Kereső toggle

Az evangéliumok történelmi hitelessége

Nincs más

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az evangéliumoknak – melyek Jézus Krisztus életének legrészletesebb történelmi elbeszélését tartalmazzák – egyetlen eredeti kézirata sem maradt fenn. De akkor honnan tudhatjuk, hogy a rendelkezésünkre álló bibliai beszámolók hitelesen tudósítanak-e a világtörténelem legnagyobb befolyással bíró személyiségének életéről?

A kereszténység szempontjából felbecsülhetetlen fontosságú, alapvető kérdés, melyről a vita máig zajlik: emberek által kreált legendák-e vagy pedig történelmi hitelességű beszámolók a názáreti Jézus életéről szóló legrészletesebb tudósítások, a bibliai evangéliumok? E kérdés igazságos megválaszolásához egyrészt azt kell kinyomoznunk, hogy mennyire megbízható a négy evangélium (Máté, Márk, Lukács, János) ránk maradt több ezer ókori másolata, másrészt tisztázni kell azt is, mit fogadunk el történelmi ténynek.

Ötezer ókori másolat

Mivel az eredeti kéziratok elvesztek, és egyelőre nem találtuk meg őket – ha egyáltalán léteznek még, ami alig valószínű, tekintettel a papirusz romlandóságára –, a protestantizmus és a felvilágosodás óta (konkrétan Rotterdami Erasmus munkásságától kezdve) az eredeti szövegek rekonstruálását a szövegkritika tudománya igyekszik elvégezni. Korábban a nyugati kereszténységben az egyeduralmat élvező római katolikus egyház tanítóhivatala a hagyományozás megbízhatóságára és az egyház hitelesítő tekintélyére alapozva a szentté avatott Jeromos által a 4. században készített latin fordítást, a Vulgatát fogadta el szent szövegként; míg az éppoly ősi keleti (ortodox)

katolicizmus pedig a görög nyelvű kéziratok többsége alapján összeállított verziót szentesítette. Így a két katolikus egyház által használt szövegek is bizonyos pontokon eltértek egymástól. De a probléma még ennél is korábbra nyúlik vissza: már Jeromost megelőzően is – illetve maga Jeromos is beszámolt arról, hogy – számos, részleteiben eltérő másolat forgott közkézen, így ők maguk is szembesültek ezzel a nehézséggel. A nyugtalanító helyzetet némiképp megkönnyíti, hogy ezek az eltérések nem érintenek az események, a hit és a követendő cselekvés szempontjából lényeges kérdéseket, ezért – mivel az üdvösség nem a részletes tudáson, hanem a hiten és a cselekedeteken alapul – a kéziratok túlnyomó többsége az üdvösség tekintetében akkor is biztonságosnak mondható, ha egyes apró részletkérdéseket nem tudnánk is tisztázni.

Ezer évvel később a protestantizmus zászlajára tűzte, hogy mindenben felülvizsgálja a hagyomány és az egyházi tanítóhivatal szentesítő tekintélyét, és biztos alapokra helyezi a bibliai szöveg tekintélyét. Ezzel egy időben a felvilágosodás pedig azt tűzte ki célul, hogy a megbízhatatlan, misztikus érvelések helyett minden területen kidolgozza a tudományos kutatás és tudás mindenki számára meggyőző, biztos alapjait. Mivel a hit „képességével” az Újszövetség szerint sem rendelkezik minden ember, viszont az öt fizikai érzékszerv és az általuk adott tapasztalatból tovább levonható logikus következtetés képességével minden egészséges felnőtt rendelkezik, ezért a természettudományos kutatás alapkövetelményévé a mindenki számára ellenőrizhető érzéki megfigyelés (tapasztalat és megismételhető kísérletek útján), valamint az ezekből levonható következtetések logikailag ellentmondásmentes rendszerei lettek.

Az Erasmus nyomán kialakuló szövegkritika tudománya a rendelkezésünkre álló több ezer ókori újszövetségi szöveget a természettudományos kutatás ezen elveinek alárendelve, a kéziratok e tömegének részletes összehasonlítása alapján igyekszik helyreállítani az eredeti szöveget. A szövegkritika tehát alapvetően nem „barátságtalan” a hit szempontjából, nem szabad összetéveszteni az úgynevezett történeti kritikával (bibliakritikával), amely az evangéliumokat nem ebből a szempontból vonja vizsgálat alá, hanem külső tényezők (más történeti beszámolók, régészeti leletek és nem utolsósorban a modern, materialista világnézet) alapján kérdőjelezi meg a Biblia hitelességét.

A valaha létezett, ám számunkra ismeretlen eredeti kéziratokról született rengeteg másolat, majd az ezekről született másolatok, majd pedig az ezekről születettek egy nagy fa ágaihoz hasonlóan ágaztak el az eltérések révén, azonban a legtöbb esetben nyomon követhető, hogy melyik másolat melyikről készült, s így a fa több ezer gallya nagyobb ágakban, azok pedig még nagyobbakban találják meg közös eredetüket (szövegcsoportok, szövegcsaládok). Bár a fa törzsét, az eredeti első kéziratokat magukat nem látjuk, az ágak láthatóan e törzs felé tartanak, ahogy az időben visszafelé kutatjuk a szövegcsoportokat. Így a szövegkritika a verziók nagy részéről tisztázni tudja, mit lehet biztosan kizárni mint másolási hibát vagy szabadosságot. A tisztázatlan eltérések száma így viszonylag alacsony, és – mint említettem – nem érint lényeges hitbeli vagy cselekvésbeli kérdéseket.

Akik dolgoztak már konkrétan ezeken a területeken (jómagam mintegy tíz éve olvasom össze a görög szövegek különböző „ágait” munkám során mondatról mondatra), azok tudják, hogy az eltérések kilencven százaléka olyan jellegű, hogy ahol az egyik másolatban Jézus szerepel, ott a másik verzióban Jézus Krisztus, vagy Krisztus, vagy Úr; ahol egyikben Isten szerepel, ott a másikban az Úr; itt-ott hiányzik egy-egy névelő, ami máshol nem, és hasonlók. Egy ilyen terjedelmű ismeretterjesztő cikkben nincs helyem részletes elemzésre, elég annyi: a magam részéről egyetlen esetben sem tapasztaltam, hogy a hitemet akár csak a legkisebb megrendülés is érte volna e munka során, még akkor sem, ha nem volt egyértelműen eldönthető, hogy melyik verzió szerepelhetett az első, eredeti kéziratban. Ha esetleg valamelyik másolatból hiányzik egy ezeknél jelentősebb, lényegesebb elem (például a Timótheushoz írt első levél 3:16-ban az „Isten megjelent testben” egyes kéziratokban úgy szerepel, hogy „Ő megjelent testben”), akkor az ott „hiányzó” kinyilatkoztatás szerepel valahol máshol, tehát az Újszövetség egésze akkor sem hagy kétséget afelől, hogy Jézus Krisztus a testben megjelent Isten, mivel a legfontosabb kinyilatkoztatások többször is szerepelnek különböző helyeken. Így értendő, hogy a szövegváltozatok elsöprő többsége a történeti hűség, valamint a keresztény hit és életforma szempontjából teljesen „biztonságos”.

Az Újszövetség szövegei mintegy ötezer másolatban maradtak fenn az 1–5. századból. Összehasonlításképpen: a thermopülai csatát egyedül Hérodotosz leírásából ismerjük. A történettudomány meggyőzően bebizonyította, hogy az semmiképpen nem történhetett meg úgy, ahogyan Hérodotosz leírta. A csatát mégis mindmáig az ő elbeszélése szerint történelmi tényként tanítják az egész világon, még az egyetemeken is. Thuküdidész, aki ugyanazokat az elveket követte történetírói munkásságában, mint Lukács evangélista – szavahihető szemtanúk elbeszélése, saját tapasztalata, írott dokumentumok használata stb. –, tudósít bennünket a peloponnészoszi háború eseményeiről. Ő az egyetlen tanú, de a világon mindenütt az ő elbeszélése alapján tanítanak erről a háborúról, jóllehet műve egyetlen, 15. századi – kétezer évvel az esemény utáni – kódexben maradt fenn. Jól látható tehát, hogy amikor a történeti kritika művelői manapság kétségbe vonják az evangéliumok beszámolóinak történelmi hitelességét, akkor egy sajátos elfogultság érvényesül a Bibliával szemben, amely nem a szövegkritika tudományán, hanem világnézeti előítéleteken (a materializmuson, a csodák lehetőségének elvi kizárásán) alapul.

A történelmi tény megítélése

Nemhogy a történelmi tény, de még a tény fogalmának meghatározása is erősen kultúrafüggő. Jól példázza ezt a jog, ahol emberi életek, sorsok függenek attól, sikerül-e minden kétséget kizáróan eldönteni, hogy egy esemény – mondjuk egy gyilkosság – biztosan megtörtént-e vagy sem. Az európai kontinentális jog például a mai napig eltér ennek bizonyítási feltételeiben az angolszász esküdtszéki bíráskodástól. Vagy a természettudósok például a középkortól napjainkig alkalmazzák az Occam borotvája módszerét, miszerint ha információhiány miatt nem tudjuk biztosan egy ok-okozati lánc minden elemét, akkor a leg-egyszerűbb magyarázatot fogadják el tényként a bonyolultabbak helyett, mert az tűnik a legvalószínűbbnek.

Azonban az Occam borotváját sem a Jézus-korabeli rabbinikus zsidó jog, sem a római jog nem engedi meg. A talmudi példa szerint, ha látok két embert bemenni egy házba, az egyiknél kard van, majd később látom a kardos embert egyedül kijönni kezében véres karddal, utána bemegyek, és látom a másikat karddal leszúrva feküdni holtan, nem tanúskodhatom azt, hogy gyilkosság történt, hiába tűnik ez a legvalószerűbb és legegyszerűbb következtetésnek, mert nem láttam, tehát nem voltam valódi tanú, és a következtetésem, még ha nagyon valószínűnek tűnik is, nem bír a szükségszerűség erejével, nem szemtanúság.

Ugyanígy a római jog „in dubio pro reo” („kétség esetén a vádlott mellett”) elve kimondja, hogy ilyen kétség esetén a vádlottat fel kell menteni, mivel a tett csak valószínűsíthető, de minden kétséget kizáróan nem bizonyítható. A rómain alapuló mai kontinentális európai jogot követő magyar törvény is kimondja: „A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére.” (Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törv. 4. par. 2. bek.) Az angolszász esküdtszéki bíráskodásban ugyan a tizenkét esküdtnek nem kell ésszerűen indokolnia az ítéletet, viszont mind a tizenkettőnek egységes álláspontra kell jutnia a tény megtörténtének megítélésében: ha csak egyikük is kétséget támaszt, az ítélet nem születhet meg.

A történelemtudomány a történelmi tény fogalmát mindenféle jogi eljárásnál lényegesen lazábban ítéli meg. Gyakran feltételezéseket és valószínű(nek tűnő) következtetéseket is tényként fogalmaz meg, és alkalmazza az Occam borotváját is. E lazaság gyökere nyilván abban áll, hogy döntéseikből nem következik emberi sorsok olyan mély befolyásolása, mint a jog esetében, így kisebb a tét. De vajon valóban kisebb? Nem következik a történészek állításaiból is emberéleteket közvetve mélyen alakító kulturális, oktatási hatás?

Mivel tehát a tény és a történelmi tény megítélése koronként és társadalmanként változik – barbár közösségekben puszta hír, rágalom vagy előítélet alapján is meglincselhetnek valakit –, az evangéliumok történeti hitelességét elsősorban a korabeli rabbinikus és római jog, valamint a korabeli történetírás elvei alapján lehet elfogulatlanul megítélni. A mózesi Törvény szerint két vagy három egybehangzó tanúságtétel alapján akár halálos ítéletet is lehet hozni, a tanúknak azonban szemtanúknak kell lenniük, nem mondhatnak mégoly valószínű következtetéseket vagy hallomásból származó információkat sem, csak amit láttak és hallottak.

Ezek alapján a négy evangélium alapos vizsgálata után a következőket mondhatjuk: a Jézusról szóló lényeges információkról legtöbbször két-három, néha négy tanúságtétel is olvasható bennük. A négy evangélium szövege egymással szemben vagy önmagán belül egyetlen valódi, feloldhatatlan ellentmondást sem tartalmaz sehol. (Bár részletesen itt nincs terem bizonyítani, azért megjegyzem, hogy a személyes okokból rendkívül erőteljes keresztényellenes motivációkkal bíró Vermes Géza Jézusról szóló könyveiben felmutatott ellentmondások egyike sem valódi, feloldhatatlan ellentmondás, hanem a szerző „wishful thinking”-jének – „vágyteli gondolkodásának” – bizonyítéka csupán. Persze gyakran nehéz helyzetben vannak azok, akik az evangéliumok mélyreható olvasása helyett inkább az evangéliumokról olvasnak modern tudósokat, anélkül, hogy emezek állításait alaposan ellenőriznék.)

A tizenkét apostol nagy többsége a vértanúságot is vállalta szemtanúságának bizonyítása áraként. Az Újszövetség ezenfelül több mint ötszáz szemtanú tanúságtételére hivatkozik közvetve. Pál és Péter leveleikben hangsúlyosan szemtanúként bizonyítják Jézus halálát és feltámadását, és néhány más eseményt is (e levelek előbb születtek az evangéliumoknál). A keresztények Jézussal kapcsolatos tanúságtételéről több kortárs 1. századi római történetíró, valamint a zsidó kortárs, Josephus Flavius is beszámol. Ezzel szemben a négy evangélium állításainak tagadása mellett egyetlenegy tanúságtétel vagy tárgyi bizonyíték sem maradt fenn a korból, csak évszázadokkal később születtek ilyen elméletek – ezek nyilvánvalóan nem tekinthetők tanúságtételnek. Jézus életének eseményeit és különösen halálának és feltámadásának tényét ezért nemhogy kielégítően bizonyított történelmi, de még jogi ténynek is tekinthetjük a legszigorúbb kortárs rabbinikus és római jogi követelményeknek megfelelően, többszörösen túlbiztosítva az élet-halál kérdésekben megkövetelt két-három tanúságtételt.

De mi az oka, hogy jóllehet az ókori történelemírásnak is legjobban dokumentált, jogi jellegű tanúságtételeivel rendelkezünk ezt illetően, modern korunkban mégis a legnagyobb kétséggel kezelik ezeket, miközben más, jóval kevésbé bizonyított állításokat könnyedén elfogadnak?

Ez az ok kizárólag világnézeti természetű. A Jézusról szóló evangéliumi beszámolók ugyanis csodákat, vagyis szokatlan, a történelemben példa nélkül álló tényeket bizonyítanak. Miközben például a Jézus haláláról és feltámadásáról szóló négyszeres, ellentmondásmentes – a Vermes Géza által felhozott látszatellentmondások könnyedén és magától értetődően mind feloldhatók a szövegek rendkívül pontos fogalmazásának figyelembevételével –, közvetlen tanúságtételt kapunk, és ezekkel szemben egyetlen tanúságtétel vagy tárgyi bizonyíték sincs, e tények tagadói voltaképp semmi másra nem hivatkozhatnak, csak arra, hogy addig és azóta egyszer sem történt ilyen. Ezt azonban az Újszövetség is leszögezi: soha nem történt hasonló. Az esemény hangsúlyozott szokatlansága és egyedisége, vagy akár az általunk ismert természeti törvényekkel szembeni kivételessége azonban nem elegendő a szemtanúk állításának cáfolatához (mivel amennyiben létezik Isten, Ő az általa teremtett természeti törvények fölött áll, azokat felfüggesztheti). Ha tehát e cáfolatnak mégis teret ad valaki, azt csak valószínűségi alapon teheti, ez azonban élet-halál kérdésekben bírósági ítélethez kevés és jogtalan.

A szemtanúk és a hagyomány

Az evangéliumok szerzői egyetlen esetben sem nevezik meg magukat, sem az Újszövetség más írásai őket. Csak az egészen korai keresztény visszaemlékezésekből azonosítható, hogy Máté evangéliumát az egyik apostol, Lévi Máté írta héberül vagy arámiul, majd görögre fordította (ezt alátámasztja a rengeteg hebraizmus, ami átüt a görög szövegen).

Márk evangéliumát Pál és Péter tanítványa, János Márk írta a hagyomány szerint, aki Péter latin tolmácsa volt, bár maga is Jézus életének szemtanúja, de tulajdonképpen Péter igehirdetését rögzítette. Állítólag Péter olvasta és helybenhagyta művét, így ez voltaképp Péter evangéliumának is tekinthető.

Lukács Pál tanítványa volt, de saját kutatásokat végzett, amelynek során mindent alaposan ellenőrzött, felkereste a szemtanúkat, és a görög történetírás követelményeit maximálisan szeme előtt tartva készítette el beszámolóját, melyet így vezet be: „Minthogy sokan hozzáfogtak, hogy rendre elbeszéljék a köztünk végbement eseményeket úgy, ahogy továbbadták nekünk, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének, én is jónak láttam, hogy azokat – miután elejétől kezdve mindennek alaposan utánajártam – sorjában leírjam neked, nagyra becsült Theofilosz, hogy a dolgok felől, melyekre tanítottak, magad is megdönthetetlen bizonyosságot szerezhess.”

Végezetül Jánosról azt írják a korai források, hogy a másik három evangéliumot olvasta, igazolta, majd azzal a szándékkal írta meg a sajátját, hogy az azokból kimaradt eseményeket is rögzítse. Beszámolóján világosan érződik, hogy az események résztvevője és szemtanúja volt. Különösen fontosnak tartja, hogy Jézus halálának valódiságát is szemtanúként igazolja: „Elmentek hát a katonák, és eltörték az egyiknek a lábszárát, majd a másikét is, akit vele együtt feszítettek meg; de mikor Jézushoz értek, mivel látták, hogy már meghalt, nem törték el a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsájával átszúrta az oldalát, ahonnan azonnal vér és víz ömlött ki. Aki látta, tanúsította ezt, és tanúságtétele igaz: tudja, hogy igazat mond, hogy ti is hitre jussatok.”

Manapság divatossá váltak azok a feltételezések is, hogy Jézus azért támadhatott fel, mert nem is halt meg teljesen, csak valamiféle klinikai halálon esett át, mint oly sokan, és abból ébredt fel három nap múlva. E koncepció egy másik változata, hogy az indiai fakírokhoz hasonlóan hibernálta valamiképp önmagát egy időre egy mély önhipnózis által. Ezért különösen fontos, hogy János nagy hangsúllyal tanúsítja a fulladásos halál megtörténtét igazoló tüdőödéma biztos tünetét: a mellkasból nemcsak vér, hanem víz is előtört. Ennek nemcsak misztikus, szimbolikus jelentése van: a római katona nagy szakértelemmel ellenőrizte, hogy valóban beállt-e már a halál, és megállapította, hogy igen (nem is vonta ezt kétségbe ott senki), ezenfelül a szív átszúrásával kétszeresen is biztossá tette ezt. Ezek túlélhetetlen dolgok. János ugyanilyen nyomatékkal tesz tanúságot a feltámadottal való találkozásáról is: „Ez a tanítvány tesz tanúságot ezekről, és ő írta le ezeket; és tudjuk, hogy az ő tanúságtétele igaz.”

Az ésszerű kétely korlátai

A természet- és történettudományos érvelésnél jóval szigorúbb jogi ténymegállapítás ismeri az „ésszerű kétely” fogalmát is. Hiszen filozófiailag akár az is kétségbe vonható, hogy az engem körülvevő valóság egyáltalán létezik.

Descartes francia filozófus és természettudós vezette be a módszertani kétely (metodológiai szkepszis) fogalmát, amely nem destruktív szándékból fakad, hanem arra szolgál, hogy semmiképp se fogadjunk el igaznak valamit, ami nem bizonyítható minden kétséget kizáróan. Azonban az, hogy az engem körülvevő valóság létezik, és nem csupán egy nagy álom vagy hallucináció az élet és a világ – bár a hétköznapi gondolkodás számára ez szokatlannak tűnik –, valójában nem bizonyítható a tapasztalat útján, hanem hit útján fogadjuk el.

Ha tehát szélsőséges módon érvényesíteni akarjuk a tények bizonyításának követelményét a hit és a bizalom teljes kizárásával, ahhoz a furcsa tényhez jutunk, hogy önmagamon kívül – aki ezen gondolkodom – minden más létezése bizonyíthatatlan. A szigorúan logikus természettudós Descartes őszintesége szembesíti olykor biztosnak vélt tudásuktól kevélységre hajlamos természettudós kollégáit azzal a ténnyel, hogy nemhogy elméleteik helyességében nem lehetnek minden kétséget kizáróan biztosak, de még abban sem, hogy egyáltalán létezik az a világ, amelyről elméleteik szólnak.

A francia filozófus végül egyedül Isten létében talál fogódzót: a jó Isten fogalmával minden tapasztalattól függetlenül – sőt azok ellenére – rendelkezem, márpedig Ő nem hazudhat, ezért lehetek csak biztos abban, hogy érzékszerveim egy valóságos világról tudósítanak. A biztosnak vélt tudás alatt tehát minden emberben valójában egy hit húzódik meg. Ezért alaptalan és kevély az a hozzáállás, amely szerint a tudás valami biztosabb dolog, mint a hitbeli, intuitív meggyőződés. Igazabb dolog elfogadni, hogy a hit nemhogy gyengébb, hanem erősebb meggyőződést ad, mint bármilyen tudás (amely mögött mindenképp kitapintható valamiféle hit). Ez szolgál alapul amannak, és nem fordítva. Immanuel Kant később továbblépve e nyomokon szintén bizonyítja, hogy a világ tőlünk független létezése soha nem lesz bizonyítható emberi módon, hanem ezt csak megköveteli (posztulálja) az emberi értelem. „Le kellett rontanom a tudást, hogy a hit számára újra helyet készítsek” – mondja ennek kapcsán az európai filozófia leglogikusabb gondolkodója.

Ezért a jog az „ésszerű kétely” fogalmával korlátozza a kételkedés lehetőségét, hogy az ne legyen az ésszerűtlenségig továbbfeszíthető: egy gyilkosság vádlottja aligha érvelhetne azzal a bíróság előtt, hogy sem az áldozat, sem a bíróság nem létezik, csak ő maga. (Ebben az esetben kénytelen lenne végül a kötelet is nemlétezőnek tekinteni, amivel felakasztják.) Ha most mérlegre vetjük a négy evangélium tanúságtétele által jogilag tényként bizonyított eseményeket, és velük szemben azt az állítást, hogy ezek nem történhettek meg, mert ilyenek nem szoktak történni (miközben az evangéliumok éppen azért számolnak be róluk, hogy lényegileg hangsúlyozzák: ilyenek tényleg nem szoktak történni, de most megtörténtek), akkor azt kell mondanunk, hogy ez a kétely nem ésszerű, hiszen puszta világnézeti előítéletességen alapul, de valójában nem képes cáfolni Jézus létét, tetteit, csodáit, beszédeit, halálát és feltámadását.

Az Újszövetség szerint az ember akkor bizonyul igaz embernek, ha hisz a Jézus teljes és valódi haláláról és fizikai értelemben vett feltámadásáról szóló négyszeres közvetlen és ötszázszoros közvetett tanúságtételnek. A magyar „igaz ember” kifejezés kicsit homályos: a görög dikaiosznak mondja ezt, ami szó szerint igazságos embert jelent. Sőt mi több, a diké a görögben jogot jelent, nem igazságot, tehát egészen pontosan itt jogszerű, jogkövető emberről van szó.

Aki Jézus dolgában elfogadja az evangéliumok jogi tanúságtételét, az – mintegy bíróként – igazságos, jogszerű döntést hoz, miközben elutasítja az ezzel kapcsolatos, kellően meg nem alapozott és ésszerűtlen kételyt. Ezért nyilvánítja az ilyen embert Isten Pál apostol szerint igaz(ságos, jogszerű) embernek. Ez egy teszt is, egy szűrő, amivel a Mindenható kipróbálja és elkülöníti az igazságos embereket az igazságtalanoktól. Akik mindezek ellenére is tagadják, hogy Jézus valóságosan meghalt, és valóságosan feltámadt, azoknak ezek után azzal a lényegi kérdéssel kell foglalkozniuk: miért ennyire fontos nekik, hogy mindez semmiképp nem történhetett meg, illetve ne történhessen meg? Ha erre őszintén válaszolnak maguknak, az önismeretük jelentős gyarapodására vezethet, és a későbbiekben talán álláspontjuk megváltoztatását is maga után vonhatja.

(A szerző filozófus, teológus, a zsidó vallástudomány doktora.)

Olvasson tovább: