Kereső toggle

Mit akar a Vatikán a Közel-Keleten?

A legnehezebb kő

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hangsúlyozottan kívülállóként, Latin-Amerikából érkezett egyházfőként tett új kezdeményezést a közel-keleti konfliktusban Ferenc pápa. A The Globalist című lap egyenesen az „első posztnyugati pápaként” írt az egyházfőről, aki májusi, Jordániában, a palesztin területeken és Izraelben tett útja során hívta meg Rómába Simon Peresz izraeli elnököt és Mahmúd Abbászt, a Palesztin Hatóság elnökét. A jelképes eseménytől senki nem várt konkrét eredményt – különösen, hogy két átmeneti vezetőről van szó: Peresz mandátuma napokon belül lejár, Abbásznak pedig már évekkel ezelőtt megszűnt a hivatalos megbízatása –, a nemzetközi sajtó mégis azt találgatta, hogy Ferenc tud-e „életet lehelni” a válságról válságra bukdácsoló izraeli–palesztin békefolyamatba. Az elmúlt száz év eseményei alapján azonban nem lehetetlen, hogy a Vatikán a jövőben aktív szereplőként igyekszik beavatkozni a térség, különösen Jeruzsálem sorsának alakításába.

Herzl Tivadar korán felismerte, hogy egy zsidó állam létrehozásához szüksége lesz a kor nagyhatalmainak támogatására is. Ennek megfelelően a Római Katolikus Egyházat is megkereste, hogy elmondhassa a pápának nagyszabású terveit. 1904-ben – nem sokkal halála előtt – találkozott X. Pius pápával, akinek elmondta, hogy mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy Jeruzsálemet és a szent helyeket mindenki számára szabadon hozzáférhetővé tegyék. Ennek ellenére X. Piusz közölte: „Nem, nem támogathatjuk ezt a mozgalmat. (…) A zsidók nem ismerték el a mi Urunkat, ezért mi sem ismerhetjük el a zsidó népet. (…) A zsidókat nem támogathatjuk abban a törekvésükben, hogy megszerezzék a szent helyeket.” (Cion pápája. Hetek, 2014. május 30.)

Herzl ekkor szembesült vele, hogy olyan teológiai konfliktus áll fenn a katolikus egyház és a zsidók között, ami mélyen áthatja a politikai döntéseket is, s mely ellen érvekkel nem lehet küzdeni. Az első világháború azonban átrendezte a geopolitikai helyzetet, Palesztina brit mandátumterület lett, ők pedig elkötelezték magukat amellett, hogy a zsidók nemzeti otthont létesíthessenek őseik földjén.

A „corpus separatum” terve

A második világháború megtörte ezt a lendületet, a figyelem a náci gépezetre irányult, az európai zsidók pedig a puszta létükért küzdöttek. XII. Pius pápa hallgatása a háború alatt máig megosztja a közvéleményt, az azonban kétségtelen, hogy a Vatikán a világégés alatt sem nézte jó szemmel a zsidók Palesztinába való beáramlását, s miközben Európában teljes erővel zajlott a zsidók kiirtása, addig 1943-ban A. G. Cicognani, a Szentszék washingtoni követe táviratot küldött Roosevelt elnök megbízottjának, amelyben kifejtette, hogy a Vatikán miért nem tudja támogatni a cionista bevándorlást Palesztina területére. „Igaz, hogy egykor Palesztinát a héber faj [Hebrew race] lakta, de a történelemben nincs olyan axióma, amely megalapozná, hogy egy népnek szükségszerűen abba az országba kellene visszatérnie, melyet 19 évszázaddal ezelőtt elhagyott (…) A katolikusokat világszerte felzaklatná, és a Szentszék is szomorúan fogadna, és méltán, egy ilyen lépést.”

A háború után a zsidó otthon megteremtése ismét a középpontba került, Nagy-Britannia pedig szabadulni akart a tűzfészektől, ezért Palesztina sorsát az ENSZ elé utalta. 1947-ben elfogadták a határozatot, mely szerint egy független arab és egy független zsidó államot kell mihamarabb létrehozni, Jeruzsálemet és környékét pedig corpus separatumként ENSZ-gyámság alá helyezik.

A Vatikán hallgatólagosan belenyugodott, Izrael pedig elfogadta a döntést, és el is kezdte az állam megszervezését. Azonban az arab országok semmisnek nyilvánították a felosztást, és 1948 májusában hadat üzentek a frissen kikiáltott Izrael Államnak. Ez a komoly feszültség már XII. Piust is megszólalásra késztette, aki pápai enciklikában fejtette ki álláspontját. Bár igyekezett pártatlan maradni, de végig a Palesztina kifejezést használta, Izrael Államot meg sem említette, noha azt már mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió elismerte. A pápa fontosnak tartotta, hogy felhívja a figyelmet a palesztinok jogaira, de a zsidók jogairól teljesen elfeledkezett. Azonban a legfontosabb kérése mégis az volt, hogy a felek tegyék lehetővé, hogy Jeruzsálem és környéke nemzetközi státusát meg tudják valósítani a szent helyek védelmének mihamarabbi biztosítására.

Az arab–izraeli konfliktus hozadéka a palesztin menekültek kérdése, mely a mai napig vitapont a felek között. 1949-ben már olyan nagy port vert fel az ügy, hogy a pápa egy újabb enciklika keretében figyelmeztetett a menekültek nyomorúságára és az emberi szenvedésre, és egyúttal felszólította a feleket, hogy mihamarabb tegyék lehetővé Jeruzsálem és környéke nemzetközi státusának kialakítását. Ez év decemberében az ENSZ újabb határozatban erősítette meg, hogy létre kell hozni a nemzetközi gyámságot, ám a politikai erőviszonyok megváltoztak, és Izrael többé nem kívánta átengedni a megszerzett területek fölötti irányítást, annál is inkább, mivel saját törvényeiben széles körű jogokat és biztonsági garanciákat épített be a szent helyek szabad látogatása érdekében. Ezek után úgy tűnt, hogy végleg elhal ez a javaslat.

XII. Piust XXIII. János követte a pápai trónon, aki sokkal barátibb hangnemet ütött meg a zsidókkal szemben, és felismerve az „idők jeleit”, friss levegőt kívánt beengedni a Vatikán falai közé. Ezért 1964-ben összehívta a 20. század egyik meghatározó eseményének tartott II. vatikáni zsinatot, mely arra volt hivatott, hogy megreformálja a katolikus egyház egyes tanait. A pápa korai halála miatt a zsinat levezénylése utódjára, VI. Pálra hárult, aki folytatta elődje munkáját. A termékeny zsinat legrövidebb dokumentuma mégis az egyik legjelentősebb változást hozta. A Nostra Aetate új szemléletet hozott a nem katolikus vallások felé, egyfajta hidat építve többek között a zsidó valláshoz is.

Bár megkezdődött az enyhülés, a zsinat nem szakított a helyettesítési teológiával, melynek értelmében a zsidók lehetnek szeretett testvérek, de a Szentföldhöz való joguk immáron az egyházat illeti. Ennek ellenére 1967-re Izrael – amely örök, oszthatatlan fővárosának nyilvánította az ősi Jeruzsálemet – már szinte minden szent hely fölött diszponált, és védte is azokat, míg a Vatikán továbbra is a corpus separatum pártján állt. VI. Pál azonban folytatta a zsinaton elkezdett közeledést, többek között ellátogatott egy zsinagógába, ahol kifejtette véleményét, miszerint a zsidóknak is joguk van egy saját nemzeti otthonhoz a nemzetközi jog alapján.

Jeruzsálem: egy város, három követelés

A kilencvenes évekre Izrael politikai státusa tovább erősödött, egyre több állam lépett vele hivatalos diplomáciai kapcsolatba. A Szentszék számára is kínossá kezdett válni a helyzet, így 1993 de-cemberében a Vatikán egy alapszerződés aláírásával végre elismerte Izrael Állam létezését. Az együttműködési szándéknyilatkozatban Izrael vállalta, hogy garantálja a szent helyek szabad látogatását, a Szentszék pedig vállalta, hogy tartózkodni fog Izrael politikai konfliktusainak minősítésétől, beleértve a vitatott területek körüli konfliktusokat is.

A szerződést aláíró II. János Pál pápa később is mindent megtett a zsidókkal való megbékélés érdekében. Járt Auschwitzban, ahol elítélte a holokausztot, elismerte, hogy bizonyos katolikus tanítások hozzájárultak a történelem során kialakult antiszemitizmushoz, sőt bűnbánatra szólította fel híveit emiatt. Eközben nagy erőkkel dolgozott azon, hogy az arab oldallal is jó kapcsolatot ápoljon, már csak az arab országok területén élő nagyszámú keresztény közösség miatt is. 1994-ben hivatalosan diplomáciai kapcsolatba léptek az országgal még nem is rendelkező PFSZ-szel, majd 2000-ben létrejött egy megállapodás közöttük, mely a vallási rendek biztonságát garantálta a palesztin autonómia területén.

2005-ben XVI. Benedek lett az új pápa, aki bár sok gesztust tett a zsidóság felé, megítélése mégis kettős, mivel számos esetben elfeledkezett arról, hogy elítélje a palesztin merénylőket, miközben minden más terrorcselekményt szinte rögtön elmarasztalt. 2009-ben ellátogatott Izraelbe, ahol lerótta tiszteletét a holokauszt áldozatai előtt a Jad Vasem emlékhelyen. A 2010-ben tartott püspöki szinódus azonban nyíltan az arab propaganda fórumává vált. A résztvevők felszólították Izraelt, hogy szüntesse meg az arab területek megszállását, a közel-keleti keresztények szenvedéséért pedig az izraelieket tették felelőssé.

I. Ferenc pápa a megbékélés jegyében zarándokolt idén májusban a Szentföldre, ám politikától mentesre tervezett útja súlyos politikai üzenetet hordozott. A keresztények védelme érdekében erősen sürgette a felek közti megbékélést, elfogadhatatlannak nevezve a fennálló helyzetet. Úgy tűnik, a Vatikán is részt kíván venni a palesztin állam megszületésében, ezért a megbékélés jegyében a békéért való közös imára hívta a feleket, noha alapvető kérdésekről nem sikerült eddig megegyezniük, a PFSZ pedig immáron szövetséges viszonyban áll azzal a Hamasszal, amely Izrael Állam megszüntetésére törekszik, és nyíltan a terrorizmust támogatja. Így valóban történelmi volt a közös ima: palesztinok, izraeliek és keresztények együtt, miközben ugyanazon szavak mögött más-más célok húzódnak. Izrael békét és biztonságot akar, a Vatikán a szent helyeket, a palesztinok pedig önálló államot Izrael területén – és mindhárman Jeruzsálemet. Ötven évvel a II. vatikáni zsinat után van még miért imádkozniuk.

Olvasson tovább: