Kereső toggle

A kereszt ára - Egy iráni lelkész drámai vallomása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Azon a héten, amikor a zsidóság a sávuót, a keresztény világ pedig a pünkösd ünnepét tartja, Szaúd-Arábiában a bíróság hat év börtönre és 300 korbácsütésre ítélt egy libanoni keresztényt. A férfi bűne az volt, hogy a hitéről beszélt egy szaúdi nőnek, aki az iszlám helyett a kereszténységet választotta. A nő csak úgy kerülte el az iszlámból való kitérőkre automatikusan kirótt lefejezést, hogy elmenekült Szaúd-Arábiából. A világ másik legszélsőségesebb vallási diktatúrájában, Iránban is az életüket kockáztatják a keresztény lelkészek azért, hogy prédikálhassanak. Egy pásztor, aki megnyitotta a gyülekezetét a muzulmánok előtt, a Hetek tudósítójának elmondta történetét, hogyan torolták meg rajta és családján a hit hirdetését.

„Jézus, aki Mária fia, az igazság és felebaráti szeretet, a zsarnokság elleni küzdelem zászlóvivője. Szerencsére ma, amikor a kétségbeesés növekszik, a remény is felragyog. Remény egy boldogabb jövőben, valódi békében, az embereket szerető, jólelkű vezetők megjelenésében – remény mindabban, amit a Mindenható megígért. Hisszük, hogy Jézus vissza fog jönni, együtt az iszlám egyik tisztelt gyermekével, hogy a világot szeretetbe, testvériségbe és igazságba vezesse. Minden kereszténynek vagy az ábrahámi vallások valamelyikét gyakorló hívőnek felelőssége, hogy előkészítse az utat ezen isteni ígéretek beteljesedéséhez.”

Mahmúd Ahmadinezsád iráni államfő fenti szavai egy időben hangzottak el a teheráni legfelsőbb bíróság által 2010 novemberében Juszuf Nadarkhani keresztény pásztor ügyében kihirdetett halálos ítélettel. A lelkészt többször módosított vádpontok és ítéletek után végül nemzetellenes tevékenységben találták bűnösnek. A halálbüntetéstől megmenekült, de összesen három évet töltött az iráni rezsim legszigorúbb börtönében.

A teheráni kormány politikája azóta sem változott: 2011-ben hat év börtönre ítélték Behnam Irani pásztort, egy évvel később pedig ugyanilyen ítélettel sújtották ben Farshid Fathi gyülekezetvezetőt. Iranit „nemzetellenes tevékenységekkel” vádolták (keresztény hitről prédikált), míg Fathit „vallásos propagandával” (perzsa nyelvű Bibliákat terjesztett).

Saeed Abedini ítéletét január végén hirdették ki: nyolc év letöltendő büntetés a hírhedt Evin börtönben, ahol jelenleg magánzárkában tartják fogva. A vádpontok közt keresztény házi gyülekezeteket segítő tevékenysége, valamint az általa létesített árvaházban az iszlám vallás tanításának elutasítása is szerepelt. A muzulmán családból áttért keresztény pásztort a börtönben többször megverték és megkínozták, azt követelve tőle, hogy tagadja meg a hitét. Felesége a CNN-nek adott interjúban elmondta, hogy attól tart, férje megrendült egészségi állapotában nem éli túl a megpróbáltatásokat.  „Nem tudhatjuk, beszélhetünk-e még valaha is vele. Minden nap egy halálos ítélet” – mondta.

Ahol a megtérés halálos vétek

Az emberi jogi szervezeteknek köszönhetően az iráni keresztények üldözésére külföldön is felfigyeltek. A névvel ismertté vált esetek mellett számos prédikátort és lelkészt idéztek bíróság elé, vagy éppen börtönöztek be tárgyalás nélkül Iránban. Többen közülük rejtélyes körülmények között meghaltak. Számos iráni keresztény kényszerült elhagyni az országot, és még otthonuktól távol is létkérdés számukra, hogy személyazonosságuk rejtve maradjon. Teherán egyik közelmúltban betiltott közösségének vezetője is – aki az iráni hatóságok elől menekült el az országból – ezzel a feltétellel mondta el történetét a Heteknek.

„Noha Irán az ötvenes években az elsők között lépett a demokrácia útjára, a társadalomban megrendült a Nyugat iránti bizalom, és 1979-ben vallási alapon álló diktatúra került hatalomra. Az addig szabadon működő keresztény felekezeteket egyre szigorúbb rendeletekkel szabályozták, csak azoknak maradt legális a tevékenysége, amelyek minden tekintetben hajlandóak voltak kiszolgálni a hatalom elvárásait. A keresztény csoportok tagjainak, amilyen a miénk is volt, kötelező lett a tagsági kártya, amelynek a másolatát el kellett juttatni a rendőrséghez. Istentiszteletet kizárólag a jóváhagyott időpontban lehetett tartani, és megkövetelték, hogy minden új tagról jelentést adjunk.

Ha valaki muzulmán háttérből tért át, az fokozottan célpontja lett a zaklatásoknak, ezért a keresztények igyekeztek kisebb, házi közösségekben gyakorolni a hitüket, mert így rejtve maradhattak a nyilvánosság elől. Egy ideig működhet a titkolózás a barátok, munkatársak, tanárok előtt, de előbb-utóbb valaki úgyis rákérdez, hogy miért nem böjtölsz ramadánkor, miért nem jársz mecsetbe... Ráadásul minden hivatalos irat – iskolai felvételi, útlevél, banki adatlap – kitöltésekor találkozunk azzal a kérdéssel: mi a vallása? Ha feltüntetjük az igazat, magunkat és családunkat is véget nem érő zaklatásoknak tesszük ki. A keresztényüldözés amúgy is felerősödött az utóbbi években: előfordult, hogy hitgyakorlatuk miatt még szoptatós anyákat is börtönre ítéltek.

Az elsődleges célpontok az új megtérők, és azok, akik házi gyülekezeteket tartanak fenn. Az iráni hivatalnokok úgy vélik, hogy az ilyen közösségek nem szakrális célokat szolgálnak, hanem iszlámellenes elveket terjesztenek. Azt híresztelik, hogy az ilyen csoportokat nyugati cionisták finanszírozzák, hogy a fiatal irániakat eltérítsék hitüktől. A közvélemény úgy tudja, hogy Európában mindenki keresztény, így azok az emberek, akiket a televízióban látunk, a részeges, házasságtörő, kihívóan öltöző, erkölcstelen viseletű emberek, nos, azok a keresztények.

Ennek ellenére mára nagyon sokan csalódtak a muzulmán rezsimben. Emberek ezrei keresik a kiutat, és így megnyílnak a keresztény tanítások felé. Egy muzulmán áttérítése a saría szerint tilos, ezért aki egy muzulmánt eltérít a hitétől, a saját életét veszélyezteti. Általában ilyen helyzetek adnak ürügyet a hatalomnak a beavatkozásra. A hatóságok igyekeznek az evangéliumi keresztényektől – különösen azoktól, akik perzsa nyelven végzik szolgálatukat – írásos kötelezvényt kicsikarni, hogy muzulmánok számára nem teszik lehetővé az istentiszteleteiken való részvételt. A keresztény közösségek erőteljes növekedése olyan nyugtalanító a hatalom számára, hogy maga Hamenei ajatollah is felszólalt ezzel kapcsolatban. A rezsim hatalmas összegeket fordít az iszlám népszerűsítésére, ennek ellenére az iráni emberek elfogadók, és nyitottak az evangéliumra” – állítja a teheráni lelkész, akinek apját tizennyolc éve a legnagyobb asszír keresztény gyülekezet vezetőjének választották meg.

Álmok és a fekete Peugeot

„A vezetők megegyeztek, hogy Isten útmutatása szerint megnyitják a gyülekezetet a perzsa muzulmán emberek számára. Az asszírok, akik nem voltak hozzászokva, hogy érintkezzenek a muzulmánokkal, ezt nagyon rosszul fogadták. Olyan erős az elkülönülés, hogy asszírok nem járhatnak perzsa iskolába, tilos számukra a perzsa közösségekben megjelenni vagy közeli barátságot kialakítani perzsákkal. Sok vitát követően végül úgy döntöttek, hogy mégsem nyitjuk meg a gyülekezetet a muzulmánok előtt. Ám hamarosan egy asszony érkezett, Newsha, aki elmesélte, hogy álmában Jézus szólt hozzá. Arra kérte, hogy jöjjön el, és mondja meg a lelkésznek: ez a gyülekezet Istené, és nem a pásztoré, Jézus pedig meg kívánja nyitni az ajtót az emberek előtt. Azután egy másik személy, Cyrus is felkeresett minket. Zokogva kérte, hogy imádkozzunk vele. Neki is megjelent álmában Jézus, amikor egyik fia mellett töltötte az éjszakát egy kórházban, ahol a gyereket kemoterápiával kezelték. Azt álmodta, hogy Jézus elküldi őt hozzánk, hogy imádkozzunk a fiáért. Pár nappal az ima után Cyrus visszatért, de ez alkalommal nem egyedül. A mikrobuszban egész családja, és mintegy tucatnyi rokona ült. Cyrus elmondta, hogy fia váratlanul teljesen meggyógyult az agydaganatból, és azért jöttek el mindannyian, hogy átadják életüket Jézusnak. Az ő fiai lettek az első perzsa nyelven beszélő gyerekek a bibliaiskolában.”

A lelkész előtt ezekből a jelekből nyilvánvaló lett, hogy Isten szándéka a muzulmánok felé való szolgálat. „Ugyanakkor a közösség eredeti tagjai nem értették meg ezt, így a legtöbb asszír elhagyta a gyülekezetet, csak nagyon kevesen maradtak velünk. A perzsa közösség – mintegy ötven fő – rövid időn belül meglepő növekedésnek indult. Az ébredésnek híre ment. Lassan az asszírok is visszatértek, és részt vettek a perzsa nyelvű istentiszteleteken. Látták, milyen rendkívüli csodákat cselekszik Isten a gyülekezetben. Egy ember, aki gégerákkal érkezett, és hangja sem volt, az ima után a mikrofonba mondta el gyógyulását. Egy híres filmrendező, aki nyomorék volt, szaladva ment haza családjához. Nők, akik a testüket árulták, találkoztak Isten kegyelmével, és új életet kezdtek. Még olyan emberek is megtértek, akik a kormánynak dolgoztak, és kémkedni jöttek közénk.”

Ahogy a gyülekezet növekedett, a kormány is nyomatékosabban lépett fel. „Többször beidéztek a rendőrségre kihallgatásokra és szembesítésekre. Egy alkalommal az istentisztelet után egy fekete Peugeot 406-os jelent meg az utcán. Két középkorú, elegáns férfi ült benne. Megálltak mellettem, és az egyikük a nevemen szólított. Átadott egy telefonszámot, hogy hívjam fel, majd továbbhajtottak. Tudtam, hogy a négyjegyű hívószám csak a hatóságé lehet. Nyilvánvaló volt, kik kerestek, de nem tudtam, mit akarhatnak tőlem. Végül is telefonáltam, de a beszélgetés olyan mélyen sokkolt, hogy rögtön megváltoztattam a telefonszámomat. Nem is sejtettem, hogy ez a kis eset nehéz és fájdalmas évek nyitánya volt csupán.”

Kötéllel a nyakamban

Ezután gyakorivá váltak a zaklatások. „Követtek minket, fényképeket csináltak rólunk – azt akarták, hogy rettegjünk. Sorra küldték a rólunk készült fotókat, bejöttek az otthonunkba, amíg távol voltunk, és jeleket hagytak maguk után. Tudatni akarták, hogy bent jártak. Blokkolták a levelezéseinket, lehallgatták a telefonbeszélgetéseinket, mindezt úgy, hogy közben mi is biztosak legyünk abban, hogy ezt teszik. 2009-ben a gyülekezetet hivatalosan betiltották. A kihallgatások folyamatossá és erőteljesebbé váltak. Kényszerítettek, hogy információkat adjak a tagokról, írjak alá magam, a családom és más gyülekezetek vezetői ellen szóló dokumentumokat. Megtagadtam az együttműködést. Előbb megfenyegettek, majd hamarosan elvesztettem a munkahelyemet, eltanácsoltak az egyetemről, és a végén már az utcára sem mertem egyedül kimenni.

A kihallgatások alkalmával először csak hosszú, dühítő, értelmetlen várakoztatást alkalmaztak. Az utolsó években több időt – sokszor egyfolytában napokat – töltöttem kihallgatásokon, fogdában, mint szabadon. Amikor továbbra is megtagadtam az együttműködést, a bánásmód megváltozott. A várakoztatások helyére zárka lépett – nemegyszer sötétzárka, ahol minden kapcsolattól elszigetelve tartottak. Közben hozzátartozóim hangját játszották be felvételről – kínvallatásuk, szenvedéseik hangjait. Amikor kihallgatásra vittek, hosszú folyosókon vezettek át újra és újra. A menet során mindenhol kínzás hangjait lehetett hallani, néhány ajtón át látni is lehetett, ahogy kínoznak valakit. A kihallgatás előtt közölték a vádat és a várható ítéletet – persze ez csak a rettegésteli légkört volt hivatott megteremteni. Gyakran teljesen meztelenre vetkőztettek a kihallgatás teljes idejére. Mindez azt szolgálta, hogy lelkileg összetörjek, és hajlandó legyek az együttműködésre.”

Az olyan esetekben, amikor ez sem érte el a célját, az iráni hatóságok fizikai terrort alkalmaztak. „Napokon át minden élelmet, vizet megvontak tőlem. Amikor újra enni hoztak, az az étel visszataszító, ehetetlen volt. Ekkor már rendszeresen ütöttek, rúgtak. Többeket – férfiakat és nőket egyaránt – brutálisan megerőszakoltak, különböző durva tárgyak használatával. A vallatásokra törött üvegekkel teliszórt úton vezettek, miközben egy folyosón láthattam, ahogy másokat kínoznak. Nekem szerencsére nem jutott ki belőle, de többeket megkorbácsoltak, bottal vertek félholtra. A legdurvább kínzási forma talán az, amikor megrendezik a fogvatartott kivégzését. A folyamat addig tart, amíg a fogoly már biztos lesz benne, hogy ez itt a vég. Talán az akasztás a legszörnyűbb. Az ember felkészül, hogy a következő percben megfullad, és akkor leveszik nyakáról a kötelet.

A végén én is mindenre hajlandó lettem. Mindent aláírtam, amit elém tettek, magammal és családommal kapcsolatban is. Miután kiengedtek, fokozott megfigyelés alá vontak. Ez volt az utolsó esélyem arra, hogy elhagyjam az országot, hogy ne tudjanak felhasználni annak a rombolására, aminek addig az építését szolgáltam. Amíg nem változik a rendszer, csak az életem kockáztatásával térhetek vissza. Vannak, akik nem törnek meg, és képesek maradni. Ilyen Juszuf Nadarkhani is, aki a halálos ítélet után csodálatos módon kiszabadult, és máig Iránban él és szolgál – de a legtöbben elmenekülnek.”

A drámai körülmények ellenére Iránban sokan vonzódnak a keresztény tanítások felé. „Több európai székhelyű televízió, amelyek keresztény tartalmat közvetítenek műholdon és interneten, arról számol be, hogy naponta ezernél is több üzenetet kapnak Iránból. Sokan várják, hogy a jelenlegi kormány bukásával új helyzet jön létre, amiben szabadabb lehet az evangélium hirdetése. Nem tudni, lesz-e ilyen fordulat, de az bizonyos, hogy az egyik legszélsőségesebbnek tartott iszlám országban sem veszett ki az emberekből a vágy a szabad vallásgyakorlásra” – állítja a perzsa lelkész.

Olvasson tovább: