Kereső toggle

Állami gyerekrablások Norvégiában

Jóléti diktatúra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Amerikai pünkösdi hívõk tiltakoznak a Bodnariu család gyermekeinek elhurcolása ellen.

Nemzetközi tiltakozást váltott ki, hogy tavaly novemberben egy ötgyermekes norvég családtól valamennyi gyermeküket azonnali hatállyal elvette a gyermekvédelmi hivatal. A romániai bevándorló, de már kilenc éve biztos egzisztenciával Norvégiában élő szülőkkel szemben az egyik iskolai tanár tett bejelentést, miszerint „radikális keresztény nevelési elveikkel” veszélyeztetik gyermekeik fejlődését. Ugyanakkor sem fizikai, sem másfajta bántalmazást, sem pedig elhanyagoltságot nem állapítottak meg a Bodnariu családban. A megdöbbentő eset távolról sem egyedi, ami alábbi összeállításunkból kiderül.

A naustdali általános iskolában, hasonlóan a norvég oktatási rendszer egészéhez, minden a gyerekek jogai körül forog. Ahogy egy kivándorolt magyar tanársegéd leírja: a cél, hogy „kreativitásra, önkifejezésre és döntésre” tanítsák meg a tanulókat, akik maguk dönthetnek arról, részt akarnak-e venni a foglalkozásokon (órák ugyanis nincsenek), vagy pedig facebookozni, játszani akarnak-e az iskola által kötelezően biztosított laptopokon. Szerinte ez egy „hetedik mennyország” mind a tanárok, mind a diákok számára.

Nos, egy ilyen földi paradicsomba csöppent bele a 9 éves Eliana, a 7 éves Naomi, a Romániából bevándorolt ötgyermekes Bodnariu család két legidősebb lánya, akik számára ez az önkifejezésre épülő modell drámai következményekkel járt. Az interaktív, beszélgetős órák elvárásainak megfelelően ugyanis lelkesen osztották meg az otthon tanult bibliai történeteket a tanárokkal és az osztálytársaikkal a különböző tematikus foglalkozásokon, amivel tudtukon kívül magukra ragasztották a „túlzottan keresztény” címkét az iskolavezetés részéről. Szüleik, Marius és Ruth Bodnariu ekkor már kilenc éve éltek Norvégiában, korábban pedig mindketten a Román Pünkösdi Egyház árva gyerekek felé való missziójában dolgoztak. Iskoláskorú gyerekeiken kívül még három kisfiú, az 5 éves Matthew, a 2 éves John és a 3 hónapos Ezekiel alkotta a később „közveszélyesnek” minősített családot.

A gyermek az állam tulajdona

Pontosan nem lehet tudni, hogy mi váltotta ki az „akciót”, de tény, hogy a lányok tanára tavaly novemberben bejelentést tett a Norvég Gyermekvédelmi Hivatalnál (Barnevernet) arra hivatkozva, hogy Eliana és Naomi radikális világnézeti neveltetése veszélyes mind rájuk, mind a többi gyerek számára. Konkrétumként azt adta meg, hogy szerinte nem természetesen viselkednek, valamint odahaza azzal „terrorizálják” őket, hogy Isten megbünteti a bűnöket.

November 16-án a hivatal emberei rajtaütésszerűen kivonultak az iskolába, ahol rögtönzött kihallgatást szerveztek a szülők tudta nélkül. Ráadásul egy rövidke beszélgetés után nemcsak hogy igazolva látták a tanár gyanúját, hanem mivel előfordult, hogy a gyerekek „fenekelést” kaptak, ha engedetlenek voltak, ezért „veszélyeztetés” gyanúja miatt az iskolából egyenesen a Barnevernet helyi központjába szállították őket. Ezután a hivatal emberei rendőri kísérettel kivonultak a családhoz, és a két kisebbik fiút is „védelem alá” helyezték, majd pedig kihallgatták. Ez alapján indokoltnak találták, hogy az alig 3 hónapos Ezekielt is elvegyék a sokkos állapotban lévő szülőktől.

Mindezt alig 48 óra alatt, a kiskorú gyerekek „vallomása” és bármiféle fellebbezési lehetőség vagy jogsegély biztosítása nélkül. Bodnariuék ügyvédje szerint a nemzetközi jog értelmében „gyermekrablásnak” minősíthető a norvég gyámhivatal brutális beavatkozása. Szerinte az is abszurd, hogy a látogatási jogot is megvonták a két nagyobbik lány esetében, akiket a szülők azóta nem láttak, hogy november 16-án reggel elmentek az iskolába.

A tömeggyilkos Breivik börtöncellája. Norvégia nagyobb önkifejezési jogot biztosít neki, mint egy ötgyermekes keresztény házaspárnak.
A lányokkal először 2016. január 14-én beszélhettek telefonon alig 10-10 percet, míg a két fiút csak az anya látogathatja meg hetente egyszer, a babát pedig hetente kétszer. Az öt gyerek tartós hollétéről a Barnevernet csak annyit közölt, hogy szétválasztották és három különböző nevelőotthonban helyezték el őket, valamint, hogy azonnali hatállyal elindították az adoptálási eljárásukat, ami során fizetett nevelőszülőkhöz közvetítik ki őket, akik integrálják majd őket a norvég társadalomba. Ekkor a látogatási idő évente kétszer 15 percre csökken, amit olyan „nem megfelelő magatartás” esetén, mint például a nyilvánosság bevonása, bármikor megvonhatnak a „veszélyesnek” minősített Bodnariu házaspártól.

Ebben a morálisan és jogi szempontból is embertelen eljárásban az egyedüli fellebbezési lehetőség a Norvég Gyámügyi Bíróság, ami valójában csak a nevében minősül bíróságnak, ugyanis se független bírót, se pedig jogi védelmet nem biztosít a szülők számára. A bíróság ugyanis lényegében csak annyit tesz, hogy felállít egy szociális munkásokból és szakértőkből álló bizottságot, akik újra „megvizsgálják” a Barnevernet döntésének megalapozottságát. Azonkívül, hogy a szülők beadják a kérvényt, semmiféle befolyásuk sincs az eljárásra, ugyanis a korábbihoz hasonlóan ez is szigorúan titkosított. Miután zárt ajtók mögött a gyámügy egyik szerve elbírálja a gyámügy másik szervének a döntését, a demokratikus és humanitárius értékeit nagy hangon propagáló norvég jogrend már nem kívánja tovább vizsgálni a kérdést, és az esetek 90 százalékában véglegesíti az érintett gyerekek elvételét.

A Bodnariu-ügy jelenlegi stádiumában a házaspár, más lehetőségük nem lévén, a sajtón és a román államon keresztül ostromolja a Barnevernet némán hallgató erő­dítményét, ami a jogszabályokra hivatkozva rendületlenül folytatja az öt gyerek adoptálását. Ez alapján ugyanis álláspontjuk tökéletesen védhető, legalábbis az ő értelmezésük szerint. A norvég gyermekvédelmi törvény 4.12 § (a-d) pontja ugyanis a világon egyedüliként nem a konkrét bizonyítékok, hanem gyanú alapján hozza meg döntését, azaz ha már feltételezni lehet, hogy a „jövőben” a szülők nem megfelelően nevelik majd a gyereket, az már elég az azonnali beavatkozáshoz.

Esetünkben erre a tanár által állított „túlzottan vallásos” viselkedési jegyek, értsd a Bibliáról való beszéd, énekek vagy az időnként alkalmazott fenekelés alapján jutott a gyámügyi hatóság, ahol a „keresztény radikalizmus és agymosás” (indoktrináció) külön veszélyeztetettségi kategóriát képvisel. Ezt a gyámügyi felfogást egyébként mind az Európai Unió, mind az ENSZ gyermekjogi egyezmény is súlyosan jogsértőnek tartja, annak ellenére, hogy maguk is liberális elvek mentén határozzák meg a gyermekjogokat. Nemhiába mondják a jogvédők, hogy a norvég állam a tömeggyilkos Anders Breiviknek több jogot biztosít, mint egy szülőnek, akinek a gyerekét a Barnevernet vitte el.

Ennek a klasszikus európai gondolkodásmód számára abszurd jogfilozófiának a gyökere az elmúlt évtizedekben kiforrt skandináv társadalomképre vezethető vissza, ami a „tökéletes” állam képére épült. Ez biztosítja a polgár identitását és magabiztosságát, aki a jólét és a béke fennmaradását az államba vetett maximális bizalomban látja. Ezért fogadja el, hogy a gyermek elsősorban nem a szülő, hanem az állam tulajdona, akinek így nevelési „elsőbbsége” van ifjú polgárai felett. A központi norma akadályoztatása a szülők részéről – például nem elfogadott nevelési „módszerek” által – így egyet jelent a gyermek jogainak megsértésével. A bőkezű „szülő” mindezért cserébe sok százezer utódjának modern oktatással és folyamatos szociális védőhálóval biztosítja a tökéletes polgárrá való nevelését. E szemléletmód egyedüli hátránya, hogy még a skandináv állam sem tud több lenni, mint egy finomra hangolt emberi gépezet, ami kontroll híján ugyanúgy kegyetlen tud lenni, mint bármelyik másik, hasonlóan túlbürokratizált szervezet.

Mivel az átlagpolgár alapfelvetésként fogadja el, hogy övék a világ legjobb társadalma, így az állam kritikája finoman szólva is „illetlenségnek”, de leginkább sértésnek minősül.

Elhallgatni, majd démonizálni

A Bodnariu-ügy norvég sajtóvisszhangja jól jellemzi az ország közhangulatát: nemcsak a kormányzati sajtóban, hanem általában a norvég médiában sem illik semmi olyanról beszélni, ami kényelmetlen, és megingatja a norvég emberek bizalmát abban, hogy ők a világ „legjobb” társadalma. Norvégia valóban fejlett és gazdag ország, de sok példa mutatja, hogy nehezen bírja a kritikát. A legtöbb norvég számára elképzelhetetlen, hogy az ő „tökéletes társadalma” valamiben diszfunkcionálisan, vagy akár kegyetlenül és igazság­talanul működik. Az emberekből – negatív történelmi tapasztalatok híján – hiányzik az egészséges bizalmatlanság a hatalmi túlkapásokkal szemben. Az ügyről többnyire az alternatív, közösségi média tudósít, ahogy az általában Skandináviában jellemző – például a mene­kültek által elkövetett bűncselekmények ügyében is. 

Az eset a többi gyámügyi visszaéléshez hasonlóan először a teljes elhallgatásba, majd pedig a nemzetközi visszhangot követően a szülők durva rágalmazásába torkollott a norvég sajtóban. A harminc nagy­követség előtt szervezett tüntetést a Morgen­-bladet magazin nemzetközi összeesküvésnek és vallásos bigottságnak minősítette, míg a norvég keresztény sajtó elítélte a szülőket, hogy azt a látszatot keltik, mintha keresz­-tény­üldözés lenne az országban, pedig csak egy elszigetelt, maradi család esetéről van szó. A durvább hangok szerint a szülők valójában „gyermekverő” fanatikusok, és örülhetnek, hogy nem kaptak börtönbüntetést. Hiába a nemzetközi bírálatok, a szülők állítása és a gyámhivatal körüli visszásságok, csakis egyedül a házaspár lehetett a felelős, hiszen az államról alkotott rózsa­színű kép tételesen elutasítja a rendszer bárminemű bírálatát.

Nevelőszülő-ipar

Ugyanakkor norvég világi értelmiségiek kiálltak a család mellett, elsősorban azért, mert úgy látják, hogy az ügyben az arányosság jogi elve mindenképpen súlyosan sérült, mivel csak akkor lenne indokolt a drasztikus fellépés, ha ezek a gyerekek valóban nélkülözésnek, életveszélynek és elhanyagolásnak lettek volna kitéve – ami a megismerhető és ellenőrizhető tények alapján nyilvánvalóan nem állt fenn. Sőt, a nemzetközi botránnyá váló gyerekelhelyezési viták miatt civil szervezetek is kezdenek óvatos kritikákat megfogalmazni a Barnevernettel szemben, főleg miután több pénzügyi visszaélésre is fény derült. A nevelőszülőség ugyanis nagyon jó üzlet: volt olyan gyámügyi ügyin­téző, aki egy családtól elvett gyereket a saját testvéréhez helyezett ki gondozásba, így biztosítva a folyamatos állami pénzforrást és persze munkát saját nővérének. Egy nevelőcsalád ugyanis akár havi 60 000 norvég korona (1,9 millió Ft) támogatást is kaphat, ha bevállal egy gyereket. Van például olyan gazdasági társaság, amely évente több mint 550 millió norvég korona haszonhoz jutott abból, hogy nevelőszülői szolgáltatást nyújtott.

Ráadásul a nevelőszülőkhöz került gyerekek nem feltétlenül kerülnek védettebb környezetbe: nemrég egy norvég pedofil nevelőapuka bukott le, aki 2003 és 2012 között több száz gyereket rontott meg, és mintegy 40 000 gyermekpornográf fotót és további 4000 filmet találtak nála, amikor letartóztatták.

A kutatások alapján a nevelőszülőkhöz helyezett gyerekek egyébként jóval nagyobb arányban hajlamosak az öngyilkosságra. Volt olyan eset is, amikor Norvégiának nemzetközi fórumon kellett számot adnia arról, hogy miért sértik meg rendszeresen a gyermekek jogairól szóló ENSZ-egyezményt. Egy másik felháborító ügyben a szo­-ciá­lis munkás a bíróságon folyamatosan hazudott, csak azért, hogy az anya ne kaphassa vissza a gyermekét. Mivel az ügyvéd sikeresen bebizonyította a szülő igazát, ebben az esetben a kislány visszakerülhetett a családjához.

A Bodnariu család ügyében, noha a Chicagóban élő nagyszülők – akik a gyermekek visszaadásáért folytatott kampány első számú szervezői – kényszeradoptálás címén lehetségesnek tartják a norvég állam beperlését, a realitás mégis az, hogy Eliana, Naomi, Ezekiel, Matthew és John valószínűleg a Barnevernet újabb ikonikus áldozataivá válnak. A gyámhivatal hozzáállását jól mutatja, hogy az egyedüli lehetőséget a megoldásra abban látják, ha az anyuka elválik a férjétől, aláírja, hogy az agresszív és bigott volt, és a családot pszichikai terror alatt tartotta, majd pedig kérvényezi, hogy egyedülálló anyaként visszakaphassa a gyerekeit, vállalva azok „helyes” neveltetését. Ha nem, akkor az a sorsuk, hogy tökéletes norvég polgárokká váljanak egymástól szétszakítva, „veszélyes” hitüktől és szüleiktől pedig örökre megfosztva.

Idegen állampolgárok gyerekeit diszkriminálják

Nem a Bodnariu-eset az első és nem is az utolsó, ahol és amikor a norvég gyámügy erősza­kosan elszakított gyerekeket a szüleiktől. Több száz, sőt több ezer ilyen eset van: a norvég hatóságok évente közel 2000, családi környezetben élő gyermeket emelnek ki – köztük nagyságrendileg magasabb számban szerepelnek a más kultúrákból érkező családok (kelet-európai vagy dél-amerikai és/vagy vegyes párok) gyerekei. Legalább 12 különböző ország állampolgárait érintik az esetek, így emiatt a norvég gyámügyi gyakorlattal kapcsolatos tiltakozások nemzetközi méretűvé váltak. Becslések szerint a bevándorló családoktól elvett gyerekek teszik ki az összes norvégiai állami gondozott gyerek 40 százalékát. Három eset ezek közül:
Eva Michalakova: a cseh anya két óvodáskorú fiát 4 éve vették el. Az akkor 2 és 6 éves fiúkat azért emelték ki a családjukból, mert a nagyobbik gyerek olyan megjegyzést tett az óvodában, amiből az óvónő azt a következtetést vonta le, hogy a nagyobbik fiút az apja szexuálisan molesztálta. Később a vádak hamisnak bizonyultak, az anya mégsem kapta vissza gyerekfelügyeleti jogait. A nemzetközi tiltakozás ellenére sem történt semmi az anya javára.
A csehek több diplomáciai táviratot is küldtek ez ügyben, amelyekben hangsúlyozták, hogy miután a fiúk cseh állampolgárok, így nem lehet őket Norvégiában örökbe adni. Az ügy­ben a legutóbbi döntés mégis arról szól, hogy a kisebbik gyermeket, aki azóta már 6 éves lett, örökbe adják a nevelőszüleinek. Időköz­ben az anya házassága a meghurcoltatások miatt felbomlott, így jó ideje már egyedül harcol a fiúkért. A Barnevernet évi 3-4 alkalommal engedélyezte számára a láthatást, alkalmanként 1-2 órára. Ezeken a találkozásokon az anya nem ölelhette meg a fiúkat, nem beszélhetett hozzájuk csehül, csak norvégul, és nem említheti az együtt töltött időket, például, amikor a gyerekekkel a nagyszülőknél voltak Csehországban. A szókimondásáról ismert cseh államelnök, Miloš Zeman az eset miatt a náci Lebersnborn programhoz hasonlította a norvég gyermekvédelmi rendszert, ahol tudatosan kísérleteztek azzal, hogy gyermekeket megszületésük pillanatától szüleiktől elszakítva, közösségi-ideológiai keretek között neveljenek fel.
Amy Jakobsen Bjørnevåg: a 20 éves fiatal amerikai nőtől a 19 hónapos kisbabáját vették el. Az indok az volt, hogy az anyja még mindig  szoptatta a csecsemőt, aki állítólag 1 kg-mal kisebb súlyú volt mint a norvég átlag, de emellett teljesen egészséges. Az anyát először azzal hitegették, hogy a csecsemőt csak 2 hétre viszik el,
és ha abbahagyja a szoptatást, akkor majd visszakapja a gyereket. Ez azonban nem így történt:
az anyától megtagadták a jogi képviselet lehető­ségét, és miután eltelt fél év, a gyerek nevét megváltoztatták norvégra – ami a norvég gyakorlat szerint teljesen legális. A babának ezt követően nyoma veszett: egyes források szerint örökbe adták, és most egy leszbikus pár neveli a gyermeket. A fiatal anya időközben pszichiátriai beteg lett, miközben – szemben az ilyen esetekben aktívan tiltakozó kelet-európai diplomáciai gyakorlattól – semmilyen segítséget nem kapott az Egyesült Államoktól, hogy visszakapja a kisfiát.
Anurup Bhattacharya és felesége, Sagarika: Az indiai család gyerekeit azért vették el, mert a szülők ágyában aludtak, és a szülők kézzel etették őket. Miközben az elvett gyerekek 90-95 százaléka sohasem kerül vissza a biológiai szüleihez, ez a történet pozitív eredménnyel zárult, annak köszönhetően, hogy India kormányközi szinten avatkozott be az ügybe.
Ez sem véletlenül történt: mivel egy jólétben élő indiai nagycsaládról volt szó, a nagyszülők és a tágabb család mindent megmozgatott, így diplomáciai tárgyalások révén India elérte, hogy a gyerekeket visszaküldjék Indiába, ahol aztán az anya visszakapta a felügyeleti jogokat.
A negatív tapasztalatok miatt az utóbbi években orosz, lengyel és litván állampolgárok több esetben nem is tárgyaltak már a gyámüggyel, hanem egyszerűen magánúton – ha tudták – visszavették a gyerekeiket, és elhagyták Norvégiát.
Marius Reikerås emberi jogi ügyvéd 2008 óta gyűjti a hasonló eseteket. Beszámolója szerint a legelképesztőbb okokkal vesznek el gyerekeket a családoktól. Volt olyan eset, ahol a rákban haldokló anyától vették el a gyerekeit, és utána az apának üzentek, hogy ha majd az anya meghal, akkor örökbe adják a gyerekeket. Volt, ahol azért vették el a gyerekeket, mert az anya nem csinált omlettet, és túl vastagra szeletelte a kenyeret, de olyan család is volt, ahol azért került a gyerek állami gondozásba, mert túl sok csokoládét adtak neki a szülei.
Az ügyvéd azonban drága árat fizetett azért, mert harcba szállt a Barnevernet ellen: egy évvel azután, hogy az első esetet elvállalta, elvesztette ügyvédi jogosítványát, és nagy összegű sikkasztással vádolták meg. Miután ezt nem tudták bizonyítani, azt állították, hogy megfenyegette az ellenfél ügyvédjét. Reikerås végül 4 hónapos börtönbüntetést kapott, és elvesztette a norvég ügyvédi kamarai tagságát. (L. Zs.)

Globális modellé válhat a norvég minta

Lapunkban nemrég bemutattuk az 1995-ben, egy kanadai–francia újságíró által nyilvánosságra hozott ún. Torontói jegyzőkönyveket. (Titkos dosszié. Hetek, 2015. október 16.) A dokumentum – bár eredete vitatott – összegyűjti azokat a programpontokat, amelyek alapján a társadalmi globalizmus felgyorsítható. Egyik legfontosabb feladatnak a családra épülő társadalmi szerkezet megváltoztatását tekinti, mondván, ha ezt sikerül megrendíteni, akkor felszámolhatók lesznek a tradicionális vallási felfogások is. „A nyugati társadalom alapjai lényegükben a zsidó-keresztény örökségből eredeztethetőek. Pontosan ebből az örökségből jött létre a család, minden létező társadalmi szerkezet csomópontja és szegletköve.” A család megváltoztatását már a 19. század végi és 20. század eleji „forradalmi” írók elkezdték, majd a „nonkonformista filozófusok” folytatták azzal a céllal, hogy az egyén érdekeit és fontosságát előtérbe helyezzék a család felett. A változásokat mint progresszív, a modernitás és a demokrácia kiszélesedését szolgáló folyamatokat igyekeztek beállítani. Az individuális jogok abszolutizálásával eredményesen alá lehet ásni a nemzeti, etnikai, vallási közösség érdekeit: „Többé nem a társadalom (a többség joga) az, amit kötelező érvénnyel kell védeni az egyénekkel szemben, akik fenyegetést jelenthetnek erre, hanem fordítva: az egyén joga az, ami védelemre szorul a többség potenciális fenyegetésétől.” Ennek az alapvetésnek a megvalósítását szolgálja a hagyományostól eltérő szexuális viselkedésformák – mint egyéni alapjogok – törvényi védelme, valamint olyan gyermekvédelmi jogszabályok és intézmények felállítása, amelyek az állam számára lehetőséget adnak arra, hogy a gyerekek feletti felügyeletet könnyedén ki tudják vonni a családi keretek közül, ha ezt indokoltnak látják. „Azáltal, hogy a »szülői szerepet« átruházzuk az államra, sokkal könnyebb lesz ezt követően egyesével kisajátítani minden olyan jogkört, amelyek korábban a szülők kizárólagos hatáskörébe tartoztak. Így elérjük, hogy a zsidó-keresztény gyökerekkel rendelkező hagyományos, vallásos oktatást a gyermekek elleni visszaélésként kezeljék.” Tévedés azt gondolni, hogy csak a kommunista vagy náci állam akarta kisajátítani a gyermekek nevelését. A progresszív társadalmakban is cél az, hogy a gyermek egyéni jogaira – például a nemi identitásának szabad eldöntésére – való hivatkozással korlátozzák a szülők jogait a nevelés során. Ha ezt sikerül általános, globális „gyermekvédelmi alapokmányban” rögzíteni, akkor nemcsak az óvodákban lehet majd megtiltani a gyerekek nemek szerinti megkülönböztetését – amint arra már ma is több példa van skandináv országokban –, hanem ezt a követelményt ki lehet terjeszteni a családokra is. Ha pedig a szülők ragaszkodnak ahhoz, hogy újszülött koruktól kezdve a biológiai nemüknek megfelelően neveljék, öltöztessék és szólítsák gyermeküket, akkor a „gyermekvédelmi hivatalok” közbeavatkozhatnak, és kiemelhetik a „veszélyeztetett” gyerekeket a családból, ahogyan azt ma a bántalmazott vagy ellátás nélkül hagyott gyerekekkel teszik. A dokumentum kitér arra is, hogy milyen munkatársakra van szükség ennek végrehajtásához: „Egy ilyen terv garantált sikere érdekében létfontosságú, hogy az ezekben a hivatalokban állami szolgálatban álló közalkalmazottak fiatalok és tapasztalatlanok legyenek, olyan személyek, akiknek nincs semmi tapasztalatuk az általunk üresnek és hiábavalónak gondolt eszmékkel kapcsolatban, missziós lelkesedéssel hisznek viszont abban, hogy ők a veszélyben lévő gyermekek nagy védelmezői. E hivatalnokoknak minden szülőt potenciális bűnözőnek kell tekinteniük, akik veszélyt jelenthetnek a gyermek jólétére.”

A norvég családmodell

Norvégia egészen az 1970-es évekig az egyik legtradicionálisabb országnak számított sokak szemében. Ennek megfelelően a hagyományos nemi normarendszer és a családközpontúság megkérdőjelezhetetlennek tűnt az északi államban. Néhány év alatt azonban óriásit fordult a világ a norvégokkal: a skandináv országban egy abszolút újdonságnak tűnő társadalompolitikai rendszer felépítésén munkálkodnak, amelyben az állam a privátszféra tekintetében is kiemelkedő szerepet kap. De mi eredményezte ezt a gyors változást? A válaszadáshoz alighanem érdemes visszamenni egészen a 19. századig, egészen pontosan az ún. „skandináv realista” felfogás kialakulásáig. Az elsősorban a jogi gondolkodásban nagy szerepet játszó elméleti irányzat elutasította a metafizikai jellegű gondolkodásmódot, helyette a pszichológia és a szociológia vált a skandináv gondolkodás alapjává. A skandináv jogi realizmusra jelentős hatással volt egyébként Sigmund Freud pszichoanalízise is. Ez az áramlat nyilvánvalóan befolyásolta az egyébként erős lutheránus kötődésű ország későbbi sorsát is, és egyúttal teret készíthetett a 20. század második felében  éppen a skandináv országokban a társadalmi nemekről (gender) való erősen kritikus gondolkodásnak.  Még jelentősebb szerepet játszhat az éppen Norvégiában az 1970-es évektől amerikai „hittérítők” (például Jo Freeman) révén megjelenő úgynevezett radikális újfeminizmus is. Az olyan norvég szerveződések, mint az Újfeministák és a Női Front feltűnő megmozdulásai nagy sajtóérdeklődést keltettek. Az újfeminizmus a Svédországból importált, tudományos és politikai igényekkel jelentkező gender-ideológiával együtt jelentős változásokat ért el a norvég  közéletben. És ez alatt nem csak az ismert vívmányokat, az engedélyezett terhességmegszakítást, a radikális nemi kvóta bevezetését az 1970-es években, vagy az első „női kormány” 1986-os megválasztását kell érteni. Sokkal inkább az „egyenlővé tétel” politikai címszava mögött megvalósuló gendersemleges házasságot, a férfiak szülői szabadságát, vagy egyéb különös családpolitikai intézkedéseket. A norvég családpolitikában még egy igen fontos tényező van, ami szerepet játszik: ez pedig az állam. A skandináv országokban, minde­nek­előtt Norvégiában a jóléti állam szerepe  extrém módon megnövekedett társadalmi kérdésekben. Ennek alapja nyilvánvalóan Norvégia kiemelkedő gazdasági helyzete és a gondoskodó állam modellje. A jóléti állam politikájában a gondoskodásra szorulók iránti felelősség a családról egyre inkább az államra hárul. Ezzel viszont átlépik azokat a határokat, amelyek elválasztották az államot a magánszférától. Az egyén nagyobb függőségbe kerül az államtól, miközben a családtagok egymás iránti felelőssége – legalábbis formailag – kisebb. Ez az úgynevezett defamilializált családmodell, ami maximalizálja a személyek anyagi függetlenségét a családtól és a házasságtól – érvelnek mellette a kutatók. Igen ám, viszont egyúttal erősíti az egyén függőségét az államtól. A jóléti állam norvég modellje ráadásul találkozott a radikális feminista és egyenlősítő (gender) mozgalmakkal. Ennek eredménye például, hogy a gyermekek saját maguk választják meg nemüket hétéves koruktól (lehetnek férfiak, nők, transz-szexuálisak), illetőleg hogy – jelentős részben a nők független anyagi pozícióinak erősítése érdekében – a nevelés is inkább állami hatáskör, a családtól függetlenebb módon történik. A skandináv modellt vizsgálva alighanem jogosan vetődik fel Aldous Huxley világhírű regényében, a Szép új világban ábrázolt jövőkép: az állam által központilag irányított nevelés és a regényben „bokanovsky-eljárásként” becézett, a családi szférától és a nemi kapcsolatoktól is elválasztott reprodukciós eljárás. Megjegyzendő: Európában jelenleg a skandináv államokat, mindenekelőtt a norvég modellt tekintik követendőnek. (Hegedős Soma)

Olvasson tovább:

  • A keresztes háborúkról másként

    Miért indították el a keresztes háborúkat? Igaz-e, hogy a keresztes uralom véresebb volt, mint az iszlám dzsihádok? Az Európából induló hadjáratok valóban a modernkori gyarmatosítás és a rabló imperializmus előfutárai voltak?
  • Nácik és az Európai Egység

    Nagy vihart kavart Boris Johnson konzervatív brit politikusnak a The Sunday Telegraphban megjelent interjúja, amelyben az európai egységgondolat előfutárai között említette Adolf Hitlert.
  • Gospel, Biblia és talk-show

    Sorozatunk második részében a napjainkban működő legnagyobb keresztény rádiós szolgálatokkal foglalkozunk. Milyen modellek alapján működnek ezek a rádióadók? Milyen alapelvek és missziós célkitűzések mentén szerveződnek?