Kereső toggle

Hitehagyott „hitújítók”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az európai fiatalok között az ismét divatos szubkultúra képviselői ellene mennek minden főáramú társadalmi folyamatnak, így a divatban, a művészetben és a zenei kultúrában is külön világot képviselnek. Bármekkora paradoxon, léteznek keresztény hipszterek is. Ők azt állítják magukról, hogy kiábrándultak a „fundamentalista” egyházi életből és rendhagyó módon, mondhatni külső szemlélőként kívánják megélni a hitüket. Ez a gyakorlatilag aposztata életforma immár nem csak a tengerentúlon jelent kihívást az ébredési mozgalmak második, harmadik generációs keresztény fiataljai számára.

A hipszter jelenség a második világháború utáni kollektív kiábrándultság időszakára nyúlik vissza. A kifejezést ekkor akasztották azokra a fehér fiatalokra, akik nem törődve az általánosan elterjedt rasszizmussal, utánozni kezdték kedvenc fekete jazz-zenészeiket. Kiálltak értük, majd tüntetőleg elkezdtek ugyanúgy öltözködni, átvették az afro-szlenget, önként vállalták a csóróságot, nagyüzemben műveltek polgárpukkasztó dolgokat, valamint alámerültek a drogfogyasztásba és a szexuális devianciákba.

A manapság reneszánszát élő, elsősorban nagyvárosi fiatalokat vonzó stílus idomult a kor kihívásaihoz. A kortárs hipszterek politikai nézetei között szerepel a világbéke, a szólásszabadság és a vallásszabadság. Rendkívül kreatívak, tisztelik a művészeket, mellesleg ők is művész lelkületűek. Vagánynak tartják, ha valaki rettentően intelligens, szeretnek tanulni. Sokan neo-dandyzmusnak (előkelő, fölényes, cselekedeteiben merész 19. század végi világfi) nevezik a „hipszterséget”. Szeretnek verseket, regényeket olvasni és írni. Előszeretettel fogyasztják a filozófiai műveket, azokon gondolkoznak, vitatkoznak. Kozmopolita városokban élnek, mint például New York, Chicago vagy San Francisco. 

Ez az életstílus a 2000-es évektől vált divatirányzattá, olyan betelepült fiatalok jóvoltából, akik elsősorban külsőségeikkel hívták fel magukra környezetük figyelmét: turkálóból válogatott, divatjamúlt, vagy „előre elhasznált”, mégis jól összeválogatott ruhaneműk, retro táska, felmosórongy-frizura, bajusz vagy szakáll, platformcipő, fekete keretes szemüveg, európai cigi. Zenei világuk kifinomult, nem tartoznak speciális irányzatokhoz, mostanában előnyben részesítik az „indie” muzsikát, amely a rockhoz közeli zenei stílusokat ötvözi. „Menőnek” tartják, ha olyan előadókat ismernek, akiket kevesen hallgatnak. Szeretik a retro dolgokat, mint például az írógépet, a bakelitlemez-lejátszót, a zsebórát. Jártasak a gasztronómiában, nagyon szeretnek fotózni, odafigyelnek a környezetükre, a természetre. Bicikliznek, longboardoznak, és olykor motoroznak. Világjárók, kíváncsiak mindenre. Rendszeresen használják a háromszöget jelképként, ami egyesek szerint a Bermuda-háromszöghöz vagy a fekete mágiához köti őket, míg mások a Szentháromságot látják benne. 2009 óta a TIME magazin is foglalkozik velük, mint létező és gyarapodó társadalmi jelenséggel.

Elég menő-e a kereszténység?

A 2000-es évek második felétől a hipszter stílus és életszemlélet egyre nagyobb teret hódít az angolszász világ gyülekezeteiben. A „keresztény hipszterek” túllépnek a felekezeti korlátokon, nem érdekli őket, hogy a tanok, prédikációk katolikus, protestáns vagy evangéliumi jellegűek, hiszen ők – miként világi példaképeik – az egyházban is szembe mennek a főárammal: ami tetszik, megtartják, ami pedig kényelmetlenül érinti őket, azt mérhetetlen cinizmussal elvetik (például jellemző cikk egyik kedvenc portáljukról: Kilenc nevetséges mód, ahogy a vallásos keresztények megpróbálják kiirtani a maszturbálást a gyülekezetből).

Honnan tudhatjuk, hogy ki tekint magára keresztény hipszterként? Ebben nyújt segítséget az Are You a Christian Hipster? címet viselő internetes kérdőív, melyben először a hit és a keresztény morál alapjaira vonatkozó irányított kérdéseket olvashatunk, majd olyan emberekre vonatkozóakat, akik már sok mindent elértek hívő életük során, vagy éppen ellenkezőleg, szégyent hoztak a kereszténységre. Ha ezzel megvagyunk, jönnek azok a kérdések, hogy: milyen cigarettát szívsz; Jézus milyen sört inna, ha itt lenne a Földön; milyen filmről beszélnél Jézussal, ha visszajönne; hogyan rendeznéd be a gyülekezeti házat; hogyan képzeled el a végidőket, és így tovább. Aki a „fundamentalista” keresztény erkölcsi normák mentén tölti ki az abortuszra és a pacifizmusra vonatkozó rubrikákat, azzal kénytelen szembesülni, hogy bizony nem lehet belőle hipszter keresztény. Ha viszont támogatja az elvtelen világbékét, az abortuszt és a melegek jogait, IKEA bútorokkal rendezné be a gyülekezetet, kigúnyolja Pat Robertsont, sörözne Jézussal egy szál cigi mellett, és ráadásul még katolikus teológiát is olvas, akkor az elérhető 120 pontból legalább 87-et bezsebelhet.

Arról, hogy vajon mi vezette idáig a többségében keresztény közösségekben felcseperedett fiatalokat, egy 2010-ben megjelent könyvben olvashatunk, melynek címe: Hipster Christianity: When Church and Cool Collide (Hipszter kereszténység: Amikor az egyház és menőség ütközik). Az író szerint a könyv azt a kérdést feszegeti, hogy „képes-e egy kicsit lazább lenni az egyház, vagy ténylegesen lazábbnak kellene-e lennie, vagy talán már fel is van lazulva”.

A gyermekként és tinédzserként még hívő fiatalok elidegenedésének folyamatát egy hatásos élménybeszámolóval illusztrálja a könyv: egy baptista gyülekezetbe járó fiatal saját, Istentől való elszakadásának történetét meséli el. A mesélő, bevallása szerint egészen kicsi kora óta őszinte kapcsolatot ápolt Istennel, sokat imádkozott és nem csak a pokoltól való félelem miatt követte Jézust. Azonban mindig volt egy alapvető problémája: a többi gyerek előtt nem merte felvállalni a hitét, mert az nem volt menő, ő maga pedig nem tudott a világi mérce szerint vagány lenni, hiszen a két értékrend alapjaiban tér el egymástól. Emberünk köztes megoldást választott: amikor nagymamájánál volt, titokban bepótolta az otthon kihagyott népszerű sorozatokat, szappanoperákat, így ő is lépést tudott tartani a többi sráccal a suliban. Bár sokszor olyan műsorokat nézett, amelyekről tudta, hogy nem volna szabad, hiszen „pikáns” és közönséges jelenetekkel voltak megtűzdelve – ráadásul azokat ő maga is undorítónak találta – nem volt mit tenni: „ezek voltak a menő műsorok és kész”.

Belső meghasonlását tovább mélyítette, hogy elképesztő bibliaismerete miatt, kettős életvitele ellenére sztárnak számított a vasárnapi iskolában, miközben továbbra sem érezte magát „cool”-nak. Számára a’90-es években megjelent népszerű, keresztény rock zenekarok hozták el a felszabadulást. A DC Talk, az Audio Adrenaline és a hozzájuk hasonló együttesek hamar berobbantak a köztudatba, és ami a legfontosabb, hogy ezek a bandák már menőnek számítottak a világi fiatalok köreiben is. Több Grammy-díjat is bezsebeltek, a MusicTV sorra játszotta a klipjeiket. A baptista fiú számára hihetetlennek tűnt ez az időszak, hiszen a hívő fiatalok számára korábban elérhetetlen cél kezdett megvalósulni szemei előtt, ráadásul „a kereszténység paraméterein belül”. „Legálisan voltunk menők anélkül, hogy ittunk, cigiztünk, vagy éppen káromkodtunk volna” – meséli, hozzátéve, hogy miután mindenki ezeket a zenekarokat kezdte hallgatni, többé már nem volt ciki a kereszténység, sőt ez lett a fő irányzat. Az iskolában addig bujkáló hívők egy csapásra bátran kiálltak hitük mellett és a diákok tömegeit vonzották a keresztény klubok. Ez okozta azonban a következő meghasonlást a történet főhősének: ahogy az lenni szokott, ami menő, azt mindenki követi, s így a DJ-k és a parti-lányok egy idő után állandó résztvevői lettek a mozgalom rendezvényeinek.

Innentől már csak egy lépés volt a gyülekezetek megreformálása. Az addig orgonával kísért közös éneklést felváltották az elektromos hangszerek és rádiómikrofonos összejövetelek. Felhígult a gyülekezet összetétele, rendszeres látogatók lettek azok is, akik csak a tömeggel sodródtak be az egyházba, de a hit dolgaihoz nem sok közük volt. „Sokan úgy kezdtek öltözködni, mintha egy medencés partira jöttek volna. A gyülekezet szórakoztatóiparrá vált, és azok az emberek, akikről úgy gondoltam, hogy a világ legrosszabb bűnösei, nagy népszerűségnek örvendtek az egyházban. Klassz, ha az emberek önszántukból járnak gyülekezetbe, de mitől vált ez olyan vonzóvá hirtelen? Ez volt, ami engem megzavart” – vallja be a meghasonlott fiatal, aki később egy keresztény magazin (Relevant) újságírója lett, még nagyobb betekintést nyerve így a bibliai hittel rendelkező keresztények és az „elhipszteresedő” gyülekezeti látogatók közötti feszültségekbe. A sztori végén tudjuk csak meg, hogy a fiatal, akiről a fenti elbeszélés szól, maga a könyv szerzője, Brett McCracken.

Olvasson tovább: