Kereső toggle

Jézus Krisztus és a politika

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A názáreti Jézus idejében a Szentföld zsidók által lakott részei különböző államokhoz tartoztak. A központ, Júdea és benne Jeruzsálem a Római Birodalom egyik provinciája volt a császár által delegált helytartó, Pontius Pilatus felügyelete alatt. Északra a vegyesebb lakosságú Galilea azonban önálló királyság volt, nem a birodalom része, bár az uralkodó Heródes-dinasztia annyira függött Rómától, hogy önállóságát csak hűségével őrizhette meg, így ez meglehetősen névleges függetlenséget jelentett csak. A Jordán túlpartján (a mai Jordánia területén) lévő Tízváros tíz városa hellénisztikus jogokkal rendelkezett, és főként görögök lakták, a zsidók itt kisebbségben voltak, szinte gettókban éltek, nem véletlen, hogy az evangéliumok nagyarányú disznótartásról számolnak be – a zsidó többségű Júdeában ez elképzelhetetlen lett volna.

A helyzetet tovább árnyalja, hogy a zsidóság vallási, erkölcsi és közösségi életét az államhatároktól függetlenül a hetvenegy fős jeruzsálemi Szanhedrin irányította, amelynek e tekintetben jelentős autonómiát biztosított mind Róma, mind a Heródesek. A Szanhedrin hatalma a mózesi Törvényen (Tóra) alapult, amely kimondja, hogy e Törvény értelmezésének vitás kérdéseiben mindig a főpap és a legfelsőbb bíró szava dönt, és döntésüknek minden zsidó halálbüntetés terhe mellett engedelmességgel tartozik (Mózes 5. könyve 17. fejezet); e két vezetőt – és kettejük egységét – pedig további hatvankilenc neves írástudó, bíró, pap és vén segíti szavazatával e döntéseik meghozatalában (szintén mózesi példát követve ezzel).

Állam és egyház elválasztása nélkül

A korabeli zsidó viszonyok megértéséhez nélkülözhetetlen tudatosítanunk, hogy a Tóra egy olyan teokratikus államot ír elő a zsidóság számára, amelyben az állam és a vallás nincs és nem is lehet elválasztva egymástól, hiszen az isteni Törvény határozza meg az állami törvényeket is, és számos hitbeli, szellemi, erkölcsi tettet állami eszközökkel szankcionál, büntet vagy korlátoz. Ezért az ókori Izraelben minden hitbeli-spirituális felfogásnak politikai követelményei és következményei voltak, és viszont: minden politikai tevékenység vallási jelentőséggel is bírt. Amikor ezt a kort úgy tárgyalják modern történészek, hogy az egyik mozgalmat politikai vagy nemzeti jellegűnek titulálják, a másikat vallásinak, ez a mai viszonyok hibás, anakronisztikus visszavetítése. Valójában minden vallási mozgalom egyúttal politikai mozgalom is volt, és minden politikai mozgalom egyúttal vallási is.

Róma bizonyos mértékig kénytelen volt a zsidóság mózesi törvényeken alapuló életformáját tiszteletben tartani, hiszen ellenkező esetben a nép akár teljes kipusztulása árán is inkább a fegyveres harcot választotta volna hite védelmében a birodalom ellen. Hasonló helyzetben voltak Galileában a Heródesek is. 

Ez a kényes és érzékeny szituáció a rómaiak és a Szanhedrin által kialakított kompromisszumos megoldások ingatag és folyton módosuló rendszerével volt csak többé-kevésbé békésen fenntartható (bár így is állandó villongások, lázadozások, összetűzések jellemezték). A helyzetet csak súlyosbította, hogy részben emiatt, részben más okok miatt a Szanhedrin nemcsak két pártra szakadt (szadduceusok és farizeusok), majd még egyre (mert a farizeusokon belül is két irányzat volt, Hillél és Sámmáj hívei, akik között még fegyveres összecsapás is előfordult), hanem ráadásul az egész testület mélyen átitatódott korrupcióval, mondhatni a különböző irányzatok minimális együttműködési képességét szinte már csak a közös „mutyi” biztosította – ebbe természetesen a római hatalom is belefolyt. Erről a jelenségről egybehangzóan beszámol minden zsidó forrás: a Talmud, Flavius Josephus, a kumráni iratok és az Újszövetség. Így aztán – talmudi kifejezéssel – „két Tóra keletkezett”: a Szanhedrin maga sem tudott egységre jutni a mózesi parancsok törvényerejű értelmezésében.

„A nép, amely sötétségben lakik”

Galileában a Szanhedrin befolyása a távolság és a lakosság vegyesebb összetétele miatt jelentősen kisebb volt, és Róma hatása is csak a Heródesek – meglehetősen szervilis és készséges – közvetítésével valósult meg. A félig edomita, félig zsidó, és teljesen Rómában szocializálódott királyokat a zsidó lakosság joggal kezelte a legnagyobb gyanakvással. „Nagy” Heródes – akinek idejében Jézust már csecsemőkorában Egyiptomba kellett menekíteni – közismert volt súlyos hatalmi paranoiájáról, melynek következtében még saját fiai megölésétől sem riadt vissza, nem véletlenül jegyezte meg róla a római császár: „Inkább lennék Heródes disznaja, mint a fia” – részleges zsidó vallásossága és a Szentírásba vetett sajátos, rettegő hite miatt a disznók talán tényleg nagyobb biztonságban voltak tőle, mint az emberek.

Heródessel kapcsolatban ritkán említik, hogy a jeruzsálemi Templom újjáépítésére irányuló hatalmas és valóban gyönyörű épületet eredményező erőfeszítései mögött minden bizonnyal messiási ambíciók is húzódtak, hiszen a Szentély mindenkori építését kizárólag Dávid leszármazottai, vagyis a messiási vérvonal tagjai végezhetik. Maga Heródes biztosan nem gondolta, hogy ő lenne a Messiás – hiszen amikor a Messiás megszületésének csak lehetősége is felmerül, azonnal megölet Betlehem környékén minden fiúgyermeket, meglepően erős, ám teljesen paranoid hitet mutatva a prófétai jövendölésekben –, azonban a nép köreiben a templomépítkezéssel azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy ő a kiválasztott. Egyes zsidó történészek feltételezik, hogy a csak az evangéliumokban szereplő „Heródes-pártiak” egy olyan vallási-politikai irányzat volt, amelynek hívei a Heródesek messiási küldetését sugalmazták a nép között. Pontosabban nem irányzat, inkább felbérelt ügynökök, hiszen Josephus is beszámol arról, hogy a Heródesek úgy telerakták a társadalmat besúgókkal, hogy azt – modern hasonlattal élve – még a Kádár-rendszer is megirigyelhette volna. Nem véletlenül nevezte a valóban dávidi, királyi származású Jézus a következő Heródest egyszerűen rókának, majd tagadta meg később a puszta válaszadást is annak kérdéseire – hiszen a Heródes-ház illegitimitása nyilvánvaló volt a Szentírást komolyan vevő zsidók között.

Még több Tóra keletkezett

A Szanhedrinben egymással viaskodó szadduceusok és farizeusok vallási és politikai irányzatain kívül azonban akkoriban a zsidó társadalom számos további, egymással gyakran fegyveres összetűzéseket is kirobbantó mozgalomra szakadozott.

A kumráni közösség már az i. e. 160-as években radikálisan kiszakadt a zsidó társadalomból, mivel főpapi származású vezetői nem fogadták el a Templomban regnáló főpapi családok legitimitását szellemi-erkölcsi érvek alapján. Felfogásuk szerint a Messiás bármelyik pillanatban megérkezhetett, hogy természetfölötti erők mozgósításával fegyveres háborút indítson a birodalom ellen, majd hódító háborúkkal elfoglalva az egész földet, elhozza a Törvény uralmát az egész emberiség számára. A kumrániak ezért egész életüket a Messiás seregében való katonáskodásra készüléssel töltötték. Mivel ez a harc isteni csodákat is igényel, a Törvény erkölcsi, rituális és tisztasági parancsainak lehető legszigorúbb értelmezését választották, közösségük drákói katonai fegyelmezettségben élt, és szüntelenül az Írásokat tanulmányozták. A Templommal, a Szanhedrinnel és az átlagos zsidó társadalmi élettel azonban szinte semmi közösséget nem vállaltak, a Szanhedrint alkotó szadduceusokat és farizeusokat annyira a „pokol fiainak” tartották, hogy még a nekik való igehirdetést és tanítást is tiltották szabályzatukban, nehogy ez által módjuk legyen a gyehenna büntetését elkerülni (ez a gondolat talán megjelenik Keresztelő János szavaiban is, aki ugyan nem volt kumráni, de elképzelhető, hogy közöttük – „a sivatagban” – nevelkedett föl). Ők nem húzták ki a kútba esett állatot szombaton, de még az embert is csak nagyon megfontoltan – a farizeusoknál is jóval szigorúbban értelmezték a Tórát. Hittek a Szent Szellemben (Szentlélekben), és erősen igényelték is, törekedtek a csodás gyógyulások, próféciák és más természetfeletti megnyilvánulások gyakorlására is. Magukat „a világosság fiainak” szerették nevezni, egyes történészek szerint rájuk utalhat Jézus e mondata: „A világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.” Ha tényleg rájuk gondolt, akkor ez egyben kritikus megjegyzés is lehetett. Maga Jézus elvegyült a társadalomban, becsülte a Templomot, kritizálta ugyan a Szanhedrint és annak tagjait, de döntéseiket figyelembe vette, a tisztátalanoktól nem határolta el magát, együtt evett bűnösökkel, paráznákkal és vámszedőkkel – általánosságban egy erkölcsös, de emberbarát és életigenlő ember volt, a rossz nyelvek szerint „falánk és részeges, a bűnösök barátja”.

A zelóták („féltékenyek”) különböző – gyakran egymással is háborúba keveredő – csoportjai a vallási-politikai radikalizmusnak egy másik, legalább ennyire szélsőséges útját választották. Ők is meg voltak győződve arról, hogy a Messiás eljövetele, a birodalom pusztulása és az Isten világuralma küszöbön áll, sőt egyes csoportjaik saját vezetőiket általában a Messiásnak is tekintették. Sajátos bibliaértelmezésük lényege abban állt, hogy azt tanították: nem elég passzívan várni az isteni beavatkozást, hanem a Róma elleni fegyveres harcot el kell kezdeni, még mielőtt a Messiás fellépne, és Isten beavatkozna, mert ez az erkölcsileg kötelező „hitbeli kilépés” fogja arra indítani a Mindenhatót, hogy „kénytelen legyen” szeretett népe védelme érdekében a rómaiak rettenetes túlerejével szemben csodákat cselekedni. A „vég kikényszerítésének” ez a teológiája a római katonaság és a bűnös zsidók elleni fegyveres merényletekben és terrorcselekményekben öltött konkrétan testet, amelyek persze mindig véres megtorlásokhoz vezettek a római légiók részéről. Mígnem aztán a zelóta erőfeszítéseknek köszönhetően i. sz. 66-ban sikerült az egész országot belerántani a háborúba – amely Jeruzsálem elvesztéséhez, a Templom pusztulásához, a Szentföld elvesztéséhez és kétezer év szétszóratáshoz vezetett. Isten nem kényszeríthető – vonták le a rabbik végül a következtetést, és igyekeztek a népet a további zelótizmustól visszatartani.

Nemrég újra felelevenedett az a – vallástörténeti szakmában mintegy harminc éve már megcáfolt – nézet, miszerint Jézus maga is zelóta lett volna. Szerencsére a muszlim családi hátterű, iráni Reza Aslan maga is megjegyzi könyvében, hogy nem eldönteni kívánja ezt a kérdést, csak saját narratíváját mondja el – így érthető is, hogy nem történelmet, hanem kreatív írást tanít az egyetemen. Az iszlám valóban a zsidó-keresztény egyistenhitből leágazott és elszakadt zelóta eszme, amelynek szintén alaptanítása, hogy Isten világuralmát fegyveres erőszakkal kell megvalósítani a földön, és miután a zsidók és a keresztények e hivatást nem teljesítették, az arab népekre maradt a feladat; így Aslan vonzódása e Jézus-képhez érthető ugyan, de Jézus személyéhez nem vezet közelebb. A názáreti Jézus Krisztus alakja, tanítása és tettei egyik korabeli zsidó irányzattal sem azonosíthatók. A világtörténelem mindeddig vitathatatlanul legnagyobb hatású személyisége egészen eredeti ember volt. Sőt a szó legszorosabb értelmében: az Eredeti Ember.

Olvasson tovább: