Kereső toggle

Mikro-világháború Szíriában

Vallások és nagyhatalmak egymás ellen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világ egyik első számú Szíria-szakértője, Itamar Rabinovics azt állítja, hogy a három éve zajló véres polgárháború valójában korlátozott területen zajló világkonfliktus, amelyben a nagyhatalmak állnak szemben egymással. A diplomata, aki a kilencvenes években az izraeli delegációt vezette a Szíriával folytatott béketárgyalásokon, úgy látja, hogy a konfliktus gyökerei a Közel-Kelet újrafelosztásának idejére nyúlnak vissza. „Oroszország stratégiai, de vallási szempontból sem engedheti meg, hogy kiszoruljon a térségből, mert ezzel az iszlám kérdés kezelhetetlenné válna számára, és fel kellene adnia az ortodox egyház védelmét is a szent helyeken” – mondta lapunknak a nagykövet, aki jelenleg egy befolyásos háttérszervezet, a washingtoni Izrael Intézet vezetője. Az Itamar Rabinoviccsal készített rendkívüli interjú további részletei november 30-án, szombaton 16.00-tól az ATV-n.

Harmadik éve zajlik Szíriában a brutális polgárháború. 120 ezer embert meggyilkoltak, ennél is sokkal több a sérült, és milliók menekültek el az országból. Az ENSZ legutóbbi jelentése szerint közel tízmillió ember szorulna állandó segélyre az országban. Hogyan jutottunk idáig?

– Rettenetes emberi tragédia az, ami Szíriában zajlik, de rendkívül fontos a konfliktus geopolitikai jelentősége is. Szerencsétlen módon Szíria a regionális és nemzetközi érdekkonfliktusok középpontjába került. Nemcsak a szíriaiak ennek a háborúnak a szereplői, hanem a nagyhatalmak, valamint a térség jelentős erői, Szaúd-Arábia, az al-Kaida és más radikális iszlamista szervezetek is igyekeznek kihasználni a helyzetet. Ez nagyon hasonlít a spanyol polgárháborúra közvetlenül a második világháború előtt, ahol a későbbi főszereplők már szembekerültek egymással.

Legutóbbi könyvében azt állítja, hogy a szíriai konfliktus gyökerei jóval a modern állam megalakulása előtti időkre nyúlnak vissza. Arra utal ezzel, hogy nem egyedül Bassár el-Aszad és diktatúrája felelős a szenvedésekért?

– Természetesen, ha a közvetlen előzményeket nézzük, akkor nem lehet felmenteni őket. 2011 márciusában kezdődtek a békés tiltakozások, amelyeket nem annyira az arab tavasz, hanem az évek óta tartó aszály és a gazdasági válság robbantott ki. Aszad megpróbálhatott volna pozitív módon reagálni. Ha teljesít néhány pontot a tüntetők követeléseiből, szerintem le tudta volna csillapítani az indulatokat. Ehelyett azonban elnyomta és leverte a tüntetéseket. Ez volt tehát a közvetlen előzmény. De ha mélyebbre nyúlunk vissza, láthatjuk, hogy a szíriai állam már a megalakulásától fogva nagyon gyenge. Létrejötte sok szempontból mesterséges módon történt. A britek és a franciák az első világháború és az Ottomán Birodalom összeomlása után felosztották egymás között a Közel-Keletet. A határokat a birodalmi logika alapján húzták meg. Szíria, Libanon és Irak a történelmi elnevezésük ellenére valójában új államoknak tekinthetők.

A mai konfliktus, ahogy említette, farmerlázadással kezdődött, ma azonban úgy tűnik, hogy Szíriában mindenki mindenki ellen harcol. A rezsim az ellenzékkel szemben, a szunniták az alaviták ellen, az iszlamisták a keresztényekkel. Kinek a háborúja ez Ön szerint?

– Sajnálatos módon, ez a konfliktus már mindenkinek a háborúja. Szíria – szomszédaihoz, Irakhoz és Libanonhoz hasonlóan – nagyon sokszínű ország. A lakosság 60 százaléka szunnita arab, a többi 40 százalék alkotja a kisebbségeket. Közülük az alaviták a legjelentősebbek, akik a síita iszlám egyik szektája. Ők 12 százalékot tesznek ki, és többnyire az ország északnyugati, hegyes vidékén összpontosultak. Rajtuk kívül van még 10 százalék keresztény, 10 százalék kurd, akik szunniták, de nem arabok, valamint olyan kisebb csoportok, mint a drúzok vagy az izmaeliták. Ilyen országokban szükségszerű, hogy a politikai rendszer plurális jellegű legyen, mert csak így lehet minden csoportnak biztosítani egy szeletet a hatalomból. Ha azonban a többség elnyomja a kisebbséget, vagy mint Szíria esetében, a kisebbség elnyomja a többieket, akkor biztosak lehetünk, hogy a rendszer folyamatosan instabil lesz. Egy ilyen helyzet mágnesként vonzza a regionális vetélytársakat, Szaúd-Arábiát az egyik oldalon, az al-Kaidát a másikon, akik igyekeznek új helyeken megvetni a lábukat. Számukra kapóra jött, hogy harcba hívhatják a jó muszlimokat az eretnek alaviták ellen. Aztán ott vannak a nemzetközi hatalmak, az Egyesült Államok és Európa az egyik, Oroszország és Kína a másik oldalon. A végeredmény, ahogy ön is említette, egy olyan háború, ahol mindenki harcol mindenki ellen.

Azt állítja ezzel, hogy Szíria már nem is tekinthető önálló országnak?

– Talán még az. De ha szélesebb összefüggésben nézzük a helyzetet, nem Szíria az egyetlen olyan arab ország, amelyet a szétesés fenyeget. Beszéltünk már Irakról és Libanonról. Irakot ma az amerikai kivonulás utáni helyzetben a 60 százalékos síita többség vezeti, de itt is nagy számban élnek kisebbségek. A kurdoknak autonóm tartományuk van, ami szinte már független államnak tekinthető. A szunniták, akik korábban az ország vezetői voltak, most nagyon elégedetlenek, és a szíriai szunnitákban látják a természetes szövetségesüket. Libanonban többé-kevésbé plurális rendszer működik, néhány évtized óta itt van egyedül parlamenti demokrácia az arab világban. A nagy létszámú, de nem domináns síita közösség azonban Irán támogatásával a Hezbollah mozgalmon keresztül megszerezte magának az ország irányítását. Az állam kudarcát jelzi az is, ha egy mozgalom erősebb, mint a kormány. Líbia Kadhafi bukása után szintén nem működőképes ország, de Szíriával ellentétben a Közel-Kelet perifériáján helyezkedik el, és ezért az ott zajló események nem sok figyelmet kapnak. Igen, amikor az amerikai nagykövetet meggyilkolták, az felkerült a címlapokra, de ezenkívül az emberek nem sokat tudnak Líbiáról. Aztán ott van a stratégiai szempontból nagyon fontos helyen, Szaúd-Arábia közelében fekvő Jemen, ami szintén működésképtelen országnak tekinthető. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az egész arab világ az átalakulás küszöbén áll, amikor újrarajzolhatják a térképeket is.

Említette a spanyol polgárháború példáját, ahol mindkét oldalon nagyhatalmak harcoltak. Milyen párhuzam van még a két helyzet között?

– Nemcsak a globális nagyhatalmak, hanem az önkéntesek részvétele is jellemzője volt a spanyol polgárháborúnak. Az önkéntesek Amerikából és Európa különböző országaiból érkeztek, hogy elsősorban a köztársaságiak oldalán harcoljanak. Szíriában látjuk, hogy az Egyesült Államok, Nyugat-Európa, továbbá a Szíria Barátainak nevezett csoport a felkelőket támogatja, legalábbis szóban, miközben Oroszország, Irán és bizonyos mértékig Kína is az Aszad-rezsim oldalán áll.

A történelemből tudjuk, hogy a spanyol polgárháború szinte közvetlenül beletorkollott a második világháborúba. Ma is tartanunk kell attól, hogy a szíriai konfliktusból még rosszabb következik?

– Rosszabb is lehet, mert a konfliktus átterjedhet a szomszédos országokra, megrendítheti Jordánia stabilitását, amelyet már most is nagyon megterhel a közel egymilliós szíriai menekültáradat, miközben Irakból is folyamatosan érkeznek menekültek. Jordániában az arab tavasz nyomán nőtt az elégedetlenség az uralkodói párral szemben. Nem kezelhetetlen még a helyzet, de már megbillentette a kényes egyensúlyt az országban. A szíriai események közelről érintik Libanont és Irakot, sőt még Törökországot is, amely az egyik regionális hatalom a Közel-Keleten. Ha megnézzük Törökország összetételét, láthatjuk, hogy távolról sem egységes. Nagy kurd kisebbség él az országban, továbbá aleviták, akiket nem szabad összekeverni a szíriai alavitákkal, bár ők is síita vallási csoport. Még ebben az erős országban is érzékelhető a nyugtalanság a szíriai fenyegetés miatt.

A helyzet valószínűleg nem vezet egy átfogó regionális háborúhoz, de ha mégis, akkor annak súlyos nemzetközi következményei lennének. A nyár végén felmerült a lehetősége annak, hogy az Egyesült Államok bombázni fogja Szíriát. Oroszország mélyen ellenezte ezt a döntést. Diplomáciai csatornákon keresztül sikerült megelőzni a támadást, de nagyon közel voltunk egy súlyos összeütközéshez.

Milyen kimenetelei lehetnek ennek a konfliktusnak?

– Elvezethet egyrészt Szíria teljes körű felosztásához. Vagy folytatódhat a jelenlegi tragikus status quo, amelynek nem látszik a diplomáciai vagy katonai megoldása. A harcok folytatódásával tovább növekedhetnek az emberi szenvedések és az anyagi károk. Emlékezhetünk, hogy a nyolcvanas években Irak és Irán nyolc teljes éven át háborúzott egymással, miközben a nemzetközi közösséget nem foglalkoztatta az, hogy beavatkozzanak és véget vessenek a konfliktusnak. Nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy Szíriában hasonló helyzet alakul ki. Elképzelhető az is, hogy egyik vagy másik fél győz, de nem tudja az uralmát kiterjeszteni az egész országra, ami szintén az ország de facto felosztását eredményezheti. Tehát többféle forgatókönyv létezik, de ezek közül sajnos egyetlen olyan optimista változatot sem látok, amelyben Szíriát egy többé-kevésbé szabad kormányzat vezeti.

Egyrészről úgy látszik, hogy Putyin nagyon aktív és ambiciózus a szíriai válsággal kapcsolatban. Obama ugyanakkor sokkal tétovább, hogy az Egyesült Államok beavatkozzon-e vagy sem az eseményekbe. Mi az oka ennek a szembetűnő különbségnek?

– Két nagyon eltérő vezetőről van szó. Putyin programja az, hogy helyreállítsa Oroszországnak mint nagyhatalomnak vagy akár szuperhatalomnak a helyzetét. Az oroszok úgy látják, hogy erre most újra lehetőség van, és Putyin kész ezért kockáztatni. Obama alapvetően a közel-keleti konfliktusokból való kiutat keresi, és a figyelmét sokkal inkább leköti a csendes-óceáni és ázsiai térség. Obama a szíriai polgárháború kitörésétől kezdve nagyon kritikus volt Aszaddal szemben, de a gyakorlatban sohasem gondolta komolyan azt, hogy beavatkozik a konfliktusba. Amerika Afganisztánban és Irakban két nagyon költséges háborút vívott, amiből nem sok eredményt tudott felmutatni. Az Obama-kormányzat úgy látta, hogy ha beavatkozik Szíriában, és megbuktatja Aszadot, akkor a nyakába szakadhat a feladat, hogy rendet teremtsen a káoszban, ami még harmincezer katonát és dollármilliárdokat igényel. Egyszerűen nem érdekelte őket ez a lehetőség.

Miért olyan fontos a Közel-Kelet Putyin számára?

– Sajnos a Közel-Kelet mindenki számára fontos. Az egész világot érdekli a térség, mindenkinek van véleménye, mindenki be akar itt avatkozni, beleértve Oroszországot is. Ők először is közel vannak. A Szovjetunió idején, ha bármi fordulat történt a Közel-Keleten, a szokásos moszkvai álláspont az volt, hogy a „Szovjetunió nem lehet közömbös a déli határai mentén történő eseményekkel kapcsolatban”. Sok szempontból ma is ez a helyzet, beleértve a muszlim kérdést is. Oroszországnak megvan a maga iszlamista problémája, és a közel-keleti dzsihadista előretörés elérheti az orosz területeket, Csecsenföldet és Dagesztánt, de az ország belső részein is nagy iszlamista közösségek élnek. Miközben az orosz népesség csökken, a muszlimok születési aránya sokkal magasabb. Ez súlyos kérdés Oroszország számára. Ha kézben tartja az eseményeket a Közel-Keleten, akkor ezzel megelőzheti a probléma fokozódását. Az orosz hatalmi érdekek hagyományosan összefüggenek az ortodox egyház érdekeivel is, amely viszont erőteljesen jelen van a Szentföldön. Emellett Egyiptom és Szíria is nagyon fontos üzleti partnerei Moszkvának, az egyetlen megmaradt bázisai a szovjet befolyási idő-szaknak. A tartuszi hadikikötő közel fekszik az alavita területekhez, és az oroszok ragaszkodnak ehhez a bázishoz. Putyin mindenáron el akarja kerülni azt, hogy Szíria a nyugati érdekszférába kerüljön, és ezt igazi csapásként élné meg.

Olvasson tovább: