Kereső toggle

A Saul fia vízválasztó: csak a lényegről szól

Mi lesz a Fiúval?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Milyen nap van ma?” – kérdezte Jean-Valjean. „Kedd, október 14-e.”
„Kedd. Milyen csodálatos nap!” „Miért?”
„Mert én magam így döntöttem. Kell lenni egy olyan napnak, ami szebb, mint a többi, amire vársz. Remény nélkül az ember meghal.”
„Ha véletlenül választotta a keddet, jó érzéke van hozzá. Ugyanis ez a mai nap, amikor szabadul.”

Ezzel a párbeszéddel indul a Nyomorultakból készült tévésorozat nyitó epizódja. Bár ezek a mondatok így nem szerepelnek Hugo regényében, mégis jól leírják a főszereplő dilemmáját: még ha úgy tűnik, hogy már minden eldőlt, ami az életben történhet – mert nincs szabadulás a bűn bélyege alól –, mégis kell egy kapaszkodó a remény számára. Így nézve, ami Valjean számára a Kedd, az Saul Ausländernek a Fiú, akit el kell temetnie. De vajon van-e remény a mérnöki precizitással tervezett infernóban? És van-e egyáltalán joga a reményhez annak, aki tudja: addig kell az élőket a vesztőhelyre terelnie, majd a hullákat hordania a csilléskocsikba, amíg egyszer – hetek, legfeljebb hónapok múlva – mögötte is bezárul a vasajtó?

Nemes Jeles László múlhatatlan érdeme, hogy egyetlen kérdésre sem akar megnyugtató választ adni. A Saul fia ott kezdődik, ahol más alkotások befejeződtek: a vonatok már befutottak, a szelekció megtörtént, nem lehet várni véletlen, akár csak pillanatnyi menekülést jelentő hibafaktort a gépezetben. Itt nincs egyetlen Wallenberg, Schindler vagy Korczak, csak hóhérok és rabszolgák. Ezen a ponton már egyetlen áldozatnak sincsen neve, személyisége, a legtöbbnek arca sem. Ők nem kapnak számot, rabruhát, jelzést. Nekik nincs szükségük sárga csillagra, tökéletesen érdektelen, ki honnan érkezett, ügyvéd volt vagy kocsmáros, rabbi-e vagy cipész, tett-e jót életében vagy nem, magyarul beszél, jiddisül vagy lengyelül. Még mozognak, de már a futószalag legvégén állnak, meztelenül. A halálba is sietniük kell, gyorsan, fegyelmezetten, maximális helykihasználással beállni az elpusztításukra kijelölt terembe. „Igyekezzenek, mert kihűl a kávé” – mondják hóhéraik, akiket szintén hajtanak főnökeik: órákon belül itt a következő transzport. Már az SS-tisztek sem fogyaszthatják el rendesen a vacsorára tálalt pulykasültet rajnai borral, mert éjszaka is ezrével ontják a „különleges kezelésre” szánt szállítmányokat, a végső határig feszítve a Sonderbehandlungon átesett „darabok” praktikus, helytakarékos eltávolítására kidolgozott rendszert.

A Sault játszó Röhrig Géza egy interjúban elmondta, sokat segített neki a főszereplő megformálásában az, hogy amikor Krakkóban járt egyetemre egy hónapot Auschwitzban, a lágermúzeumban töltött, amely akkor még nem hasonlított a mai, ikonikus múzeum és emlékhely önmagára. Azt hiszem, sejtem miről beszél: 1976-ban osztályfőnökünk elvitt bennünket, hetedikes diákokat Auschwitzba, ami akkor sokkal nyersebb, primitívebb formában működött, látogatói is alig voltak, de – talán épp ezért – lidércesebb hely volt, valamiképpen többet őrzött az alig három évtizeddel korábban megtörténtekből. A filmből is ez köszön vissza. Semmit nem látunk a közhellyé kopott auschwitzi szimbólumokból: nincsenek marhavagonok, párhuzamos sínpárok, őrtornyos, feliratos főbejárat, de még lágerbarakkok és füstölgő kémények sem. Csak a Ground Zerót látjuk, belülről. A „díszletek” maguk a főszereplők: az önnön megsemmisítésükre váró emberek és a műveletet végrehajtó németek, valamint az ideiglenesen köztük álló ipari rabszolgák, a Sonderkommandósok.

Az alkotók ragaszkodnak a tényekhez: egy pillanatnyi kétséget sem hagynak arról, hogy a „sonderesek” nem mentettek embert (igaz, közvetlenül nem is öltek, a nácik ezt kizárólag saját maguk végezték). De az sem fikció, hogy voltak közöttük, akik megpróbálták dokumentálni a halálgyár valóságát, hogy a világ tudomást szerezzen a történtekről és volt egy sikertelen táborlázadás is (lásd keretes írásunkat). Ebben az intelligens, mérnöki tervezettséggel és szakszerűséggel létrehozott, mégis Dante és Hieronymus Bosch fantáziáját messze túlszárnyaló infernóban a remény tárgya is szükségszerűen olyan, mint a valóság: abszurd és kilátástalan. Hiszen mi értelme bárkinek is sírt ásni ott, ahol lapátolni is alig bírják az emberi hamut? Káddist mondani egyért, amikor válasz nélkül maradnak a gázkamra vasajtói mögött feljajduló imák? Lehet-e egyáltalán rabbit találni a pokolban?

A valóság a szkeptikusokat látszik igazolni: Auschwitz nem a túlélésről szólt, a „sonderesek” számára sem. A hóhérok is csak pillanatokra lépnek ki hatékonyságra összpontosító szerepükből: a boncteremben Sault éneklésre és körtáncra kényszerítő SS-tisztet gyorsan leinti főnöke. A három műszakban működő megsemmisítő táborban nincs már idő a békebeli, húsvéti körmenetek után szokásos zsidóheccekre. Aztán a Fiú is kicsúszik Saul kezéből, akinek az arcán egyetlen mosoly jelzi, hogy talán marad valami a jövő generáció számára, ahonnan továbbindulhat.

Nem kérdés: Auschwitzban az abszolút gonosz győzött, a Vernichtungslager szorgalmasan teljesítette feladatát, még ha néha kapacitáshiánnyal is küszködött. A rendezőnek teljesen igaza van abban, hogy a legmélyebb pontról kezdi a filmet: a vonatokra terelt emberek túlnyomó része akadálytalanul, gyorsan és precízen alakult át füstté és hamuvá, néhány napon belül. Csak innen, a végállomásból érthető meg minden előző lépés: a numerus clausus, a fajvédelmi törvények, az európai határok lezárása, a gettósítás, a deportálások. Ezek mind szükségesek voltak a halálgyár működéséhez, a résztvevők felelősségét is aláhúzza: a zsidótörvényt megszavazó képviselőét, a boltfoglalást elrendelő hivatalnokét, a deportálandó személyek listáját összeállító körjegyzőét, a vagonajtót lezáró csendőrét és a szerelvényt biztonsággal célbajuttató mozdonyvezetőét. Ők mind szükségesek voltak – de nem elégségesek. Bűnösök, de nem a főbűnösök. Ahol a Saul fia játszódik, ott már csak és kizárólag németeké a felelősség: a totális és végső megoldás tervrajzát Berlin délnyugati szegletében, Wannsee-ben egy tóparti festői villában rajzolták meg, Adolf Hitler német birodalmi kancellár parancsára. Itt már nem foglalkoztak ideológiával, csak a tökéletes végrehajtással, hogy kizárják – Reinhard Heydrich birodalmi vezető szavaival – a „zsidó újjászületés lehetőségét” is. A terv a teljes, 11 milliós európai lakosság megsemmisítésére vonatkozott, de a cél az egész világ „zsidómentesítése” volt. A nácik a megsemmisítő táborokat nem bízták másokra: az Endlösung projekten a hiteles felirat a „Made in Germany”.

Ehhez képest mélyen elgondolkodtató a filmmel szembeni németországi elutasítás (lásd a keretes interjúrészletet). Miközben minden európai nemzetnek van szembenéznivalója a Soával, Németország egyikükre sem mutogathat. Nem indultak volna vonatok Auschwitz felé, ha a német nácik nem döntenek a zsidóság megsemmisítéséről, nem tervezik meg, nem építik fel és nem üzemeltetik Auschwitzot (és a többi halálgyárat). Senki és semmi nem kényszerítette őket erre, mégis megtették. Miért? A válasszal még adósak, akkor is, ha tényleg nem engedik be a Saul fiát Németországba. Mert az áldozatok előtti főhajtás, koszorúzás és a kárpótlás szükségesek ugyan, de felelősségvállalás nélkül csak azt az érzést erősíti az újabb generációban, hogy méltatlanul sarcolják 70 év után is a gazdag németeket.

A Saul fia ezért vízválasztó: ahogy nem hagy helyet a felelősségmegosztásnak, úgy a holokauszttagadóknak is segít tiszta vizet önteni a pohárba. Ezt a filmet nem lehet relativizálni, számháborút folytatni az áldozatokról, vitatkozni okokról vagy módszerekről: a néző vagy elfogadja, hogy Saul fia az ő gyermeke is, aki még nincs elföldelve, vagy odaáll a gyilkosok közé. Mint ahogy az is világos belőle: a zsidó állam sem Auschwitz miatt, hanem éppen ennek ellenére született meg, miután a nácik – saját akaratukon kívül – kénytelenek voltak félbehagyni az Endlösung-projektet.

És ne legyen illúziónk: egyáltalán nem biztos, hogy a Wannsee-i terv lekerült a napirendről. A világ még nem jutott el a szabadulást jelentő csodálatos keddi napig.

A „sonderesek”

A film központi szereplői a megsemmisítésben közreműködő, zsidó foglyokból álló Sonderkommandók tagjai. Ők terelték be a kivégzésre az embereket a gázkamrákba, gyűjtötték össze a ruhákat a fogasokról, majd ők húzták ki a holttesteket a Sonderbehandlung („különleges kezelés” – a nácik pusztításra használt egyik eufemisztikus fogalma) után a gázkamrákból, ahová mintegy 2000 főt zsúfoltak be. Ezután egy részük felmosta a termet, mások a krematóriumban a hullákat égették. A „sonderesek” átlagosan három hónapig dolgoztak, utána őket is kiszelektálták és elgázosították. Auschwitzban mintegy 14 „generáció” szolgált Sonderkommandósként. Valóban voltak közöttük, akik megpróbálták fotókon rögzíteni a tömeggyilkosságokat a külvilág számára. Néhány ilyen kép fennmaradt, köztük az itt látható, amit 1944 augusztusában készítettek Auschwitz-Birkenauban. 1944 októberében egy csoportjuk fellázadt Auschwitzban, sikerült is kitörniük, de még aznap elfogták, és megölték valamennyiüket.

Mint a pestis, terjed

Kelet-Európában szégyen zsidónak lenni – ezzel a címmel közölt nagyinterjút Nemes Jeles Lászlóval a Szombat című folyóirat online kiadása. Egy részlet Szántó T. Gábor írásából:
Befolyásoltak a magyarországi közelmúlt vitái, közélete, hangulata is, hogy ezzel a témával filmben foglalkozz?
– A mostani helyzet a következménye annak, milyenek az állapotok, az alapok Magyarországon. Nem jók. Az intellektuális közeg, a politikai közeg, a szint nem megfelelőek. Érezhetően regresszívek.
Van benned olyasféle bizalom, hogy egy-egy ilyen műalkotás társadalmi hatást is el tud érni a közvetlen esztétikai hatáson túl?
– Kelet-Európában? Nem. Ha Magyarországon el lehetne érni azokhoz az embe-rekhez, akikhez el kellene érni, akkor valamit megváltoztathatna. Bár egy picit azért remélem, valamit változtat. De objektíven nézve inkább azt mondom: ha ez lehetséges volna, akkor valószínűleg az ország sem itt tartana. Ha lehetséges volna, akkor nem ilyen közegben kellene élni, nem lennének olyan gorombák az emberek egymással, nem lopnának egymástól, és saját maguk miatt nem csúszna ki a lábuk alól a talaj.
Gondolod, Nyugat-Európa azáltal, hogy nem élte át a kommunista diktatúrát, inkább számot tudott vetni a vészkorszak, a második világháborús felelősség élményanyagával, vagy más hagyományai játszanak ebben közre?
– Kérdés, hogy Nyugat-Európában mennyivel jobb a helyzet. Nyugat-Európában ma, mint a pestis, terjed a szélsőbaloldali, antikapitalista, iszlámból jövő antijudaizmus, és találkozik, ötvöződik a szélsőjobboldali antiszemitizmussal. Ott más mechanizmusok működnek. Viszont a Soát mégiscsak a civilizáció zátonyra futásaként élik meg, úgy tekintenek rá – mondjuk, mitizálva. Nincs úgy átélve ott se, mégis léteznek olyan konvenciók, amelyek miatt a halottak emlékét nem gyalázzák – annyira. De velük kapcsolatban sem vagyok optimista. Kelet-Európában viszont teljes virágzása van a zsidógyűlöletnek. Mert itt valahogy jobban megmutatkozik a civilizáció hanyatlásának előörse, s ez el fog jutni szerintem, persze máshogy, Nyugat-Európába. Sok optimizmus nincs bennem ezzel kapcsolatban sem. Az is érdekes kérdés, a németek miért nem akarták megvenni ezt a filmet, hogy miért volt akkora ellenállás.

Olvasson tovább: