Kereső toggle

Behódolás - Minden, amit egy rossz könyvről tudni érdemes

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Lehet választani: integráció vagy behódolás. Választhatunk két, egyaránt európai hagyomány között. (...) Európa találta ki a fasizmust, a nácizmust, a bolsevizmust. A totális ideológiák és rendszerek közül egyedül az iszlámizmus született Európán kívül. Ettől óvjuk meg legalább kultúránkat, de nem úgy, hogy visszahozzuk az Európa szülte másik három egyikét!” – írja Heller Ágnes a menekültkérdés kapcsán a napokban megjelent publicisztikájában. Az európai diskurzus évtizedeken át az integráció körül forgott. A behódolás perspektíváját Michel Houellebecq hasonló című, az év elején kiadott regénye hozta széles körben forgalomba.

Michel Houellebecq könyve májusban magyarul is megjelent, lényegre törő (és a nyugati kiadásoknál sokkal bevállalósabb) borítóval. A témaválasztás – hogyan juthat hatalomra a politikai iszlamizmus Franciaországban – újszerű és érdekes, ám a francia író korábbi művei óvatosságra intenek, nem alaptalanul. A Behódolás ugyanis regényként maga is pontosan azt a morális, intellektuális hanyatlást tükrözi, ami Houellebecq jövőképében Európa önfeladásához vezet.
A 300 oldalas mű – egzisztencialista regénynek Camus és Sartre iránti tiszteletből sem nevezném – négyötödét a francia melegirodalom úttörőjének számító író, Joris-Karl Huysmans életműve körüli sznob ömlengés (Huysmans a főszereplő irodalomtörténet tanár kutatási területe), valamint teljesen öncélú, keménypornó jelenetek sokasága és különböző alkoholfajták részletes ismertetése (a főszereplő két kizárólagos szenvedélye) tölti ki. Ennyiben Houellebecq nem egyenes, futurisztikus víziója ugyanis csak kerettörténet, könyve ugyanazon témák körül forog, mint korábbi művei. Bár az irodalmi zanza valóban borzalmas műfaj, vannak ritka esetek, amikor egy könyvet nyugodtan össze lehet foglalni néhány ezer karakterben. A Behódolás ilyen.

Egy új Augustus Európában

Az író a kerettörténetet sem bonyolítja túl: a 2022-es elnökválasztás első fordulójában a francia baloldal jelöltje csak a harmadik helyen végez, a radikális jobboldali Nemzeti Front és a mérsékelten iszlamista Muzulmán Testvériség jelöltjei mögött. A baloldal odaáll a muszlim párt mögé, így a választást ez utóbbi nyeri meg, és ezzel először kerül hatalomra muzulmán államfő az Európai Unió egyik tagállamában.
Ami Houellebecq könyvében érdekes, az az új elnök, Mohammed Ben Abbes életútja és programja, amit néhány mellékszereplő – a titkosszolgálat egyik elbocsátott háttérembere és a Sorbonne, új nevén Párizsi Iszlám Egyetem rektora – pár oldalnyi monológjából ismerhetünk meg, akik elmondják, milyen változásra számíthat Franciaország és Európa a fordulat nyomán.
Ben Abbes ugyanis nem fundamentalista, mérsékelt muszlimnak és európainak vallja magát, aki számára Franciaország csupán ugródeszka. „Igazi példaképe a Római Birodalom – magyarázza az ex-titkosrendőr –, és az európai építkezés csak eszköz számára, hogy megvalósítsa az ezeréves álmot. Külpolitikájának sarokköve: dél felé tolni Európa súlypontját; már léteznek olyan szervezetek, amelyek ezt a célt tűzték ki maguk elé, például a Szövetség a Földközi-tengerért. Bizonyára Törökország és Marokkó fog először csatlakozni az európai szövetséghez, utána jön Tunézia és Algéria. Hosszabb távon ott van Egyiptom – ami már nagyobb falat, de Egyiptom lesz a döntő. Ezzel egy időben feltételezhetjük, hogy az európai intézmények – amelyek jelenleg mindennek mondhatók, csak demokratikusnak nem – az erősebb népképviselet irányába fejlődnek majd; az látszik logikus végkifejletnek, hogy egy összeurópai elnököt fogunk választani.”
Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, szükség van az Európai Unió felduzzasztására a legnagyobb lélekszámú mediterrán muszlim országokkal. „Ben Abbes igazi célja az, hogy meghatározott időn belül egy kiszélesített, a mediterráneum országait is magába foglaló Európa első választott elnöke legyen.”
Az új elnök legnagyobb történelmi példaképe Augustus császár, az ő nyomdokait követve szeretné a világ régi-új civilizációs központjává és vezetőjévé emelni a Római Birodalom mintájára átformált Európai Uniót. „Célkitűzése, hogy egy nemzedéknyi időn belül diplomáciai úton építse fel azt, amit a Római Birodalomnak több évszázad alatt sikerült létrehoznia – ráadásul úgy, hogy egyetlen puskalövés nélkül a birodalomhoz csatolja Észak-Európát is, egészen Észtországig, Skandináviáig és Írországig. Ben Abbesnek ezenkívül a szimbólumokhoz is ragyogó érzéke van: hamarosan felveti Európa vezetőinek, hogy az Európai Bizottság székhelyét helyezzék át Rómába, az Európai Parlamentét pedig Athénba. (...) Ritka az igazi birodalomépítő. Nehéz mesterség összetartani a nemzeteket, amelyeket a vallásuk és a nyelvük is elválaszt egymástól, és egy közös politikai cél szolgálatába állítani őket. A Római Birodalmon kívül ez csak az Oszmán Birodalomnak sikerült, szűkebb keretek között. Napóleonnak persze megvoltak ehhez a szükséges adottságai – lenyűgöző, ahogy az izraeliták ügyét kezelte, és az egyiptomi hadjárat során azt is bebizonyította, hogy az iszlámmal is tökéletesen elboldogul” – ezt már a szaúdi olajmilliárdokból a Sorbonne-ból felfejlesztett Párizsi Iszlám Egyetem iszlámra áttért rektora mondja lelkesülten. Az egyetem megköveteli oktatóitól is az áttérést, de a háromszorosára növelt fizetések és a többnejűség lehetősége („egy negyven-éves nő a konyhába, két-három fiatal diáklány az egyéb dolgokra” – ahogy egyikük megfogalmazza) szinte mindenkinél meggyőző érvnek bizonyul.

Tömeges áttérés

Európa reménybeli új vezetőjének a vallás terén is határozott elképzelései vannak. Nem erőszakkal akarja áttéríteni az európaiakat, mint a fundamentalisták, hanem úgy tekinti az iszlámot, mint az új augustusi birodalom közös vallását, ami mellett alárendeltként megőrizhetik a keresztények is – átmenetileg – vallásuk formális jegyeit.
Így magyarázza ezt a nyugdíjazott titkosrendőr: „Szélsőjobboldali körökben elterjedt a hír, hogy a muszlimok hatalomra kerülése esetén a keresztények szükségszerűen dhimminek, másodrendű állampolgároknak fognak számítani. A dhimmiség tényleg létező állapot az iszlám államokban, de a dhimmi státusa nagyon rugalmasan változik. Az iszlám hatalmas területre terjed ki; és ahogy Szaúd-Arábiában gyakorolják, annak semmi köze ahhoz, amivel Indonéziában vagy Marokkóban találkozunk. Ami Franciaországot illeti, biztos vagyok benne, hogy nem egyszerűen nem fogja hátrányos megkülönböztetés érni itt a keresztény vallást, hanem még növelni is fogják a katolikus szervezetek és az egyházi épületek fenntartására szánt juttatásokat. Ben Abbesék ezt megengedhetik maguknak, mivel az olajmonarchiák jóvoltából a mecsetek fenntartására szánt összegek még ennél is jóval nagyobbak lesznek. És amúgy is, a muszlimok igazi ellensége, amit mindenekfelett gyűlölnek és rettegnek, az nem a katolicizmus, hanem a szekularizáció, a laicizálódás, a materialista ateizmus. Szemükben a katolikusok hívő emberek, és a katolicizmus a Könyv egyik vallása; csak meg kell győzni a katolikusokat, hogy tegyenek még egy lépést, és térjenek át az iszlám hitre: íme, ez a kereszténység igazi muszlim víziója”.
De mi a helyzet a zsidókkal? – teszi fel a logikus kérdést a regény főszereplője. A volt titkosrendőr elismeri, hogy ez a kérdés kissé bonyolultabb. „Elvileg rájuk is ugyanaz az  elmélet érvényes, a judaizmus is a Könyv egyik vallása, Ábrahám és Mózes muszlim prófétának számít; igen ám, de a gyakorlatban a muszlim országokban a zsidókkal szemben sokkal bonyolultabban alakult a kapcsolat, mint a keresztényekkel; meg aztán a palesztin kérdés is mindent megmérgezett. Van néhány kisebb mozgalom a Muzulmán Testvériségen belül, amelyek retorziókat akarnak alkalmazni a zsidókkal szemben; de szerintem esélyük sincs, hogy véghez vigyék. Ben Abbes mindig ügyelt rá, hogy jó viszonyban legyen a francia főrabbival; bár néha szabadjára engedi szélsőségeseit, mert ugyan komolyan hiszi, hogy tömeges áttérést lehet elérni a katolikusoknál – és semmi nem bizonyítja, hogy ez ne lenne lehetséges – nyilván nagyon kevés illúziót dédelget a zsidókat illetően. Azt hiszem, a lelke mélyén abban bízik, hogy a zsidók maguktól úgy döntenek, hogy elhagyják Franciaországot – hogy emigráljanak Izraelbe. De afelől biztosíthatom, hogy esze ágában sincs a személyes ambícióit – a gigantikus személyes ambícióit – kockára tenni a palesztinok két szép szeméért.”

Akié a gyerek, azé a jövő

Az új Augustusként fellépő elnök a politikai támogatásért cserébe nagyvonalú gesztust tesz a baloldalnak, és átadja számukra a gazdasági és külügyminisztériumot (csak egy feltételt szab, hogy „Franciaország némileg határozottabban ítélje el Izraelt, de azt a baloldal gondolkodás nélkül megadja neki”).
Megválasztása után eléri, hogy 90 százalékkal csökkenjen a bűnözés Franciaországban: az etnikai alapú erőszakos cselekmények – például az autógyújtogatások – és a terrorizmus szinte teljesen megszűnnek. Egy dologban azonban nem enged, ez az oktatás. Így magyarázza ezt a volt titkosrendőr: „Tudja, a Muzulmán Testvériség speciális párt: sok hagyományos politikai cél szinte teljesen hidegen hagyja őket, és ami a legfontosabb, nem állítják a gazdaságot mindennek a középpontjába. Az ő szemükben két dolog számít: a demográfia és az oktatás; az az alnépesség győzedelmeskedik, amelyiknek a legjobbak a népesedési mutatói, és amely a leghatékonyabban képes közvetíteni az értékeit; szerintük ilyen egyszerű az egész, a gazdagság, a geopolitika csak porhintés: akié a gyerek, azé a jövő és kész. Tehát az egyetlen igazán fontos pont, ahol nem engednek, az a gyerekek oktatása.”
Ennek megfelelően lehetővé teszik, hogy minden francia gyerek részesülhessen iszlám oktatásban, miközben az állami iskolák támogatását a harmadára csökkentik. A minőségi oktatás átkerül a bőségesen finanszírozott muzulmán magániskolák hálózatába, így az a szülő, aki számára fontos gyermeke jövője, ide íratja be őket. Igaz, a lányok esetében ez kicsit másként néz ki: számukra 12 évre szállítják le a tankötelezettséget, és az általános iskola után a férjhezmenetelig legfeljebb háztartástanra specializálódott iskolákba járhatnak, csak egy elenyésző kisebbség végezhet irodalmi vagy művészeti tanulmányokat. A baloldal a többnejűséggel szemben sem emel kifogást, a házasság kiterjesztésébe, ami a melegházasság törvényesítésével kezdődött, a poligámia logikusan beleillik, mint szexuális szabadságjog és alternatív családmodell.
Nagyjából ennyi, még néhány szellemes megjegyzés, például Marine Le-Penről, aki a francia jobboldal Angela Merkeljévé válik, a jobb- és baloldal hagyományos felosztása miatt kétségbeesetten helyüket kereső újságírókról, a többit jobb, ha elfelejtjük.
Hogy van-e realitása Houellebecq víziójának? Ha a szerző által bemutatott dekadens, minden hagyományos értékét elvesztett, hedonista európai értelmiséget nézzük, nagyon is reális forgatókönyv a behódolás. Egyszerűen nincs más alternatíva, és ehhez nincs szükség terrorizmusra, vagy katonai hódításra sem. Hiszen a társadalmak jövőjét mindig azok alakítják, akik tudják, mit akarnak. Amikor a könyv főszereplője elbúcsúzik zsidó barátnőjétől, aki kivándorol Izraelbe, azt mondja, ő marad, „mert nekem nincs Izraelem”. Ha Európának nem marad semmi abból, ami egykor fontos volt, ha eldobja magától a zsidó Pál örökségét, aki kelet helyett Európa felé indult, és ezzel letette az alapját annak a kultúrának, ami a Római Birodalom bukása után újra naggyá tette a kontinenst, akkor nem marad más, mint behódolni az új neomór birodalomnak.

Olvasson tovább: