Kereső toggle

A szerethető Isten

A zsidó-keresztény és a muszlim istenkép eltérései

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Manapság újra divatos az iszlám istenéről, Allahról azt állítani, hogy azonos a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás Istenével, s hogy a „három ábrahámi, monoteista világvallás” ugyanazt az Istent imádja. Akik azonban komolyan veszik ezt a kérdést és az összehasonlító vallástörténet tudományát, amely részleteiben is foglalkozik ezzel a témával, jól tudják, hogy ez a bulvárszlogen egyszerűen nem igaz. Csak a végtelenül szekularizálódott, materialista európai ember műveletlen már annyira spirituálisan és vallásilag, hogy ezt el lehessen hitetni vele.

A Biblia állítása szerint minden ember személyisége annak az istennek a képére alakul, amelyet imádásban részesít. Ezért döntő, hogy egy hívő vagy vallásos embernek milyen képe van Istenről vagy az istenéről. A kulturális antropológia tudománya kimutatta, hogy az emberi karaktert rendkívül mélyen alakítja és befolyásolja, hogy miben hisz, egészen a személyiség pszichológiai és strukturális mélységeiig menően: a különböző személyiségrészek (érzelmek, vágyak, akarat, értelem, szellem, ösztönök, intuíció stb.) egymáshoz való alá-fölé rendeltségi viszonyát a családi légkör mellett a legmélyebben a vallás – vagy annak hiánya – befolyásolja.

Egészen más egy protestáns észak-német habitusa, mint egy katolikus bajoré, egy animista brazilé, mint egy anglikán angolé, egy pravoszláv oroszé vagy szerbé, mint egy evangélikus skandinávé vagy éppen egy buddhista koreaié. Egyikük hitének megfelelően elsősorban belső sugallatait és megérzéseit követi, míg a másik szigorúan etikai elvekhez ragaszkodik; van, aki megkísérli mindig a szeretetet tenni első helyre, megint más pedig abban hisz, hogy amit tesz, az mindig visszajön hozzá, s ezért kerüli, hogy másnak ártson; s miközben egyes hitek követői küldetésüknek érzik, hogy mindenkit megnyerjenek hitüknek így vagy úgy, mások abban hisznek, hogy mindenki kövesse azt, amit jónak lát.

Mindez mélyen meghatározza az egyes kultúrákban a gyermeknevelés szempontjait már az egészen kicsi gyermekkortól, s ezáltal a személyiség szerkezetét annyira alapjaiban alakítja, hogy egy saját közösségében normálisnak tekintett őserdei animistát egy európai nagyvárosban akár őrültekházába is csukhatnának, ha mondjuk az elektromos áramot varázslással kísérelné meg szolgálatába állítani, vagy hirtelen belső sugallatának mindig feltétel nélkül engedelmeskedve megszegné az állami törvényeket. Az emberiség rendkívül sokféle ebben a tekintetben, és csak a saját kultúrájukból kilátni képtelen nyugatiak dédelgetik magukban azt az illúziót, hogy mindenki úgy működik, ahogy ők. Ezért nem képesek megérteni a radikális iszlám, sőt egyáltalán az iszlám belső világát sem.

Az, hogy az iszlám is egyetlen istenséget vall, hasonlóan a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáshoz, egyáltalán nem jelenti azt, hogy erről a lényről ugyanaz a képe, mint amannak. Bár az Allah név valóban etimológiai kapcsolatban áll a héber elóah szóval (ami az egyetlen igaz Istenre is használatos a Bibliában, de éppúgy bármilyen idegen istenre is) és az ezzel rokon arámi alohával, ez nem fejez ki tartalmi azonosságot, hiszen a Biblia egyik legfőbb állítása: éppen az a fontos, hogy ki milyennek látja az istenét. Az igaz Istenről alkotott minden hamis kép az emberi tudatban maga is „idegen isten”, amelynek imádását a Tízparancsolat legelső parancsa tiltja mint a legfőbb bűnt és veszélyt. E veszély legfontosabb eleme pedig az, hogy a személyiségszerkezetet, -karaktert káros irányban mélyen átalakítja.

Az iszlám istenképe több lényegi elemében eltér a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás (Biblia) Istenétől. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a Korán már első fejezeteitől kezdve rendszeresen sulykolja, hogy Allah minden eseményt eleve elrendelt, s így a szabad akaratnak nincs valósága, tere az emberi életben. Az iszlám szerint, ha egy bűnös bűnt cselekszik, azt is Allah rendelte el; ha egy jótettet hajt végre valaki, azt is. Minden, ami történik, Allah eleve eldöntött akaratából történik. Az emberi szabadság illúzió. Az iszlám szerint a bűnös vagy a hitetlen azért bűnös vagy hitetlen, mert Allah erre determinálta, a Korán kimondja, hogy „Allah vezeti téves úton”. (Allah egyik tulajdonsága egyébként az iszlám szerint, hogy többek között ő „a legnagyobb megtévesztő” – ilyen állítást például egy zsidó vagy egy keresztény soha nem fogadna el Istenéről, míg az iszlámban ezt evidenciaként kezelik.)

Ebből a szemléletből etikailag egyenesen következik, hogy az erkölcsről alapjaiban más az iszlám felfogása, mint a Nyugaté. A zsidó-keresztény és görög-római gyökerű euro-amerikai etika szerint a szabad akarat és a szabadság léte alapfeltétele annak, hogy egyáltalán jóról és rosszról, bűnről és jótettről beszéljünk. Hiszen,  aki nem maga hozza meg döntéseit tetteiről, az nem is tehető felelőssé értük, s ha a felelősség fogalmát kiüresítjük, akkor a bűn és jótett nyugati fogalma is megszűnik: ebben az esetben a bűn pusztán csak a közösség szempontjából káros, míg a jó pedig a hasznos cselekedetet jelenti, de személyes, benső, szellemi-lelkiismereti tartalma nincs.

Az iszlám szót Bush elnök végtelenül elhibázott és manipulatív mondása – „az iszlám a béke vallása” – óta a nyugati tömegek teljesen félreértik; mert az igaz ugyan, hogy a szó gyöke (sz-l-m) azonos a békét jelentő szálám szó gyökével, a jelentése azonban mégis teljesen más: az iszlám teljes alávetettséget, feltétel nélküli engedelmességet jelent. Allah számára nincs más elfogadható, mint a neki való totális, gépszerű engedelmesség – nem ajándékozta meg személyiséggel bíró teremtményeit a szabad döntés lehetőségével, és nem lehet vele még olyan jóindulatú vitát vagy egyeztetést sem folytatnia az embernek, mint amilyet Ábrahám, Mózes, Illés, Jób, Jónás, Jeremiás és más bibliai próféták folytattak.

Allah nem apa (az iszlám határozottan ki is mondja, hogy nincs fia, nem áll apa-fiú viszonyban híveivel), míg ezzel szemben mind az Ó-, mind az Újszövetség Istene apaként (Atya) is kinyilatkoztatja magát. Egészen más az ember viszonya egy jó apával, mint egy totális diktatúrát képviselő főnökkel. Az ember apjával játszik is – kisgyermekkorban egyenesen hancúrozik vele –, az apa sokszor hagyja nyerni a fiát a játékban, hogy erősítse az egyéniségét, hagyja szabad döntéseket hozni, próbálkozni, kísérletezni, gyönyörködik a szabadságában, egyéniségében, hagyja saját véleményt formálni még akkor is, ha tudja, hogy az még tökéletlen, kiforratlan; majd felnőve egyre inkább partneri, baráti, munkatársi kapcsolatba emeli be. A Biblia Istent ilyen viszonyban nyilatkoztatja ki a benne hívő zsidók és keresztények számára egyaránt, és ebbe a viszonyba invitál szeretettel minden embert.

Egyenesen fakad ebből az is, hogy a nyugati kultúra az államot – amelynek lényege a törvényes erőszak lehetősége, s így a bűntől a megfélemlítés erejével tart vissza, azaz nem atyai módon viszonyul az emberhez – nem tekinti a hitbeli igazság letéteményesének, és – sok rossz történelmi tapasztalat után – igyekszik azt elválasztani a hittől, egyháztól, vallástól. Az iszlám etika lényegéből fakad ezzel szemben, hogy az erőszakot, a megfélemlítést s így az államhatalmat az igazságosság és a jó megvalósítása legfőbb eszközének látja. Vagyis a muszlim istenképből gyökeresen más politikai teológia fakad, mint a Bibliáéból. „Ne szeress, csak add meg a béremet” – vallja a híres muszlim mondás; míg a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás mindenek felett a legfontosabbnak azt tartja, hogy szeress (és add meg a béremet is). Az igazságosság és jogszerűség érvényesítése a muszlim etikában önérték, nincs alárendelve a szeretet parancsának. A Biblia Istene ezzel szemben nemcsak megparancsolta, hogy Őt szeressük teljes lényünkkel, hanem valóban mindenek felett szerethető, kedves, jóindulatú, barátságos Isten is, aki teremtményeinek kiteljesedésében, szabadságában, boldogságában, jókedvében gyönyörködik, és az engedelmesség nála nem öncél vagy önérték, hanem pusztán eszköz ezeknek az eléréséhez és fenntartásához.

Felvethető persze, hogy a zsidóság és a kereszténység istenképe is eltér egymástól, hiszen a keresztények számára Isten képe, láthatóvá válása maga Jézus Krisztus, míg a zsidóság ezt nem fogadja el. Azonban az Újszövetség mindeközben nem tagadja az Ószövetség, a zsidó Biblia egyetlen állítását sem, hanem azt teljes egészében – minden iótája és pontocskája tekintetében – isteni iratnak tekinti. Ezzel szemben a Korán megszakítja ezt a folytonosságot, mivel mind az Ó-, mind az Újszövetséget lényegi pontokon hibásnak mondja és tagadja. „Hogyan lehetne azonos az az Isten, aki Izraelnek ilyen és ilyen ígéreteket mondott, azzal az istennel, aki ezeket nem mondta?” – veti föl Tatár György zsidó vallásfilozófus Politikai gnózis című írásában, mely ugyanezt a kérdést taglalja.

Ami pedig a kereszténységet illeti, az iszlám tagadja, hogy Istennek van fia, tagadja, hogy Jézus meghalt az emberiség bűneiért, és tagadja, hogy feltámadt a halálból. Ezzel a keresztény erkölcs leglényegesebb alapját, a megváltást támadja meg, amin az Istentől való szeretettségünk hite nyugszik, ezen pedig a szabad személyiségekként, azaz szeretetből való erkölcsi cselekvés gyakorlata.

A terjedelmi korlátok miatt csak egyetlen nagyon lényeges pontra szeretnék még rámutatni. Pál apostol egyetlen helyen ezt a kifejezést használja az evangéliumra, a keresztény üzenetre: „a boldog Isten dicsőségének örömhíre”. Egy muszlim irat azonban így fogalmaz: „az öröm Allahnál van, de a szenvedés maga Allah”. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás Istene boldog. A boldog lényekre az jellemző, hogy szeretnek mást is boldogoknak látni. Ha Allah maga a szenvedés, akkor én nem szeretnék a helyében lenni, mert boldogtalan. A boldogtalan lényekre jellemző, hogy másokat sem akarnak vagy tudnak boldoggá tenni, de néha még boldognak látni sem. Akinek az istenképe egy olyan istent mutat, akinek a lényege a szenvedés, annak számára a szenvedés válik a legfőbb értékké. Akinek az Istene boldog, lényegét tekintve pedig maga a szeretet – amint azt az Újszövetség kinyilatkoztatja –, annak számára a maga és a mások boldogsága a szeretet által válik a legfőbb értékké, s így képessé válik a maga és a másik szabadságában, kreativitásában, tehetségeiben, kibontakozásában, felemelkedésében, örömében, sokszínűségében, egyéniségében gyönyörködni.

Olvasson tovább: