Kereső toggle

Róma: egy pornografizált társadalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Acélos tekintetű, erőtől duzzadó katonák; szókimondó, markáns politikusok; egyszerű, paraszti életmód – ilyenek és ehhez hasonlók jutnak eszünkbe, ha azt halljuk: „ősi római erkölcs”. Ha egykor, az „ősidőkben” talán valóban ilyenek is voltak azok, akik az i. e. 2. század végétől néhány évtized leforgása alatt a fél világot meghódították, a köztársaságkor végére e hódítás visszafelé is kezdett hatni, és gyökerestül felforgatta az ősi Róma vallási, erkölcsi és kulturális életét.

„Aljas bünökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elboritotta egész hazánkat” – zengte veretes ódájában Horatius, az Augustus-kor egyik hivatalos költője. Róma első uralkodójának, Augustusnak, valóban sok tennivalója akadt az erkölcsök helyreigazítása terén. Rómában a házasság intézménye válságba jutott: még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” (paedophilia) is széles körben elfogadott volt. Nem csoda, ha a felsőbb társadalmi osztályokhoz tartozó családok nem vállaltak gyermeket, dívott a fogamzásgátlás, az abortusz, és elképesztő méreteket öltött a gyermekkitevés. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a nem kívánt csecsemőket útkereszteződések, forgalmasabb középületek mellé tették ki egy kosárban; vagy egyszerűen a szemétre dobták. Itt azután vagy a vadállatok végeztek velük, vagy felszedték és rabszolgának (leggyakrabban prostituáltnak vagy gladiátornak) nevelték fel őket.
Augustus törvényekkel próbálta útját állni kora erkölcsi romlásának. A császárt azonban mindenekelőtt a vezető társadalmi rétegek (szenátorok és lovagok) iránti aggodalom vezette, mivel ők alkották a Birodalom elitjét. Először Kr. e. 18-ban a „rendek házasságáról” tett közzé törvényeket, melyben megtiltotta, hogy a szenátorok és leszármazottaik (egészen a dédunokákig) felszabadítottakkal vagy színésznőkkel kössenek házasságot. Szabad születésű férfiak nem vehettek feleségül felszabadítottat vagy prostituáltat. A „szingli” életmódot folytatókat és a gyermektelen házaspárokat azzal büntette, hogy csak közvetlen hozzátartozóiktól fogadhattak el örökséget vagy hagyatékot. (Ez utóbbi akkora felhördülést keltett, hogy nyíltan fellázadtak ellene, így a gyermektelen házasokat érintő restrikciókat eltörölték.) A válások megfékezésére törvénybe iktatta, hogy egy válólevél csak hét tanú aláírásával érvényes. A több mint száz évvel később élt római történetíró, Tacitus szerint a törvény kevéssé hatott a születési arányszám emelkedésére, csupán az államkincstár és a feljelentők bevételeit gyarapította.
A következő évben Augustus a házasságtörések megfékezésére hozott törvényeket. Ennek jelentőségéhez figyelembe kell vennünk, hogy a mai modern európai jogrendszerben sem bűncselekmény a házasságtörés, és ugyanígy volt ez a régi Rómában is, egészen Augustus törvényalkotásáig. A törvény szövege ugyan nem maradt ránk, de más forrásokból tudjuk, hogy kiindulópontjául az a tétel szolgált, miszerint szabad születésű római nő nemi életet csak a házasságban élhet – ennek ellenkezőjét nevezték házasságtörésnek. Ez utóbbira két kifejezést használtak: az adulterium jogszerű házasságban élő személlyel történő házasságtörés volt; a stuprum az özvegységben élővel, vagy hajadonnal elkövetett paráznaság. Augustus törvénye mindkettőt közbűnténynek tekintette, és a házasságtörésben részt vevő mindkét felet vagyonvesztéssel, száműzetéssel, súlyos esetben halállal büntette, sőt az ennek kivitelezésében segítő személyeket is arányosan sújtotta.
A nagyobb tekintély érdekében a törvényeket Augustus személyesen hirdette ki a Rostrumnak nevezett emelvényről a Forum Romanumon. Szükség is volt erre a tekintélyes fellépésre, mivel a törvényt finoman szólva nem fogadták lelkesen a felsőbb körökben — a költő Propertius versben tiltakozott ellene —, ráadásul egész Róma tudta, hogy az uralkodónak saját portáján is van mit söprögetnie. Augustusnak meg kellett érnie, hogy elsőként saját lányán és annak számtalan szeretőjén hajtsa végre a szigorú intézkedéseket. A császár első feleségétől, Scriboniától született Iulia nevű lányáról van szó, aki egyetlen édesgyermeke volt. Iuliát már 14 évesen – merő politikai érdekből – házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, akinek így három férjtől összesen hat gyermeke született. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen. Seneca írta róla az események után jó fél évszázaddal: „csapatostul engedte magához a házasságtörőket, éjszaka gyaloghintón bolyongta be a várost, még a forum és a rostrumok is, ahol atyja a házasságtörésről hozott törvényt, erkölcstelenségre csábították őt.” Iuliát végül Kr. e. 2-ben tartóztatták le, és miután Augustus állítólag a halálbüntetést is fontolóra vette, végül egy aprócska szigetre száműzte, eltiltva őt a bortól és minden fényűzéstől. Apja engedélye nélkül nem érintkezhetett férfiakkal, és a kérelmező csak úgy kapott engedélyt a látogatásra, ha előzőleg részletesen tájékoztatta az uralkodót életkoráról, termetéről, arcszínéről, testének különös ismertetőjeleiről és sebhelyeiről.

„Görög szerelem”

Horatius klasszikussá vált soraiban örvendetes tényként említette a római kultúra elgörögösödését: „Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország / s pór népét Latiumnak művészetre kapatta” (Levelek II. 1.156). Szinte szó szerint ugyanezt vallotta kortársa, a történetíró Livius is, de negatív értelemben: „minél biztosabbá és örvendetesebbé válik napról napra az állam helyzete, minél jobban gyarapodik birodalmunk – hiszen már átkeltünk Görögországba és Asiába, amelyek bőségesen kínálják az élvezetekre csábító alkalmakat, sőt rátettük kezünket királyaik kincsére is –, annál jobban rettegek, hogy nem mi hódítottuk meg ezeket, hanem inkább ezek minket” (A város alapításától, XXXIV. 4).
Bár a görögök idővel valóban a rómaiak tanítómestereivé váltak, az i. e. 2. században még erőteljesen hatott a kultúrájukkal szembeni ellenérzés. Rómában nem szerették a görög táncot, a mezítelen testedzést (ez a gimnasztika eredeti jelentése), valamint a görög zenét. Az átlagos rómaiak véleménye szerint a zene csak arra jó, hogy az ünnepségeket lármássá tegye. Az antihellenisták vezetője az idősebb Cato volt, aki a görög nyelv, szokások, művészetek és tudományok átvételét a hagyományos római értékrend aláaknázásának tartotta. Néhány esetben hivatalos intézkedéseket is hoztak a görög szokások elterjedésének megakadályozására: Kr. e. 168-ban például a szenátus egész Itáliában korlátozta a bacchanáliáknak nevezett „szent ivászatokat”, amelyeket havonta ötször rendeztek előbb kizárólag nők, majd vegyesen férfiak és nők részvételével. A bor és mámor istenségének, Dionüszosznak tiszteletére rendezett tivornyák rendre orgiákban végződtek, ahol gyilkosságok is történtek, ezért a szenátus halálbüntetés terhe alatt megtiltotta az ebben való részvételt. A Rómában tartózkodó görög értelmiségiek ellen is szenátusi határozatok születtek: Kr. e. 173-ban két epikureistát távolítottak el a Városból; majd Kr. e. 161-ben újabb filozófusokat és szónokokat utasítottak ki. Kr. e. 154-ben az első Rómában épülő kőszínházat is lerombolták.
A sokféle görög hatás eredményeképpen lassanként a rómaiak szexuális erkölcsei is átalakultak. A homoszexualitást a római források egyöntetűen „görög szokásnak” (Graeca mos) nevezik.
A köztársaságkor végén élt Cornelius Nepos történetíró szerint „a görögöknél az a fiú nyer dicséretet, aki a legtöbb férfiszeretőt tudja magáénak”. Kortársa, Cicero, Az állam egyik töredékében írja, hogy Hellászban szégyennek számított, ha egy fiúnak nem volt idősebb „barátja”. Másutt ugyanő arról beszél, hogy a görög gümnaszeionokban, ahol a serdülő fiúkat oktatták múzsai művészetekre, teljesen bevett szokásnak számított egymás elcsábítása. A felsőbb társadalmi réteghez tartozó római szerzők tollán mindez távolságtartóan hat: „a görögök csinálják csak, ha akarják, de mi rómaiak vagyunk.” Pedig a homoszexualitás férfi és női formája is éppen ebben az időben kezdett elterjedni a felsőbb római körökben, a császárkorra pedig már minden erkölcsi gát elhárult annak útjából, hogy az azonos neműek közötti kapcsolat bevett szokássá váljék. A 2. század elején élt szenátori történetíró, Tacitus így fogalmazta meg ezt a jelenséget: „a lassanként kihaló hazai szokásokat végképp kiforgatja a behozott szabadosság, hogy ami csak rontó és rontható, látni lehessen a városban, s az ifjúság elzülljön a külföldi kedvtelésektől, a tornacsarnokok és a tunyálkodás, és az ocsmány szerelmeskedés (turpes amores) felkarolásától – a császár és a szenátus kezdeményezésére, akik nemcsak szabad utat engedtek a bűnöknek, hanem még erőszakot is alkalmaztak, hogy Róma előkelőit szónoki és költői művészet örve alatt a színpad bemocskolja” (Évkönyvek XIV. 20).

Pornografizált társadalom

A társadalom pornografizálásában tehát fontos szerepet játszottak bizonyos intézmények: mindenekelőtt a színházak, stadionok és tornacsarnokok; de nem hagyhatjuk említés nélkül a mezítelen emberi test képi ábrázolását sem, amely szintén görög szokás volt. „A bűn kezdetét jelentette a test lemeztelenítése a polgárok között” – írta a római költészet atyjának is tekintett Ennius (Kr. e. 239–169 k.). A közel száz évvel utána élt nagy római polihisztor, Varro tartotta fenn azt a hagyományt, hogy a rómaiak – az etruszk királyok koráig – nem ábrázolták isteneiket emberi alakban, sőt sehogyan sem. A kép nélküli (anikonikus) kultusz annak a jele, hogy ebben a korai időben a rómaiak még nem azonosították isteneiket az antropomorf görög képzetekkel. Szent Ágoston, akinek közléséből Varro szövegét ismerjük, a zsidó vallásra hivatkozva értékelte nagyra ezt az ősi római szokást. „A régi rómaiak több mint száz és hetven évig képmás nélkül imádták az isteneket, ami ha napjainkig megmaradt volna, az isteneket jámborabban tisztelnék. Eme véleményéhez tanúul hívja egyebek között a zsidó népet is; és nem habozik azt a helyet úgy lezárni, hogy kijelenti: akik először állították az emberek elé az istenek képmásait, azok saját államaikban egyrészt csökkentették az istenfélelmet, másrészt ösztönözték a tévelygést” (Az Isten államáról IV. 31).
A szobrokban is a Kr. e. 2. századtól jött divatba az istenek és a hősök (köztük komoly hadvezérek és politikusok) mezítelen ábrázolása, amit a művészettörténet „heroikus nuditásnak” nevez. Emögött az a koncepció húzódik meg, hogy a tökéletes formájú férfitest az ábrázolt személy „emberfeletti” jellegét hangsúlyozza. Elsőként a görög világba érkező római politikusokat tisztelték meg ilyen heroikus pózban tetszelgő szobrokkal, amelyekhez magasztaló feliratokat is szövegeztek: Iulius Caesar szobra alá például egyszerűen csak a „félisten” (hémitheosz) szót biggyesztették oda – ami ellen sem ő, sem mások nem tiltakoztak. Augustus alatt mintha kissé visszaszorult volna az istenek és emberek mezítelen ábrázolásának szokása, és ez nyilván összefügg a császár erkölcsmegújítást célzó programjával.
A későbbi császárok azonban már nem voltak olyan finnyásak, és rendszeresen „heroikus nuditásban” pózoltak szobraikon.
A mezítelenség és a szexuális aktus ábrázolása teljesen bevett szokás volt az antik Rómában. A leghétköznapibb célokra szolgáló üvegpoharakon, agyagedényeken, mécseseken, lámpatartókon stb. is igen gyakran találunk pornográf jeleneteket. A Vezúv alá temetett városok: Pompeii, Herculaneum és Stabiae házaiban olyan elképesztően szabados ábrázolásokat találtak (freskókon, használati eszközökön, feliratokon), hogy amikor 1819-ben I. Ferenc nápolyi király feleségével együtt megtekintette az ottani nemzeti múzeumban rendezett Pompeii-kiállítást, annyira megbotránkozott az ott látottakon, hogy az ilyen témájú tárgyakat egy titkos kabinetbe záratta el, ahová csak „érett korú és tiszteletreméltó erkölcsű” személyek nyerhettek bebocsáttatást. A titkos termet ezután hol bezárták, hol megnyitották; az utóbbira az 1960-as években (a „szexuális forradalom” idején) volt példa. (Az ezredfordón végleg nyitottá vált kiállítást kiskorúak csak felnőtt kísérővel vagy írásos engedéllyel látogathatják.) De a pornográf ábrázolások nemcsak az alsóbb néprétegek körében örvendtek népszerűségnek. A túlságosan is szabadszájú versei miatt Augustus által száműzött népszerű római költő, Ovidius, például azzal mentegette magát a császár előtt, hogy saját szemével látta Augustus házában a ledér képeket, amelyek szobájának falát díszítették. Más forrásból tudjuk, hogy utódja, Tiberius, ugyancsak erotikus képekkel festette tele a hálószobáját.
A szobrok, falfestmények, feliratok mellett a színházakban előadott darabok is nyíltan jelenítették meg a mezítelenséget és a szexuális devianciákat. (A színházak is a már említett Dionüszosz kultikus helyeiként funkcionáltak.) Különösen népszerű volt a pantomimszínészet, amelynek jelentése: „mindent megmutató”. Ezek olyan táncos-zenés darabok voltak, amiket kevés és többnyire rögtönzött szöveggel kísértek, és előadói valóban „mindent megmutattak”, vagyis a darabok nem szűkölködtek pornográf jelenetekben és az altesti humor fordulataiban. De Rómában nemcsak a populáris szórakozásokban, hanem még a hivatalos vallási ünnepekben is megjelentek pornografikus elemek. A Lupercalia ünnepen (február 13–15.) Róma vezető tisztségviselőinek serdülőkorú fiai anyaszült meztelenül futkoztak fel-alá a Városban, kezükben ágakkal, amivel a nőket ütötték, hogy azok „termékenyek legyenek”. A népszerű Floralia ünnepen (április 28 –május 4.) a színházakban vetkőző-műsorokat rendeztek, amihez prostituáltakat vettek igénybe. Augustus ugyan megpróbálta megreformálni ezt az ünnepet, és visszaszorítani a szeméremsértő jellegét, de ez a kísérlete megbukott. A rómaiak által igen kedvelt nyilvános fürdők is az erkölcsi romlás melegágyai voltak. Bár némelyik fürdőben a férfiak és nők elkülönülten fürödtek, másutt eltérő időpontokban engedték be a két nem képviselőit, az azonos neműek rendszerint ruhátlanul fürdőztek egymás társaságában.

Antinoosz halála

Kr. u. 130. október 24-én nagy fájdalom érte Hadrianus császárt, aki éppen a Níluson hajókázott luxusbárkáján, hogy megtekintse Egyiptom nevezetességeit. A gyermekkorától fogva „görögöcskének” csúfolt uralkodó nemcsak a görög filozófiát, építészetet és zenét kedvelte, hanem pedofil hajlamait is nyíltan vállalta, annak ellenére, hogy házasságban élt. A fiatalkorúakkal való együttélés ekkoriban már nemcsak a görög, hanem a római arisztokrácia köreiben is elfogadott, sőt divatos dolognak számított. Olyannyira, hogy a magát „örömfiúk hadával” körülvevő Traianus idejében már attól tartottak, hogy ki fog halni a római nemesség. A Hadrianus alakját övező számtalan ellentmondás közül a legnagyobb, hogy az az uralkodó, aki vadászatain nem is egy oroszlánt ejtett el saját kezűleg; akinek mindene volt a hadsereg, amelyben kemény fegyelmet tartott; aki rendeletben szabályozta, hogy a nyilvános fürdőkben a férfiak és nők külön fürödjenek – nos, ez az ember utazásai során valóságos háremmel vette magát körül. „Az élvezetek hajhászásában nem ismert határt” – írta róla egyik ókori életrajzírója. Hadrianus legismertebb afférja egy szabad születésű bithüniai ifjúval, az alig 13 éves Antinoosszal 123-ban kezdődött. Viszonyuk, amiről mindenki, köztük Hadrianus felesége, Vibia Sabina is tudott, hét éven át tartott. Egészen a végzetes nílusi hajóútig, amikor is – sokak örömére – Antinoosz váratlanul vízbe fulladt. A legtöbb történész arra hajlik, hogy Antinoosz október 24-én, vagyis Osiris ünnepén, egyiptomi módra egyszerűen feláldozta magát annak érdekében, hogy a császár életét meghosszabbítsa. Hadrianus ugyanis nemcsak az asztrológiának és a jövendőmondásnak, hanem mindenfajta babonás misztériumvallásnak is hívéül szegődött.
A császár azonnal elrendelte, hogy fiúszeretője tiszteletére Antinupolisz néven várost alapítsanak, avassák istenné, és szobrait mindenütt állítsák fel a Birodalomban. Még kultuszt is alapított a tiszteletére, amelyben jövendőmondó papok adtak jóslatokat az „Antinoosz istentől” kérdezőknek. A válaszokat állítólag maga Hadrianus fogalmazta. A császár perverzitásának emlékművei valóban százával kerültek és kerülnek elő a Birodalom legeldugottabb sarkaiból, így Antinoosz portréja ma a legismertebb római képmásnak számít.
A Római Birodalom nagy történet-írója, Edward Gibbon (1737–1794) jegyezte meg, hogy az első tizenöt császár közül mindössze Claudius (Kr. u. 41–54) volt az, akinek szexuális szokásai normálisnak tekinthetők. Nero például felesége, Poppaea Sabina halála után nem sokkal (Kr. u. 67) egy Sporus nevű rabszolgáját, akit korábban puer delicatusként („kedveskedő fiúként”) tartott, kasztráltatott, majd a teljes vallási szertartás keretében hivatalosan nőül vette. Sporust ettől kezdve „felséges asszonynak” kellett szólítani. (A római utcákon hamarosan elterjedt a humoros mondás, miszerint jobb lett volna, ha Nero apja, Domitius Ahenobarbus vette volna feleségül Sporust…) Nero férfi felesége egyébként jelentős karriert futott be: Nero halála után annak testőrparancsnoka, Nymphidius „vette feleségül”; majd az új császár, Otho keveredett vele viszonyba (mindkettőt megölték) – végül Sporus az öngyilkosságba menekült.
Az azonos neműek közötti házassággal és a gyermekek megrontásával a római házassági törvények lényegében nem foglalkoztak. Mindössze egy törvényről tudunk, amely ezt a kérdést tárgyalta: ez a sokat emlegetett Lex Scantinia, amelynek szövege szintén nem maradt ránk. A szakértők többsége szerint a törvény valószínűleg csak a szabad polgárok közötti homoszexuális kapcsolatok egyes minősített eseteit (például megerőszakolás; fiatalkorú szabad születésű gyermek megrontása stb.) büntette. A római fiúk nyakában a felnőtté válásig, vagyis 16 éves korig egy aranyozott amulett (bulla) lógott, amelynek elvileg védelmet kellett nyújtania a szexuális visszaélések ellen. (A lányok nem hordtak ilyen bullát.) Ezért a szabad fiatalkorúak megrontását a törvény a templomrablással és az apagyilkossággal egyenértékűnek tartotta, és halállal büntette. A rendelet természetesen nem vonatkozott a „beszélő tárgyaknak” tartott rabszolgákra, akikkel azt tehettek gazdáik, amit csak akartak. A bordélyházak éppen ezért telis-tele voltak mindkét nembeli fiatalkorúakkal. Bizonyíték erre a Jeremiás siralmainak egy sorához („Ezekért sírok én”, Sir 1:16) írt midrás, amely a nagy zsidó háborút követő kegyetlen római pusztításról szól. A győztesek három hajót töltöttek meg előkelő jeruzsálemi családok gyermekeivel, hogy római bordélyokba küldjék őket. Azok így szóltak maguk között: „Nem elég, hogy megharagítottuk Őt Szentélyében, de a Szent Földön kívül még erkölcstelenségre is kell vetemednünk!” A fiúk megkérdezték a jeruzsálemi lányoktól, akik szintén a hajón voltak: „Vágyakoznátok-e erre a sorsra?” Mire azok azt felelték: „Cseppet sem!” Akkor így szóltak a jeruzsálemi fiúk: „Ha a lányok, akiket a természet is a férfiakkal való együttlétre teremtett, visszautasítják ezt a sorsot, mennyivel inkább kell nekünk visszautasítanunk azt, hogy természetellenes módon használjanak!” Ezután mindannyian belevetették magukat a tengerbe.
Egy Rómában felnövő gyermek a hét minden napján reggeltől estig, profán vagy vallási tevékenységek közben is ki volt téve annak, hogy a szexualitás szinte minden elképzelhető formájával – verbálisan és vizuálisan egyaránt – találkozzék. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ha nem volt szabad születésű, vagy nem tartozott a magasabb társadalmi rétegekhez, a fizikai abúzus és zaklatás ellen senki nem nyújthatott számára védelmet. A római történelem legnagyobb pedagógusa, az 1. század második felében élt Quintilianus így aggódott korának látványos erkölcsi romlása miatt: „Örülünk, ha [gyermekeink] valami szabadosabbat mondanak: szavaikat, amelyeket egy alexandriai ficsúrtól sem néznénk jó szemmel, nevetéssel és csókkal fogadjuk. Nem csoda: mi tanítottuk őket, tőlünk hallották, a mi barátnőinket és a mi szeretőinket látják, minden lakoma szemérmetlen daloktól zúg, olyan dolgokat látnak, amelyeket kimondani is szégyen. Innen szokásaik, innen természetük. Szegények ilyeneket tanulnak, mielőtt még tudnák, hogy bűnök, így hát hanyagon és tunyán nem az iskolában tanulják a rosszat, hanem ők viszik az iskolába” (Szónoklattan I. 2.7–8).
A pederasztia ábrázolása általános volt a görög–római képzőművészetben és irodalomban, amin nem is csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy már az istenekkel kapcsolatos történetek is telis-tele vannak gyermekkorúak megrontásával. Theognisz, Anakreón, Alkaiosz és Theokritosz verseiben igen gyakran szerepel ez a téma, nem is szólva a leszboszi Szapphóról, akiről – nem ok nélkül – a női homoszexualitás is a nevét kapta. Ám a rómaiak ezen a téren is túlszárnyalták görög mestereiket: nemcsak a késő köztársaság korának költői (Catullus, Tibullus, Propertius), hanem az augustusi éra poétái (Horatius, Vergilius, Ovidius) is tobzódnak ebben a témában, s Nero udvarának „hoppmestere”, Petronius megírta az első pederaszta regényt, a Satyricont, amely egyebek mellett Fellini híres-hírhedt filmjének szolgált alapanyagául.

A végjáték

A második század elején bekövetkezett rövid fellendülés után az Antoninusok alatt már állandósulni látszottak a Római Birodalom nagy problémái, amelyek végül Nyugaton annak bukásához vezettek. A szenátus csupán engedelmes báb volt az egyre zsarnokibb és tehetségtelenebb császárok kezében, akik fényűző életmódjukkal felemésztették a kincstár bevételeit. Állandósult a gazdasági válság: a Nero korában kezdődő pénzrontás olyan mértékűvé vált, hogy az „ezüstpénzeknek” a 4. századra már csupán 5 százalék nemesfémtartalmuk volt; a hiperinfláció miatt összeomlott a gazdaság. A hadsereg élére tehetetlen és tehetségtelen vezetők kerültek, akik nem tudták a Birodalom határain gyülekező ellenséges népeket sikeresen távol tartani a belső területektől. Ráadásul – ugyancsak az Antoninusok alatt – egy iszonyatos járvány pusztított a Birodalomban, amelynek következtében, egyes becslések szerint, akár a lakosság harmada is elpusztulhatott. A római társadalom pornografizálódása és a természetes erkölcsi normák tömeges semmibevétele természetesen nem maradhatott következmények nélkül. Az ősi köztársaságkori nemzetségek kihaltak, az újnemesség és a feltörekvő pénzarisztokrácia mindenben a császárok hűséges kiszolgálójának bizonyult. A pusztulás és romlás századaiban egyedül a kereszténység jelentett ellenerőt a morális zülléssel szemben, ám a keresztényeket – talán éppen ezért – a hivatalos politika „nemkívánatos elemeknek” minősítette, és hol lazábban, hol keményebben, de mindvégig üldözte. Más kérdés, hogy mi történt a kereszténységgel az egyéb vallásokkal való egyenjogúsítás (313. milánói rendelet), majd az államvallássá válás (380. thesszalonikai rendelet) után? A jelek arra utalnak, hogy a római civilizáció mindent magába szívó és átalakító hatása itt is jelentkezett, és – Livius szavai nyomán – elmondhatjuk, hogy „nem a kereszténység hódította meg Rómát, hanem Róma a kereszténységet.”

Olvasson tovább: