Ezzel a párbeszéddel indul a Nyomorultakból készült tévésorozat nyitó epizódja. Bár ezek a mondatok így nem szerepelnek Hugo regényében, mégis jól leírják a főszereplő dilemmáját: még ha úgy tűnik, hogy már minden eldőlt, ami az életben történhet – mert nincs szabadulás a bűn bélyege alól –, mégis kell egy kapaszkodó a remény számára. Így nézve, ami Valjean számára a Kedd, az Saul Ausländernek a Fiú, akit el kell temetnie. De vajon van-e remény a mérnöki precizitással tervezett infernóban? És van-e egyáltalán joga a reményhez annak, aki tudja: addig kell az élőket a vesztőhelyre terelnie, majd a hullákat hordania a csilléskocsikba, amíg egyszer – hetek, legfeljebb hónapok múlva – mögötte is bezárul a vasajtó?
Nemes Jeles László múlhatatlan érdeme, hogy egyetlen kérdésre sem akar megnyugtató választ adni. A Saul fia ott kezdődik, ahol más alkotások befejeződtek: a vonatok már befutottak, a szelekció megtörtént, nem lehet várni véletlen, akár csak pillanatnyi menekülést jelentő hibafaktort a gépezetben. Itt nincs egyetlen Wallenberg, Schindler vagy Korczak, csak hóhérok és rabszolgák. Ezen a ponton már egyetlen áldozatnak sincsen neve, személyisége, a legtöbbnek arca sem. Ők nem kapnak számot, rabruhát, jelzést. Nekik nincs szükségük sárga csillagra, tökéletesen érdektelen, ki honnan érkezett, ügyvéd volt vagy kocsmáros, rabbi-e vagy cipész, tett-e jót életében vagy nem, magyarul beszél, jiddisül vagy lengyelül. Még mozognak, de már a futószalag legvégén állnak, meztelenül. A halálba is sietniük kell, gyorsan, fegyelmezetten, maximális helykihasználással beállni az elpusztításukra kijelölt terembe. „Igyekezzenek, mert kihűl a kávé” – mondják hóhéraik, akiket szintén hajtanak főnökeik: órákon belül itt a következő transzport. Már az SS-tisztek sem fogyaszthatják el rendesen a vacsorára tálalt pulykasültet rajnai borral, mert éjszaka is ezrével ontják a „különleges kezelésre” szánt szállítmányokat, a végső határig feszítve a Sonderbehandlungon átesett „darabok” praktikus, helytakarékos eltávolítására kidolgozott rendszert.
A Sault játszó Röhrig Géza egy interjúban elmondta, sokat segített neki a főszereplő megformálásában az, hogy amikor Krakkóban járt egyetemre egy hónapot Auschwitzban, a lágermúzeumban töltött, amely akkor még nem hasonlított a mai, ikonikus múzeum és emlékhely önmagára. Azt hiszem, sejtem miről beszél: 1976-ban osztályfőnökünk elvitt bennünket, hetedikes diákokat Auschwitzba, ami akkor sokkal nyersebb, primitívebb formában működött, látogatói is alig voltak, de – talán épp ezért – lidércesebb hely volt, valamiképpen többet őrzött az alig három évtizeddel korábban megtörténtekből. A filmből is ez köszön vissza. Semmit nem látunk a közhellyé kopott auschwitzi szimbólumokból: nincsenek marhavagonok, párhuzamos sínpárok, őrtornyos, feliratos főbejárat, de még lágerbarakkok és füstölgő kémények sem. Csak a Ground Zerót látjuk, belülről. A „díszletek” maguk a főszereplők: az önnön megsemmisítésükre váró emberek és a műveletet végrehajtó németek, valamint az ideiglenesen köztük álló ipari rabszolgák, a Sonderkommandósok.
2015. 06. 19. (XIX/25)
