Kereső toggle

Az arab tavasztól – a szíriai rosszkedv teléig

Változnak az évszakok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A dél-szíriai Deraában, amelyet a várost körülvevő termékeny földek okán az ország éléskamrájának is neveznek, 2011. március 17-e is úgy kezdődött, akár a többi hétköznap. De estére minden felbolydult. A belvárosi házfalakon graffitik olvashatók, köztük kormányellenes feliratok. Az elkövetőket hamar elfogták, hatan voltak, tinédzserek, a legidősebb tizenöt, a legfiatalabb kilencéves. A rendőrség, az ilyenkor szokásos módszerekben nem nagyon válogatva, vallatni kezdte őket, nyilván a felnőtt „felbujtókat” keresték.

A szülők felhívására tiltakozó menet vonult a rendőr kapitányság épülete elé, a tüntetések folytatódtak, s a „Méltóság Péntekjén”, a következő ünnepnapon érték el a csúcspontot. Közbelépett az odavezényelt katonaság is, 41 halott maradt az utcaköveken, 22 civil és 19 egyenruhás. Miután a város továbbra is forrongott, áprilisban tíznapos, kegyetlen megtorlás következett, ennek a cenzurális intézkedések ellenére országszerte híre ment, szolidaritási mozgalom vette kezdetét.

Látszólag az történt, mint az arab tavasz megmozdulásai során, amikor egy szikra elegendőnek bizonyult a diktatúrák elleni felkelések kirobbanásához. Hiszen Tunéziában a huszonéves gyümölcsárus fiú önkéntes tűzhalála adta meg a jelet, miután egy rendőrnő(!) megalázta. Egyiptomban a fiatalok twitterező közössége szervezte meg a kairói Tahrír tér elfoglalását. Líbiában a szomszédokkal való együttérzést hangoztatták, majd a bonyolult törzsi és klánszövevények érvényesültek az eredetileg három egységből álló, s voltaképpen az olasz gyarmatosítás korában mesterségesen egyesített államban. Bahreinben síiták letartóztatása, Jemenben utcai tüntetések borzolták fel a kedélyeket, jóllehet ezekben az országokban az események nem juthattak el a végkifejletig. A részben szekuláris, részben iszlamista felkelők sokszor évtizedeken át uralkodó diktátorokat döntöttek meg. Ben Ali tunéziai elnök jobbnak látta az önkéntesnek tűnő távozást, külön repülőgépén 179 bőröndöt küldött Londonba, majd maga is odamenekült családjával. Mubarak visszautasította a szaúdi egérutat, nyilván nem akarta elhinni, hogy szeretett hadserege részben átállt, részben jóindulatú semlegességet mutatott a felkelők irányába, nem riadva vissza a „vezéráldozattól” sem. (Más kérdés, hogy Egyiptomban azóta sem jutottak nyugvópontra a dolgok.) Kadhafi sorsa közismert.

Az elemzők, a nemzetközi sajtó, a Közel-Keleten érdekelt külső hatalmak jó része kész volt az ítélettel: lám az arab tavasz átterjedt Damaszkuszra is. Nem így történt. Szíriában egy sajátos, véres polgárháború alakult ki. Hivatalos adatok nincsenek, a mértékadó becslések 110-130 ezer halálos áldozatról, több százezer sebesültről, nyolcmillió hazai földönfutóról és külföldre menekülőről szólnak, két és fél év alatt, a „békeidőben” huszonöt milliós területen.

Tehát nem egyszerűen palotai elitek állnak szemben az elégedetlenkedők tömegével, hanem polgárháborús frontok alakultak ki. Jóllehet egy miniszterelnök-helyettes, több magas kormánytisztviselő és katonai vezető is a másik oldalhoz csatlakozott, a hadsereg és az állami apparátus magja intakt maradt. A hadiszerencse is forgandó, az első másfél évben az Aszad-rezsimmel szembenállók kezében volt lényegében a kezdeményezés, az idei esztendő kezdete óta ez inkább a kormányerők sajátja. A lakosság többségét kitevő szunniták – hullámzó aktivitással és részvétellel – változást szeretnének, a harminc százalék körülire tartott kisebbségek (a síitizmus különleges leágazását jelentő alaviták, akik a hatalmat ténylegesen birtokolják, a kurdok s az egytizedet képező keresztények a jelenlegi hivatalos vezetést támogatják vagy vélik kisebbik rossznak) sarokba szorítva pedig, a szó szoros értelmében megmaradásukért, éle-tükért küzdenek. A felkelők helyzetét gyengíti, szinte lehetetlenné teszi, hogy tizennyolc szervezetre osztódtak, sokszor egymás ellen is harcolnak. (Minden hasonlat sántít, de annak idején, amerikai külügyminiszterként Kissinger panaszkodott arról, milyen nehéz az Európai Közösséggel tárgyalni, mert nincs egy telefon, amelynek végén felhívhatná „Mister Európát”. Nos, a „Mister Felkelőt” sem lehet felhívni, vagy csaknem hússzor kellene tárcsázni…)

Ráadásul ott vannak soraikban a szélsőséges terroristák. Az al-Kaida afféle kísérleti terepnek tekinti a polgárháborút, s állítólag 6-700 kaukázusi dzsihádista is megjelent a frontokon, ami nem utolsósorban az orosz magatartást is érthetővé teszi. Az ilyen beavatkozások még kegyetlenebbé formálják az összecsapásokat, a legritkább esetben ejtenek vagy tartanak élve hadifoglyokat, s természetesen nincsenek meg a feltételek a kompromisszumos tárgyalásokhoz sem.

De a regionális és nagyhatalmi magatartás sem követi az arab tavasz modelljét. A többi esetben is voltak eltérések, egyet nem értések, de még a líbiai légtérzár, vagyis a valóságos katonai beavatkozás esetében sem mutatkozott kibékíthetetlen konfrontáció az érdekelt külső erők között. A közvetlen környezetben Irán és a libanoni Hezbollah Aszadék fő támogatója, ha kell, pénz-paripa-fegyverrel. Ennek reakciójaként az öbölállamok a felkelők mellé álltak. A hírek szerint Katar (ahol a nemrégen történt uralkodóváltás is ebbe az irányba hat) viszi a prímet, de Szaúd-Arábia sem közömbös. Az Iránnal szembeni fellépés rövid távon közös érdekük, hiszen egy al-Kaida-előretörés vagy teljes káosz aligha lehet kedvező az olajállamoknak. Törökország mint reménybeli regionális vezető erő ugyancsak visszaszorítaná Iránt, de azért óvatosabb, álláspontját árnyalja, hogy tart a menekülők elviselhetetlen terhet jelentő százezreitől, s a szíriai kurdok önállósodási törekvése sem jelenti szíve csücskét.

Nem kevésbé bonyolult a nagyhatalmak állásfoglalása. Az Egyesült Államok s az EU több hatalma eleinte még egy katonai jellegű közbelépést, például a felkelők korszerű fegyverekkel való ellátását is a lehetőségek között tartotta számon. De a hevesség lelohadt, a realitás úrrá lett az ideológiákon, demokratikus ábrándokon. A visszavonulást az jelentette, hogy „vörös vonalként” a vegyi fegyverek alkalmazását emlegették – e fegyverek a hírek szerint főként Német- és Franciaországból érkeztek, természetesen jóval korábban. Azután – mintegy rendelésre – megjelentek az elborzasztó képek a szaringáz gyermekáldozatairól, de a „vörös vonalas” válaszakció mégis elmaradt. Aligha véletlenül. Voltak ugyan érvek amellett, hogy ilyen mennyiség csak a kormányerők kezében lehetett, a hordozó eszközök használata is erre utalt, viszont az Aszad-vezetésnek lehetett a legkisebb érdeke egy beavatkozás kiprovokálása. Ám az sem lehetetlen, hogy helyi parancsnokok meggondolatlanul cselekedtek. Mások felvetették, hogy esetleg a felkelők foglaltak el és fosztottak ki egy raktárt. (A kérdőjelekre jellemző, hogy egy orosz hírportál furcsának tartotta: miként lehetséges, hogy a több mint száz gyermek holtteste mellett egyetlen anya földi maradványai sem láthatóak.)

Mindenesetre az orosz–amerikai megállapodás a vegyi fegyverek nyilvántartásba vételéről és megsemmisítéséről módot adott az általános „arcmentésre”, és Kína ellenére sem szolgált, hiszen Peking főként iráni kapcsolatai miatt ellenezne minden intervenciót. Noha nincs kizárva, hogy a Hezbollah közvetítésével próbálnak elrejteni ilyen fegyvereket, maga az Aszad-rendszer nem számolhat reális használatukkal, tehát nem elképzelhetetlen azok valódi kikapcsolása. Bár az iráni nukleáris fenyegetés esetében lehetne csak ennyire, icipicit optimista a világ… (Izrael például érthetően erre összpontosít, Szíria esetében pedig azt teszi, ami valószínűleg a legjobb: maximálisan szűkszavú. Három kisebb rakétát ugyan átlőttek izraeli területre, korlátozott válaszcsapás is volt, de a polgárháborút lényegében eddig sikerült távol tartani, s ez a jövőben is Izrael alapvető érdeke.)

Ilyen a tömör tájkép polgárháború közben, derűlátásra nincs sok ok. Ha megmerevednek a frontok, az állam szétesését sem lehet kizárni, s nem biztos, hogy a mai helyzetben egy „kantonokra” szakadás lenne a legrosszabb, legalábbis átmeneti megoldás. A magában is ellentmondásos arab tavasz  után pedig változnak az évszakok, a jelek szerint a rosszkedv tele vár Damaszkuszra.

Olvasson tovább: