Kereső toggle

Színház az egész világ

400 éve halt meg William Shakespeare

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Angliának két könyve van: a Biblia és Shakespeare. Anglia alkotta Shakespeare-t, de a Biblia teremtette Angliát” - írta a drámaíróról szóló esszékötetében Victor Hugo, akinek múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy a 19. század második felében újra népszerűvé tette Shakespeare-t. Ez a népszerűség – már-már kultusz – azóta is tart, bár vannak, akik az európai kultúrával együtt szívesen véget vetnének ennek. Márciusban a gázai tanárok írtak tiltakozó levelet amiatt, hogy a Palesztin Hatóság az angol nyelvű főiskolai tananyagba javasolta a Rómeó és Júliát. „Semmi keresnivalója ennek az oktatásban, mert alapvetően szemben áll az iszlámmal mindaz, amit Shakespeare közvetít” – szólt a tiltakozás.

Lám, az iszlám befolyás növekedése Európában nem csak az ókori szobrokat veszélyezteti – mint láthattuk nemrég Rómában, ahol Rohani iráni elnök látogatása alatt letakarták az „illetlennek” gondolt műalkotásokat. Nem csak a szólásszabadságot rombolja – mint láttuk Németországban, ahol Erdogan török elnök feljelentése nyomán Angela Merkel szabad utat adott a büntetőeljárásnak egy televíziós műsorvezető ellen. (Jan Böhmermann – meglehet keresetlen szavakkal – védelmébe vette másik csatornánál dolgozó kollégáit, akiket szintén Erdogan panaszolt be a német kormánynál; lásd lapunk 16–17. oldalát.) Ne legyen kétségünk afelől, hogy ha megvalósulna a Michel Houellebecq által vizionált behódolás (lásd Behódolás. Hetek, 2015. szeptember 18.), és a párizsi Sorbonne átalakulna Iszlám Egyetemmé, az európai irodalom remekműveivel kapcsolatban is a gázai tanárok szemlélete lenne a meghatározó. Amikor tehát Shakespeare halálának 400. évfordulójára emlékezünk, közös kulturális örökségünket is védelmezzük.

Álmok szövete

Hírnevéhez és kivételes életművéhez képest zavarba ejtően keveset tudunk Shakespeare személyéről. 52 évet élt, ami kevésnek tűnhet, különösen, hogy alkotói korszaka alig több mint két évtizedig tartott, mint Prospero mondja a Viharban: „Egész valónk, Csak álmok szövete, s kis életünk Egy álom koronázza meg.” Igaz, a járványok és az alapvető higiéniai hiányosságok miatt Londonban a 17. század elején egy férfi átlagéletkora alig 35 év volt. A hiányos források miatt még születésének pontos időpontja is kérdéses, annyi biztos, hogy 1564. április 26-án keresztelték meg Stratford-upon-Avonben. Szülei jómódúak voltak: apja városi tanácsnok és kereskedő, anyja egy vagyonos kisbirtokos lánya volt.

Nem tudjuk, hol és mit tanult, mert a következő biztos életrajzi pont már 18 éves korából való, amikor 1582-ben feleségül vette a 26 éves Anna Hathawayt, aki ekkor már minden bizonnyal terhes is volt, mert hat hónappal később megszületett első lányuk. (Két évvel később még egy ikerpárral bővült a család.) Újabb évek teltek el nyom nélkül, míg 1592-ben már arról olvasni egy londoni kiadványban, hogy több darabját a színházak játsszák, és ő maga is szerepel a színpadon. Ettől kezdve folyamatosan jelennek meg darabjai, egészen 1613-ig, amikor végleg visszavonult Londonból Stratfordba. Itt halt meg három évvel később, 1616. április 23-án. Bár életében is elismerték tehetségét – műveinek első gyűjteményes kiadása előszavában olyan zseniként méltatták, akinek szavai „minden kornak” szólni fognak – haláláról kortársai nem emlékeztek meg. „A többi, néma csend” – mondja Hamlet, és közel két évszázadon át Shakespeare életművét is hallgatás övezte. Csak a 18. század végén fedezték fel igazán, és hírnevét többek között Voltaire, Goethe, Stendhal és Victor Hugo méltatásai erősítették. Magyarországi ismertségét a 19. századi fordítók – Arany János, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor – alapozták meg, és máig felülmúlhatatlan fordításaik a magyar irodalmi nyelv kialakulására is nagy hatással voltak.

Több dolgok vannak…

Mint életének más fontos vonatkozásairól, úgy Shakespeare hitéről is csak – sokszor egymásnak ellentmondó – feltételezések vannak. I. Erzsébet uralma idején született, aki betiltotta a katolicizmust, így hivatalosan csak az anglikán egyház tagja lehetett. Ennek ellenére többen azt feltételezik, hogy szülei rejtett katolikusok lehettek, és ez Shakespeare világnézetét is befolyásolta. Darabjaiból nyilvánvaló, hogy járatos volt a Bibliában: a tudósok mintegy 1200 bibliai hivatkozást számoltak össze műveiben, amelyek az Ó- és az Újszövetség összesen 42 könyvéből származnak. A gyakori hivatkozások és időbeli egybeesés miatt még azt is felvetették, hogy Shakespeare egyike lehetett a King James bibliafordítás alkotóinak. (A leghíresebb angol nyelvű fordítás 1611-ben jelent meg és a korabeli Anglia legkiválóbb tudósai készítették, majd a névadó I. Jakab király hagyta végül jóvá.) Erre azonban nincs bizonyíték, és Shakespeare műveiben nem is a King James, hanem a korábbi népszerű protestáns Genfi Biblia köszön vissza. Így inkább azt mondhatjuk, hogy a bibliafordítók – köztük William Tyndale – nélkül nem lenne Shakespeare, vagy legalábbis nem az, akinek ma ismerjük.

A szerző tisztában volt azzal, hogy „több dolgok vannak földön és égen”, mintsem azt felfoghatnánk és ismerte az ember teremtése előtti ősi vétket: „A nagyravágyást dobd el, intelek, E bűnben buktak el az angyalok, S az ember mit nyerhessen általa?” Tudta, hogy „A mennyben olyan bíró ül, Akit király nem rontott meg soha”.

Ugyanakkor nem lenne reális a szereplők által használt bibliai hivatkozásokból Shakespeare személyes hitére vagy világnézetére következtetni, mert akkor felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a pogány mitológiából vett hivatkozásokkal, amelyek színműveiben még számosabbak. Hiszen ugyanaz a Shakespeare, aki egyik szereplője (Cassius) szájába adva korának általánosan elterjedt asztrológiai felfogásával szembeni véleményét („Sorsának ember néha mestere. Nem csillagainkban, Brutus a hiba, hanem magunkban, kik megbókolunk”), egy másik karakterével mintha ennek ellentétét fogalmazná meg („Mint vásott gyermekeknek a legyek, csak annyi vagyunk mi az isteneknek: Játékból ölnek bennünket” – mondja a Lear király, Glouchester grófja).

Shakespeare személyes hitéről talán legtöbbet végrendelete bevezetője árulhat el, amit alig egy hónappal halála előtt írt (bár vannak, akik szerint ügyvédje által készített formaszöveg csupán). Ez mindenesetre így szól: „Isten nevében, Ámen. Én a Warwickshire járásban lévő Stratford-upon-Avonbeli William Shakespeare teljes egészségben és ép tudattal – Istené legyen ezért a dicsőség – a következő módon és formában rendelkezem végakaratomról. Mindenekelőtt lelkemet Istennek, a Teremtőmnek kezébe helyezem, remélve és biztos hittel abban, hogy egyedül Jézus Krisztus, a Megváltóm érdemei miatt válhat az az örökkévaló élet részesévé. Testemet pedig átadom a földnek, amelyből vétetett.”

A világ ékessége, az ember

Vitán felül áll azonban, hogy a világirodalomban szinte senki nem értett úgy a beszéd általi jellemábrázoláshoz, mint Shakespeare. Számára az emberek voltak a legfontosabbak, de nem mint független lények, mint Szophoklésznél (az embernél nincs csodálatosabb), hanem mint rendkívüli teremtmények: „S mily remekmű az ember! Mily nemes értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működése mily hasonló angyalhoz! A világ ékessége!” – mondja Hamlet, akinek szavai a keresztény humanizmus mottójaként a 8. zsoltárra rímelnek: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá?” Másutt így szól, szintén Hamlet: „Mi az ember, ha drága idején vett fő java, Alvás, evés csak? Nem több, mint barom.” Ezzel Jézus is egyetértett volna, hiszen szerinte is „Az élet több, hogynem az eledel, és a test, hogynem az öltözet”.

Shakespeare a pszichológia korát jóval megelőzően tudta, hogy lelkiismerete hangját az ember hajlamos elfojtani: „Nem halljuk szívesen a bűnt, Amelyet elkövetünk szívesen” (Pericles), fizikát és filozófiát képes volt egy mondatba összefoglalni: „Mint kavicsos strand felé a hullám, úgy futnak a halálba perceink” (LX. szonett). Amit Salamon a példabeszédekben ír: „A megromlás előtt kevélység jár, és az eset előtt felfuvalkodottság”, Shakespeare-nél így szól: „Csapás előtt mindig vidám az ember, De a szerencsét gond előzi meg.” (IV. Henrik) Vagy egy másik párhuzam, szintén Salamonnal: „Jobb a paréjnak étele, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör, ahol van gyűlölség.” Avagy: „Megesküszöm, jobb koldusnak születni, S szeretteink között békében élni, Mint csillogó gondok közt, híresen, Vonszolni arany bánatot.” (VIII. Henrik). A III. Richárd egysorosa („Jaj az országnak, melynek feje gyermek”) szinte szó szerint ismétli a Prédikátort: „Jaj néked ország, kinek a te királyod gyermek”.

A sort hosszan lehetne folytatni, az életmű oly bőséges és változatos, hogy ki-ki megtalálja a neki kedves vagy emlékezetes idézeteket. Mert, ahogy Victor Hugo írja: „Shakespeare-nél a madarak énekelnek, a bokrok zöldbe öltöznek, a szívek szeretnek, a lelkek szenvednek, a felhők vándorolnak, van forróság és van hideg, az idő múlik, az erdők és a rengeteg beszél, a hatalmas örök álmok ott lebegnek minden felett. Könny és vér, a sokszínű valóság minden formája, tettek és eszmék, ember és emberiség, az élő és az élet, magány és városi tömeg, vallások, gyémántok és gyöngyök, trágyadombok és csontkamrák, az emberi sors apálya és dagálya, az érkezők és a távozók léptei – mind, mind ott van Shakespare-nél.” Reméljük, velünk is marad.

Olvasson tovább: