs fiatalember, aki bejáratos a pápa palotájába, minthogy ő a sáfára a házának és mindenének, amije van”. A szóban forgó pápa ez esetben nem lehet más, mint III. Sándor (1159–1181).

Benjámin ezek után kitér Róma építészetére, például „a napévnek megfelelően 365 szelvényre tagolt” Colosseumra és a régi Szent Péter székesegyházra. Rómában „nyolcvan palota áll, melyek egykor nyolcvan ott élő és imperátornak nevezett királyéi voltak: Tarquiniustól Néróig és Tiberiusig – aki a Názáreti Jézus idején élt –, és Pippinig, aki felszabadította Szefárád földjét az iszlám alól, és Nagy Károly atyja volt”. A lateráni Szent János-bazilika leírásánál megjegyzi, hogy ott „két bronzoszlop található, amelyeket a Templomból [a jeruzsálemi Szentélyből] hurcoltak el, amit Salamon király építtetett; mindegyikre rá van vésve: »Salamon, Dávid fia«. A római zsidók elmondták nekem, hogy minden év Áv hó 9-én az oszlopokon vízhez hasonlatos nedvesség keletkezik. Van még egy barlang, ahol Titus, Vespasianus fia tárolta a Templom kincseit, amelyeket Jeruzsálemből hozott magával. A Tiberis folyó egyik partján, egy másik barlangban a tíz [rómaiak által kivégzett zsidó] mártír nyugszik.”

Pozzuolit – az úgynevezett „nagy Sorrentót – Cúr, a szír Hadadézer fia építette, amikor Dávid királytól való félelmében elmenekült. A tenger két oldalról elnyelte a várost, de a partközeli vizek mélyén még mindig látható a piactér és a város közepén egykor állt tornyok. A földből előtörő forrásból olaj fakad – ennek neve petróleum. Az emberek lefölözik a víz színéről, és gyógyászati célokra alkalmazzák.” A leírás szerint a város forró vizű gyógyforrásait nyaranta lombardiai „turisták” is sűrűn látogatják.

Ha Tudelai Benjámin Itáliából egyenesen a Szentföld felé vette volna az irányt, bizonyára Trani kikötőjében száll hajóra, „ahol a Jeruzsálembe tartó zarándokok gyülekeznek, mivel a kikötő igen kényelmes”. Ehelyett azonban Otrantóból – „ahol a Szicíliai Királyság véget ér” – kelt át Korfura.

Konstantinápoly

Tudelai 1166 körül érkezett Konstantinápolyba, „Jáván, azaz Görögország egész földjének fővárosába. Itt található Emánuel császár rezidenciája”. Emánuel azonos azzal az I. Manuél Komnénosz bizánci uralkodóval (1143–1180), akinek édesanyja I. László magyar király Piroska nevű lánya volt.

A könyv szövegének egyik magyar vonatkozása is itt található. Megtudjuk, hogy Konstantinápoly eleven város: „mindenféle kereskedő érkezik ide Babilon földjéről, Sineár földjéről, Perzsiából, Médiából, Egyiptomból, Kánaán földjéről, az orosz birodalomból, Ungáriából [Magyarországról], Besenyőországból, Kazáriából, Lombardia és Szefárád földjéről.” (Kohn Sámuel történész a fenti idézet kapcsán utal a regensburgi Petahja rabbira, aki a Kazárországgal szomszédos, általa Kédárnak nevezett népek, így a régi magyarok szokásairól is több információt közöl Körutazás című útleírásában.)

Tudelai Benjámint minden bizonnyal lenyűgözte a város sokszínűsége: „nincs a világon ehhez fogható, kivéve Bagdadot, az iszlám nagy városát”. Ez „a görögök pápájának a székhelye, mivel a görögök nem engedelmeskednek Róma pápájának”. A leírás szerint a város elmondhatatlan gazdagsága az évente beszedett adókból származott. A Santa Sophia- [Hagia Sophia] templomban arany- és ezüstoszlopok, valamint -lámpák sokasága fogadta, a palota közelében pedig az uralkodó „vidámparkja”, a hippodrom nyűgözte le, ahol „Jézus születésének évfordulóján a király évről évre nagy mulatságot rendez”. Ekkor mindenféle nemzetből érkeznek ide emberek – mutatványosok oroszlánokkal, leopárdokkal, medvékkel, madarakkal, „amelyeket összeeresztenek, hogy megküzdjenek egymással”.

A városban mindenhol páratlan gazdagság és pompa: a templomoktól a palotáig. „Ilyen gazdagságot sehol máshol nem látni a világon. Vannak itt tanult emberek is, akik ismerik a görögök minden könyvét; esznek és isznak, mindenki a maga szőlője és fügefája alatt” – tudósít Benjámin, egy Mikhá (Mikeás) prófétától kölcsönzött idézettel (4,4) illusztrálva a látottakat. Megtudhatjuk, hogy a görög lakosok bővelkednek aranyban és drágakőben. Aranyhímzéses selyemruháikban, lovaikon „úgy festenek, akár a hercegek”. 

Benjámin fürkésző tekintetét nem kerülik el az árnyoldalak sem. Az elkényelmesedett, elpuhult életmódnak ugyanis ára van: a külső ellenséggel, „Maszud szultánnal, a Tógarmim [szeldzsukok] – akiket törököknek hívnak –, királyával” szemben bizony barbár zsoldosokat kell fogadni, mert „a bennszülöttek nem harciasak, hanem olyanok, mint az asszonyok, akiknek nincs ereje a harchoz”.

A leírásból eddig nem véletlenül maradtak ki a zsidók: ők „nem a városban laknak, hanem egy keskeny öböl túloldalán helyezték el őket”, oly módon, hogy ha üzletelni akarnak a városlakókkal, csak a Márvány-tengeren keresztül tudnak odajutni. „A zsidó negyedben kétezer rabbinikus zsidó és közel ötszáz karaita él, akiket kerítés választ el egymástól. […] Zsidók nem járhatnak lóháton. Az egyetlen kivétel rabbi Solomon Hamicri, a király orvosa, aki befolyása révén enyhíteni tud a zsidókkal szembeni elnyomáson. Mert státuszuk igen alacsony, és velük szemben sok a gyűlölet, amit a tímárok táplálnak, akik a szennyvizet a zsidó házak ajtaja elé zúdítják, és bemocskolják a zsidó negyedet. A görögök tehát gyűlölik a zsidókat, jókat és rosszakat egyaránt, és nagy elnyomás alá vetik őket, verik őket az utcán, és minden tekintetben kérlelhetetlenek velük szemben. Ám a zsidók gazdagok és jók, kedvesek és jószívűek, sorsukat jókedvvel viselik.”

Tudelai Benjámin ezek után Cipruson át a Közel-Kelet felé folytatta útját, de a Szentföldről és Bagdadról készített feljegyzéseiről a következő részben szólok majd.

Olvasson tovább: