Kereső toggle

A palesztin Hitler

Al-Husszeini szerepe a „végső megoldás” kidolgozásában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Világszerte óriási vihart kavart Benjamin Netanjahu kijelentése, melyben azt állította: Adolf Hitler eredetileg nem kiirtani akarta a zsidókat, hanem elűzni. Az izraeli kormányfő nemzetközi össztűz alá került, amikor rámutatott Hadzs Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmuftinak a zsidóság kiirtásában való felelősségére, pedig a történelmi dokumentumok alapján felelőssége megkérdőjelezhetetlen a holokausztban. Nem rajta múlt, hogy tervét – a Közel-Kelet teljes zsidómentesítését – a német hadsereg egyiptomi vereségei miatt nem sikerült megvalósítania. Al-Husszeinit a nürnbergi perekben bíróság elé akarták állítani, ám a nagyhatalmi titkos-szolgálatok paktumának köszönhetően büntetlen maradt, így tovább szíthatta a zsidóellenes gyűlöletet az arabok között. A PFSZ létrejötte, a véres intifádák és a nácizmus népszerűsége az iszlám világban nem képzelhető el a volt főmufti öröksége nélkül.

A Jeruzsálemben rendezett harminchetedik Cionista Világkongresszus nyitó- napján Benjamin Netanjahu mondott beszédet. Ebben részletesen cáfolta azokat a hazugságokat, amelyeket a palesztin vezetők az elmúlt hetekben mindennapossá váló brutális, késelős merényletek ürügyeiként állítanak.

Az egyik ilyen hazugság, hogy Izrael meg kívánja változtatni a Templom-hegyen a status quót, a másik szerint pedig Izrael le akarja rombolni az al-Aksza mecsetet. Az izraeli kormányfő beszédében rávilágított arra, hogy ez a fajta hazugság nem új keletű, hiszen Hadzs Amin al-Husszeini már közel száz évvel ezelőtt ugyanezekkel a rágalmakkal szította a palesztin népet a Szentföldön tartózkodó zsidóság elleni gyűlöletre.

A palesztinok szellemi atyjának tartott jeruzsálemi főmuftival kapcsolatban Netanjahu a náci Németország „végső megoldásában” vállalt szerepére is rámutatott. „Hitler nem akarta kivégezni akkoriban a zsidókat, hanem ki akarta űzni őket. Hadzs Amin al-Husszeini Hitlerhez ment, és azt mondta: ha elűzi őket, mind idejönnek. – Akkor mit tegyek velük? – kérdezte Hitler. – Égesse el őket – mondta Hadzs Amin al-Husszeini” – fogalmazott beszédében Benjamin Netanjahu.

Világraszóló botrány

A közösségi oldalak és a nemzetközi sajtó szinte azonnal felrobbant a beszéd hallatán, mindenhonnan záporoztak Netanjahura a kritikák. A német kormány egy napot sem várt, még aznap délután reagáltak az izraeli kormányfő szavaira. Steffen Seibert kormányszóvivő berlini sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott: valamennyi német tudja, hogy a nácik „gyilkos faji őrülete vezetett ahhoz a civilizációs töréshez, amelyet a holokauszt jelentett”.

Másnap reggel az izraeli ellenzék is felszólalt Netanjahu ellen, azt állítva, hogy a kormányfő a holokauszttagadók kezére játszik. A balközép Cionista Tábor elnöke, Jichák Hercog szerint „ez egy veszélyes történelemtorzítás, amely csökkenti a holokauszt és a nácizmus súlyát”.

Nem hagyta ki az alkalmat Mahmúd Abbász: a Palesztin Hatóság elnöke sem, aki úgy vélte, Netanjahu „még Hitlert is felmenti a bűnei alól” csak azért, hogy a palesztin népnek árthasson.

Akcióba lendültek a közösségi oldalak felhasználói is, akik mémgyártásba kezdtek az izraeli kormányfő beszéde után. A felhasználók véleménye szerint Netanjahu relativizálta Hitler felelősségét a holokausztban, és minden szörnyűségért Al-Husszeinit tette felelőssé.

A Ynetnews történészeket kérdezett meg a témában, akik szerint a kormányfő óriásit téved, ha úgy véli, Hitlert meg kellett győzni a zsidók kiirtásáról. Leszögezték azt, hogy az úgynevezett „végső megoldás” már hónapokkal az ominózus találkozó előtt megszületett, tehát nem a jeruzsálemi főmufti fejéből pattant ki az ötlet.

Közös pont: a zsidók gyűlölete

A német levéltárakból tavaly előkerült történelmi dokumentumok segítenek rekonstruálni a második világháború derekán történt eseményeket. Wolfgang G. Schwanitz és Barry Rubin nemrég magyarul is megjelent Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése című könyve több részletre is fényt derít.

Az arab nemzeti mozgalmak már a 19. század végétől kezdve csodálattal tekintettek az egyesült Németországra, amely összekötötte a porosz államokat. A német császár az első világháborút megelőzően a muzulmánok és az arabok védelmezőjeként tüntette fel magát.

Mikor Hitler 1933-ban Németország kancellárja lett, Al-Husszeini jeruzsálemi főmufti felkereste Jeruzsálemben a német konzulátust, és felajánlotta együttműködését. Ezt követően az újságok közölni kezdték Hitler életrajzát, a Mein Kampfot. Al-Husszeini követői már ekkor náci karlendítéssel köszöntötték egymást.

A második világháborút megelőző években a főmufti a palesztinai arab lázadás során arra buzdította a muszlimokat, hogy öljék meg az összes zsidót, akiket „söpredéknek és baktériumoknak” nevezett. Amikor Hitler 1939-ben a szaúdi király követével találkozott, azt mondta: „A legmelegebb rokonszenvvel tekintünk az arabokra, három okból is. Először is, nincs semmiféle területi törekvésünk az arab földekkel kapcsolatban. Másodszor, ugyanazok a közös ellenségeink. Harmadszor, mindketten harcolunk a zsidók ellen. Én nem nyugszom, amíg az utolsó zsidó is el nem hagyta Németországot.”

Németország elhagyásával kapcsolatosan Hitler még 1941-ben is úgy gondolkodott, hogy az – Göring szavai alapján – „kivándorlással vagy kitelepítéssel” valósulhat meg. Más országok részéről azonban nem igazán mutatkozott hajlandóság a befogadásra, ezért utolsó lehetőségként Palesztina vagy Madagaszkár, vagy a népirtás maradt.

A nagy találkozás

Mikor 1941 novemberében Hadzs Amin al-Husszeini Berlinbe érkezett, úgy fogadták, mint minden arab és muszlim jövőbeli vezetőjét. A jeruzsálemi főmuftinak előkelő szállást biztosítottak a Bellevue kastélyban, a német trónörökös korábbi palotájában. A kiemelt rezidencián túl Al-Husszeini rendelkezésére állt egy luxusszállás a szászországi Hotel Zittauban és az Oybin-kastélyban is.

A német vezérkar rendkívül nagyra tartotta a jeruzsálemi főmuftit, akit Hitler a „Közel-Kelet főszereplőjének” nevezett. Hasonlóan vélekedett az amerikai hírszerzés is, amely szerint ő volt „az arab népek legnagyobb vezetője”.

Hitler november 28-án kilencvenperces találkozón fogadta Al-Husszeinit, amelyre elképesztő odafigyeléssel készült a teljes stáb. A limuzinból kilépő főmuftit vörös szőnyeg, kétszáz fős díszőrség és katonazenekar fogadta. Al-Husszeini először is kifejezte köszönetét a német diktátornak, amiért szívén viseli és támogatja a palesztin ügyet. Biztosította Hitlert a támogatásáról, és feltárta előtte személyes terveit egy arab légió létrehozásával kapcsolatban, amellyel a szövetségesek elleni szabotázsakciókat és lázadásokat kívánta segíteni.

Hitler cserébe biztosította a főmuftit arról, hogy amikor elérkezik a német győzelem napja, megteszi őt az összes arab vezetőjévé. Pár órával a találkozó után Hitler elrendelte, hogy küldjék ki a meghívókat a wannsee-i konferenciára, amelyet nyolc héttel később, 1942. január 20-án tartottak meg a Berlin melletti kastélyban.

A „végső megoldás”

A náci diktátor ugyan már hónapokkal korábban kiadta az utasítást Heydrichnek, hogy találja meg a „végső megoldást”, abba azonban lehetséges opcióként a száműzetést még éppúgy beleértette, mint a kiirtást. Hitler a wannsee-i konferencia előtt is ki akarta irtani az európai zsidókat, de számolt esetleges kitelepítésükkel is. Al-Husszeininek viszont kiemelt fontosságú volt a bevándorlás leállítása és a zsidó nemzeti otthon létrehozásának megakadályozása, ezért a német–arab kapcsolatokat veszélyeztette volna egy esetleges kitelepítés.

Hitler ezt mérlegelve végül a népirtás tervének kidolgozását adta utasításba, amelynek végrehajtásával Adolf Eichmannt bízták meg. Mivel a jeruzsálemi főmufti közvetlenül érintett volt a döntésben, ezért ő volt az első nem német, aki értesült a végső megoldás részleteiről. Mikor Eichmann bemutatta Al-Husszeininek a gázkamrák és haláltáborok tervét, a főmufti el volt ragadtatva, és egy szakértő Jeruzsálembe küldését kérvényezte arra az esetre, ha a világháború lezárását követően a Közel-Keleten is beindulnának a halálgyárak.

Ahhoz, hogy az észak-afrikai és közel-keleti népirtás zavartalanul működjön, egy arab küldöttség meghívást kapott a sachsenhauseni koncentrációs táborba 1942-ben. A látogatók, s köztük feltehetően Al-Husszeini is egy SS-körúton vett részt, amelyet a hitleri találkozóhoz hasonlóan nagy gonddal szerveztek meg. Még Heinrich Himmler SS-főparancsnok is személyesen ellenőrizte, hogy minden tökéletesen elő van-e készítve a tervezett bemutatóra. A haláltáborok prototípusában a népirtás ütemének drasztikus felgyorsítására használt gázkamrákat és krematóriumokat mutatták be, amelyek a vendégek nagy megelégedésére hiba nélkül működtek.

A jelen kor dzsihádja

Tévedés lenne tehát azt gondolni, hogy Benjamin Netanjahu világkongresszuson elhangzott beszéde bárgyú tévedés lett volna csupán. A kormányfő rendkívül tudatosan dobta be a jeruzsálemi főmufti nevét a köztudatba.

Szeptember eleje óta a Templom-hegy státuszával kapcsolatos, koholt hazugságokra hivatkozva brutális és véres támadássorozat, „késelős intifáda” indult a zsidók ellen. A merényletek során nyolcan meghaltak, és hetvenöten megsérültek. S annak ellenére, hogy nyilvánvaló a palesztin fél féktelen brutalitása, amelyet csak tovább gerjesztenek a különböző vallási vezetők, televíziós műsorvezetők és maga Mahmúd Abbász bátorító nyilatkozatai – a nyugati közvélemény és az európai vezetők hallgatnak.

Sőt, a hallgatáson túl elbagatellizál-ják a történteket, és elferdítik a tényeket. A Jerusalem Post felelős szerkesztője néhány példát össze is szedett a Netanjahu-beszéd véleményezése során.

Az írás szerint a CNN rendszerint nem személyesíti meg híradásában a merényletek elkövetőit, úgy tálalva József sírjának felgyújtását és a járókelők brutális megkéselését, mintha azok maguktól történtek volna meg. Az MSNBC műsorvezetője egy fegyvertelen fiú lelövéséről adott hírt, holott a felvételek azt bizonyították, hogy a fiatal palesztin egy kést tart a kezében.

A New York Times a féktelen merénylethullámot egy olyan történelmi kontextusba helyezte, amelyben a palesztin és az izraeli félnek Templom-hegyre vonatkozó követeléseit vetette össze, ezzel magyarázva meg az elmúlt hetek eseményeit. A The Times egyenesen a történelemhamisítás talajára lépett, amikor tárgyilagos szakértők vitájaként írt arról, amikor megkérdőjelezik azt, hogy egyáltalán volt-e zsidó templom a jeruzsálemi Templom-hegyen. (Lásd keretes írásunkat.)

Izraelt bírálják a világ vezetői

Hasonlóan torz módon állnak az eseményekhez a világ vezetői is. Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár szokásos reakciójában támogatásáról biztosította a palesztin fiatalokat. „Nem azt kérem tőletek, hogy legyetek passzívak, hanem azt, hogy tegyétek le a kétségbeesés fegyvereit” – fogalmazott.

Angela Merkel német kancellár az izraeli kormányfővel való berlini találkozót követően az arányosság elvének betartását szorgalmazta, valamint sürgette a kétállami megoldást. Nem adta alább John Kerry amerikai külügyminiszter sem, aki a fokozódó erőszak megfékezésére szólította fel Izraelt is, a palesztin féllel egyetemben.

Egy ilyen egyoldalú és rövidlátó hozzáállás közepette vette elő Benjamin Netanjahu az egyik legnagyobb palesztin hőst, és világított rá annak holokausztban vállalt szerepére. Lépésével rákényszerítette a nyugati sajtóorgánumokat arra, hogy ismertessék fogyasztóikkal Hadzs Amin al-Husszeini második világháborúban vállalt szerepét.

Netanjahu beszéde élesen rámutatott arra a kettős mércére, amelyet a világ a holokauszt ügyében képvisel, mely egyrészről teljes joggal történelmi-erkölcsi ítéletet gyakorol Hitler ideológiájának egykori és jelenlegi európai képviselői felett, a másik oldalon viszont hagyja féktelenül tombolni az arab világ nácizmusban gyökerező zsidógyűlöletét és anticionizmusát.

Al-Husszeini egérútja

Hogyan úszhatta meg Al-Husszeini a háborús bűnök miatti büntetést?  A második világháború lezárulta után még az egyszerű koncentrációs tábori őröket is felelősségre vonták és elítélték a tömeggyilkosságokban való közreműködésük miatt, holott ők sokkal kevesebbet tettek, mint az a személy, aki Németország első számú nem európai szövetségese volt. Bűnlajstromán szerepelt többek között egy véres felkelés kirobbantása Palesztinában; brit tisztviselők elleni merényletek; több száz palesztin arab és zsidó polgári lakos megölése; egy tengelyhatalmak melletti felkelés megszervezése Irakban és az iraki zsidók ellen elkövetett mészárlás; a Hitlerrel való együttműködés; Németország javára folytatott kémtevékenység; muzulmán katonai egységek toborzása a német hadsereg és az SS számára; a zsidók ellen tervezett közel-keleti holokauszt előkészítése; továbbá a tengelyhatalmak melletti felkelések szítása Egyiptomban és más országokban; valamint minden rendelkezésére álló eszközzel folytatott nácibarát propaganda.
Bár Al-Husszeini tagadta az ellene szóló vádakat, védekezése nem volt nagyon hiteles. 1946. augusztus 26-án azt állította, hogy a cionisták hamisított dokumentumokat csempésztek a róla szóló, lefoglalt német feljegyzések közé. Egy évvel később megígérte, hogy olyan iratokat mutat be, amelyek cáfolják „az állítólagos tengelybarát tevékenységét, amint azt a zsidók állítják”, és bebizonyítja „ártatlanságát”, erre azonban soha nem került sor. Az Egyesült Államok által háborús bűnösként ellene indított eljárás semlegesítésére Al-Husszeini azt hazudta, hogy berlini rádióadásaiban „soha nem beszélt Amerika ellen”. Valójában azonban attól a naptól kezdve, hogy Amerika 1941 decemberében belépett a háborúba, folyamatosan azt hangoztatta, hogy az Egyesült Államok a muszlimok ellensége, és a világ zsidóságának a rabságában áll. Az Eichmann-per során 1961. május 4-én sajtótájékoztatón hazudott a nyilvánosság előtt, amikor azt állította, hogy „soha nem találkoztam Eichmannal”, és kijelentette: „A náciknak semmi meggyőzésre vagy rábeszélésre nem volt szükségük sem tőlem, sem bárki mástól.”
Annak érdekében, hogy elfedje, milyen szorosan egybeesett a népirtásról szóló náci döntés meghozatala a Hitlerrel való tárgyalásaival és a vele kötött egyezményekkel, Al-Husszeini azt állította, hogy csak azt követően érkezett Németországba, amikor „a nácik már életbe léptették intézkedéseiket a zsidók ellen”. Más ügyekben azonban még dicsekedett is a bűnrészességével. Emlékirataiban elbüszkélkedik azzal, hogyan sikerült útját állnia a zsidók megmenekülésének Európából, és egyértelművé tette, hogy tisztában van azzal: emiatt tekintik őt elsősorban felelősnek olyan sok zsidó haláláért. Említést tesz arról, hányszor lépett közbe a zsidók kiengedésének megakadályozására, különösen gyermekek esetében. Al-Husszeini akkor és később is jogosnak látta ezt a magatartást, mert állítása szerint ezek az emberek segítettek volna a palesztinai zsidó állam megalakításában és fenntartásában. A PFSZ és a Hamasz ugyanezt az indokot használja évtizedekkel később  az izraeli civilek – köztük gyerekek – meggyilkolására.
Eichmann maga is elismerte, hogy Al-Husszeini és Hitler találkozója fordulópontot jelentett  a népirtás megvalósításában. A németek mindenki másnál részletesebben tájékoztatták őt a tervezett és akkor már folyamatban lévő tömeggyilkosságokról. Természetesen ennek oka az volt, hogy tudták Al-Husszeiniről, támogatja ezeket a lépéseket, és minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik ezeket előmozdítani, miközben ő maga is hasonló genocídiumot tervez a Közel-Keleten. Egyedül az akadályozta meg ebben, hogy a német hadsereg nem tudta meghódítani a térséget. Ahol azonban a nácik voltak az urak, és Al-Husszeini befolyással rendelkezett – a Balkánon, Tunéziában és Szovjetunióhoz tartozó, nácik által megszállt muzulmán területek –, ott támogatta a politikájukat, és részt vett az emberek népirtásra való kiképzésében. Mindezek és további okok alapján Hadzs Amin al-Husszeini háborús bűnös volt, akit ezekkel a vádakkal bíróság elé kellett volna állítani.
A nagymufti olyannyira nem bánta meg a nácibarát érzelmeit, hogy emlékirataiban árulónak és lefizetett ellenséges ügynöknek nevezi egykori kémfőnökét, Canaris tábornokot, aki szembefordult Hitlerrel, és igyekezett megdönteni a náci rezsimet. Egyes, vele kapcsolatban álló német források megjegyezték, hogy Al-Husszeini még náluk is fanatikusabb volt. A szövetségesek tisztában voltak ezekkel a tényekkel, és 1944 végén hajtóvadászatot indítottak Eichmann és al-Huszszeini ellen. Egy amerikai tiszt lefoglalta a nagymufti berlini archívumát. Ezt megelőzően azonban Al-Husszeini egy munkatársával, Musztafa  al-Wakillal lefényképeztette az iratait, és azok részleteit az emlékiratai elkészítésekor is felhasználta. Az anyagok többsége viszont a szövetségesek kezébe jutott, ahonnan a dokumentumok a washingtoni külügyminisztérium alagsorába kerültek. 1945 közepén Simon Wiesenthal, aki négy és fél évet töltött koncentrációs táborokban, majd pedig az amerikai és az izraeli hírszerzésnek dolgozott a háborús bűnök kivizsgálása során, nekikezdett, hogy kikutassa  az Eichmann és Al-Husszeini közötti szoros kapcsolatot. Megállapításait  1947 elején publikálta, és később az Eichmann-perben vallomást is tett  Al-Husszeini ügyében.
Az Egyesült Államok mérlegelte a lehetőséget, hogy Al-Husszeinit háborús bűnösként bíróság elé állítsa a nürnbergi perben, miután a CIA tucatnyi jelentést készített a nagymufti háborús bűnökben való részvételéről. 1950-ben azonban Amerika úgy döntött, hogy futni hagyja Al-Husszeinit, mert úgy látták, hogy különben az Egyesült Államoknak komoly felfordulással kellene szembenéznie a Közel-Keleten. A britek és a franciák már korábban hasonló következtetésre jutottak. Mint az később számos terrorista – különösen a PFSZ vezetői – esetében megtörtént, a Nyugat politikai megfontolásokkal indokolta ezen intézkedések elmaradását. (Részlet Barry Rubin és Wolfgang G. Schwanitz Nácik, iszlamisták  és a modern Közel-Kelet megteremtése című könyvéből.)

Olvasson tovább: