Kereső toggle

The Washington Post

Nincs szükség kulturális egyházra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mint beszámoltunk róla (Változó korban Amerika. Hetek, 2015. május 22.), pünkösd előtt olyan közvélemény-kutatás jelent meg Amerikában, ami a keresztény hit visszaszorulását jelzi: 78 százalékról 70 százalékra csökkent a magukat kereszténynek vallók aránya, miközben az emberek 23 százaléka állítja, hogy semmilyen valláshoz nem kötődik. A csökkenés szinte minden felekezetet érint, az evangéliumi keresztények az egyedüli csoport, akik tartották magukat. Michael Gerson vezető publicista – korábban George W. Bush elnök szövegírója – Az alkalmi kereszténység vége című írásban értékelte a felmérést, ezt közöljük a The Washington Postból.

Tacitus, római történész így ír Néró keresztényüldözéséről: „Sportot űztek a halálukból: vadállatok bőrébe bújtatták, és széttépették őket kutyákkal, keresztre feszítették, felgyújtották őket, hogy amikor a nap lenyugszik, ők legyenek az esti világítás.”

A Pew Research Center legutóbbi jelentése Amerika vallási térképéről a keresztények számára ennél jobb hír volt, szemben azzal, amit olvasni és hallani lehetett. Egy szalagcímben az állt: „Is Christianity in America Doomed?” (Menthetetlen az amerikai kereszténység?), pedig a lakosság 71 százaléka ezt a vallást követi a mai napig.

A hívők számának 2007 és 2014 közötti csökkenése főleg a római katolikusokat és a főáramú protestánsokat érintette, illetve azokat, akik kevésbé szorosan kapcsolódtak valamilyen valláshoz. Az evangéliumi keresztények száma közel változatlan maradt, ami szokatlan láncreakciót indított el. A szekuláris kommentárok üdvözölték a kereszténység visszaszorulását, több konzervatív keresztény pedig örült a liberális teológia térvesztésének. Ez utóbbi régi ellenszenvről tanúskodik.

A 20. század elején a főáramú protestantizmus egyértelműen kulturális vezető szerepre tett szert, és visszaszorította a fundamentalistákat a szubkultúrába. Így hát a főáramú protestantizmus nehézségeire könyörtelen megelégedéssel reagálnak bizonyos konzervatív körök – nevezhetjük ezt William Jennings Bryan bosszújának is.

De a „hanyatlás” nem pontos kifejezés, ugyanis a főáram nem hanyatlásnak indult – sokkal inkább elkezdett beolvadni az általános kultúrába.

„A liberálisok megtanulták, hogy a gyülekezet nehezen éli túl, ha semmi nem különbözteti meg a tömegkultúrától” – mondja George Marsden történész.

És pontosan ezt írja le a Pew tanulmánya is: egy vonzó, erőteljes kultúra előretörését, különösen a fiatal korosztályokban, amelyeknek megvannak a maguk elvárásai, értékei (önkifejező individualizmus, morális relativizmus és liberális életmód), de már nem feltételeznek vallásos hitet, és nem találják elnyomónak a tradicionalizmust.

A második világháború utáni időszak jelentős részében kereszténynek lenni egyet jelentett azzal, hogy valaki „nem zsidó” – mivel ez volt a két választási lehetőség. Ezért sok amerikai vallotta magát kereszténynek anélkül, hogy gyakorolta volna a vallását. De az az előfeltevés, hogy mindenki hívő, fokozatosan, sőt, egyre gyorsuló ütemben hull darabjaira.

A gyakorló kereszténység vagy visszaszorul, vagy nem, de az alkalmi kereszténység és a vallás mint polgári kellék a szemünk láttára omlik össze.

A média a változásoknak főként a család szerkezetére és a szexuális értékrendre gyakorolt hatásaira összpontosít. A konzervatív keresztények közben egyfajta gondolkodásmódbeli kiigazításon esnek át. Egy „elkeresztényietlenült” kultúrában egyre nehezebb valamiféle morális többség részeként elképzelni magukat. Ez így sosem volt teljesen igaz, az alkalmi kereszténység vissza-szorulásával végleg ellehetetlenült. Ezek után vajon hogyan látja magát és kulturális szerepét a – ha nem is többséget képviselő, de jelentős kisebbségnek számító – 62 milliós evangéliumi kereszténység és más, teológiailag konzervatív irányzatok?

Az első opció, hogy sértett és elnyomott maradékként tekintenek magukra. Ezt a fajta hozzáállást igen harsányan képviselik, de ez valójában a társadalmi pozíció elvesztésétől való félelmet jelzi. Számukra Amerika, amelyre egykor mint az új Izraelre tekintettek, napjainkra az új Babilonná válik.

E nézet szerint az egyház szembeszáll a világgal, és miközben diagnosztizálja a hanyatlás jeleit, a saját jogait is védelmezi.

De van egy másik lehetőség is. Jim Daly, a Focus on the Family (Középpontban a család) szervezet elnöke arra szólítja fel a keresztényeket, hogy legyenek „vidám kisebbség”. (Ez a szervezet korábban a kultúrharc társadalmi értékeket védő oldalának bázisa volt.)

„Azért nem vagyunk hatékonyak a meggyőzésben, mert hiányzik belőlünk az alázat – mondja Daly. – Sok hívő nem hiteles a fiatalok számára, mert csak beszél az igazságról, de nem cselekekszi azt.”

Az igazság megcselekvése pedig a keresztény hit központjában lévő személyességhez vezet vissza, ahhoz a meggyőződéshez, hogy minden emberi lény értékes, de bukott, és kegyelemre van szüksége. „Mindig a személyt kell figyelembe vennünk” – mondja Ferenc pápa, aki jelentős befolyást gyakorol a társadalmi szerepvállalás új modelljét kereső evangéliumiakra.

Arra a hitre, amelyre az alázat és az odafigyelés jellemző, még nagy feladatok várnak.

Az uralkodó kultúra figyelembe veszi az erényt és az áldozatokat is. Az intézmények hanyatlása sok embert elárult, magányos és megtört állapotban hagyott. Ők nemcsak valláshoz nem tartoznak, de családhoz, közösséghez sem. Nélkülözik azokat az elköteleződéseket, amelyek a szabadságot tartalommal töltik meg. Ám ezt a társadalmi szerepet nehéz ideges és feszült arccal felvállalni.

Olvasson tovább: