Kereső toggle

Dzsihád a Kárpát-medence ellen

A pusztítás, emberkereskedelem és rabszolgaság évszázadai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Európa jelenének megértéséhez fontos tudni, hogy az iszlám terjeszkedésnek évszázadokon át alapvető eszköze volt az alávetni kívánt országok fegyveres akciókkal történő megfélemlítése. A muszlim hódítás valódi arcához elválaszthatatlanul hozzátartozott az elfoglalni szánt területek tudatos és  módszeres pusztítása, lakóinak tömeges elhurcolása rabszolgának, és a velük folyó emberkereskedelem. Ezt Magyarország is megtapasztalta, évszázadokon keresztül.

Az oszmán-török hódítások  a dzsihád ideológiája alapján zajlottak. Területek elfoglalását, népek leigázását így minősítették hitharcnak, a szultán katonáit ezért tekintették Allah hadseregének, a gyilkoló, dúló, fosztogató török csapatok tagjait hitharcosoknak, az elesett hódítókat pedig mártíroknak. A katonai akciók ilyen jellegű átminősítése már több évszázados hagyományokkal rendelkezett a muszlim világban, és magának Mohamednek a példájában nyerte el igazolását. Mohamed ugyanis a hagyományos politeista arab vallást követő mekkai kereskedők karavánjai ellen a medinaiak segítségével végrehajtott fegyveres rajtaütéseit az akciók megindulását követő években már hitharcnak minősítette.

A fegyveres dzsihád ideológiája

A dzsihád eszméje fontos hivatkozási alap volt a zsákmányszerző és területeket hódító harcok rendszeres folytatásához. Amikor II. Bajezid szultán (1481–1512) vonakodott teljes intenzitással folytatni a hódító háborúkat, a muszlim hitet valló krími tatár kán gúnyos hangú levelet írt a hitharcosok fejének tekintett szultán számára, amelyben megkérdezte: „Ha a Korán verseiben vagy a prófétai hagyományban esetleg méltóztatott rábukkanni olyan előírásra, amely a szent háború útjának lezárását és a dzsihád teljes elhagyását kívánja meg, azt méltóztasson vele is tudatni” – hogy ennek megfelelően járhasson el.

A Korán nemcsak felszólított a fegyveres dzsihád folytatására, hanem az egyes háborús cselekedeteket vallási előírássá, paranccsá magasztosította. Amikor például váratlan rajtaütést, lesvetést, portyát hajtottak végre, akkor a Korán híres „kard versét”, a 9. szúra 5. versét töltötték be, amely kimondja: „Amikor a szent hónapok elteltek, mészároljátok le a bálványimádókat mindenütt, ahol megtaláljátok őket, fogjátok el és börtönözzétek be őket, és minden leshelyen fekve várjatok rájuk…”

Az sem véletlen, hogy a muszlim hitharcosok előszeretettel vágták el ellenfeleik nyakát, és több ízben látványos külsőségek közepette hajtottak végre tömeges lenyakazásokat hadifoglyok körében, mint például a mohácsi csatát követően is. Ekkor ugyanis a 47. szúra 4. versét cselekedték meg, amely arra szólítja fel a muszlim hívőket, hogy „amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat!”. Ha az életben maradottakat rabszíjra fűzve hurcolták el, akkor ugyanezen vers másik felszólítását hajtották végre, miszerint: „Mikor aztán nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket!” – más fordítás szerint „fűzzétek szíjra a bandát”. Amikor válogatott kegyetlenkedésekkel igyekeztek megfélemlíteni valamely terület lakosságát, szintén vallási parancsra hivatkozhattak, hiszen a 8. szúra 60. verse határozottan felszólította őket a hitetlenekkel kapcsolatban, hogy „keltsetek félelmet bennük!”

Hallgassa meg a cikkhez kapcsolódó rádióanyagot!

Pusztítás Mohács előtt

Egy terület török megszállását módszeres pusztító betörések előzték meg. Ezeknek a katonai akcióknak több céljuk is volt. Egyrészt zsákmányszerzés, és azon belül kiemelt jelentőséggel foglyok ejtése. Másrészt a terület ellenállásának megtörése, felmorzsolása. A brutális pusztítások, kegyetlenkedések az ellenálló terület lakóinak megfélemlítését is szolgálták. A támadások erőteljesen lecsökkentették a vidék lakosságát, hiszen sokakat megöltek, tömegesen hurcolták el az embereket rabszolgaságba, mások pedig nagy számban elmenekültek, elköltöztek távolabbi, biztonságosabbnak tűnő területekre. Ezzel azonban jelentősen meggyengültek a katonai védelem anyagi alapjai is, hiszen a finanszírozást biztosító adójövedelmeknek ezek után gyakran csupán a töredékét lehetett beszedni.

A török hódításnak ezt a következetesen alkalmazott módszerét már az ezerháromszázas évek közepétől keményen megszenvedték Délkelet-Európa különböző országai és népei: görögök, bolgárok, albánok, románok, szerbek és bosnyákok. A balkáni területek viharos gyorsasággal kerültek török uralom alá.  1389-ben a törökök ellen vívott végzetes rigómezei csatában a középkori szerb állam összeomlott. Ezután a török portyázók már közvetlenül Magyarországot fenyegették, amely már évszázadok óta a térség egyik vezető hatalmának számított. Ettől kezdődően a lakosság egyre nagyobb részének kellett szembesülnie a fegyveres dzsihád brutális valóságával. Az 1390-es évek elejétől egymást követték a török betörések és megkezdődött az ország déli területeinek rohamos pusztulása, lakosságának drámai megfogyatkozása, egyrészt a tömeges fogságba hurcolás, másrészt a nagyarányú elmenekülés miatt. Kevéssé ismert, hogy már a Mohács előtti 130 évben is milyen módszeres pusztítást kellett elszenvednie az ország hatalmas déli területeinek a török részéről. 1399-ben például Zsigmond király (1387–1437) arra kényszerült, hogy rendeletet bocsásson ki a Temesköz elnéptelenedésének megakadályozására.

Miután a szultáni haderő 1402-ben megsemmisítő vereséget szenvedett a mongoloktól, Magyarország egy évtizednyi időre fellélegezhetett, és 1407-ben Ozorai Pipo temesi ispán azzal az indoklással kapott nagy birtokadományt a királytól, hogy a déli országrészeket, amelyek „a törökök és más hitetlenek támadásai következtében csaknem teljesen elnéptelenedtek, újra benépesítette”. Ezek az eredmények azonban időlegesnek bizonyultak.

Egy lányt egy csizmáért, egy embert egy süvegért

A Török Birodalom területének, bevételeinek és katonai erejének folyamatos növekedése az 1410-es évektől ismét állandósította a pusztító támadásokat. A portyázók gyakran térhettek vissza hatalmas zsákmánnyal, köztük foglyok százaival, ezreivel. A fontos Duna menti végvár, Galambóc elfoglalásakor a korabeli török krónikás, Nersi azt írta, hogy „rendkívül sok volt a zsákmány. Edrenében egy csinos magyar ifjút 300 akcséért adtak el”, ami nagyjából egy páncélos lovas katona havi zsoldjának felelt meg.

Nándorfehérvár 1440-es török ostroma kapcsán ugyancsak e krónikás azt jegyezte fel, hogy „a harcosok annyi zsákmányhoz jutottak, hogy egy szép leányt egy csizmáért adtak el”. Egy török fogságot megjárt kortárs magyarországi szerző leírásából tudhatjuk, hogy bőséges zsákmány esetén volt úgy, hogy egy embert egy süvegért adtak.

Az elfogottakkal történő emberkereskedelemnek külön rendszerét alakították ki. Egyrészt a különböző török városokban működtek kijelölt rabszolga-kereskedők, akiknek a szultántól nyert felhatalmazásuk volt arra, hogyha bárhol bárki foglyot ejtett, azoktól megvehessék, és tetszésük szerint kereskedhessenek velük. A különböző portyázó seregekkel is együtt vonultak, hosszú láncokkal fölszerelkezve, hogy a sikeres akciókat követően azonnal a katonák kezéből tudják megvásárolni a foglyokat. Még a csecsemőket is felvásárolták, akiket a katonák eldobáltak volna, és megvoltak a módszereik, hogyan kell életben tartani, táplálni őket a későbbi haszon reményében.

A török betörések megfékezésére az 1420-as évektől az említett Ozorai Pipo irányításával kiépült a déli határokon egy végvárrendszer, amely az Adriai-tengertől az erdélyi havasokig húzódott, központi erőssége pedig Nándorfehérvár, a mai Belgrád volt. E végvárvonal azonban kevéssé volt hatékony a kisebb-nagyobb portyázó török seregek feltartóztatásában. A több mint 600 kilométeres déli határvonal erősségei ugyanis viszonylag nagyobb távolságra feküdtek egymástól, így a köztes területeken a védelmi vonal átjárható volt. A hatékony határvédelmet a végvárak közti területeken nagyobb létszámú mozgékony lovascsapatokkal kívánták volna biztosítani, ezek felállítása azonban elsősorban finanszírozási nehézségek miatt elmaradt. Mivel így a helyi magyar erőkkel általában nem tudták meghiúsítani a pusztító török betöréseket, az a gyakorlat alakult ki, hogy válaszul a magyar csapatok török területek ellen hajtottak végre megtorló és zsákmányszerző támadásokat.

Ez azonban nem tudta megakadályozni a déli területek folyamatos pusztulását. A déli védelmi vonal átjárhatósága azt eredményezte, hogy az ellenséges csapatok nemegyszer mélyen be tudtak hatolni az ország belsőbb területeire is. Így történt ez Mezid bég 1442-es erdélyi betörésekor, amikor egészen a Maros folyóig és a tartomány központjáig, Gyulafehérvárig portyázott, és az összevont erdélyi csapatok fölött is győzelmet tudott aratni. Csak Hunyadi János elszántságán múlott, hogy négy nap múlva a hatalmas zsákmánnyal elvonuló török sereget megtámadta és teljesen szétverte.

Hunyadi Mátyás idején ugyan kiépült a második déli végvárvonal is, de ez sem tudta elzárni a török portyák útját. 1474-ben a török csapatok az ország középső részén fekvő Nagyváradot prédálták fel. Mátyás ugyan a következő években jelentős ellencsapásokat mért a török területekre, de ennek ellenére 1479-ben ismét egy tizenöt-húszezer fős török sereg tudott betörni az országba. Egészen a Maros menti Alkenyérig hatoltak előre. A leírások szerint a kenyérmezei csatában először csaknem vereséget mértek Báthory István erdélyi vajda seregére, és csak a megérkező Kinizsi Pál temesi ispán csapatai fordították győzelemre az ütközetet.

1520-ban Szulejmán trónra lépésekor a korábbi hatalmas arányú közel-keleti hódítások nyomán a Török Birodalom területe ötszörösét tette ki Magyarországénak, a szultáni jövedelmek pedig tizenöt-hússzorosára rúgtak a magyar kincstári bevételeknek. Az erőfölényt hamarosan katonailag is sikerült érvényesíteniük.

Szulejmán az 1521-ben indított nagyszabású hadjáratával elfoglalta Nándorfehérvárt, és szétzúzta az első vonalát a déli magyar végvárrendszernek. 1526-os hadjáratával a Mátyás idején kiépített második déli végvárvonalat számolta fel, majd Mohácsnál megsemmisítette a magyar királyi haderőt. Így a Török Birodalomból hosszú ideig akadálytalanul indíthattak zsákmány- és rabszolgaszerző támadásokat az ország hatalmas belső területei ellen.

Buda 1541. évi elfoglalása után az egyre nagyobb területeket bekebelező hódítókkal szemben újabb és újabb végvári vonalakat kellett kiépíteni. E vonalak azonban most már az ország középső vidékein húzódtak, amelyek korábban kevéssé voltak kitéve a kegyetlen támadásoknak. A mögöttes területeket a törökök ezúttal is módszeresen pusztították. Mindez egészen a török kiűzéséig, 1699-ig hozzátartozott az ország lakóinak mindennapjaihoz.

Az 1390-es évektől a Magyarország ellen kibontakozó dzsihád következtében egyre többeknek vált keserű osztályrészévé a török fogságba hurcolás, a rabszolgapiac és a rabszolgasorba taszítás. Hamarosan az irodalomban is megjelent ennek visszhangja. A 15. század elején Giovanni de Ravenna, a budai királyi udvar olasz orvosának fia írta meg annak a magyar lánynak a történetét, akit a törökök elraboltak, megbecstelenítettek, majd pedig megöltek.

A rabbá tett férfiak közül a fiatalabbak jelentős részére a janicsársors várt. Nagy számban lettek gályarabokká, hogy kielégítsék az egyre növekvő török flotta szükségleteit. Sok fiút tettek eunuchhá, azaz háremőrré, olyan brutális beavatkozással, amelyet közülük számosan nem is éltek túl. A férfiakat nagy számban használták a mezőgazdaságban és kézműiparban. Azon kevesek számára, akiket a hivatali apparátus soraiban alkalmaztak, esetenként volt lehetőség a fölemelkedésre. A lányok jelentős részét ágyasnak adták el, másokat cselédként, háztartási alkalmazottként hasznosítottak.

Arról, hogy az elhurcoltaknak milyen kihívásokkal kellett szembenézniük török rabszolgaként, 1480 körül jelent meg az egyik leghíresebb beszámoló Rómában, a szászsebesi Georgius de Hungaria, azaz magyarországi György barát tollából. Ő azon kevesek közé tartozott, akinek sikerült megszöknie a török fogságból, mintegy húsz esztendei rabszolgaság után. Tizenhat éves volt, amikor 1438-ban fogságba esett Szászsebes török ostroma során. Leírásából tudjuk, hogy az ostrom alá fogott dél-erdélyi erődített várost a törökök megadásra szólították fel, közölve velük, hogy az ellenszegülőknek nincs kegyelem, akik azonban önként meghódolnak, azokat a szultán foglyaiként, életük és vagyonuk megkímélésével a birodalom belső területein fogják letelepíteni.

A városi nép nagyobb része le is tette a fegyvert. A lakosok egy csoportja azonban egy nemesember vezetésével a város egyik erődített tornyába zárkózva folytatta a harcot mindaddig, amíg a törökök rájuk nem gyújtották a tornyot. Hősünk a harcot választók közé tartozott, és így őt a többi életben maradottal együtt rabszolga-kereskedőknek adták el. Az ezt követő húsz évben bőséges tapasztalatokat szerzett a török rabszolgatartás borzalmas valóságáról. Nemcsak testi szenvedéseknek voltak kitéve az elhurcoltak. Sok-sok sorstársához hasonlóan számára is nagy belső gyötrelmet jelentett az a kérdés, hogy feladja-e addigi felfogását, meggyőződését és áttérjen-e rabságba hurcolóinak muszlim hitére, annak reményében, hogy így a szörnyű bánásmód talán javulni fog vele szemben. Leírta, hogy az iszlám környezetben fokozatosan kezdte megtanulni szertartásaikat, rákapott a törökök imáira, azokat gyakran mondogatta, és sokat gondolkodott a dervisek tanításain.

Csak egy váratlan, erőteljes belső fordulat akadályozta meg abban, hogy muszlimmá váljon. Ezt követően azonban radikálisan szakított az addigi iszlám behatásokkal, és minden korábbinál jobban kezdett ragaszkodni Krisztusba vetett hitéhez. György barát könyvét nagy érdeklődés övezte. 1512-ig hétszer adták ki.  Bécs török ostroma után, 1530-ban egyetlen év alatt hat kiadást ért meg. Ekkor maga Luther Márton írt hozzá hosszabb előszót. A következő húsz évben újabb hat kiadás látott napvilágot. E mű azon munkák sorába tartozott, amelyek igyekeztek felrázni és mozgósítani az európai közvéleményt a muszlim hódítással szemben, amely nemcsak katonai, politikai vonatkozásban zajlott, hanem ideológiai, vallási téren is. Mivel sokakat fenyegetett az iszlámra való áttérés veszélye, a prédikátorok nagy hangsúlyt tettek annak tudatosítására, hogy az iszlám és a kereszténység teljességgel összeegyeztethetetlen. Több Korán-cáfolat jelent meg, amelyekkel az olvasókat igyekeztek felvértezni az iszlámmal szembeni szellemi küzdelemre.

Az Európát elnyeléssel fenyegető első nagy iszlám offenzíva során, az arab-mór támadások idején a 8–15. században Európa részéről teljes erővel zajlott nemcsak a fizikai szintű védekezés, katonai, gazdasági, politikai eszközökkel, hanem a szellemi jellegű ellenállás is. Ez utóbbi főként egyházi vezetők, értelmiségiek irányításával történt. Hasonlóképpen az oszmán-török hódítással kibontakozó második nagy iszlám offenzívával szemben is a 14–17. században a leghatározottabb ellenállás zajlott egyrészt katonai, gazdasági és politikai téren, másrészt a kereszténység is minden eszközzel fellépett a muszlim terjeszkedés feltartóztatására. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az európai civilizáció mindkét pusztító offenzívával szemben meg tudta őrizni zsidó-keresztény jellegét, értékeit.

Janicsársors

A Török Birodalomban már az 1360-as években felállították a rabszolgákból létrehozott katonaságot, a janicsáralakulatokat. (A képen fehér süvegben.) A janicsárok száma Szulejmán alatt mintegy tizenhatezer volt. Létszámuk 1609-re már harminchétezerre növekedett. A kényszerrel besorozott fiatalok beszerzésének két forrása volt. Egyrészt hadifoglyokként kerülhettek a janicsárok közé, másrészt a Balkán meghódított keresztény népeire rákényszerített gyermekadó, az úgynevezett devsirme révén.
Ez utóbbit az 1380-as évektől kezdték rendszeresen begyűjteni a szultánok a megfelelőnek ítélt 10 és 20 év közötti fiúk közül. A hadifoglyokból a szultánt egyrészt ötöd illette, ugyanakkor minden 10 és 17 év közötti fiúra igényt tartott az uralkodó. Ezekből az alkalmasak szintén a janicsárok közé kerültek. Előbb azonban el kellett jutniuk Isztambulba, de sokan már útközben megbetegedtek és elpusztultak.
A janicsáraga hivatalánál a muszlimmá válás jeleként kényszerrel körülmetélték őket. Meg kellett tagadniuk addigi keresztény vallásukat, és el kellett mondaniuk a muszlim hitvallást. Ezután többségüket rabszolgaként átadták török parasztoknak, hogy náluk megtanulják a török nyelvet és a szenvedések elviselését. A napestig tartó kemény munkához kevés élelmet és sok-sok verést kaptak. Néhány év elteltével az iszlám hitben és fizikai teljesítőképességben megerősödött és törökül is jól beszélő fiatalokat a janicsáragák Isztambulba vagy a Dardanelláknál fekvő Gallipoliba gyűjtötték, és újoncszázadokba osztották be őket.
Ekkor még mindig nem fegyveres szolgálatot láttak el, hanem évekig nehéz fizikai munkákat, például középítkezéseket végeztettek velük. Végül felvették őket a janicsárok testületébe. Ezt követően már az állandó katonáskodás lett az osztályrészük. Mivel nem nősülhettek meg, sőt nem is érintkezhettek nőkkel, ezért nem volt ritka köztük a homoszexualitás. Mivel nem lehetett családjuk, a hosszú katonai szolgálat után – ha egyáltalán életben maradtak – többnyire betegen, rokkantan és magányosan kellett befejezniük földi pályafutásukat.

Amikor az elhurcolt lány hazatérhetett

A fogságba hurcolt lányoknak, fiatal nőknek szinte semmi esélye sem volt arra, hogy ismét megláthassák szülőföldjüket. A rokonok gyakran még akkor sem akarták kiváltani és hazahozni őket, ha tudomásukra jutott tartózkodási helyük, és a kiváltáshoz megvolt a kellő anyagi háttér. Azért nem, mert mindenki tudta, hogy az elrabolt lányokat rabszolga ágyasként már megrontották, és a szüzességüket elvesztett nőket a kor szokásai szerint nehezen lehetett volna kiházasítani.
Ezért számított különleges esetnek Himfi Benedek temesi ispán és bolgár bán elrabolt lányának, Margitnak a története, aki csodával határos módon hosszú évekkel fogságba hurcolása után visszaérkezhetett Budára. Fogságba esésének körülményei nem ismertek. Feltehetően tíz év körüli leányka lehetett, amikor elhurcolták, és Kréta szigetén egy jómódú polgár vette meg ágyasnak. Azt nem tudni, vajon első vagy többedik tulajdonosa volt–e neki. Tőle két leánya született. Margit nem felejtette el családját, és sikerült nekik hírt adnia magáról. Így történhetett, hogy 1405-ben Marczali Miklós korábbi erdélyi vajda utazott érte Krétára, hogy kiszabadítsa. Gazdája szerencsére beleegyezett abba, hogy rabszolgája visszatérhessen Magyarországra, két kiskorú lányukkal együtt. Sőt, kész volt finanszírozni az utazás költségeit is. Így kerülhetett Margit két gyermekével együtt Budára, ahol az egyik nagy tekintélyű olasz származású polgár támogatta őket, aki korábban Margit apjának a közeli barátja volt.

Kortárs beszámoló a rabszolgapiacról

„Mint a többi árunak, az emberek adás-vevésének is van külön piaca a városokban. Ide hurcolják a láncra vagy kötélre fűzött szegény rabokat, mint birkákat a vágóhídra.
Meztelenre vetkőztetik és megvizsgálják őket, az Isten képére alkotott értelmes teremtményt fillérekért úgy adják-veszik, mint az oktalan barmot. Kényszerítik őket, hogy mindenki előtt meztelenül lépkedjenek, fussanak, járjanak és ugráljanak, mert meg akarnak győződni róla, hogy beteg-e a rab vagy egészséges, férfi-e vagy nő, öreg-e vagy fiatal, szűz-e vagy megrontott. Ha pedig valakit pirulni látnak, annál inkább ragaszkodnak hozzá, vesszővel verik, pofozzák, így kényszerítik megtennie, amit önként mindenki előtt szégyellne megtenni. Minderről azonban még mérséklettel beszéltem. Itt az anya szeme láttára és szomorúságára adják el a fiút, a meghökkent fiút félretolva veszik meg az anyát, az elvörösödő férj előtt mint prostituálttal játszanak a feleséggel. Itt a kisgyermeket kitépik az anyja öléből, és a bódult anyát elválasztják tőle. Itt nincsenek tekintettel sem méltóságra, sem állásra, a felszentelt papot és a közembert egyformán taksálják, a lovagot és parasztot ugyanazzal a mértékkel mérik.”
Georgius de Hungaria (Magyarországi György barát): A törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról. Róma, 1480. körül

Halottak faluja ez, nem eleveneké

Milyen vidáman, pompásan sugárzik le a nap az égről! Pedig a Balaton körül nem láthat egyebet, csak szenes háztetőket, szanaszét heverő holtakat, letiport vetéseket.
Ó, ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre!
A pap előre tudta, hogy az ő faluja is fel van dúlva. Mégis, ahogy fölértek a dombra, s a kerti fák lombjain túl előmeredt a kormos, tetőtlen torony, elvizesedett a szeme.
El volt pusztulva az egész falu. Sehol egy ép tető, sehol egy ép kapu. Az udvarokon bútortöredékek, hordódongák, liszthulladék, holt emberek és holt állatok.
És sehol egy élő ember. Csak néhány gyáva kutya, amely elinalt a veszedelemben, s visszatért a veszedelem után, és egynéhány baromfi, amely el tudott szárnyalni a rablók keze elől.
A pap leszállt a kocsijáról, és levette a süvegét.
– Vedd le te is a süvegedet, fiam – mondotta Gergelynek. – Halottak faluja ez, nem eleveneké.
Leszállt a kocsiról. A lovakat vezetve haladtak beljebb.
Egy nagy hajú, ősz paraszt égbe néző arccal, keresztben hevert az úton. Holt kezében még mindig tartotta a vasvillát.
– A bíró – mondotta a pap. – Szegény András bácsi!
Megfogta a halott karját, és elvonszolta az útból, hogy a lovak elmehessenek mellette.
Egy másik fiatal paraszt derékban megtörve lógatta holt fejét a kerítésen le az utcára. Mintha nézné a saját vérét, amely a fejéből a földre csurgott, s megfeketedett ottan.
A disznója ott legelt mögötte az ágytollal ellepett udvaron. A disznót nem bántja a török.
És egy meztelen csecsemőgyerek is ott hevert a közelében a kapu mellett. A mellecskéjén tátongó seb.
A pap fogta a lova kantárát, és vezette. Nem nézett már se jobbra, se balra, csak az utat nézte, amelynek a pora sárgállott a napfényben.
Végre a paplakhoz értek.
Annak sincs teteje. A megszenesedett, fekete ollófák nagy A betűket formálva meredeznek a tető araszos hamuján, s az utcai ablak fölött fekete a fal a láng nyomaitól.
Akkor gyújtották fel azt a házat, mikor őt forró vízzel öntözték, hogy adja elő a templom kincseit.
A pad még ott áll az udvar közepén. Körülötte a nagy diófa láda töredékei, könyvek, gabonahulladék, elgázolt szobai virágok, széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy fekete ruhás öregasszony, aki hanyatt fekszik, a két karját szétnyújtva. S fekete vértócsa van körülötte.
Az a papnak az édesanyja.
– Itthon vagyunk – mondotta a pap, Gergelyre fordítva könnyekben ázó orcáját.
(Gárdonyi Géza: Egri csillagok. Első rész, 15.)

Olvasson tovább: