Kereső toggle

Milyen Jézusban  hisznek a muzulmánok?

Iszlám elképzelések a végidőkről (2. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mint arra sorozatunk első részében utaltunk, a 2001. szeptember 11-e óta eltelt bő egy évtizedben drámaian megnőtt az iszlám világban az apokaliptikus témájú könyvek és videók iránti érdeklődés. A téma egyik nemzetközi hírű kutatója, Jean-Pierre Filiu történész szerint a végidőkkel kapcsolatos írások – amelyeket mind a szunnita, mind a síita tradíció elfogad – az 1979-es iráni forradalom után nyertek új értelmezést, valójában azonban maga Mohamed volt az, akit mélyen foglalkoztattak az utolsó ítéletről szóló zsidó és keresztény tanítások.

„Az iszlám alapítójáról szóló klasszikus életrajzok szerint Mohamed kilenc – illetve egyes források alapján tizenkét – évesen találkozott egy arab származású keresztény remetével, akinek a jövendölése és nézetei meghatározó befolyást gyakoroltak a Korán később feljegyzett üzenetére” – állítja Filiu az Apokalipszis az iszlámban (Apocalypse in Islam) című, 2008-ban megjelent könyvében.

Ez a találkozás a mai Szíria délnyugati szegletében – az ókori Dekapolisz térségében – fekvő Boszra városában történt. A fiatal Mohamed Mekkából utazott nagybátyjának karavánjával, amikor egy Bahira nevű szerzetes-remete megállította őket, és kérte, hogy térjenek be hozzá. A karaván vezetői elfogadták a meghívást, és közben a gyermekre bízták a tevék őrizetét. A szerzetes azonban ragaszkodott hozzá, hogy mindenki telepedjen le az étkezéshez. Az egyik legkorábbi iszlám történetíró, Ibn Hisám beszámolója szerint Bahira felismerte, hogy az ifjú Mohamed prófétaságra hivatott. Szüleit arra figyelmeztette, hogy óvják a gyermeket „a zsidók gonoszságától és a keresztény bizánciak erőszakosságától”.

A szerzetes arra hivatkozott, hogy a Mohamed eljöveteléről szóló jövendöléseket az „eredeti, hamisítatlan evangéliumokban találta meg, amelyek másolatát barlangjában őrzi”. Bahira azt állította, hogy a keresztények ezeket a hivatkozásokat kitörölték a szent iratokból. Mohamed és rokonai elfogadták a szerzetes jövendölését. Jean-Pierre Filiu szerint ennek köszönhető, hogy később a Koránnak a zsidókkal és keresztényekkel kapcsolatos véleménye nagyban emlékeztet a Bahira apokalipszise címet viselő, szír és arám nyelvű apokrif irat tanítására.

Bahira remetét a keresztény tradícióban gnosztikus eretneknek tartják, aki a nesztoriánus (más vélemények szerint ariánus) tanokat követte. A keleti egyház egyik legnagyobb szentjének tartott Damaszkuszi Szent János – aki néhány évtizeddel Mohamed halála után született – azt írta: „Mohamed korán rábukkant az Ó- és az Újszövetségre, amelyekből – miután egy ariánus szerzetessel találkozott –, (egyes részeket kiragadva) megalkotta a saját eretnek tanítását.”

Pánikreakciók

János véleménye alapján a korai kereszténységben a Koránt úgy tekintették, mint a Bibliából „plagizált” zavaros iratot, mondván, Mohamed úgy torzította el a Szentírást, hogy az alátámassza a Bahira által megjövendölt prófétai küldetését. Úgy vélték, Mohamed számos bibliai szereplőt és történetet eltorzított, hogy az új értelmezésekről kijelenthesse, ezek a Teremtő „hamisítatlan üzenetei” az emberiség számára, amelyek átadását rá mint prófétára bízta.

A Biblia és a Korán közötti párhuzamokat a mai iszlámkutatók is elismerik. Az apokalipszis értelmezését alapvetően a keresztény felfogás határozza meg: a fogalom az elrejtett valóság feltárulkozására utal, ami eszkatológiai kereteken belül történik meg. Jean-Pierre Filiu szerint az iszlám apokaliptikus érdeklődést a múltban és ma is az utolsó ítéletről szóló keresztény és zsidó látomásokkal szembeni „riadt pánikreakciók” motiválták. Különösen a keresztény cionizmus megjelenése volt az, amivel szemben védekezésképpen megerősödött az apokaliptikus dzsihád tanítása. „Bár a muzulmánok nagy többsége ma is bizonytalan a végítélet időzítésének a kérdésében, egyre többen vannak olyanok, akik szerint küszöbön áll az apokalipszis, és azt vallják, a muzulmánok feladata az, hogy tegyenek is ennek mielőbbi bekövetkeztéért” – állítja Filiu.

Amint arra korábban utaltunk, a végidőkről szóló muzulmán tanítást a Korán és az iszlám hagyomány (hadíszok) együttesen alkotják (Milyen jövőt várnak a muszlimok? Hetek, 2013. április 26.). Az Utolsó Napban („Az Órában”) való hit minden muzulmán számára kötelező. Az utolsó ítélet legfontosabb előjelei az úgynevezett „nagy jelek”, amelyek közül az első az „iszlám messiás”, az al-Mahdi (szó szerint: a helyesen vezetett) megjelenése. Ez a szabadító azonban az iszlám hit szerint nem egyedül jelenik meg: közvetlenül az eljövetele után visszatér a földre Jézus Krisztus is. A modern muzulmán apologetikusok ezért gyakran hivatkoznak arra, hogy az iszlám nemcsak elfogadja és prófétaként tiszteli Jézust, hanem teljes meggyőződéssel hisz a földi visszajövetelében is, amit a kereszténységben – a korai egyház meggyőződésétől eltérően – ma sokan csak allegorikus értelemben vallanak.

Jézus – akit a Korán több néven is említ: Isza al-Mászih (a messiás), Nabi Isza (próféta), Hadrat Isza (tiszteletre méltó) vagy Isza bin Mariám (Mária fia), minden esetben hozzátéve a névhez azt, hogy „béke legyen vele” – az utolsó idők központi szereplője. „Ő a tizenegyedik a próféták misztikus sorában, ami Ádámmal kezdődött és Mohameddel fejeződik be” – írja Filiu. A Korán nem tekinti Jézust Isten Fiának, bár elismeri, hogy apa nélkül fogant Mária méhében. Úgy tartják azonban, hogy ebben a csodálatos származásban megelőzte őt Ádám, aki ráadásul nemcsak apa, hanem anya nélkül teremtődött. „Jézus olyan Allah előtt, mint Ádám. Porból teremtette őt, majd azt mondta néki: »Legyél!« – és lett.” (3:59) A keresztényeket a Korán meglehetősen indulatosan figyelmezteti arra, hogy ne tanítsák Jézusról azt, hogy Isten Fia: „Ti írás birtokosai! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban, és ne mondjatok Allahról mást, csak az igazságot! Jézus, a Messiás, Mária fia [csupán] küldötte Allahnak, és az ő szava, amit sugalmazott Máriának, és belőle [kiáradó] szellem. Higgyetek hát Allahban és az ő küldötteiben, és ne mondjátok azt, hogy: »Három!« Hagyjátok abba! Jobb az nektek!” (4:171–172)

Az éles megfogalmazás vélhetően Mohamed személyes vitáit is tükrözi az Arábiai-félszigeten élő keresztényekkel, akik János apostolt követve azt vallották, hogy „senkiben nincs meg az Atya, aki tagadja a Fiút” (1Jn 2:23). Az iszlám felfogás hasonlít az arianizmus tanítására, amely szintén tagadja, hogy a Fiú egylényegű lenne az Atyával, és azt állítja, hogy nem is hasonló hozzá, mert van kezdete, alá van vetve a változásnak és tévedésnek. Jézus Fiúságának a tagadása olyan fontos hitvallás az iszlám számára, hogy a jeruzsálemi Sziklamecsetben az erre vonatkozó Korán-idézeteket már a 7. században felíratták a kupola belső oldalán a bejáratok fölé, és azóta is ott találhatók.

A Korán nem tekinti Jézust Megváltónak sem. Azt vallják, hogy nem a kereszten történt meg a megváltás (az iszlám felfogás szerint Isten az utolsó pillanatban megmentette Jézust a kínhaláltól, és testben – Illéshez hasonlóan – a mennybe emelte), hanem az iszlám világméretű elfogadása hozza el ezt az emberiség számára. „[Emlékezzetek arra], amikor Allah így szólt: »Jézus! Magamhoz szólítalak, [s élve] magamhoz emellek [az égbe] és megmentelek téged a hitetlenektől.«” (3:54)

A muzulmán felfogás szerint Jézus ellenségeinek a terve ugyan valóban az volt, hogy a kereszten haljon meg, de Isten megmentette őt, és valaki mást feszítettek meg: „És mivel hitetlenek […] azt mondták: »Megöltük Jézust, a Messiást, Mária fiát, Allah küldöttét« – holott [valójában] nem ölték meg őt és nem feszítették keresztre, hanem [valaki más] tétetett nekik [Jézushoz] hasonlóvá [és azt ölték meg]. […] Bizonyosan nem ölték meg őt, ellenkezőleg, Allah magához emelte őt.” (4:156–159)

Jézus „megtérése”

A muszlim tradíciók alapján Jézus visszajövetelére az utolsó időkben, közvetlenül az iszlám messiás, az al-Mahdi feltűnése után kerül sor. A hadíszokban a pontos helyszín is szerepel, amelyek szerint ez a bibliai próféciáktól eltérően nem Jeruzsálem, hanem a kalifátus egykori fővárosa, Damaszkusz lesz: „Ebben az időben Allah elküldi Krisztust, Mária fiát, és ő Damaszkusz keleti részén a fehér minaret mellett leszáll […] kezeit két angyal szárnyain nyugtatva.”

A visszatérő Krisztus itt, Szíriában találkozik a keletről, fekete zászlók alatt felvonuló muszlim hadsereggel, amelyet a Mahdi vezet. A muszlim vezető tisztelettel felkéri Jézust, hogy vezesse az imát a csatába készülő sereg számára, ám ő ezt nem vállalja: „Jézus Krisztus a Mahdi imám kérését, hogy a muzulmánok imáját vezesse, tisztelettel elhárítja, mondván, az imát csak a Mahdi után mondhatja el.”

Ez a kép már egyértelműen jelzi, hogy az iszlám eszkatológiában Jézus szerepe hithű muszlimként az iszlám világméretű győzelmének szolgálata. Elfogadja Allah földi képviselőjének, a kalifaként és legfőbb imámként fellépő Mahdinak a vezető szerepét, elzarándokol Mekkába, és hódolatát fejezi ki az utána fellépő próféta, Mohamed iránt: „A Próféta mondta: Bizony Isza bin Mariám leszáll az égből mint jogos bíró és igaz uralkodó. Végigjárja a hadzs útját és eljön a síromhoz, hogy köszöntsön. Ott bizonnyal válaszolni fogok neki!”

Ebben a hatalmi rendben az iszlám Jézus szerepe az lesz, hogy a muzulmánok közösségét, az ummát az iszlám törvény, a saría követésére vezesse. Az iszlám tradíciók alapján Jézus nemcsak muszlimként tér vissza, hanem a keresztényeket is Mohamed tanításainak követésére ösztönzi. „A Feltámadás Napján [Jézus] tanú lesz ellenük” – állítja a Korán (4:159). Ennek a versnek a magyarázataként Kabbani sejk, az Amerikai Legfelsőbb Iszlám Tanács elnöke ezt írja Armageddon eljövetele? (Approach of Armageddon?) című könyvében: „Mint más próféták, Jézus is a Mindenható Istennek való alávetés mennyei üzenetét hozta el az emberiségnek. Ez a szakasz azt jelzi, hogy amikor Jézus visszatér, személyesen korrigálja a vele kapcsolatos félreértelmezéseket és téves képzeteket. Elmagyarázza, hogy mi volt a valódi üzenete, amikor először eljött, és azt is, hogy soha nem vallotta magát Isten Fiának. […] Második eljövetelekor sok nem-muszlim elfogadja Jézust mint a Mindenható Allah szolgáját, aki maga is hű muzulmán és Mohamed közösségének a tagja.”

Az iszlám hagyomány azt várja, hogy Jézus „megtérését” követően a kereszténység befolyása drámaian visszaesik. Ezt a folyamatot felgyorsítja, hogy a hadíszok szerint Jézus nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is fellép a vele kapcsolatos „keresztény hamisítások” ellen. Látványosan összetöri a kereszteket, és elrendeli, hogy minden templomról távolítsák el ezeket a jelképeket. Az iszlámhoz való ragaszkodását jelzi az is, hogy megtiltja követőinek a disznóhús fogyasztását. Eltörli továbbá a nem-muszlimokra kirótt adó, a dzsizja intézményét, mert eljövetele lezárja a vallási pluralizmus korát: „Végső eljövetele után az emberek nem választhatnak mást, csak az iszlámot, és a (dzsizja) adó megfizetése csak Jézus visszajöveteléig érvényes” – írja a 14. századi iszlám jogtudós, Ahmád ibn Nakib al-Miszri.

Eltűnik Izrael?

Még szigorúbb elbánásra számíthatnak a zsidók az iszlám Jézus részéről. Látszólag a bibliai felfogással egybevág az az iszlám várakozás, hogy Jézus vezeti majd a harcot az antikrisztus ellen, akit személyesen győz le az idők végén. Az iszlám hagyomány az antikrisztust el-messzih ad-Dedzsálnak (a hamis messiásnak) nevezi. Visszataszító külseje – a hadíszok alacsony, göndör hajú és félszemű férfiként írják le – mellett a homlokára az lesz felírva, hogy Káfír, vagyis Hitetlen, de ezt csak Mohamed igaz követői tudják elolvasni, a többi ember előtt rejtve lesz a valódi természete. A Dedzsál hamis csodákkal a föld lakói közül sokakat megtéveszt. „Ad-Dedzsál kísértése a leghatalmasabb kísértés azok miatt a nagy csodák miatt, amiket Allah adott neki. Paradicsom és Pokol van vele, de az ő Paradicsoma valójában Pokol, és az ő Pokla valójában Paradicsom. […] Kísértése annyira elterjed, hogy csak kevés hívő menekül előle” – tartja a hagyomány.

A modern iszlám értelmezések szerint a kísértő legnagyobb támogatói a zsidók lesznek, akik közül hetvenezren közvetlenül a Dedzsál mellett harcolnak a végső csatában Jézus ellen. Erre a nagy ütközetre Jeruzsálem közelében kerül sor, „Ludd kapujában” (a kommentárok szerint ez a helyszín a nemzetközi repülőteréről ismert Lod városa, a Tel Aviv és Jeruzsálem közötti főút mentén). „Amikor ad-Dedzsál meglátja Jézust (béke legyen vele), akkor olvadni kezd, mint a só a vízben, és Jézus (béke legyen vele) megöli őt a lándzsájával.”

Dore Gold izraeli történész-diplomata Harc Jeruzsálemért című könyvében idéz egy népszerű, Szaúd-Arábiában élő egyiptomi szerzőt, Mohamed Isa Daudot, aki a hadíszok alapján részletesen megírta ennek az utolsó csatának a „forgatókönyvét”. Daud akcióthrillereket idéző prognózisa szerint a jövendő kalifátus központja Bait al-Makdisz, vagyis Jeruzsálem lesz. „A Mahdi hódító hadjáratokat indít innen, és az Allah vallásának szerzett dicsőséggel kivezeti az embereket a sötétségből a világosságra, szétküldve az egész világra az iszlám zászlaját” – írja Daud, aki szerint ez a hódítás nemcsak spirituális értelemben zajlik majd, hanem egy globális háború keretében. „Leírása alapján római kémeket fognak el Jeruzsálemben, akik megkísérlik megölni a Mahdit, aki ezt követően bejelenti, hogy hadserege a Vatikán ellen vonul, mert a pápai állam nem hajlandó kiszolgáltatni a merénylők családtagjait. Ekkor kezdődnek az Európa elleni hadjáratok. Svédország önként felveszi az iszlámot, és Dánia is hamarosan behódol, így a Mahdi megveti lábát Észak-Európában. Utolsóként Nagy-Britannia és Franciaország esik el, miután nagy hatótávolságú rakétatámadás éri ezeket az országokat. Daud azzal zárja apokaliptikus történetét, hogy ezt követően már csak Olaszország és a Vatikán marad hátra a Mahdinak Európából, aki ekkor bejelenti, hogy elérkezett az idő a kereszt megsemmisítésére. Jeruzsálemmel kapcsolatban Daud vérfürdőt jövendöl, amely során a legtöbb Izraelben élő zsidót megölik, sőt a Mahdi hadjáratainak következtében a világon élő összes zsidó 85 százaléka is meghal.”

Más muzulmán szerzők is megegyeznek abban, hogy Izrael elpusztítása és Jeruzsálem elfoglalása szükséges előfeltétele az iszlám világméretű győzelmének és a globális kalifátus megalakításának. „Az iszlám Mekkában és Medinában kezdődött, és Jeruzsálemben ér véget. […] A zsidók elleni háború győzelmet hoz majd minden más ellenség fölött” – állítja Basszam Dzsarrar, a Hamasz egyik ideológusa, aki Izrael eltűnése 2022-ben (The Disappearance of Israel in 2022) címmel könyvet is írt a végső holokausztról. A várakozások szerint ennek az új iszlám szuperhatalomnak a vezetője a Mahdi lesz, aki mellett az iszlám Jézus áll „igaz bíróként”. A leírások alapján tehát az apokalipszisről és a végidők eseményeiről szóló zsidó és keresztény, valamint iszlám narratívák egymást kölcsönösen kizáró nézetrendszert alkotnak. Ezek a feszültségek a jövőben várhatóan tovább fokozódnak, hiszen az eszkatológia iránti érdeklődés mind a három vallásban folyamatosan erősödött az utóbbi évtizedekben.

Olvasson tovább: