Kereső toggle

Saron harcai

Egyszer a királyok is elmennek…

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Izraelben, ahol a politika csúcsain is szívesen használják a beceneveket, mindenki Áriknak nevezte. Hívei, rajongói ezt nem akármilyen szókapcsolattal toldották meg: Árik, a király. S ha folytatjuk az uralkodói szóhasználatot, pályáját egyaránt jellemezték dicsőséges trónra lépések és keserves trónfosztások, magánéletében pedig a felhőtlen boldogság, valamint a szörnyű tragédiák időszakai váltották egymást. De Ariel Saron mindenképpen a közel-keleti válságtérség meghatározó, történelmi formátumú személyiségei között volt.

A Tel Avivhoz közeli Kfar Malal kibucban született 1928. február 26-án, az akkori brit fennhatóságú, palesztin mandátumterületen. Szülei a mai Lengyelország területéről alijáztak, nagyanyja, a híres Scheinermann mama bábaasszonyként ott olyan tekintélyre tett szert, hogy külön őt kérték fel közreműködésre egy másik későbbi miniszterelnök, Menachem Begin világra jöttekor.

Saron tizennégy éves, amikor csatlakozik a váltakozó legalitással működő, önvédelmi Haganához, s attól kezdve közösségének, reménybeli független hazájának biztonságát tekinti életcéljául. Ez a kiképzés teszi lehetővé, hogy az 1948–49-es függetlenségi háborút szakaszparancsnokként kezdje, majd az egyik legeredményesebb felderítő tisztként fejezze be. Utána történelmi és orientalisztikai tanulmányokat folytat a jeruzsálemi Héber Egyetemen, majd 1953-ban vissza a hadseregbe: annak a 101-es különleges kommandóalakulatnak a parancsnoka, amely a palesztin szabadcsapatok merényleteit torolja meg, ha kell, Jordániában is.

A második, 1956 őszén zajló arab–izraeli háborúban ejtőernyős dandárt irányít a szuezi fronton, kitűnik gyors döntéseivel, vakmerő akcióival. Tanul és tanít, elvégzi a Camberley-i Vezérkari Akadémiát Angliában, utána hazájában rábízzák a hadseregben folyó kiképző tevékenységet. Az 1967-es háborúban több dandárt is irányít, azután súlyos törés következik. 1973 nyarán mindenki őt várja a vezérkari főnök megüresedett pozíciójába, de a politikai alkuk következtében a tisztséget Elazar tábornok nyeri el. Saron szerint érdemtelenül, s annyira megsértődik, hogy kiválik a hadseregből.

De amikor ugyanennek az évnek októberében a jom kippuri összehangolt arab támadás és a sikeres egyiptomi előretörés nyomán Izrael komoly veszélybe kerül, azonnal cselekszik. Senkivel sem egyeztetve, autóstoppal siet a sínai frontra, amelynek, lemondása előtt, évekig a parancsnoka volt. (Hivatalos reaktiválása csak napokkal később történik meg.) Korábbi harcálláspontján rögtön heves vitába keveredik korábbi helyettesével, illetve újdonsült utódjával, Gonen tábornokkal: Saron támadni akar, Gonen védelemre rendezkedik be. A számos szemtanú előtt zajló vita végül személyeskedésbe torkollik, Saron maró gúnnyal teszi szóvá: Gonen legfeljebb azzal büszkélkedhet, hogy a legnépszerűbb izraeli női hetilap közönségszavazásán ő nyerte el az „ideális férj” címet.

Saronnak sikerül kierőszakolnia egy támadó akciót, de ez balul üt ki, húsz páncélosa odavész. Gonen azonnali hadbírósági intézkedést követel. Saron mégsem hátrál, ha úgy tetszik, emeli a tétet. Korábbi parancsnokként négy éven át formált egy tervet, amelynek célja a csatornán való átkelés-áttörés, végső soron a Kairóba vezető út lehetséges megnyitása volt. (Az előkészületek alaposságára jellemző, hogy a csatornánál vörös téglák jelezték, melyik páncélosnak hol kell majd parkolnia…)

A háború tizedik napján, október 15-én az egyiptomi elit erők átkelnek a csatornán, hogy újabb támadást indítsanak, több mint százezer emberrel és csaknem ezer páncélossal. Ekkor kerül megvalósításra a Saron-terv. A Keserű-tavaknál, ahol kiszélesül a csatorna a természetes vizekhez csatlakozva (s ahol senki nem várt ellentámadást), a korábban az araboktól zsákmányolt úszó páncélosokkal, egyiptomi uniformisba öltöztetett izraeli személyzettel, a közömbös szövegeket kizárólag arabul kommunikálva egymással, egy harminc páncélosból álló előőrs áttör „Afrika földjére”. 24 kilométer mély hídfőt alakítanak ki, s nemsokára ejtőernyősök követik őket. Gyorsan és óriási erőkkel kezdődik meg ezután az egyiptomi elit csapatok bekerítése. Rövidesen mintegy ezer-ezer páncélos vonul fel a két oldalon. (Csak összehasonlításképpen: El Alameinnél, az addigi legnagyobb sivatagi összecsapásban 1600 brit, olasz és német harckocsi vett részt.)

Saron katonai zsenialitása abban is megnyilvánult, hogy a front szomszédságában jó előre javítóműhelyeket szervezett, az ország legjobb szakembereinek bevonásával. A könnyebben sérült hadieszközöket szinte órák alatt helyrehozták, míg az egyiptomi technika ott maradt az út mellett. Rövidesen a bevethető izraeli harckocsik száma már háromszázzal felülmúlta a másik oldalon levőket.

Az igazi meglepetés ezután következett: másnap, október 16-án Szadat egyiptomi elnök először hagyja el bunkerét, s nyitott gépkocsin, a tömeg triumfálásától kísérve a parlamentbe hajtat, ahol beszédet mond. Izraelben feszülten figyelnek, de Szadat egy szót sem ejt a csatornán történt átkelésről, a kibontakozó, nagy csatáról. A magyarázat szinte hihetetlennek tűnhet: az elnök semmit sem tudott erről. Megjelenik egy szűkszavú izraeli bejelentés: „Csapataink a csatorna afrikai partján is tevékenykednek”, majd, nem kevés késéssel, közzéteszik a 36-os egyiptomi hadijelentést: hét izraeli tank áthatolt, hármat megsemmisítettek, négyet körülzártak. Valójában ekkor már 200 izraeli páncélos és nyolcezer katona volt ott, akár Kairó felé vonulhattak volna, de ennek lehetséges következményeitől még Saron is tartott… Izrael, minden valószínűség szerint, végül mindenképp győzött volna a negyedik háborúban is, de Saron akciója lerövidítette a harcokat, csökkentette a veszteségeket, s ismét magasra emelte a hadsereg presztízsét.

Mindez érthetővé teszi, hogy a háború után, amikor Saron – Begin kérésére – csatlakozott az alakuló Likud pártszövetséghez, majd annak képviselője, s a választási győzelem után kormánytagja lett, miért indult el, szinte üstökösként, a politikai pályán is. Elképzeléseihez azonban itt sem lett hűtlen, amikor a semlegesnek tűnő földművelési tárcát vállalta, ahol legnagyobb figyelmét a ciszjordániai telepek bővítésére fordította, később pedig, lakásügyi miniszterként, 144 ezer lakás építésével segítette elő a volt Szovjetunió területéről zajló növekvő bevándorlást.

Előbb azonban elérte régi célját, és 1981-ben végre hivatalosan is védelmi miniszter lett, de megint egyfajta bukás következett. A következő esztendőben kierőszakolta a libanoni  behatolást, ami katonai szempontból sikerként könyvelhető el, de az a tény, hogy az izraeli erők voltaképpen tétlenül szemlélték a libanoni falangisták tömegmészárlását a szabrai és satilai palesztin menekült- táborokban, súlyos politikai-erkölcsi károkkal járt. Miután a rendkívüli Kahane-bizottság is megállapította a felelősséget, Saronnak le kellett mondania a védelmi tárcáról.

A Likudon belül nagy csaták kezdődnek, ki álljon Begin, majd Samir helyére. Saron és Netanjahu belső harcában az előbbi győz, s újabb ellentmondásos akció következik: 2000 őszén, több száz biztonsági ember kíséretében – a palesztinok szerint provokatív – látogatást tesz a jeruzsálemi Templom-hegyen, ami, legalábbis formailag, a második intifáda, a véres áldozatokkal és tömeggyilkos merényletekkel kísért palesztin felkelés okául szolgál. Azután hol fent, hol lent: 2001 februárjában 62 százalékos többséggel múlja felül Ehud Barakot a miniszterelnök-választáson. Újabb kritikus időszak: 2005-ben Saron elhatározza, hogy felszámolja a Gázai övezetben fekvő zsidó településeket. Az egyoldalú kivonulást végre is hajtják, a mintegy nyolcezer telepes ellenállása dacára lebuldózereztek házakat, iskolákat, sőt zsinagógát is. Ezzel támogatottsága megingott a Likudon belül, Netanjahu 52:48 arányban legyőzte, Saron azonban inkább szakított. Kivált, és megalakíttotta saját pártját, a Kadimát (Előre), ennek színeiben lett kormányfő.

2006 januárjában éri a második, végzetes agyvérzés. Kómába esett, amiből soha nem tért magához. Drámai összeomlásához a gázai izgalmak mellett minden bizonnyal egy súlyos magánéleti csalódás is hozzájárult. De kezdjük az elején: Saron és első, majd második felesége, ha egymás között voltak, mindvégig magyarul beszéltek. A hatgyermekes, brassói magyar–zsidó Zimmermann család lányai, miután Dél-Erdélyben túlélték a holokausztot, kivándoroltak Palesztinába. Gyöngyit (később Margalit néven szerepelt) Saron harci osztagába sorolták be, lángoló szerelem, házasság, s egy Gur nevű fiúcska tetőzte be kapcsolatukat.

Gyöngyi azonban fiatalon autóbaleset áldozata lett, Gur pedig tizenegy évesen elcsórta apja pisztolyát, s játék közben véletlenül agyonlőtte magát. Saron sógornőjét, Lilit kérte második feleségéül, de nem a zsidó hagyomány szerinti, időnkénti kompromisszumos illendőségből, hanem valódi érzései szerint. Két fiuk született: Omri és Gilad. Mikor második feleségét 2000-ben elvitte a gyógyíthatatlan betegség, fiai jelentették a családot és a nagy csalódást is számára. Omri, aki némi atyai hátszéllel képviselő lett, belekeveredett egy súlyos korrupciós botrányba Görögországban, és 2005 decemberében kilenchavi börtönre ítélték. A gázai utóharcok, majd fia elítélése alapvetően hozzájárulhatott Saron fizikai összeomlásához. A nyolcéves kóma idején időnként jelentkezett nála állítólagos agyi aktivitás (szemkontaktus, ujjmozgás), de a fertőzéseken, veseelégtelenségen végül a megtört szervezet nem volt képes úrrá lenni. Ariel Saron nevéhez méltóan oroszlánként küzdött életéért, de van, hogy ez sem elég…

Acélgalamb

A zsidó tradícióknak megfelelően alig 48 óra telt el Ariel Saron halálhírének bejelentése és a temetés között, ám így is számos országból érkeztek magas rangú küldöttségek Jeruzsálembe. Washingtonból Joe Biden alelnök érkezett egynapos villámlátogatásra, Nagy-Britanniát Tony Blair volt miniszterelnök, Németországot Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter, Oroszországot pedig Szergej Nariskin, a Duma elnöke képviselte. Kelet-Európából Csehország fejezte ki leglátványosabban szolidaritását Izraellel: Prágából Jirí Rusnok miniszterelnök utazott el Saron búcsúztatására. Magyarország – a szokott külpolitikai óvatossággal – az uniós átlagot belőve Fónagy János államtitkárt küldte Izraelbe. Az arab országokból senki nem vett részt a ceremónián.
„Mint minden történelmi léptékű vezetőt, Saront is egy fényes hajnalcsillag vezette egész életében. Úgy vélem, ez a csillag, amit soha nem veszített el szem elől, Izrael államának és a zsidó népnek a túlélése volt” – mondta Joe Biden a jeruzsálemi parlamentben. Az amerikai alelnök felidézte, hogy amikor fiatal szenátorként 30 évvel ezelőtt bemutatták Saronnak, azonnal megértette, hogy a tábornok-politikus miért érdemelte ki a „Buldózer” becenevet. Biden szerint Saron mindig határozott véleményt fogalmazott meg, akkor is, ha ezt mások vitatták.
Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök a zsidó nép és az izraeli hadsereg történelmének egyik legnagyobb tábornokaként emlékezett Saronra, aki Izrael alapító nemzedékének meghatározó személyisége volt, és aki egész életében az ország függetlenségéért harcolt. Ugyanehhez a nemzedékhez tartozik Simon Peresz államelnök is (aki azonban maga soha nem viselt uniformist, viszont még Saronnál is többször viselt kormányfői és miniszteri tisztséget). „Árik oroszlánként védelmezte ezt a földet” – mondta Peresz.
Az arab és palesztin vezetők ezzel szemben válogatott szidalmakkal búcsúztatták a volt izraeli miniszterelnököt. Mahmúd Abbász pártjának, a Fatahnak az egyik vezetője, Dzsibril Radzsub szerint „a világ szégyene”, hogy Saront nem állították háborús bűnösként nemzetközi bíróság elé „Jasszer Arafat meggyilkolása miatt”. A Hamasz „mészárosnak és keselyűnek” nevezte Saront, akinek a halála „nagy örömünnep a palesztin nép számára”. A Gázai övezetben és Ramallah-ban a szeptember 11-i merényletek utáni ünnepléshez hasonlóan most is édességet osztogattak az utcákon a halálhír bejelentése után.
Európában vegyes érzelmekkel búcsúztatták Ariel Saront. „Nem héja, de acélgalamb” – írta az olasz il Giornale, míg a La Stampa szerint Saron „a mészárlásoktól jutott el a béke álmáig”. A francia Le Monde „harcosként” írt a volt miniszterelnökről, a szociáldemokrata Le Nouvel Observateur értékelése alapján azonban „brutális, sokarcú, cinikus ember volt”, aki „veszélyes örökséget hagyott maga után”.
Saron örökségéről Izraelben is vita folyik, különösen a 2005 augusztusában végrehajtott egyoldalú gázai kivonulása kapcsán. Az izraeli telepes- mozgalom egyik szóvivője, David Rubin volt silói polgármester lapunknak nyilatkozva azt mondta, hogy Saron „Júdea és Szamaria felszabadított izraeli településeinek nagy építője és védelmezője volt. Sajnos miniszterelnökként azonban maga kezdte rombolni ezeket, amikor tízezer zsidó lakost űzött ki Gázából és otthonaikat elpusztította. Az építőként töltött éveinek emléke legyen áldás egész Izrael számára, az utolsó évei pedig szolgáljanak fontos tanulságul mindenki számára arról, hogy az ellenséggel való megbékélés nem hoz békét” – állítja Rubin.
Ennél élesebben fogalmazott Orit Struck, a nemzeti cionista Bait Jehudi párt Kneszet-képviselője, aki szerint Saron „tudta, hogyan kell harcolni a terrorizmus ellen, de ő maga szabadította rá a terrort az ország déli vidékeire”. Struck utóbb bocsánatot kért amiatt, hogy a Facebookon közzétett egyik üzenetében úgy vélte, Izrael „hálát adhat Istennek azért, hogy Saron kikerült a közéletből, mielőtt ugyanolyan tragédiát szabadított volna rá Júdea és Szamaria lakosaira, mint Gus Katif és más gázai zsidó települések lakóira”. A képviselőnő hangsúlyozta, hogy soha nem kívánta Saron halálát, csak a betegsége előtti utolsó évében tett politikai lépéseit bírálta.
A miniszterelnök halála kapcsán felidézték azt is, hogy 2005 augusztusában izraeli ultraortodox rabbik egy csoportja kabbalista szertartás keretében megátkozta Saront a gázai kivonulás miatt. A „pulsza dinura” („tűz ostora”) elnevezésű átokszeánszon a „pusztítás angyalait” idézték meg Ariel Saronra egy ciszjordániai temetőben. A vuduszertartásra emlékeztető rítus szervezője a Jerusalem Postnak 2005-ben elmondta, hogy abban bíznak, Saron meghal, vagy olyan végzetes szerencsétlenség éri, ami miatt nem tudja ellátni hivatalát. A szélsőséges átkozódás nagy felháborodást váltott ki Izraelben. (Morvay Péter)

Olvasson tovább: