Kereső toggle

Megvásárolt újságírók - Exkluzív részletek Udo Ulfkotte sikerkönyvéből

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A héten a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége lesz Udo Ulfkotte német szerző, aki a Megvásárolt újságírók című sikerkönyvének magyarországi bemutatójára érkezik. A Hetek tavaly ősszel elsőként készített interjút Ulfkottéval (Tudom, kik sározzák Magyarországot. Hetek, 2014. október 22.) arról, mi indította arra, hogy az újságírás Edward Snowdenjeként leleplezze szakmáját, kollégáit, na meg persze saját magát. Bár voltak, akik borítékolták, hogy a könyv sohasem fog megjelenni magyarul, a hazai kiadás még az angol, francia és orosz változatnál is gyorsabban a boltokba került. Kedvcsinálóként néhány részlet a könyvből.

Kik és miért vásárolnak újságírókat?

Amikor Ománból meghívást küldtek, a vendéget mint a Frankfurter Allgemeine Zeitungtól (FAZ) érkezett VIP-személyt, az államfő költségén business vagy első osztályú repülőjeggyel utaztatták. A reptéren a szultán személyzete várta a vendéget, akit – egy egyszerű újságírót – villámgyorsan és feltűnés nélkül átvittek a reptéri vizsgálaton, jóval megelőzve a többi átlagos földi halandót. Az illető – ha eddig nem is –, ezt követően többé nem egyszerű újságírónak érezte magát, hanem a kiváltságosokhoz tartozó, rendkívül fontos VIP-személynek. Itt jegyezzük meg, hogy ez a különleges bánásmód nem csak Omán egzotikus szultánságára volt igaz: az újságírók máshol is rendszeresen találkozhattak ezzel. Mindenekelőtt a „vezető médiumok” újságírói.

De térjünk vissza Ománhoz. A reptér épülete előtt várakozott a luxusutazás végéig rendelkezésre álló légkondicionált limuzinsofőrrel és tolmáccsal. Ez utóbbi személy egyfajta élő pénztárcaként is működött: utazásaim során legalábbis egyszer sem engedte, hogy bármiért is saját magam fizessek. A vendégek kívánságait már a szemükből kiolvasták, és mindezért Kábúsz szultán fizetett, aki kéziratom leadásának idején éppen Németországban tartózkodott, ahol rákbetegségét kezelték.

Az Al Bustan Palace nevű ománi ötcsillagos hotel bárjában, ahol Omán költségére egy tengerre néző lakosztály vendégszeretetét élveztem, az uralkodó egyszerűen mindent kifizetett, mint a mesében, bármit is írtak fel a szobaszámlára. A mosodai számlát, amikor az elutazás előtt mindent kitisztíttattam, a szuvenírboltból küldött képeslapokat, a drága telefonhívásokat a hotelből a szerkesztőségbe, és az első osztályú éttermekbe tett kiruccanásokat. Az állami kísérők szerint az országban ez volt a szokás a szultán vendégei számára. Naiv voltam és buta, hogy mindezt elfogadtam. Természetesen mindez engem is korrumpált. Így csalták tőrbe a vendégeket, akik csapdába is estek. Mindezt az sem teszi jóvá, ha utólag ma már beismerem. Mások számára azonban figyelmeztetésül szolgálhat.

Az egésznek ugyanis mindössze egyetlen célja volt: aki elfogadta a légkondicionált limuzint, a sofőrt és a tolmácsot, aki utánozta a szupergazdagokat, hagyta magát kocsikáztatni és meghívatni, az persze állandó felügyelet alatt állt. Az ország biztonsági szolgálata (hiszen az ománi diktatúrának jól kiépített biztonsági hálózata volt), az információs miniszter, aki egyben a titkosszolgálatot is vezette, jelentést kapott az újságíró minden lépéséről. Irányították a beszélgetőpartnereket és azokat a benyomásokat, amelyeket a vendég az országról szerzett. Tudták, kivel beszélt telefonon, és persze az ilyen utazásokon sosem találkoztunk „ellenzékiekkel”, vagy elégedetlen emberekkel. Még szép.

Folyton a titkosszolgálathoz tartozó „idegenvezetők” vettek körül, akiket az ország átlagpolgárai azonnal felismertek volna. Ha belelapoztunk egy helyi újságba, abban csakis dicshimnuszokat olvashattunk a szultánról, miután a legtöbb lap a szultán tulajdonában van és udvari tudósítók írják a cikkeket. Nem volt ez másképp a német követségen sem. A diplomaták nem vállalhatták annak kockázatát, hogy a FAZ-ban akárcsak egy rossz mondatot is idézzenek tőlük az országról, mert akkor repülnének a posztjukról, ahol pedig úgy élhetnek, mintha a paradicsomban lennének –, feltéve, ha szemet hunynak a dolgok fölött. Persze, mi is észrevettük, hogy az üzletekben először az omániakat szolgálták ki. A külföldiek, és nem csak az indiai vendégmunkások, az omániak szemében nyíltan másodosztályúnak, alacsonyabb rendűnek számítottak. Számos emberi jogi sérelem történik ebben a diktatórikus országban, amelyről azonban én, és a hozzám hasonló újságírók mindig csak jókat írtak.

Ötcsillagos, légkondicionált luxuslimuzin, ötcsillagos lakosztály, kék ég, tenger, vakációs hangulat: ez volt a megszépített valóság, amelyet átéltem. Minden mást igyekeztem inkább kikapcsolni. A többiek is így csinálták, akik a német nyelvterületről a szultán vendégeiként az országba utaztak, hogy reklámot csináljanak neki. Ettől azonban ez még nincsen rendjén.

Hogyan kell eltitkolni egy hírt?

Talán én vagyok az egyetlen még élő nyugati tanúja egy tömeges gáztámadásnak, amely során 1988 júliusában néhány óra alatt több száz embert öltek meg német mérges gáz alkalmazásával. Összességében valószínűleg ennél is sokkal több emberről volt szó, és nyilvánvaló, hogy a „Schwefellost” nevű kénes mustárgáz ellen semmilyen gázmaszk nem nyújtott védelmet. Időközben 25 év után a CIA is nyilvánosságra hozott belső dokumentumokat erről az incidensről, amely során mérges gázt vetettek be.

Ha valaki mélyen beleássa magát a Frankfurter Allgemeine Zeitung archívumába, amelynek akkoriban én is a tudósítója voltam, egy cikket találhat a nevem alatt a következő címmel: „Zubaidatban eltakarítják az összecsapás nyomait”. Az időközben nyilvánosságra hozott CIA-s archív dokumentumokban további bizonyítékokat is találhatunk arra, ami német részvétellel az iraki harctéren történt. Továbbá egy kis fotó is szerepel a cikkem mellett, rövidke képaláírással. Ennyi. Ha valahol a világban német gyártmányú mérges gázzal embereket gázosítanak el, akkor azt gondolhatnánk, hogy jól informált polgárokként erről hírt kellene hallanunk.

A valóság azonban teljesen másként fest. Még mindig megvannak azok a színes fotóim a tömeges gáztámadásról, amelyeket eddig sehol sem hoztak nyilvánosságra. Pontosabban: egy egészen jelentéktelen képtől eltekintve nem lehetett nyilvánosságra hozni ezeket. Akkori felettesem, a külpolitikai rovat felelős munkatársa, Fritz Ullrich Fack legalábbis nem akarta ezt. Ehelyett a fotókkal a Vegyipari Szakmai Szövetséghez küldött, miután visszatértem a harctérről. Egy rövid, mínuszos hír egy mérgesgáz-bevetésről, egy jelentéktelen fotó a FAZ-ban, ennyi jelent meg. A FAZ kiadójának utasítására nem adhattam tovább más kiadóközpontoknak sem a fotókat, amelyeknek nálam voltak a közlési jogai. Akkoriban a Stern meg akarta venni a fotósorozatot. De az állásomba került volna, ha odaadom nekik. Akkor úgy tűnt nekem, hogy az ügyről a nyilvánosság a lehető legkevesebbet tudhatta csak meg.

Ezt már akkor is sejtettem, amikor még Irakban voltam, és magam is a gázmérgezés fizikai következményeivel küzdöttem. Nagy erőfeszítéssel igyekeztem teljes részletességgel beszámolni arról, milyen elképzelhetetlen dolgok történtek ott. Emberek holttestei borították a harcmezőt, akiknek a mérgesgáz-támadás után a rekkenő hőségben szemükön, orrukon és szájukon át folyt ki az agyuk. Az irakiak buldózerekkel, amelyek történetesen szintén német gyártmányúak voltak, összekotorták, és sivatagi homokkal borították be a hullahegyeket. Akkoriban még nem voltak mobiltelefonok, internet, és műholdas összeköttetés sem állt rendelkezésemre.

Súlyos egészségügyi károsodást szenvedtem, és pokoli szenvedés volt a harctérről a Bagdadig vezető út. Ennek ellenére telefonon még aznap leadtam a teljes, minden részletre kitérő jelentésemet. Amikor ma visszaolvasom mindazt, ami ebből az FAZ-ban megjelent, csak fogom a fejemet. Visszatérésemkor akkori kollégám, Klaus-Dieter Frankenberger a szerkesztőségben tájékoztatott arról, hogy a hírosztályon ő dolgozta át a jelentésemet, és mind kivette belőle a szörnyű részleteket. Mint mondta, az elgázosított emberek kifolyó agyveleje nem illik a FAZ-hoz, és az újság olvasóit nem terhelhetjük ezekkel a gusztustalan részletekkel. Csak 1990 őszén, mintegy két évvel a FAZ-ban megjelent tudósításom után tartóztatták le azokat a német háttérembereket, akik segítséget nyújtottak az irakiaknak a mérges gáz előállításában.

Német kancellárok kértek Izraelben bocsánatot azért, hogy a nácik generációkkal ezelőtt zsidókat gázosítottak el. Német kancellárok térdeltek le Párizsban és Varsóban, hogy bocsánatot kérjenek szomszédainktól olyan háborúkért, amelyek nemzedékekkel ezelőtt zajlottak. Hogyan lehetséges akkor, hogy német politikusok és médiumok a jelenben csak lapítanak, amikor irániakat gázosítanak el német mérges gázzal? Hallottak már valaha is arról, hogy Kohl, Schröder vagy Merkel kancellárok bocsánatot kértek az iráni néptől? Pedig német gyártmányúak voltak azok a nagy teljesítményű gyártósorok is, amelyekkel a mérgesgázgránátok hüvelyét elkészítették Irakban, csakúgy, mint a tabun és szarin típusú mérges gázok kémiai alapanyagai is. Ezeket az anyagokat „növényvédőszer” név alatt szállítottuk le egyenesen a konfliktuszónába. Úgy tettünk, mintha az irakiak a sivatag közepén több ezer tonna növényvédő szert akartak volna szétszórni. Hazugok vagyunk.

Olvasson tovább: