Kereső toggle

Magyarország Szulejmán aranyalmája

Miért fontos Közép-Európa a törökök számára?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Török nap a közszolgálati médiában, újra szól a müezzin az egri minaretben, diplomáciai gesztus lett Gül Baba türbéjének rekonstrukciója – az elmúlt hetek hírei alapján látványosan fejlődnek a török-magyar kapcsolatok. Az újkeletű partnerség fényében mintha megfeledkeznénk arról, hogy a közös múltat súlyos – és részben máig nem orvosolt – ellentmondások terhelik. A magyarok számára a több mint százötven éves török hódoltság időszaka a romlás és a pusztulás évszázadait jelenti, ugyanez a korszak a törökök számára a birodalmi fénykort idézi. Számukra ehhez az időszakhoz jövőbe mutató sikeres hódítók, neves szultánok, híres dervisek, jeles történetírók neve kötődik. S nem utolsósorban az, hogy ekkor igyekeztek először az iszlám földjévé tenni Magyarországot.

Az európai hódításaikat 1354-től megkezdő oszmán–törökök számára több évszázadon át kiemelt fontosságú cél volt Magyarország meghódítása. Hosszú időn át Magyarország volt a nevezetes „aranyalma”, azaz törökül „kizil elma”, melynek megszerzését a hőn vágyott világuralom eléréséhez nélkülözhetetlennek tartották.

Ezt az aranyalmát azonban több mint egy évszázadig sehogy sem sikerült hatalmukba keríteniük. Az oszmán seregek a Magyarországig útjukba eső balkáni államokat gyors egymásutánban tiporták le. A szerb területek egy részét már 1371-től bekebelezték a Marica folyó völgyében aratott nagy győzelmük után, majd bő másfél évtizeddel később a rigómezei csatában megdöntötték a középkori szerb államot, s ezzel közvetlenül elérték a magyar határokat. Néhány évvel később már Bulgáriát is meghódították, sőt a két román vajdaságot, Havasalföldét és Moldvát is török függésbe kényszerítették.

Szulejmán álma

A magyar határoknál azonban tartósan megtört a hódító lendület. Bár az említett 1389-es rigómezei csata után rendszeressé váltak a Magyarország déli területeire irányuló pusztító betörések, az ország kiépítette déli védelmi rendszerét, és sikeresen állt ellen a meg-megújuló török rohamoknak. A magyar védelmi vonal kulcsa Nándorfehérvár volt, ahol 1456-ban még az a II. (Hódító) Mehmed szultán is látványos kudarcot vallott, aki három évvel korábban bevette és birodalma fővárosává tette a Bizánci Birodalom korábbi fővárosát, Konstantinápolyt.

Magyarország meghódításához II. Szulejmán szultán trónra lépése jelentette a fordulatot. Őt az egyik legnagyobb uralkodójukként tisztelik a törökök, akinek kiemelkedő sikerei elsősorban Magyarországhoz kötődnek. Személyét a „Nagyszerű” és „Törvényhozó” jelzőkkel ruházta fel a történetírás, kifejezve uralmának jelentőségét az Oszmán Birodalom egészére vonatkozóan. Nem is alaptalanul, hiszen hódításaival birodalmának területét csaknem egymillió négyzetkilométerrel gyarapította.

Huszonhat évesen trónra kerülve szakított apja keletre irányuló terjeszkedési politikájával, és ismét a nyugati hódításokat állította a birodalmi célok középpontjába. Ezért is válhatott egyik fő működési területévé Magyarország, amely ellen hét nagy hadjáratot vezetett személyesen.

 A török szultánok az egykori Kelet-Római Birodalom fővárosának, Konstantinápolynak az elfoglalása óta Róma örökösének tekintették magukat, és már II. Mehmed az egykori Római Világbirodalom helyreállítását tekintette egyik fő céljának.

Szulejmán uralkodásának második esztendejében vezette először hatalmas hadseregét Magyarország ellen. Hatvanöt évvel II. Mehmed csúfos kudarca után, 1521 nyarán neki sikerült elfoglalnia a déli magyar végvárrendszer bástyáját, Nándorfehérvárt, azaz a mai szerb fővárost, Belgrádot. Öt évvel később 1526 nyarán ismét személyesen vezette hadait Magyarországra, és a mohácsi síkon szétverte a magyar királyi sereget. Majd bevonult a védtelenül maradt fővárosba Budára, melyet csapatai kifosztottak és felgyújtottak.

1529-ben ismét Magyarországra vonult mintegy százezer fős seregével, de ekkor már tovább vezette csapatait Bécs alá, és ostrom alá fogta a császárvárost. Bécs, a Habsburg székváros kettős szempontból is nagy fontosságú volt a szultán számára. Egyrészt Magyarország teljes elfoglalása miatt, hiszen 1526 óta a Habsburgok viselték a magyar koronát, így Bécsbe tevődött át az ország irányítási központja. Ugyanakkor a császárváros a további nyugati hódítások kapujának is számított. Az első kísérlet Bécs elfoglalására azonban 1529-ben kudarcot vallott.

A szultán, aki hétszer támadt

Szulejmán külpolitikájára jelentős befolyása volt nagyvezírének, Ibrahim pasának, aki rabszolgafiúból emelkedett a birodalmi irányítás kulcspozíciójába. Ibrahim meggyőződése szerint a szultán hivatása az, hogy Nyugat-Európa és Róma elfoglalásával visszaállítsa az egykori Római Birodalmat, és második Nagy Sándorként az egész világot az Oszmán Birodalom uralma alá rendelje.

A világuralmi célokat hatalmi szimbólumokkal is hirdetni kívánták. Ibrahim nagyvezír velencei ötvösökkel pazar aranysisakot készíttetett Szulejmán számára, amelyre egymás fölé négy pompásan díszített koronát tétetett. Az új uralkodói fejdísz egyértelműen utalt két legfőbb ellenfelének hatalmi jelvényére: a pápa hármas koronájára, a tiarára és a német–római császári koronára.

Szulejmán négyes koronája sajátos szimbolikájával azt kívánta kifejezni, hogy a szultán egymagában nagyobb hatalmat képvisel, mint a nyugati világ két feje, a pápa és a császár együttvéve. Mindezzel a keresztény világ feletti uralmi igényét is hirdetni kívánta. A szultán 1532-ben ismét személyesen vezetett hadat Magyarországon át Bécs elfoglalására. A Dunántúlon keresztül vonuló hatalmas seregnek azonban váratlanul útját állta egy kicsi magyar erősség, Kőszeg vára.

A szultán három héten át hiába igyekezett bevenni a Jurisics Miklós és hatszáz katonája által védett erősséget. Sőt így elfogyott a császárváros ostromához szükséges értékes idő is. Azért, hogy hadjáratát az otthoni közvélemény előtt nagy sikerű diadalmas hódításnak állíthassa be, alkut kötött Jurisiccsal. Megállapodtak, hogy a szultáni sereg elvonulása fejében a magyar kézen maradt vár tornyaira kitűzhetik a török lófarkas lobogókat. Így Szulejmán propagandistái birodalomszerte szétkürtölhették, hogy a padisah győzhetetlen hadai bevették a hatalmas falakkal, égig érő tornyokkal védelmezett gigászi erődítményt – Kőszeget.

Szulejmán 1541-ben vezette újabb hadjáratát Magyarországra, amikor elérkezettnek látta az időt, hogy végleg megszállja a korábban már többször elfoglalt magyar fővárost, Budát. Az augusztus végén csellel bevett város ettől kezdve 145 éven át volt a hódoltsági terület legfőbb központja. Két évvel később ismét személyesen irányította a magyarországi hadjáratát. Ennek során jelentősen kiszélesítette a Hódoltság területét, és birodalmához csatolta a középkori Magyarország két kiemelkedő jelentőségű központját, a királyok koronázó városát, Székesfehérvárt és a katolikus egyházszervezet legfőbb székvárosát, Esztergomot.

Szigetvár, a zarándokhely

Szulejmán meg-megújuló hódításait több tényező is ösztönözte. Ezek közé tartoztak azok a birodalomszerte élénken jelenlevő világvége-várakozások, amelyek az iszlám ezredév, a millennium közeledtével rendkívül megerősödtek. Szulejmán propagandistái úgy állították be a szultánt, hogy ő a vallás megújítója, az iszlám hit győzelemre vivője a földön, és az apokaliptikus előrejelzésekben szereplő utolsó nagy világbirodalom megteremtője.

Már az 1520-as évektől születtek olyan művek, amelyek Szulejmánt világhódítóként, sőt megváltóként, azaz „mahdiként” magasztalták, akit hatalmas természetfölötti erők segítenek, és küldetésének megfelelően le fogja győzni a hitetlen magyarokat, sőt a keresztény világot jelképező V. Károly német–római császárt is. Szulejmán nagy hangsúlyt tett az iszlám megerősítésére. 1537-ben a tartományi kormányzóknak elrendelte, hogy a muszlim lakosság körében végeztessék ki azokat, akik kételkednek Mohamed próféta szavaiban. Arra is utasítást adott, hogy minden faluban mecsetet kell építeni, és a lakosságnak kötelező jelleggel részt kell vennie az iszlám vallásban kiemelt jelentőségű pénteki istentiszteleten. A szultán főideológusának számító Ebusszuud főmufti, az egyházjogászok vezetője kapta azt a megbízatást, hogy összhangba hozza az oszmán törvényeket az iszlám vallásjogi előírásokkal. E nagyszabású kodifikációs munka során jött létre a szulejmáni törvénykönyv, amelyért a szultán az utókortól megkapta a „Törvényhozó” melléknevet.

Szulejmánnak élete végéig szívügye maradt Magyarország teljes elfoglalásának szándéka. Ezt mutatja, hogy súlyos betegen, hetvenkét éves korában utolsó hadjáratát ismét a magyar területek ellen vezette. Addigi erőfeszítései az ország egészének bekebelezésére felemás eredményeket hoztak. Egyrészt az ország középső egyharmadát, több mint százezer négyzetkilométert, s vele együtt a fővárost is sikerült közvetlen katonai uralma alá vennie. Az ország másik, keleti harmadából pedig kialakíttatta a török függésben lévő Erdélyi Fejedelemséget.

Ugyanakkor a Magyar Királyság maradék harmadát sehogy sem tudta meghódítani. Az idők változását jelezte, hogy neki, aki uralkodása kezdetén még Bécset ostromolta hatalmas seregével, 1566-ban már csak arra futotta erejéből, hogy egy magyar határerőd, Szigetvár elfoglalására tegyen kísérletet. Több heti ostrom után úgy halt meg szeptember 6-án, hogy a szinte rommá lőtt erősség még mindig tartotta magát Zrínyi Miklós vezetésével. A vár csak két nappal később került az oszmánok kezére.

Az elhunyt szultán bebalzsamozott testét a török csapatok hazavitték Isztambulba, és az általa építtetett Szulejmán dzsámi melletti sírkápolnában, azaz türbében helyezték el. Belső szerveit a feltételezések szerint a szultáni sátor helyén temették el. Itt fia, II. Szelim parancsára az 1570-es években díszes márványsírkápolnát emeltek, amely hamarosan az iszlám világ egyik ismert zarándokhelyévé vált.

A türbéhez számos további épületet építettek: dzsámit, derviskolostort, fürdőt, vendégfogadó karavánszerájt, iskolát és az egész épületegyüttest erődfallal vették körül. A zarándokhely jelentőségét mutatja, hogy az erődített kultuszhelyhez kapcsolódóan egy új település is létrejött. A türbé egészen 1692-ig fennállt. A felszabadító háborúk után adtak parancsot a Habsburg hatóságok az épület lebontására. Több mint három évszázad elteltével, napjainkban indultak meg a kutatások az egykori kultuszhely és a hozzá kapcsolódó épületegyüttes feltárására. Szigetvár újbóli iszlám zarándokhellyé tételét Törökország jelentős összegekkel támogatja. A török állam eddig kétmillió eurót biztosított a várban lévő dzsámi és a minaret, valamint a 16. századi török ház rekonstrukciójához, és további összegeket Szulejmán sírhelyének felkutatásához.

A törökök, illetve tágabban a muszlimok számára Magyarországgal kapcsolatosan Szulejmán szultán személyéhez és sírjához hasonló jelentőségű a budai Gül Baba személye és az ő mindmáig fennálló türbéje. E sírhelyet már a 16. századtól muszlim zarándokok sokasága kereste fel nemcsak a Balkánról, hanem Kis-Ázsiából, sőt még a távoli Arábiából is. A sírkápolna a harmadik budai pasa, Jahjapasazáde Mehmed beglerbégsége idején épült 1543–48 között. A síremlékhez derviskolostor kapcsolódott. A híres török világutazó, Evlia Cselebi 1660-as évekből származó leírása szerint a nagy mészkőtömbökből összerótt és ólomkupolával borított türbében lehetett felkeresni Gül Baba zöld posztóval borított koporsóját, amelyre fejrészénél dervis süveget helyeztek.

Gül Baba, a harcos dervis

Gül Babával kapcsolatosan több hagyomány is létezik, személyéről azonban viszonylag kevés konkrét ismeret áll rendelkezésre. Az bizonyos, hogy az egyik muszlim dervisrend, az úgynevezett bektasik híres vezetőjeként vált ismertté. Ez a rend a 13. században jött létre Hadzsi Bektas működése nyomán.

A bektasi dervisek kiemelkedő szerepet játszottak az oszmán katonai hódítások támogatásában, mind a balkáni területeken, mind pedig Magyarországon. Ennek oka az volt, hogy már a legkorábbi időktől szoros kapcsolat állt fönn a janicsárok és a bektasi rend között. A szultáni haderő elit alakulatait alkotó janicsárok Hadzsi Bektas fiainak tartották magukat. Ő volt a janicsár testület úgynevezett pírje, azaz védszentje. Az ő emlékezetére hordták a jellegzetes janicsár süveget, az üszküföt. A bektasi rend újonnan megválasztott vezetője, a dedebaba csak úgy válhatott törvényes rendfőnökké, hogy ha Isztambulban a janicsár aga helyezte fejére szertartásosan a dervissüveget. Ugyanakkor az isztambuli janicsár kaszárnyában mindenkor jelen kellett lennie több bektasi dervisnek, akiknek legfőbb feladata a sereg győzelméért folytatandó állandó imádkozás volt. A bektasi dervisek állandó részét alkották a janicsár aga reprezentatív kíséretének, Allahot dicsőítő kiáltásokkal kellett vonulniuk a janicsár aga lova előtt.

A bektasik fontos szerepet játszottak az újonnan meghódított területeken. Együtt vonultak a sereggel, és egyik fő feladatuk a csapatok harci szellemének fenntartása, erősítése volt. Maguk is fegyveresek voltak, így önálló katonai akciókat is végre tudtak hajtani. Az elfoglalt területeken gyors egymásutánban hozták létre kolostoraikat, amelyek katonai támaszpontokként a csapatok gyülekezőhelyeként is szolgáltak.

Minden kolostornak meghatározó részét képezte a sírkert, ahol az alapító türbéje állt, de gyakran a kolostor jelesebb támogatójának vagy kiemelkedő vezetőjének a síremlékei is itt álltak. Evlia Cselebi útleírása a 17. század második felében a magyarországi dervisrendek kolostorait számba véve több mint száz derviskolostort említ a hódoltsági területen.

Ahhoz, hogy világosabban láthassuk milyen hitfelfogás jellemezte a budai Gül Babát, a bektasi rend egyik híres vezetőjét, érdemes áttekinteni a bektasi dervisek hitvilágának főbb sajátosságait. A bektasik számos elemet átvettek az iszlám előtti török hagyományokból. A sámánhit több elemét is továbbéltették, így például a hegy és a tűz, a kövek és a fák tiszteletét. Csaknem minden kolostorban zöldellt szent fa. A sámánokhoz hasonlóan számos híres dervis legendája tartalmazza az állatalakban való megjelenésüket. Egyikük oroszlán, illetve daru képében jelent meg, másikuk egyszer sólyom, máskor galamb formájában, illetve volt, aki a legendák szerint szarvassá tudott változni. A dervisek által használt egyik dob, a def a sámándob közvetlen leszármazottja. A bektasik hittek a lélekvándorlásban is. Alapítójukat Hadzsi Bektast Alinak, Mohamed próféta híres vejének reinkarnációjaként tisztelték. Ali ugyanis kiemelkedő szerepet kapott a bektasik hitgyakorlatában.

A kutatók között vita folyik arról, hogy mire utal Gül Baba neve szerzetesi tevékenységével kapcsolatosan. A baba megnevezés egyértelműen jelzi a dervis renden belüli vezető pozícióját, hiszen ezt a titulust bektasi kolostorok mesterei (mürsid) viselték. A Gül szó jelentéstartalma azonban jóval kérdésesebb. Mivel a török szó rózsát jelent, vannak, akik elsősorban jámbor rózsakertészt feltételeznek személyében. Mások azonban kimutatták, hogy a dervisek nyelvhasználatában a gül szó gyakran a kiemelkedő jelentőségre utal. Ilyen névvel a rendtársak és a tisztelők is felruháztak több más híres dervis vezetőt. Ez esetben a Gül név azt mutatja, hogy személyében a harcos dervisrend hitelveit és hitgyakorlatát kiemelkedő buzgósággal képviselő muszlim vezetőt kell látnunk.

A törökök és tágabban a muszlimok számára az egyes nagy jelentőségű szultánok és vallási vezetők mellett a nagyszámú török kori építészeti emlék is fontos kapcsolódási pont Magyarország vonatkozásában. A hódoltsági területen a törökök mintegy száz fürdőt építettek, a dzsámik és a mecsetek száma összesen több mint háromszáz volt. Ezek közül a jelentősebb muszlim templomoknak, a dzsámiknak nemcsak vallási funkciójuk volt, hanem a hódításokkal szoros összefüggésben lényeges politikai szereppel is rendelkeztek. Az iszlám hitgyakorlat szempontjából kiemelt jelentőségű pénteki istentiszteleten a szónok csak a dzsámikban foglalhatta beszédébe a kalifa, azaz a szultán nevét. Ezzel azt kívánták hangsúlyozni, hogy azon a területen már a szultán az úr, és az a föld az iszlám földje. A muszlim felfogás szerint mindazok a területek, ahol egyszer már elhangzott a pénteki ima, többé nem kerülhettek vissza a hitetlenek kezébe, legfeljebb átmeneti időre… (a szerző történész)

Olvasson tovább: