Kereső toggle

Szulejmán, az irgalmatlan pusztító

10 ok, amiért nincs helye nálunk a szultán emlékhelyének

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Előző számunkban írtunk arról a tervről, mely szerint Szigetváron, a török ostrom 450. évfordulóján nem a hős várvédő Zrínyi Miklósnak, hanem elsősorban a hódítóként érkező Szulejmán szultánnak kívánnak – több sajtóhír szerint török és magyar kormányzati támogatással – emléket állítani. Újra felépítenék többek között az úgynevezett csonka minaretet, és zarándokhelyet hoznának létre az ostrom közben elhunyt török uralkodó tiszteletére. Szulejmánra a török történelem – beleértve a mai török vezetést – az Oszmán Birodalom legnagyobb hódítójaként tekint. Ennek az árát azonban elsősorban Magyarország fizette meg: a szultán nemzetünk egyik legkönyörtelenebb pusztítója volt, akinek gyilkos terrorja évszázadokkal megelőzte az Iszlám Állam és más terrorosztagok véres hódításait.

1. Nevéhez fűződik az önálló magyar államiság megdöntése, amely a magyar történelmet évszázadokra kényszerpályára szorította. Miután az általa irányított mohácsi csatában megsemmisítette a magyar haderőt, és II. Lajos király életét vesztette, majd 1541-ben elfoglalta a fővárost, Budát, ennek következtében megszűnt a királyi udvar, így Magyarország irányítása hosszú időre külföldre, Bécsbe helyeződött, ami számos súlyos következménnyel járt.

2. A tények alapján ő tekinthető Magyarország egyik legnagyobb pusztítójának az ország 1100 éves történelme során. Uralkodása a szakadatlan háború és rombolás negyvenöt esztendejét jelentette az országnak. Ilyen hosszú időn át tartó hatalmas mértékű pusztítást az ország egyetlen ellensége sem okozott. A Batu kán vezette tatárjárás egy bő éven át tartott 1241-42-ben. A náci német megszállás, a nyilas rémuralom és a szovjet felszabadítás pusztításai is egy borzalmas esztendőn át tartottak 1944 tavaszától 1945 tavaszáig. Szulejmán első hadjáratát 1521-ben azonnal Magyarország ellen indította. Élete utolsó hadjáratát is ez ellen a föld ellen vezette már súlyos betegen 1566-ban, és Szigetvár ostroma során fejezte be földi pályafutását 72 éves korában. Egyik legfőbb életcéljának Magyarország leigázását tekintette: 1521 és 1566 között hét hatalmas hadjáratot indított Magyarország újabb és újabb területeinek bekebelezéséért. Hadműveletei során falvak százait gyújtatta fel, városok hosszú sorát lövette rommá, égettette fel. Ez történt Szigetvárral is, amelynek első módszeres szétlövetője, felégetője, lerombolója éppen Szulejmán volt. Ezért megdöbbentő, ha az ő tiszteletére akarnak napjainkban dzsámit és minaretet emelni Szigetváron.

Szulejmán seregének pusztításairól egybehangzó leírásokat adnak a korabeli török és magyar beszámolók. A szultán győzelmi jelentése az 1526-os hadjárattal kapcsolatban a következőket mondja: „A hit harcosai elszéledvén az országnak minden része és tájéka felé, bárhol találták az alávaló gyaurokat, akár mezőn, akár hegyekben, közülük a férfiakat a kardok és nyilak áldozataivá tették, a nőket és gyermekeket pedig fogságba hurcolták, lakóhelyeiket feldúlták és felégették, s ők maguk megrakodtak töménytelen zsákmánnyal és mindenféle javakkal.”

1532-ben Brodarics István, a mohácsi csatát is megjárt királyi kancellár, akit Szapolyai János király a Bécs elleni hadjáratából visszavonuló Szulejmánhoz küldött tárgyalni, a látottak alapján a következőket jelentette a szultáni sereg pusztításairól: „Szörnyen romboltak, égettek és öldököltek, az embereket korra és nemre tekintet nélkül elhurcolták.”

3. A szultán emberéletben is hatalmas veszteségeket okozott Magyarországnak. Uralkodásának négy és fél évtizede alatt a nem szűnő háború és pusztítás során magyarok tízezreit ölték meg, és százezres nagyságrendben hurcolták el őket rabszolgaságba az országból. 1530 őszén Oláh Miklós, Mária királynénak, II. Lajos özvegyének titkára a következőképpen számolt be Erasmusnak, a híres humanistának Mehmed bég, nándorfehérvári kapitány Magyarországra betört tízezres seregének pusztításairól: „… a teherbíróbb, életerősebb férfiakat és ifjakat, tizenötezernél többet fogolyként Törökországba indított. Amikor Thurzó a török eltakarodása után kiment, hogy szemügyre vegye, milyen kegyetlenségeket követtek el, több mint ötszáz, részben karddal lemészárolt, részben földhöz csapdosott kisgyereket talált ott holtan. Talált közöttük ötvenet, akik még úgy-ahogy lélegeztek, ezeket – mélyen megrendülve a félholt apróságok iránti szánalomtól és a törökök bestialitása miatt – kocsin várába, Semptére vitette.”

4. A szultáni iratokban rendszeresen megvető, becsmérlő hangnemben beszélt Magyarország lakosairól. A Mohács utáni győzelmi jelentésében például a magyarokat a következő szavakkal minősítette: „szemtelen és becstelen magyarság”, „alávaló átkozottak”,„feslett életű gonoszok”, „tévhitben élő gazok”, a magyar katonákat pedig „ördöggel cimboráló dögök”-nek nevezte.

5. Látványos külsőségek között mészároltatta le magyar hadifoglyok ezreit. A magyar hadifoglyok tömeges lenyakazására a mohácsi csatát követő napon került sor, Szulejmán győzelmi ünnepének keretében. A szultán arannyal bevont trónusán ülve fogadta főtisztjeinek kézcsókjait és osztogatta számukra a kitüntetéseket, majd a vörös szultáni sátor körül felsorakozó oszmán vezérkar tagjai elé odavezették a mintegy kétezer láncra vert magyar hadifoglyot és valamennyiüknek fejét vették. Meg kell jegyezni, hogy Szulejmánnak ez a brutális tette messze felülmúlja napjaink Iszlám Államának eddigi legkegyetlenebb tömeges kivégzését, amelynek során mintegy kétszázötven foglyot nyakaztak le.

6. Az ország lakossága ellen tudatosan alkalmazta a megfélemlítés fegyverét. Ezt nemcsak katonai megfontolásból tette, hanem ezt diktálta számára vallása is. A Korán 8. szúrájának (fejezetének) 60. verse ugyanis arra szólítja fel az iszlám követőit a nem muszlim emberekre vonatkozóan, hogy „keltsetek félelmet bennük!” Seregének szerves részét alkották a könnyűlovas martalóc csapatok, az akindzsik, akiknek a neve is azt jelenti: „égető, dúló”. E „hitharcosok” borzalmas pusztításai, brutális kegyetlenkedései nem csupán a zsákmányszerzést szolgálták, hanem azt is, hogy az újabb és újabb területek megszerzését félelemkeltéssel is előkészítsék. Várak, városok feladását is kegyetlen fenyegetésekkel igyekeztek siettetni.

A már elfoglalt területek lakosságát is félelemben kívánták tartani. Az adók serény beszolgáltatása érdekében nem egyszer „nyársba vonással”, azaz karóba húzással fenyegették meg a késlekedő falvakat, elrettentésül hivatkozva olyan falvakra, ahol már beváltották fenyegetésüket.

7. Az uralma alá került hatalmas területen példátlan és szisztematikus rablás zajlott, amelyhez foghatót se előtte, se utána egyetlen hódító hatalom sem hajtott végre az országban. Minden nemesember, városi polgár és a keresztény egyház is elvesztette a föld tulajdonjogát. Az összes föld egyedüli birtokosa a szultán lett. Az elfoglalt országrész mintegy

80 százalékát katonai szolgálat fejében török lovaskatonák kapták meg, ezek főleg a falvak területei voltak. A meghódított területek legértékesebb része, mintegy 20 százaléka a török kincstár kezelésébe került. Ide elsősorban a különböző városok tartoztak. Mindez többnyire a települések hanyatlását eredményezte. Mivel a török kormányzat számára a jól karbantartott, gondozott város képe nem jelentett értéket, a városok hamar nagyon elhanyagolt, lepusztult állapotba kerültek. Jól mutatja ezt az egykori királyi főváros, majd az egész hódoltság központjává tett Buda állapotát bemutató leírás 1555-ből.

A Fugger bankház megbízottja Hans Dernschwam a következőket írta az egykori polgárházak, paloták látványáról: „A házak sorban, egymás után beomlanak. Építkezésnek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és a hó elől. A nagy, tágas termeket, szobákat istállószerűen kőből-agyagból-fából összeeszkábált cellák tömegére darabolták fel. Pincékre nincs szükségük. Ezeket szeméttel töltötték meg. Saját házának senki sem ura és gazdája. A házak egytől egyig disznó-ólakká váltak. Annyira körülépítették őket, hogy az ember jószerivel rá sem ismer a kapukra és a nagy hintóbejárókra. Ugyanis a házak elé – mi több, a házakhoz tapasztva – ereszalját, zsibárus bódékat építettek, melyekben a kézművesek török módi szerint a nyílt utcán ülnek és dolgoznak. A Fugger urak házában most a török kincstartó lakik. A ház előtt fából épített lóistálló, amely egészen a városházáig elnyúlik.”

8. Az általa elfoglalt területeken a megmaradt lakosság súlyos és tartós elszegényítését eredményező gazdasági berendezkedést honosított meg. Egyrészt ő vezette be a szpáhi rendszert. A magyar tulajdonosoktól elvett földek döntő részét katonai szolgálat fejében használó szpáhik egyike sem tudhatta, hogy mikor helyezik át másik birtokra, ezért nem fektetett be a gazdaságába, nem fejlesztette birtokát, hanem abban volt érdekelt, hogy amíg ő használja az adott birtoktestet, addig is minél nagyobb hasznot tudjon belőle húzni. Ez kíméletlen rablógazdálkodáshoz vezetett szerte a hódoltság területén. A szpáhi földesurak a jobbágyoktól nemcsak pénzjáradékot és különféle terményjáradékot szedtek, hanem a legkülönbözőbb egyéb címeken is igyekeztek pénzt kisajtolni tőlük. Így például házasságkötéskor fizetni kellett a menyasszonyért stb. A török földesurak mellett nagy nyomorgatója volt az itt élő lakosságnak Szulejmán török államapparátusa is. Jól mutatja ezt, hogy az állami adó török nevéből a „haradzs”-ból új magyar kifejezés született, a „harácsolni”.

9. Tudatos megtévesztéssel, barátságot színlelve, tárgyalás ürügyén hívatta magához 1541-ben a csecsemő János Zsigmond magyar király egyik gyámját, Török Bálintot, hogy ott elfogja és az isztambuli hírhedt Héttoronyba zárassa élete végéig. Kínálkozik a történelmi párhuzam, hogy az 1956-os forradalom idején a szovjetek szintén tárgyalás ürügyén hívatták főhadiszállásukra Maléter Pál honvédelmi minisztert, hogy aztán a tárgyalások megkezdése után Szerov tábornok, a KGB elnöke berontva a terembe fogságba vitesse a magyar vezetőt.

10. Ellensége, pusztítója és elnyomója volt a kereszténységnek. A keresztény templomok egy részét már a hódító hadjáratok során elpusztíttatta. A megmaradottak jelentős részét mecsetekké, illetve dzsámikká alakíttatta, de voltak olyanok is, amelyeket istállóvá tettek. A keresztények kezén hagyott templomok használatáért tetemes összegeket kellett fizetni a török hatóságoknak. A harangok használatát mindenütt megtiltották. Új templom építését, a régiek kijavítását csak hitványabb anyagokból engedték és torony nélkül. (A szerző történész.)

Zrínyi Miklós

Zrínyi Miklós előkelő horvát családban született 1508-ban. A család története már az 1400-as évek elejétől szorosan összefonódott a törökellenes küzdelmekkel. Nagyapja és nagybátyja 1493-ban haltak hősi halált a törökkel vívott egyik ütközetben, bátyja pedig Mohácsnál esett el. Ő maga is fiatalon bekapcsolódott a küzdelmekbe. 1529-ben a Szulejmán által ostromolt Bécs védői között harcolt, 1542-ben a Buda visszafoglalására indult királyi seregben vezetett egy négyszáz fős lovas egységet. Már ekkor olyan kiváló katonai képességekről tett bizonyságot, hogy az uralkodó is felfigyelt rá és az év végén kinevezte Horvátország bánjává. Ezzel a Magyar Királyság szerves részét alkotó horvát területek védelmének megszervezése és biztosítása lett az egyik fő feladata. A bécsi udvar azonban csak részlegesen tudta fedezni a katonai kiadásokat, ezért Zrínyi gyakran a magánvagyonából pótolta ki a katonák zsoldját és az országvédő harcok különböző költségeit.
Már 1556-ban fontos szerepet játszott abban, hogy a 25 ezer fős török sereg által ostromgyűrűbe vont Szigetvárat sikerült felmenteni. E harcok hevességét mutatja, hogy Zrínyi alól kilőtték lovát, sőt mentéjét is puskagolyó szakította át.
A későbbiekben is alapvető feladatnak tekintette a vár védelmének biztosítását, hiszen ez az erősség stratégiai jelentőségű volt a Dél-Dunántúl megtartása, illetve az osztrák tartományok előterének védelme szempontjából. Saját kérésére 1561-ben lett a vár kapitánya és nagy buzgalommal látott Szigetvár megerősítéséhez. Szulejmán szultán 1566-ban indította meg nagyszabású hadjáratát, melynek egyik célja a vár elfoglalása volt.
Zrínyi már ez év tavaszától mindent elkövetett, hogy megfelelően felkészüljenek az ostromra. Ennek során vetette papírra a legteljesebb odaszántságát jelző híres sorait: „…mindnyájan bezárkózva megfogadjuk, hogy kívánunk …a kereszténységnek s ezen édes és végtelenül elpusztult hazának hűségesen és állhatatosan, valamint vidám arccal, vérünk hullásával s ha a sors úgy hozza, fejünk vesztésével is szolgálni”.
Szavait tetteivel pecsételte meg a több mint egy hónapon át tartó ostrom végén. Ekkorra már az égő belső várba kellett visszavonulniuk és a vár további védelme lehetetlenné vált. Karddal a kezében a török ellen harcolva kívánta befejezni életét. Ezért díszruhájába öltözve állt katonái élére és így vezette az utolsó hősies kitörést.

Nagy Szulejmán szultán

A törökök Szulejmán szultánt (1520–1566) tekintik egyik legjelentősebb uralkodójuknak. Hatalmas hódítások fűződnek nevéhez: csaknem egymillió négyzetkilométerrel gyarapította az Oszmán Birodalom területét. Törvényhozóként is tisztelik, mert parancsára Ebusszud főmuftinak, a török egyházjogászok vezetőjének irányításával hatalmas kodifikációs munkát hajtottak végre, melynek során az oszmán törvényeket összhangba hozták az iszlám vallásjogi előírásokkal, a saríával. Kiváló mérnökeivel hatalmas építkezéseket folytatott. Nevéhez fűződik egyebek közt Jeruzsálem napjainkban is látható falainak, kaputornyainak kiépítése.
Apja, Vad Szelim után trónra lépve, szakított elődeinek keletre irányuló terjeszkedési politikájával és ismét a nyugati hódításokat helyezte a birodalmi célok középpontjába. Először Magyarország meghódítását tekintette a világuralom megszerzése felé vezető „aranyalmának”. Miután 1520-ban felövezték Mohamed kardjával és ezzel beiktatták a szultáni hatalomba, első hadjáratát 1521-ben azonnal Magyarország ellen indította. Miután 1526-ban megsemmisítette a magyar királyi haderőt, már Bécs elfoglalását és ezzel a Német-római Császárság területeinek meghódítását tekintette legfőbb feladatának.
Kalifaként, azaz valamennyi iszlám hívő első számú vezetőjeként a dzsihád elkötelezett harcosa volt. Miként 1532-es hadjárata kapcsán birodalma lakóihoz intézett parancsában kinyilvánította: „Fényes hitharcra szánva el magam az alávaló hitetlenek ellen, Allah útján végzendő vallásháborúba indultam… Célom és vágyam Isten magasztos szavának terjesztése és a tiszta, nyilvánvaló, szent törvény érvényesítése az egész földön.” Birodalmán belül is igyekezett mindent elkövetni az iszlám vallás uralmának megerősítése érdekében. 1537-ben a tartományi kormányzóknak elrendelte, hogy a muszlim lakosság körében végeztessék ki azokat, akik kételkednek Mohamed próféta szavaiban. Arra is utasítást adott, hogy minden faluban mecsetet kell építeni, és a lakosságnak kötelező jelleggel részt kell vennie az iszlám vallásban kiemelt jelentőségű pénteki istentiszteleteken.
Szulejmán 46 esztendeig tartó uralma után azonban megindult az Oszmán Birodalom lassú hanyatlása, ami némiképp szintén felértékelte uralkodásának jelentőségét.

Olvasson tovább: