Kereső toggle

Párhuzamos interjú az AMEN szerzőpárosával

Városlakó kisemberek lettünk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Január 30-án lemezbemutatót tart 17 év szünet után az Amen, ebből az alkalomból ültünk le beszélgetni Pajor Tamással és Szentkirályi Györggyel. A több mint egyórás interjúból az alábbaikban a lapban megjelentnél hosszabb változatot olvashatnak, és egy videofelvételt is közzétettünk a beszélgetésből a Hetek YouTube-csatornáján.

Köszönöm, hogy így együtt vállaltátok az interjút, ez ritkán szokott összejönni, pedig több mint 30 éve együtt alkottok és zenéltek. Tamással ellentétben, Gyuri, te zeneiskolában kezdted, még 12 évesen. Gondolom, ilyen indítás után nem egyből az underground felé indultál el. Mi volt az első zenekarod?

Szentkirályi György: Valóban nem az underground felé indultam. A zeneiskolában Shadows-számokat tanultunk, amelyek nagyon tetszettek. Hetedikes voltam, 13 éves, amikor a Hobo Blues Band kezdett felfutni, és nagyon népszerű volt a tinédzserek körében. Aztán kaptam egy-két rock lemezt, Piramist például, és ezek is nagyon tetszettek. Otthon a bőrfotelen doboltam, gitároztam rá. Volt egy saját zenekarom a gimnáziumban, Bimetál néven, amivel először rockzenét játszottunk, aztán kicsit new wave-es stílus is volt benne. Amikor ez a zenekar feloszlott, magam álltam neki, hogy az akkori technológiának megfelelően több sávos szalagos magnóval egyedül vegyem fel zenei ötleteimet, amolyan one-man-band formájában. Minden hangszeren én játszottam.

Mielőtt bekerültél az underground világba, zenéltél a Hungáriában is, Fenyő Miklós mellett. Írtál is dalt neki?

Sz.Gy.: Nem. Az már inkább utózengése volt a híres Hungária együttesnek, Új Hungária néven. Fenyő Miklós rendkívül profi szakember, aki nagyon jól látja a piacot, ráérez az emberek szokásaira. Ezen a lemezen mégis megpróbált kicsit kilépni a bevált irányból, és ez neki sem sikerült.

Hogy-hogy nem ragadtál meg a showbizniszben? Nehéz elképzelni, hogy annyira vonzott volna a balhé, mint Tamást...

Sz.Gy.: Nem, engem tényleg nem a balhé vonzott. De a gimnázium után úgy alakult, hogy lakott egy srác a környéken, aki benne volt az underground zenei világban, és ő passzolt tovább engem egy ilyen zenekarnak, az Ági és a fiúknak, ahol basszusgitáros lettem. Így indult az underground vonal és így került aztán képbe a Neurotic. Tamás egy évvel előbb tért meg, mint én, így közben megfordultam az Európa Kiadóban is, ahová Menyhárt Jenő hívott. Végigcsináltam velük egy lemezfelvételt, de közben én is megtértem, Döncivel (a 2008-ban elhunyt Dénes József – a szerk.) együtt. A Kiadóra nem lehet azt mondani, hogy egy Patyomkin-dolog lett volna, de miután Jenő úgy látta, hogy már „nem adekvát a viselkedésem” a zenekar stílusához, békében elköszöntünk egymástól.

Visszatekintve a showbizniszre, sajnos Magyarországon a legnagyobbak esetében is a siker relatív, amiből nagyon könnyű kikerülni, és nagyon könnyű rövid idő alatt víz alá kerülni. Pár éve hunyt el a Flipper Öcsiként ismert Jeszenszky Béla, aki nagy sztár volt a Hungáriában és a Dolly Rollban. De említhetném Cserháti Zsuzsát is. Nem tudom, hogy alakult volna, ha ott ragadok, de már akkor is látni lehetett, hogy ebből távolról sincs olyan nagy pénz, mint sokan gondolják. Rájöttem arra, hogy ezek a zenekarok, ha nem is feltétlenül cinikus módon, de kiszolgálnak olyan primitív üzleti igényeket, amelyek nagy példányszámot eredményeznek, miközben a zenészeknek mindez nem sokat jelentett, se anyagilag, se életformában. Nagyon becsülöm és tisztelem Fenyő Miklóst, szeretem is a zenéjét, de elnézést, nevetséges és valahol nagyon szomorú volt látni, ahogy kiszállt koncert előtt a világoszöld Ladából. Ennek semmi köze nem volt ahhoz a világhoz és érzéshez, amit az amerikai életformából megszülető rock and roll sugároz. Valójában hamisítás volt az egész, lényegében puszta üzlet.

Tamás, emlékszel arra, hogyan találkoztatok először Gyurival?

Pajor Tamás: Érdekes módon erre nem emlékszem olyan pontosan, mint egy-két más fontos részletre az életemben. Nemrég azonban Gyuri elmondott egy történetet, ami engem is meglepett. Legalább harminc éve ismerjük egymást, ha nem régebben. Egyszer – valamikor ’86 környékén lehetett – Gyuri ment Budán a 28-as buszon, és meglátott engem távolról. Akkor még nem ismertük egymást, valami mégis megszólalt benne, hogy milyen lenne, ha ez az ember írná a szövegeket az ő zenéjére. Úgy látszik, az ilyen intuíciók működhetnek az ember életében akkor is, amikor még nincs közvetlen személyes kapcsolata Istennel.

Mikor írtátok az első közös számotokat?

P.T.: Gyuri úgy került hozzánk a Neuroticba, mint session zenész, egy nagyon jó basszus gitáros, aki több poszton is használható. Ha jól emlékszem, a közös számaink az Amenben kezdődtek, az első lemezen, 1988-ban.

Gyuri: Igen, a Rap című szám volt az első.

Tamás útját a Neuroticból az Amenbe mindenki ismeri, de hogyan történt veled, Gyuri? A Neuroticban megfordult zenészek közül a zenekar feloszlatása után nagyjából fele tért meg ’87-88 körül Jézushoz. Mi döntötte el, hogy te is ezt az irányt választottad?

Sz.Gy.: Kicsit korábbról kell kezdenem. 14 éves voltam, amikor anyukám egyik barátnője megtért. Nem a Hit Gyülekezetében, hanem az Ó utcai Gyülekezetben. Kaptunk tőle egy Bibliát, és egy évvel később, 15 évesen egyszer csak hirtelen felindulásból fogtam, és nagyon szépen kitakarítottam a szobámat. Csak azt a Bibliát hagytam benne, meg azt hiszem, egy petróleumlámpát. Nem is tudom mi indított erre, mindenesetre apám ezt nem nagyon akceptálta. Azt mondta, fürödjek meg hideg vízzel, és az egészet valami anakronisztikus dolognak fogta föl. De 17 éves koromban volt egy olyan szellemi élményem, ami a következményeiből ítélve pozitív lehetett. Egyik este feküdtem az ágyban, és ahogy feküdtem, egyik pillanatról a másikra száguldottam a világűrben. Ettől nagyon megijedtem, és hirtelen felültem, így  megszakadt az élmény. Nem tudom, mi lett volna a vége, mindenesetre ez választóvonal volt. Attól kezdve másként láttam a dolgaimat meg az életemet. Úgy tudom, Tamásnak is volt akkoriban valami olyasmi, ami számára is megváltoztatta az egész világhoz való viszonyát. Ezután – 1988 körül lehetett – Dönci elhívott Aszófőre egy nyári gyülekezeti táborba, ahol ott volt egy másik régi neuroticos zenésztársunk, Ruff Tibor is. Beszélgettünk, mondták nekem az igéket, a Bibliából idéztek, és én úgy éreztem, hogy ez az, amit addig se a Hungáriában, se a Neuroticban, se az Európa Kiadóban, se más zenekarokban nem találtam meg. Valami hiány dolgozott bennem, és ezeknek a beszédeknek hallatán úgy éreztem, hogy ez az, ez kell nekem. Így következett az újjászületésem, és megtérésem. Kicsit féltem, hogy ez mit jelent, de nagyon erősen éreztem, hogy ez jó dolog. Ez nem is változott meg.

A megtérésed után benned is felmerült, hogy abbahagyod a zenélést?

Ez nem merülhetett fel, mert Tamásék ugrásra készen várták, hogy részt vegyek az Amen munkájában.

Mit tudtok egyébként a volt zenész társaitokról, barátaitokról, akik nem tértek meg?

P.T.: Ha tágabb értelemben, nemcsak a mi zenekarunkat vesszük alapul, akkor eléggé különböző pályákat éltek. Voltak, akik azóta már elköltöztek az élők sorából, vannak, akik valamelyest konszolidálódva folytatták a zenélést. Szerintem ilyen hosszú távon nem is lehet ezt máshogy, hiszen azok a stimuláló szerek, amelyeket általában a rock zenészek használnak, elég hamar taccsra vágják az embert. És – mint a külföldi nagy sztároknál –, valószínűleg ők is rehabilitációs kúrákat iktatnak be, ami persze más szintű, mint nyugaton. Akik pedig abba tudták hagyni ezt a hedonista életmódot, vagy legalábbis erőteljesen korlátozták, azok fenn tudtak maradni. Érdekes módon ez utóbbi kategóriában pozitívabban él a mi személyünkről, dolgainkról, munkásságunkról és hitünkről alkotott kép is.

Tamás, hogyan éled azt meg, hogy a Neurotic körül az utóbbi években komoly kultusz alakult ki, „rock and roll ikonként” emlegetnek, az egyetlen lemezeteket, a Budapesti látnokot a hvg.hu minden idők 11. legjobb magyar albumának választotta. Három évtized távlatából hogyan látod az akkori munkásságodat?

P.T.: Egyfajta sorsszerűséget látok ebben, több szempontból is. Egy ember életútja legtöbbször – a főbb elágazási pontokat tekintve – nem tudatos, hanem irracionális. Az enyém nem is próbált tudatos lenni, így még inkább irracionális az átlaghoz képest is. Viszont ebben az irracionalitásban – legalábbis számomra – sok isteni elem és pozitív transzcendencia jelenik meg. Például a nyolcvanas évek Magyarországában nem lehetett beszerezni olyan kábítószereket, amik aztán még gyorsabban vezethettek volna tragikus végkifejlethez. Engem pedig a Kádár-rendszer rendőrségének jóvoltából nem engedtek ki az országból. Minden esetben azt a választ kaptam, hogy „külföldre történő utazása közrendet sért”. Ilyen módon hálás vagyok a titkosrendőrségnek is, és a különböző szerveknek, hogy ezt megakadályozták, mert nem vált volna előnyömre. Azt is ide sorolom, hogy a rendszerváltás előtti években tudtam megtérni. Ha ez nem így történik, akkor minden bizonnyal az a fesztiválkultúra, aminek akkori barátaim és kollégáim voltak az elindítói és csúcsra járatói, engem is feldobott volna, akár a mainstreammé váló és már a nagy multicégek által támogatott zenekarok közé, hiszen azóta, ami akkor underground volt, sok esetben mainstreammé vált. Ebben is isteni beavatkozást látok, de legfőképpen abban, hogy 1987. októberében meg tudtam térni. Valahogy az az isteni erő, ami működött az életemben, leemelte rólam azokat a késztetéseket, szempontrendszereket, amelyek addig motiváltak. Teljesen indifferenssé váltak ezek a számomra, és csak egy dolog érdekelt, az üdvösség, minden más teljes nonszensz volt előttem. Hosszú éveken át abszolút nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam. Hála Istennek, ez kellett egy radikális és teljes értékű megtéréshez, és ezt most is szeretném fenntartani. Persze most, már életkorban is érettebb állapotban az ember differenciáltabban, árnyaltabban, részletgazdagabban látja saját életét és persze a világot is, és ezzel nem korrupcióra vagy engedményekre gondolok. A megtérésem miatt a Neurotic underground zenekarként maradt meg az emlékekben, és ez a kép véleményformáló ma a zenekarról a médiában, az egyetemeken és a különböző befolyásos helyeken. Akkor a felnövekvő nemzedékre is nagy hatással lehetett, amiben szintén benne lehetett Isten keze, annak ellenére, hogy természetesen a Neurotic tartalmában és szellemiségében nagyon sok káros dolgot tartalmazott. De mégis van valami újabb pozitív sorsszerűség abban, hogy ma ez a múlt számomra egyfajta kommunikációs felütést kínál mindazok irányában, akik e nélkül valószínűleg nem fogadnák el olyan érvényűnek és olyan súllyal a Jézus Krisztusról való bizonyságtételemet, mint ahogy azt most elfogadják.

Az Amen első lemeze még a klasszikusrock-vonulatot vitte tovább. Kiálltál a Moszkva térre, és ott kiabáltad az embereknek, hogy „ébredj fel, te föld”. Utána viszont váltottatok zenei stílust, többször is. Miért?

P.T.: Ma is készítek rockdalokat, de bevallom, kicsit unom már a klasszikus rockzenét. Persze minden zenei műfajt lehet nagyon magas szinten űzni, de engem már régóta nem köt le ez a fajta hangszerelés. Ezért inkább a funk-alapú, illetve szövegi vonatkozásban a rap, hip-hop zene felé fordultam. Utóbbihoz azért, mert több eszközt adott a szövegcentrikus zenémhez és kifejezési módomhoz. A ’92-es Szabad vagy című lemezünk pedig azért is használt bizonyos diszkós elemeket, mert kicsit fricskát akartam adni egykori barátaimnak és megteremteni az ellenkultúra ellenkultúráját.

Hogyan készülnek a dalaitok? Tamás hozza a szöveget, és te erre komponálsz, vagy fordítva?

Sz.Gy.: Az utóbbi. Tamás általában skiccek vagy már félkész felvételek formájában kiválaszt ötleteket, amelyek tetszenek neki, időnként olyanokat is, amiket nem is tartanék alkalmasnak egy komplett dalhoz. Például legutóbb a Kezdj élni című dal volt ilyen. Tamásnak tetszett az alapötlete, és végül tényleg dal lett belőle.

P.T.: Hozzáteszem, Gyurinak ezek a zenei ötletei folyamatosan keletkeznek, és egyikük-másikuk akár 10-15 évvel később jelenik csak meg. Ugyanúgy igaz ez nagyok sok szövegemre is. A szövegötletek túlnyomó többsége nem akkor keletkezik. Ez alól kivétel, amikor egy konkrét zenei dallamra írom rá a szöveget, de ez is eltérhet időben a lemez publikálásától. Ilyenkor a zenét hallgatva megpróbálom valamiképpen vizualizálni a szöveget. Ebben nagyon jelentős szerepe van az intuíciónak. Így születnek általában a refrének, de sok esetben komplett dalok is. Sok előre megírt, főleg rap, hip-hop vagy az utóbbi időben szózenének nevezett szöveget is használok, amelyek már korábban megvoltak. A feladat itt sem kisebb, ha meglévő szövegötleteket húzunk össze szöveggé, hiszen egy dolog tilos: az, hogy erőltetett, izzadtságszagú legyen, és ne legyen benne az a gördülés, dramaturgia, amit egy laikus is átél.

Gyuri, te nem csak Tamásnak írsz zenét, hanem komoly alkotói repertoárod van már musicaltől a klezmerig. Ez az irány hogyan alakult ki nálad?

Sz.Gy: ’97-98 körül volt egy Tikva együttes nevű zenekarom, akikkel izraeli zenét játszottunk. Nagyon szerettem volna közel-keleti jellegű autentikus etno hangszereket vegyíteni modern elektronikus hangzásokkal, vagy akár csak akusztikus etno jellegű közel-keleti zsidó zenét csinálni. De valahogy nem sikerült ilyen jellegű zenei témákat kapnom, egészen addig, míg 2000 tavaszán megnősültem. Attól kezdve érdekes módon folyamatosan jöttek ilyen témák. 2005-ben megkeresett Masa Tamás, a Sabbathsong vezetője, hogy szeretnének egy musicalt csinálni Láthatatlan kéz címmel. Itt is működött az, amiről Tamás az előbb beszélt, mert a kész librettóra az én teljesen máshol és más célból írt zeném tökéletesen ráillett. Szinte csak annyi volt a feladat, hogy össze kellett játszani a kettőt, ami nagyon lelkesítő volt. A musicalt Budapesten a Ruttkai Színházban játszottuk, de mentünk vele vidékre is.

Emellett gitárzenét is játszok, most például az ATV-ben Rónai Egon Húzós című műsorában adom elő a riportok között saját gitárdarabjaimat, feldolgozásaimat. A gitározásban fordulópont volt, amikor – bevallom, egzisztenciális okokból – elkezdtem latin zenét játszani a Városligeti-tavon egy vendéglőben. Nagyon sok ötletem, köztük például az említett Kezdj élni témája, ott, zenélés közben született meg. Ez a közel tíz év is fontos időszak volt az életemben.  

Van még egy zenei projektem is, Godspeed néven, ami smooth jazz zenét játszik, Szende Gábor, Szula Miki és más, nagyon magas szintű zenészek segítségével. Itt szintén saját zenémet valósítom meg. De most az Amenen van a legnagyobb hangsúly.

17 éven át nem jelentkezett új lemezzel az Amen, aztán tavaly adtatok egy emlékezetes és erős sajtóvisszhangot kiváltó jubileumi koncertet, amit sokan búcsúkoncertnek is neveztek. Akkor azzal indítottál, hogy „Bemutatom az Ament, ha már 25 évem ráment”. Most pedig itt az új lemezetek, vadonatúj dalokkal. Miért szünetelt és mitől támadt fel az Amen?

P.T.: Az Amen nem hagyományos értelemben vett zenekar, mivel nem első sorban a szórakoztatás a célja, persze az is, de nem kizárólagosan. Ebből fakadóan nem úgy működik, üzemszerűen, mint más pop vagy rock zenekar, akik koncerteznek, fesztiválokon lépnek fel, hakniznak, és minden egy-két évben kiadnak egy lemezt. Ez is összefügg azzal a sorsszerűséggel – vagy biblikus kifejezéssel elhívással –, amit ajándékképpen kaptam az Úrtól. Jelesül elsősorban igehirdetőnek, prédikátornak vagy egyfajta szócsőnek tartom magam, akin keresztül Isten vagy Jézus Krisztus és a Biblia, különböző jó dolgok és igazságok kifejeződnek és eljuthatnak az emberekhez. Sok más dologgal is foglalkozom a zenélésen kívül: Kalocsán vagyok pásztor egy helyi Hit Gyülekezetében, emellett az országot járom, és hirdetem az evangéliumot, néhányszor országhatárokon túl is. Sok kreatív dologban is részt veszek, amit nagyon élvezek. Mindemellett vannak saját zenei projektjeim is: egy-két évvel ezelőtt megjelent az Összközmű, ami pesti kávéházi zenei környezetbe próbál applikálni szójátékos, de mély értelmű szövegi tartalmat. Vállaltan gospel és Istent dicsőítő dalokat is írok. Korábban voltak más, önállóan jegyzett zenei projektjeim: ilyen volt a Jézus Krisztus Szupersztráda, az Önök érték, vagy az Élni jó. De az Amen mégiscsak a legnagyobb és legjelentősebb, hiszen ez már kezd életművé terebélyesedni. A közelmúltban, pont a jublieumi koncert kapcsán egy tekintélyes portál, amelyik nem arról híres, hogy agyondicséri az embereket, azt írta, hogy a Neurotic ikonikus és korszakalkotó volt, de most már az Amen is kezd azzá lenni. Persze, nem azért csinálom, hogy ilyeneket mondjanak, de tény, hogy az Amen is kinőtte magát egy komoly, önálló entitássá. Tudatosan igyekszem belevinni ebbe például azt a budapesti humort és világlátást, ami bennem van, mert meg vagyok győződve, hogy Isten mindegyikünknél kreatívabb, Ő a legnagyobb művész, aki a nemlétből teremtette ezt a hihetetlenül gazdag világot, amit Ő képzelt el, és Ő is valósított meg. Mi ehhez képest csak alkotók vagyunk. Ezért szerintem az igazi, jó értelemben vett művészi kreativitás nem áll diszharmóniában a kereszténység lényegével, sőt teljes harmóniában áll azzal.

Mostani albumotok, a Fénykor címadó dalához készült klipben egy New York-i, manhattani fényárban úszó utcán sétálsz, tavaly egy vallomásszerű dalban énekelted meg, hogy szereted Pestet és Budát. Mit jelent számotokra, hogy városlakók vagytok?

P.T.: Alapvetően urbánus ember vagyok. Szinte nem is tudtam elképzelni ezen kívüli világot, aminek az eredménye persze egy nem teljesen kiegyensúlyozott világkép lett, hiszen fontos, hogy szoros kapcsolatban legyünk a természettel, aminek részei vagyunk, még ha nem is abból keletkeztünk. Az urbánus lét létrehoz egyfajta elidegenedettséget is, de mindenki az, aki, és nem tudok én sem kibújni a bőrömből. És ha Isten maga is teremtett várost – hiszen maga a mennyei Jeruzsálem is egy város –, akkor a városi lét sem annyira idegen Istentől, még ha tudjuk is azt, hogy a modern nagyvárosok nem éppen az isteni mércének és biblikus igazságoknak a manifesztációi. De talán pont ezért is kell itt lennünk, mert ma a városokban koncentrálódik nagyon sok minden, az emberek, a véleményformálók, az értelmiség, a gondolkodás, a döntéshozatal, ezért valószínűleg itt, a városokban lehet az evangéliummal legnagyobb hatást gyakorolni.

Sz.Gy.: Budai, kertes házban nőttem fel, de két generációval előbb családom tállyai, tokajhegyaljai szőlősgazdák voltak. Valahogy ez domináns a személyiségemben. Néha nagyon kell kapaszkodnom, vagy tiltakozom a Tamás tempója ellen, mert nem bírom tartani, de ugyanakkor vitathatatlan, hogy amit együtt csinálunk, az is én vagyok. A város alapvetően az én zenémben is erősen jelen van. Nagy hatással volt rám az amerikai nagyvárosok feketerap-kultúrája, az Earth, Wind and Fire. Fantasztikusnak tartom a természetet, és nélküle valószínűleg partra vetett hal lennék, de ebben is találok valamifajta önazonosságot, így ez is tud harmonizálni azzal, amit Tamás képvisel a szöveg-világában, a klipek világában.

Azt énekled a címadó dal refrénjében, hogy Jön a fénykor. Ezt hogy értitek, az Amen fénykora?

Sz.Gy.: Persze, ez a legszebb férfikorunk...

P.T.: Igaz, de a címben van egy nagyon finom szójáték. A fénykor szót általában ragozott alakban használjuk: valaminek vagy valakinek a fénykora. Így, hogy Fénykor viszont egy új jelentést hordoz. Arra gondolok, kell, hogy jöjjön, és el is fog jönni egy fényes kor, egy jobb kor, amikor – ahogy Isten megígérte – letöröl minden fájdalmat és könnyet az arcunkról. Az igazságtalanságoknak szinte égbe kiáltó az áradata, és hosszú sora, amit látunk a történelemben szinte követeli is ezt. Az emberi igazságérzet azt diktálja, hogy kell lennie megoldásnak, valamilyen feloldódásnak, különben nem ülnénk le megnézni egy filmet, vagy nem olvasnánk el egy regényt. A modernitásban, különösen a posztmodernben, vannak olyan alkotások, amelyek nem adnak megoldást, de az emberi szív mégis kívánkozik ez után. És ez a szívbeli kívánalom indirekt bizonyítéka annak, hogy igenis lesz egy fénykor, lesz egy olyan kor, amelyet még nem láttunk. Az, hogy bennünk él ennek a fogalma, szintén bizonyítéka annak, hogy kell lennie egy igazságos világnak, amikor – mondjuk ki – a rossz elnyeri a büntetését, a jó elnyeri a jutalmát, de ez a világ sokkal gazdagabb annál, mintsem hogy pusztán erre a két erkölcsi pillérre lehetne leszűkíteni. De két nagyon fontos eleme a rossz és a jó, amelynek a választása adja az emberi élet nemességét, egyben azt is, hogy mi lesz az emberi élet végkimenetele, kijárata egy adott személy számára. Tehát mi a fénykort várjuk.

Gellért András tavaly a Petőfi rádióban készített veled egy kétrészes emlékezetes portréműsort. Ebben azt mondod, hogy míg fiatalon zsigerből elutasítottál mindent, ami kispolgári és bevett, ma azonban már a kispolgár védelmezőjének vallod magad. Komolyan?

P.T.: Inkább fricskát szeretnék megfogalmazni, mert még mindig úgy gondolom, hogy az ilyen fáziskéséssel rendelkező lázadók szemében a kispolgár még most is egy negatív toposz, és őket szeretném ezzel részben bosszantani. Másrészt azt gondolom, hogy a polgárság, ezen belül a kispolgárság utolsó szigete az önálló döntéshozatalnak, ami ebben a most kialakuló globális kapitalizmusban védelmet tud adni az egyén számára. Hiszen ki a polgár, ezen belül a kispolgár? Akinek van minimális anyagi tartaléka, van saját lakása, van egy kis könyvtára, vannak gondolatai, még ha nem is feltétlenül egyediek, de vannak. Egyáltalán: van ideje gondolkodni, legalább valamennyit, de kétségtelen, hogy ezt a mai világ kezdi bedarálni, tömbösíteni, egyenarcúsítani. A digitalizálódás is kedvez ennek a negatív folyamatnak – noha nem akarom a digitalizálódást ánblokk leírni, mert én is élvezem ennek előnyeit –, de tény, hogy kedvez annak a folyamatnak, ami a hagyományos polgár térszűküléséhez vezet. Ezek miatt újabban a kispolgárság képviselőjeként definiálom magam, persze túl nagy védelmet nem tudok adni. Nincs hozzá hatalmam, mert én is egy kispolgár vagyok. Akiket ez a kifejezés még mindig zavar, szerintem el vannak tájolva. Akik azt hiszik, hogy ma a lázadás az, hogy kimegyek minden fesztiválra, és széttetoválom, szétbulizom magam, azok baromi szürke személyiségek, mert mindenki ezt csinálja, de ebben az égvilágom semmi izgalmas nincs. Ez pontosan annak az iparszerűen működő globális szórakoztatásnak a kiszolgálása, amelyben – ahogy Gyuri is leírta az interjú elején – tulajdonképpen ipari sztenderdek és az ennek való megfelelés vezérli azokat a döntéshozókat, akik szeretnének minél több profitot termelni ezzel. Ha valaki ebbe beleáll, és bábfiguraként asszisztál, az nem eredeti és semmiképpen sem lázadó, hanem nagyon elnyomott és leigázott. Persze ezzel nem azt mondom, hogy az embernek nincs szüksége feloldódásra vagy szórakozásra, de a mai világban ez az iparszerűvé tett hisztérikus szórakozás, amelyben a játékkonzoloktól a VR-sisakig már az a cél, hogy minden egyes mozdulat szórakoztató legyen, szerintem természetellenes is és káros.

Sz.Gy.: Hadd vegyem át a szót egy pillanatra Tamástól. Nem önmagában a kispolgári léttel és nem a konzervativizmussal van a probléma. Ha valaki kispolgárként él, elvégzi a munkáját, a családja rendezett: ezzel önmagában nincs gond, de ha az ember közben elveszít minden más perspektívát, az valóban silány

 dolog tud lenni. Ez szerintem a kispolgári lét egyik megalapozott kritikája, ugyanakkor ez nem vesz el annak értékéből, ha valaki rendezetten él, vagy jól működik a családja. De az ember – pláne kamaszkorban – ennél nagyobb perspektívát szeretne. A másik, amire gondolok, a banalitásban rejlő gonoszság. Amikor valakivel semmi különleges nem történik, de a szabályos kereteken belül mégis megvalósulnak az életében a gonosz dolgok. Vegyük például Arthur Miller Az ügynök halálát, ami persze csak egy irodalmi példa. Valóban tragikussá vagy tragikomikussá teszi egy ember életét, ha annak ellenére, hogy betartja ezeket a kereteket, jó állampolgár vagy alattvaló, és tiszteletben tartja a konvencionális értékeket, az életének a tartalma kiüresedik, hiteltelenné vagy képmutatóvá válik.

P.T.: Hozzá szeretnék tenni valami nagyon fontosat. Ma ez a fajta kiüresedés, ami a szó hagyományos értelmében kispolgárrá, unalmassá vagy a banalitás gonoszságát megvalósítóvá tette az embereket, teljesen más díszletek között valósul meg. Ma az extravagancia igényével fellépő reklámipar azt sulykolja az emberekbe, hogy légy önmagad, te is lehetsz király, te vagy a császár, ezt valósítsd meg, azt valósítsd meg. Ráadásul itt a virtuális valóság, amelynek egyre újabb dimenziói tárulnak fel, teljesen elvarázsolja az embereket, és tényleg azt sem tudják, kik és hol vannak. Ez aztán vérbeli módon kielégíti a hagyományos kispolgáriság középszerűségét, a banalitásban rejlő gonoszsággal, úgy, hogy az ember még azt sem tudja, hogy ez teljesen középszerű és improduktív élet, amit csinál.

Az említett rádióinterjúban említetted, hogy anno valamelyik alibi munkahelyeden együtt pakoltatok könyveket Röhrig Gézával, a Saul fia főszereplőjével, akik a napokban történelmi sikert aratva megnyerték az Aranyglóbusz-díjat. Mit jelent nektek ez a film és a sikere?

Nagyon-nagyon örülök a Saul fia című filmnek, nagyon örülök a sikerének, nagyon örülök Géza sikerének, és nem túlzok, ha én ebben is Isten kezét látom. Egyrészt azért, mert az elmúlt évtizedekben úgy látom, hogy a holokauszt feldolgozásának is van egy fejődéstörténete. Kezdődött azzal, hogy a II. világháború után szinte tabutéma volt. Aztán elkezdtek közelíteni hozzá, és ebben tagadhatatlan érdeme van – bár mostanában divat kritizálni – Spielbergnek. A Schindler listája nyilván más igénnyel közelít a holokauszthoz, nem feltétlen a realizmus volt a célja, hanem egy fiktív történeten keresztül nagyon érzelmes és szívbe markoló bemutatása a holokauszt egyik szeletének. Ennél jóval drasztikusabb és realisztikusabb az, amit a Saul fia felvállalt. De ezt a maga helyén kell értékelni, mert azóta eltelt több mint húsz év. A Schindler listája kihagyhatatlan mérföldkő volt, de ez a film messzebb ment a maga szűkösebb eszköztárával, mélyebbre hatolt. Ezért is örülök neki, meg azért is, mert nem hagyja elfelejteni ezt a borzalmat. Tulajdonképpen unalmas ez a szó, hogy borzalom, mert nem fejezi ki azt, ami volt. A napokban gondolkodtam azon, hogy számos etnikum átélt – nem mondom, hogy holokausztot, de – körülményeiben ugyanilyen népirtást. Az örményekre vagy a ruandai népirtásra gondolok, de számos más példát is lehet említeni. De miért van az, hogy a holokausztról ennyi szó esik, amit persze a nácik nagyon nehezményeznek. Nehéz válaszolni erre a kérdésre, talán a zsidó írásbeliség az egyik oka, mert így a zsidóság nem hagyja, hogy ez nyom nélkül maradjon. Szerintem ez inkább biztatást jelent a többi népnek, hogy ők se hagyják. Mert a zsidóság nem különb, és nem azért kell jobban emlékezni erre, mint más népirtásra, mert a zsidók bármivel is különbek vagy értékesebbek lennének. Nem erről van szó, hanem a zsidóságot Isten valamilyen oknál fogva kiválasztotta valamilyen célra. Ez nagyon nehéz cél, nehéz a megvalósítása, de bizonyos vonatkozásban ez a nép etnikailag is szerzett egy olyan lépéselőnyt, ami a több ezer éves írásbeliség folytán akár extra teljesítményekre is predesztinálta. A zsidóság történetében a negatívumok, a tragédia és a fájdalom is bőven jelen vannak, de ezek tanításul kell, hogy szolgáljanak minden nemzet és minden ember számára. Ezért nagyon fontos megemlékezni a holokausztról és ezért fontos, hogy ilyen filmalkotások szülessenek. Nekem ehhez még szubjektív élmény, hogy Géza régi barátom, és így személyesen örülök a sikerének.

Sz.Gy.: Csak annyit szeretnék hozzá tenni, hogy beszéltél a Szeretem Pestet című dalról: nos, a holokauszt valódi feldolgozása itt Magyarországon számomra hozzájárul ahhoz, hogy a történtek ellenére gyönyörű városnak tartsam Budapestet, és még jobban tudjam szeretni.

Az új lemez egyik dala szerint „a rock and roll csak egy rokkant troll”. A megállapítás a gegen túl is elgondolkodtató, a műfaj legendás hírességei egymás után távoznak, legutóbb Lemmy Kilmister, a Motörhead frontembere, és a héten 69 évesen meghalt David Bowie is. Mások még zenélnek, nosztalgiakoncerteken, de úgy tűnik, a korszaknak vége. Milyen örökséget hagyott szerintetek a rock and roll?

P.T.: Eufemisztikusan szólva, ellentmondásos örökséget. A rock and roll mint kultusz nagyon sok rossz lenyomatot hagyott a világon, azzal együtt, hogy magam is műveltem, mint zenét és tán kicsit többet is, mint zenét. Ennek a kifejtéséhez több idő kellene, de meggyőződésem szerint a rock and roll vagy a beatzene antikultúraként jelent meg a 20. század második felében. Ez a jelentéstartalom elválaszthatatlan az egészétől. És mint antikultúra mire mondott nemet? Egyrészt a második világháború utáni konjunktúra időszakában kialakult materialista kapitalizmusra, és nemet mondott a történelemben kialakult nagyon sok tradicionális hazugságra is. Ezzel szemben felszabadított valami olyan elemi erőt, képmutatás-mentességet, vagányságot az emberben, ami szerintem javára vált az emberiségnek. Ennyiben ez a „nem” pozitív. Sajnos ennél jóval hosszabban lehetne sorolni azt, hogy mennyi negatívumot szabadított fel, kezdve a szexuális forradalomtól, ami nagyban hozzájárult a széttört családok létrejöttéhez. A rockkultúra hozzájárult a szuiciditás növeléséhez, nemcsak az öngyilkosok számának statisztikai átlagát tekintve, hanem az szuicid, önpusztító életmóddal, az alkoholizmussal, a kábítószer-használattal együtt, amit ez emelt tömegméretűvé, emelt ki a harmadik világbeli kultúrákból, és – úgymond – kanonizált. És hozzájárult nagyon sok olyan ideológia térnyeréséhez is, amelyek szerintem rossz irányba sodorják a világot. A rockkultúrának a globalizmuson belül is nagyon sok, az emberiséget negatív módon egyesítő kohéziója van, és még hosszan lehetne folytatni. Ráadásul mindez most kőkeményen betagozódott a globális kapitalizmusba, és annak vált hajtómotorjává. A rock and roll mint kultusz, mint a szabadság romantikus toposza megszűnt létezni, hiszen első számú képviselői degeszre keresték magukat, köztük a napokban elhunyt David Bowie-val, aki 138 millió lemezt adott el, a Rolling Stoneson át a régi nagyokig, akik dollármilliárdosok. De ma is nagyon szépen meg lehet gazdagodni, ha valaki angol nyelven űzi ezt a műfajt, és be tud törni a topzenészek közé. Ez egy iparág, ami ettől még lehetne zeneileg kiváló, de azt a heroikus ígéretet, amelyet a hatvanas években vállalt fel, hogy több lesz a szórakoztató műfajnál, szerintem ezt már réges-rég elvesztette.

Nem szeretem régi önmagamat idézni, de tán ide kívánkozik, hogy volt egy dalunk, A rock and roll nem egy tánc. Ma elmondhatjuk, hogy a rock and roll már csak egy tánc.

Exrockerként mit mondanátok egy mai 15 éves srácnak, aki gitárt vesz a kezébe, hogy „kitombolja magát a betonból”?

Sz.Gy.: Nem a zenével van probléma, hanem az életformával. Nem szabad megítélésem szerint azokról a személyekről példát venni, akik ezeket a zenekarokat létrehozták és képviselték, ők inkább antiprófétái lettek a Bibliának. Már az is nagy teljesítmény, hogy van, aki fizikailag túlélte saját magát. Ebben is van pozitívum. Úgy látom, jön a következő generáció, és remélem, lesznek köztük, akik komplex módon a zenei tehetségüket olyan életformával párosítják, ami nem teszi tönkre sem őket, sem másokat, hanem kiteljesedik az életük és a tehetségük minden területen.

P.T.: Mit tudok mondani azoknak, akik ma kezdik? A rockzene valamiképpen elvezeti az embert az extázishoz, és az extázis olyan igénye az embernek, ami szerintem ősi és biblikus, mert csak racionálisan dögunalmas az élet. A ráció felmagasztalása se tett jót az emberiségnek, sőt, a mai korhoz ez talán még alapvetőbben hozzájárul, mint a rockkultúra, hisz az emberi történelemben jóval régebben jelen van a ráció által vezérelt paradigma. Ezért a rockzenében sok pozitív elem van. Nem véletlen, hogy a keresztény gyülekezetek is ezt a műfajt használják – tágabb értelemben – Istent dicsérő dalaikban. Az a lényeg és a nagy kérdés, hogy milyen szellemi tartalommal töltjük meg a zenét. Ez az én világképem alapján alapvetően három forrásból származhat: lehet emberi, isteni vagy sátáni. Sajnos nagyon sok a sátáni tartalmú rockzene, és itt nem csak azokat a zenéket értem, amelyek önmagukat nevesítve sátániként deklarálják, hanem ennél sajnos jóval több, amelynek a tartalma meggyőződésem szerint ilyen. Ahogy Jézus mondja, ez látszik a gyümölcseikből, a következményeikből. A megtérésem előtti önmagamat is ide sorolom, és az akkori szellemiséget, amely működtetett, mert mindenki látta, hogy a halálba rohanok. Miért tartsuk akkor ezt pozitívnak? Más kérdés, hogy tehetség akkor is volt bennem, de a tehetség az isteni ajándék. Késsel lehet embert ölni és kenyeret vágni, és ez mindenre igaz, amit eszközként kapunk. Épp ezért azt javasolnám a most pályakezdő fiatal zenészeknek, hogy először próbálják meg megérteni és keressék azt, miért is vannak a világon, gondolják végig, hogy önmagában a dicsőség vagy bármilyen földi érték mennyire múlandó, és mennyire nem jelent majd kárpótlást abban a pillanatban, amikor búcsúzniuk kell, amint az említett sztárok is pár napja búcsúztak. Nem kárpótolja most őket az, amit felépítettek. És hol vannak? Nyilván az utolsó pillanatban bárki kiálthat Istenhez, és mi nem vagyunk istenek, hogy tudjuk, kivel mi történt, de egy életpályából következtetni lehet, ki merre megy. Ezért akár rockzenész az ember, vagy bármi más szakmát választ, úgy kell ezt a pályát befutni, hogy a végső pontra kell a legjobban figyelni. Ez nem halálcentrikus, hanem életcentrikus gondolkodás. Ezt nevezi a Biblia istenfélelemnek. Salamon, a világ egyik legbölcsebb embere azt mondta, hogy a bölcsesség kezdete az az Úr félelme. Ez nem valami rettegés, hanem távolságtartás attól, amit az ember zsigerileg is rossznak tart, és törekvés a jó felé.

Olvasson tovább:

  • Fórum a népszavazásról

    Lapunkban az elmúlt hetekben több véleménycikket közöltünk az október 2-ai referendummal kapcsolatban. A Vidám Vasárnap szeptember 25-ei adása keretében a mű­sorvezető, Németh Sándor a népszavazásról szóló nézői kérdésekre válaszolt.
  • Az adat mondja meg, hogy ki vagy

    „Az istenek korának véget vetett a humanizmus, a humanizmus korának pedig véget vet majd a dataizmus, a végső, tökéletes vallás” – fogalmazza meg utópisztikus, de részletesen kidolgozott elméletét Yuval Noah Harari, a Jeruzsálemi Héber Egyetem történészprofesszora a Financial Timesba
  • Magvetők és megvetők

    Amerikaiak – köztük elkötelezett keresztények – millióit sértette meg Hillary Clinton egy leszbikusok, melegek, biszexuálisok és transzneműek által szervezett adománygyűjtő rendezvényen.