Kereső toggle

Mint sáskák sokasága…

Hogyan látták a kortársak az iszlám hódítókat?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az iszlám megjelenése a középkor legmeglepőbb és legfontosabb eseménye. Kezdetben csak apokaliptikus terminusokkal tudták leírni. Gyorsasága és teljessége még ma is hihetetlennek tűnik” – írja Michael Angold brit történész magyarul is megjelent Bizánc című könyvében. Az iszlám zászlaja alatt harcoló arab seregek Mohamed halála után hét évvel, i. sz. 639-ben léptek ki az Arab-félszigetről. Nyugat felé haladva hamarosan elérték az Atlanti-óceánt (i. sz. 682), majd meghódították Hispániát (i. sz. 711). Hetven év alatt új világrendet hoztak létre azon a területen, amelyet egykor a Római Birodalom, a hetedik század elején pedig a Keletrómai Császárság uralt. A kortársak beszámolóiból drámai kép bontakozik ki a muzulmán hadseregek – vagy ahogy akkor nevezték őket, a szaracénok – szélvészsebességű, villámháborús hódításairól.

A történészek számos gyakorlati okot tudnak felsorolni arra, hogy miért volt kedvező időpont a hetedik század első fele a hódító iszlám számára. A Keletrómai Birodalom ekkorra már túljutott hatalma tetőpontján. A Jusztinianosz császár hosszú, közel negyvenéves uralkodása alatt meghódított területeket nehezen tudták stabilizálni. Keletről a szászánida perzsák, nyugatról pedig az észak-afrikai berberek folyamatos háborúskodásra késztették Bizáncot. A birodalom a háborúskodás és a több hullámban pusztító bubópestisjárványok miatt meggyengült. A főváros, Konstantinápoly lakossága harmadával csökkent és a központi hatalmat az utódlási harcok is gyengítették. A körülmények ideálisak voltak egy új erő feltűnése számára a Közel-Keleten. Lehet vitatkozni azon, hogy Mohamed véletlenül volt-e jó időben jó helyen, vagy – ahogy hívei állítják – küldetése természetfeletti elhívásból ered, a tények mindenesetre egyértelműek: az elmúlt kétezer évben Jézus után az ő megjelenése gyakorolta a legnagyobb hatást a történelemre, és személye ma is a Föld minden pontján új követők sokaságát vonzza az iszlám táborába.

„Ne legyen két vallás Arábiában!” – Bernard Lewis iszlámkutató szerint ez volt Mohamed utolsó parancsa, amit követői az egész világra szólóan érvényesnek tekintettek. Így vált az iszlám hódító vallássá, az Arab-félszigeten kívül is. Először északra, a mai Szíria és Irak felé indultak el az iszlám seregek. Itt olyan, zömében szintén arab népeket vontak uralmuk alá, akikkel a kereskedelmi útvonalak révén korábban is kapcsolatban álltak. A környező né-pek ekkor még bízhattak abban, hogy csak egy újabb törzsi háború kezdődött. Amikor azonban a perzsákat, majd Nyugat felé Egyiptomot is meghódították, világossá vált, hogy az „iszlám kardja” nem ismer határokat.
Az új hódítók egyszerre három, náluk jóval ősibb kultúrával ütköztek, akiket azonban felkészületlenül ért a sivatagból előretörő iszlám seregek megjelenése. Az arab hadvezérek tisztában voltak a történelmi elsőbbséggel: amikor Egyiptomba érve meglátták a piramisokat, a bibliai „József éléskamráinak” gondolták azokat. Nem tagadták az előttük élt népek értékeit, de az iszlámot tekintették az emberiség addigi spirituális utazása tetőpontjának, amit a meghódított népeknek is követniük kellett. (Ez sem volt a korban szokatlan, mert a bizánci hódításokkal is együtt járt az uralkodó által aktuálisan vallott vallási irányzat térhódítása. Például amikor Hérakleiosz néhány évvel az arab hódítás előtt, 629-ben elfoglalta Egyiptomot a perzsáktól, a többségi kopt keresztényeket erőszakkal térítette át a saját, kalcedoni hitvallású irányzatára.)
Az iszlám birodalom megalapítói meggyőződéssel hitték, hogy hódításaiknak spirituális üzenete van. A hetedik században egy arab muzulmán így írt erről egy helyi keresztény remetének: „Az, hogy Isten minden népet és hitet az uralmunk alá hajtott, azt mutatja, hogy szeret bennünket és örömét leli a mi hitünkben.”
Mohamed a legendák szerint halála előtt arra figyelmeztette követőit, hogy az iszlám egyetlen hódítása sincs biztonságban addig, míg Konstantinápolyt és a Keletrómai Birodalom központi területeit el nem foglalták. „Egy-két csapás még, és Perzsia megszűnik létezni. De a Rum (a keleti rómaiak) a tenger és a sziklák népe… Ó jaj, ők ellenségeink lesznek az idők végezetéig.”
Az iszlám alapítója úgy érezte, hogy amíg fennáll a keresztény hatalom, az iszlám bármikor visszaszorulhat az Arab-félszigetre: „Az iszlám idegenként érkezett minden vidékre, és bármikor újra idegenné válhat; úgy húzódik vissza (Mekka és Medina köré), mint a vackára tekeredő kígyó” – idézi Peter Brown történész Az európai kereszténység kialakulása című könyvében a Mohamednek tulajdonított figyelmeztetést.
Mekka meghódítása 630-ban egybeesett Hérakleiosz császár diadalmas jeruzsálemi bevonulásával. A bizánci uralkodó azonban nem sokáig érezhette magát egyeduralkodónak. Hamarosan üzenetet kapott az Arab-félsziget új uraitól. Peter Brown egy örmény krónikást idéz, aki ezt jegyezte fel:
„Követek útján ezt üzenték a görögök császárának (Hérakleiosznak): »Isten e földet ősapáinknak, Ábrahámnak és az ő utódainak adta örökjogon. Mi Ábrahám gyermekei vagyunk. Épp elég ideig birtokoltátok a mi földünket. Adjátok hát vissza szépszerével, s akkor nem rohanjuk le országotokat. Ha nem így tesztek, kamatostul vesszük vissza azt, amitől megfosztottatok bennünket.«”
Hérakleioszt állítólag nem lepte meg az üzenet, mivel úgy vélte, hogy Jeruzsálem visszafoglalásával megkezdődött az apokaliptikus időszak. Arra számított, hogy birodalmát katonai támadás éri a „dél sátrai” felől, amelyet egy olyan nép indít, amely a császár szerint átmenet „a nappal és az éjszaka között, se nem napfény, se nem sötétség… ezt a népet nem világítja meg Krisztus fénye, de nem merül alá a bálványimádás éjszakájában sem”.

Mint a szélvész

A kortárs keresztény, zsidó és perzsa beszámolókból azonban kitűnik, hogy a szaracénokat a legtöbben nem egyszerű hódítóknak látták, hanem olyan sorscsapásnak, ami Isten büntetéseként vagy démoni végzetként sújt a népekre. Robert G. Hoyland, a korábban Oxfordban, jelenleg pedig New Yorkban tanító középkortörténész nagyszabású kutatást végzett arról, hogyan látták a kortárs, hetedik-nyolcadik századi szerzők az iszlám térhódítását. A több mint százhúsz eredeti forrást az 1997-ben megjelent, Seeing Islam As Others Saw It (Az iszlám mások szemével) című kötetben publikálta. Hoyland szerint az első Mohamedre vonatkozó nem muzulmán feljegyzés a szíriai jákobita Tamás presbitertől származik, aki szemtanúként ezt írta: „A 945. esztendőben (a görög naptár szerint Nagy Sándor apja, a hellén városállamokat egyesítő II. Philipposz születése napjától számították az éveket, így ez a dátum i. sz. 634-et jelent)… csata zajlott a rómaiak (bizánciak) és Muhammad arabjai között Palesztinában, húsz mérföldre északra Gázától. A rómaiak elmenekültek, az arabok… mintegy négyezer szegénységben élő palesztinai lakost megöltek, keresztényeket, zsidókat, valamint szamaritánusokat, és az egész vidéket elpusztították.” Ez tehát az első, de távolról sem az utolsó beszámoló a hódító iszlám természetéről.
Ugyanebben az évben egy caesareai (palesztinai) kikeresztelkedett zsidó így ír a szaracénok előretöréséről: „Amikor a zsidók meghallották, hogy a próféta megjelent, aki a Felkent eljövetelét hirdette, örvendeztek (hogy megszabadulhatnak a császári uralom alól). Én azonban megkérdeztem egy Írásokban járatos tudóst, aki azt felelte: »Hamis próféta, mert a próféták nem jönnek karddal. A világban terjed a zűrzavar… Isten igaz küldöttje az első Krisztus, akit a keresztények imádnak, ez pedig az Antikrisztus elfogadására készít fel bennünket.« … akik találkoztak ezzel az úgynevezett prófétával, elmondták, hogy nincs benne igazság, csak vérontás.” (Doctrina Jacobi, V. 16.)
A Szentföld felé előretörő arab seregekhez sorra csatlakoztak a különböző beduin törzsek, elsőként a Sínai-félszigeten élők. A hadjárat első hulláma azonban elkerülte Jeruzsálemet, de a hódítók elzárták a közeli Betlehembe vezető utat. A város pátriárkája, Szofróniosz karácsonyi prédikációjában figyelmeztetette a keresztényeket, hogy új veszély támadt Krisztus követőire: „Ahogy egykor a filiszteusok, úgy most az istentelen szaracénok is elfoglalták az áldott Betlehemet, és megakadályozzák azt, hogy beléphessünk oda. Mészárlással és pusztítással fenyegetnek bennünket, ha kilépünk a szent városból (Jeruzsálemből).”
A pátriárka nem tartotta puszta helyi portyázásoknak az inváziót. „A szaracénok azzal dicsekszenek, hogy leigázzák az egész földet” – mondta prédikációjában. A hódítók eleinte csak a gazdasági gyarmatosítást tűzték ki célul: Tibériás és Bét-Seán elestekor például a lakóházak felét át kellett adni a muszlim seregeknek, akik a nem muszlimokra mezőgazdasági adót és fejpénzt is kivetettek. A Mohamed halála után két évvel hatalomra kerülő második kalifa, Omár fellépésével azonban „a hadműveletek jellege megváltozott: erősebbé és kiterjedtebbé váltak. Omár nem véletlenül viselte az »igazhitűek parancsnoka« címet” – írja Harc Jeruzsálemért című művében Dore Gold izraeli diplomata és történész.
Két évvel Omár kalifa fellépését követően az arab hadseregek nagy győzelmeket arattak a perzsák fölött Irakban, majd a bizánciak ellen is a jármuki csatában (i. sz. 636). Hérakleiosz császár arra kényszerült, hogy teljesen kivonuljon Szíriából és Palesztinából. Közvetlenül Jeruzsálem eleste előtt a pátriárka megtérésre sürgette a keresztényeket, mert úgy vélte, hogy a pusztítás a városban élő hívők bűnei miatt támadt: „Miért támadnak bennünket a szaracén seregek? (…) Miért romboltatnak le a templomok és csúfoltatik meg a kereszt jele? Miért káromoltatik szüntelenül Krisztusnak a szent neve? (…) (Miattatok történik az, hogy) a bosszúálló és istengyűlölő szaracénok, a pusztító utálatosság erői, akiről a próféták előre szólottak, olyan földeket hódítanak meg, amelyre nem lenne szabad belépniük, kifosztják a városokat, felégetik a falvakat és a szent kolostorokat, …és terjesztik a Krisztus és az egyház ellen szóló káromlásaikat.”
Szofróniosz drámai figyelmeztetése ellenére Jeruzsálem 637-ben az arabok kezére jutott, akik azonban – ellentétben a másutt végrehajtott pusztítással – megkímélték a várost. Gold könyvében ezt annak tulajdonítja, hogy a kalifa a város keresztény jellegét úgy akarta megváltoztatni, hogy a Templomhegyet – amelynek a keresztények semmilyen vallási jelentőséget nem tulajdonítottak, mert a zsidók bűnei miatt pusztulásra jutott helyként tekintettek rá – megtisztíttatta a bizánciak által odahordott szeméthalmoktól. Omár egy fából készült szerény mecsetet is emelt az egykori zsidó szentély helyén (a neki tulajdonított aranykupolás Sziklamecset azonban csak évtizedekkel később épült fel). A muzulmánok a keresztényeket tekintették fő vallási és politikai ellenfelüknek, ezért is írtak fel a Templomhegyen álló mecsetre réztáblákra vésve megbélyegző mondatokat: „Jézus fiú mivolta és a Szentháromság hazugság”, továbbá „Allah egysége és Mohamed prófétasága az igazság”. Ezek a kijelentések a mai napig olvashatók a Sziklamecset bejáratai felett, jóllehet már a korabeli keresztények is blaszfémiának tekintették.
Egy zsidó apokaliptikus irat azonban, amelyet utólag a második században élt tanítómesternek, Simon ben Joháj rabbinak tulajdonítottak, sokkal kedvezőbb színben ábrázolja Omár kalifát: „Az Ismáeltől származó második király Izrael kedvelője lesz. Helyreállítja a töréseket és a Templom omladékait. Kiássa és megegyengeti a Mórija-hegy csúcsát, és a Templom szikláján mecsetet épít ott, amint megmondatott: »Sziklára raktad fészkedet«.” Az illúzió nem tartott sokáig: amikor Omár kalifa érdeke úgy kívánta, meggondolta magát, és megígérte a bizánciaknak, hogy egyetlen zsidó sem teheti be a lábát a városba.
Jeruzsálemen kívül nem volt ennyire békés a hódítás. Egy hatodik századból származó szíriai kézirat borítólapján – amely Márk evangéliumából tartalmaz részeket – egy későbbi ismeretlen szerző a következő néhány soros feljegyzést örökítette meg: „(636) Januárban Mohamed arabjai számos falut feldúltak, sok embert megöltek és egész Galileából foglyokat gyűjtöttek maguknak. (…) Augusztus tizedik napjára a rómaiak elmenekültek Damaszkuszból és környékéről, miután (az arabok) tízezer embert megöltek.”

Aposztázia félelemből

A keresztények a Szentföldön kívül is rettegésben éltek. Hitvalló Maximosz bizánci tudós és Afrikában élő szerzetes nem sokkal a halála előtt Péter alexandriai kormányzónak írt levelében így emlékszik vissza az arab hódítók megjelenésére: „Mi lehet olyan rettenetes, mint az, ami a szemünk előtt történt? Láttuk a sivatag barbár sokaságát, amint megszállja más népek földjét, mintha csak a sajátján taposna. Láttuk, amint vad és fékezhetetlen szörnyek – akik csak kívülről viselnek emberi külsőt – széjjelszaggatják (nemcsak a földet, hanem) magát a civilizációt is” – írta Maximosz i. sz. 662-ben. A szerző szerint ezekben az években az észak-afrikai keresztények csak az imában remélhettek menedéket a hódítókkal szemben.
Árnyaltabb képet fest erről az időszakról János, az egyiptomi Nikiu városának hetedik században élt kopt püspöke. Nikiui János püspök Világkrónikájában leírja, hogy az arab hódítók gyorsan, de gondosan megválasztott stratégia szerint támadtak: először elkerülték az erődített városokat, és a termékeny oázisokat rohanták le. Miután megerősítették jelenlétüket egy város körül, akkor támadtak, ha a védőket már kiéheztették és meggyengítették. Ezt a harcmodort más források is megerősítik. János püspök a jeruzsálemi Szofróniosz pátriárkához hasonlóan a keresztények bűnei miatti büntetésként értelmezi a megszállást. A muszlim hódítás „Hérakleiosz császár gonoszsága és az ortodox hitű (keresztények) elleni üldözése miatt következett be, amelyet Kürosz pátriárka által indított.” Kürosz Alexandria pátriárkája volt, aki az arabok fenyegetése miatt előbb megához ragadta a világi hatalmat Egyiptomban, majd hosszas tárgyalások után átadta a tartományt a muszlim hódítóknak.
János püspök fájdalmasan írja, hogy milyen sokan követtek el aposztáziát ebben az időben, ami nagyban megkönnyítette a támadók dolgát: „Egyiptomban sok hamis keresztény megtagadta a szent ortodox hitet, valamint az életadó keresztséget, és a muszlimok vallását vette fel, akik Isten ellenségei és a fenevadnak az utálatos tanítását fogadták el, együtt tévelyegve velük. … Egyikük, a Sínai-félsziget egyik kolostorából való János az iszlám hitre térve a szerzetesi öltözetet kardra cserélte, és üldözte azokat a keresztényeket, akik hűségesek maradtak a mi Urunk Jézus Krisztushoz.” A Világkrónika Alexandria 641-ben történt elfoglalásával ér véget. A püspök a mű bevezetőjében utal arra, hogy az ezt követő évtizedekben szinte teljesen megszűnt a szerzetesi élet Egyiptomban.
A keresztény világban beállt zavart jól érzékelteti, hogy I. Márton római pápát (649–653) a bizánci császár a muzulmánokkal való összeesküvéssel vádolta meg. Márton pápa amúgy is szálka volt II. Kónsztasz (641–668) szemében, mert a pápa hosszú idő óta az első olyan római egyházfő volt, aki nem kérte ki Bizánc engedélyét a felszentelésére. Kónsztasz császár 653-ban elhatározta, hogy eltávolítja Márton pápát. Követei útján megüzente a klérusnak, hogy új pápát kell választaniuk, és Rómában elfogatta az egyházfőt. Márton a vérontás elkerülése érdekében beleegyezett, hogy hajóval Konstantinápolyba szállítsák. Útközben írásban cáfolta az eretnekség vádját: „Soha nem küldtem levelet a szaracénoknak, amint azt némelyek állítják, és pénzt sem küldtem senkinek, azon kívül, amit Isten szolgái számára biztosítottunk, akik azokba a tartományokba utaztak” – írta a hivatalától megfosztott Márton. Mindhiába: a szenvedésekkel teli hajóút után a császár nyilvánosan megszégyenítette a volt pápát, majd egy föld alatti börtönverembe vetette. Márton a kínzások ellenére sem tagadta meg a hitét, így végül a Krím-félszigeten fekvő Kherszonészoszba száműzték, ahol hamarosan meghalt.
A hódítók híre a nyugati krónikások érdeklődését is felkeltette. Fredegar frank történetíró a 650-es években feljegyezte, hogy Kónsztasz császár pontosan azt tette, amivel hamisan megvádolta Márton pápát: „Legalább három éven át Kónsztasz naponta ezer arany solidust fizetett a szaracénoknak, de amikor egy kissé visszanyerte az erejét, fokozatosan újra ellenőrzése alá vonta birodalmát, és megtagadta a sarc megfizetését” – írta a frank krónikás, aki az arabokat (szaracénokat) Ábrahám ágyasától, Hágártól eredezteti.
A perzsa történetírókat is megdöbbentette az, hogy miközben Bizánccal harcoltak, dél felől váratlan támadás érte őket. A Perzsa-öböl partján fekvő Khuzisztán tartományból származó krónikás ezt jegyezte fel a 660-as években: „Isten feltámasztotta ellenük Ismáel fiait, akiknek vezetője Mohamed és olyan sokan vannak, mint a tenger partján a fövény. Sem falak, sem kapuk, sem páncélzat, sem pajzsok nem tudják feltartóztatni őket…”
A Kínából érkező kereskedők is korán felfigyeltek arra, hogy a Bizánc felé vezető útvonalon új hódítók jelentek meg. A császári udvar számára készített beszámoló a biztonságos távolból kedvező képet festett az arab birodalomról: „Az egész föld színét átformálták. Az emberek úgy követik az iszlám tanítását, mint ahogy a folyó követi a medrét… Bőséges és olcsó termékek sokasága, gyöngyök, pénz és tevék a bazárokban” – írta a korabeli beszámoló Bagdadról.
Amikor úgy tűnt, hogy az egész világ Mohamed követőinek az ölébe hull, váratlanul fordult a kocka. 717-ben a muzulmán hadiflotta már Konstantinápoly előtt állt, amikor a bizánci seregek egy új fegyver – a hatalmas pusztítást és riadalmat okozó görögtűz – segítségével megállították az iszlám sereget. Nyugat-Európában pedig Martell Károly frank uralkodó mért vereséget egy portyázó muzulmán seregre, amely éppen Szent Márton tours-i sírját készült kifosztani Párizstól nem messze.
A korabeli keresztények között voltak azonban, akik úgy érezték – joggal –, hogy a megkönnyebbülés csak átmeneti. A negyedik században élt alexandriai egyházatya, Athanasziosz nevében írt 8. századi Apokalipszis így írt a muzulmánok feltűnéséről és jövőbeli szerepéről: „Isten… kettéosztotta a rómaiak királyságát. Egy rövid időre hatalmat adott a perzsa királyoknak, majd… egy hatalmas népet szabadított rá a földre, akik sokaságra olyanok, mint a sáskák. Ez a negyedik fenevad, amit Dániel látott. (…) Ez a nemzet sok ország felett uralkodik, akik adót fizetnek nekik. E nemzet könyörtelen a szívében… sok keresztény, barbár, görög, szíriai és minden más törzsből valók követik őket a hitükben, hogy megszabaduljanak attól a szenvedéstől, amit ők hoztak el a földre. Sok országban élnek majd, kormányzóik lesznek azoknak és öröklik a birodalmukat. A vezetőjük Damaszkuszban él majd, ahová minden aranyat, ezüstöt, drágaköveket, bronzot, vasat és ékes ruhákat összegyűjtenek.” (Pszeudo-Athanasziosz: Apokalipszis, 9. 1.)

A hódítás eszméje

A szent háború – a dzsihád – fogalmát több értelemben használja a Korán. Az elmélyültebb (benső vagy más néven nagyobb dzsihád) a hittérítés és önfegyelmezés nem erőszakos formáit jelenti, míg a külső vagy kisebb dzsihád a fegyveres harcot Allah ügyéért. Bernard Lewis világhírű orientalista szerint a mekkai időszakban született versekben – amikor Mohamed még egy kisebbségi csoport vezetője volt – a dzsihád főként morális törekvést jelentett. A későbbi fejezetekben, amikor a próféta a katonai győzelmeket követően Medinában az új állam feje és katonai vezetője lett, a szó egyre inkább gyakorlati tartalommal telt meg. „A katonai jelentés sok esetben egyértelmű – írja Lewis. – Jó példa erre a Korán 4. szúra 95. verse: »Allah a javaikkal és személyükkel hadakozókat egy fokkal magasabbra emelte az otthon ülőknél. Allah minden (hívőnek) megígérte a legjobbat. Ám az (Allah útján) hadakozókat nagyobb fizetséggel tüntette ki az otthonmaradókkal szemben.« Napjainkban egyes muszlimok, különösen azok, akik a külvilághoz intézik mondandójukat, a dzsihád kötelezettségét spirituális és morális értelemben magyarázzák. A korai iszlám tekintélyek túlnyomó többsége azonban a Korán idevágó passzusait, a kommentárokat és a próféta hagyományait idézve katonai értelemben beszél a dzsihádról.”
Az iszlám jog szerint a dzsihád vallási kötelesség a muzulmánok számára a hitetlenek és a hitehagyottak ellen. A Korán felszólít arra, hogy „Harcoljatok azok ellen – azok között, akiknek az Írás adatott –, akik nem hisznek Allahban és a Végső Napban … mindaddig, amíg megadják a jótettért járó dzsizját…” (Korán 9:29)
A vallásért folytatott harc (mudzsahada – ebből származik az iszlám harcosokra használt mudzsahed kifejezés) mindaddig feladata a muzulmánoknak, amíg a világ két részre oszlik. Az egyik, „az iszlám háza” (dár al-iszlám), amelyet muzulmánok kormányoznak és amelyben muszlim jogrend uralkodik, valamint a „háború háza” (dár al-harb), a világ többi része, amelyben még mindig hitetlenek laknak és uralkodnak.
Az iszlám hádiszok (a hagyományok, valamint a prófétának tulajdonított cselekedetek és kijelentések) a Korán alapján három lehetőséget kínálnak fel a hitetlenek számára. Vagy elfogadják az iszlámot, vagy megfizetik a nem muszlimokra kirótt és alávetettséget elismerő fejadót, a dzsizját. Azoknak, akik a dzsizját lerótták, ügyelniük kellett arra, hogy a pénzt megfelelő hódolattal, a felemelt tenyerükön nyújtsák át, úgy, hogy kezeik soha ne kerüljenek az összeget átvevő muzulmán kezei fölé. Ha erre sem hajlandók, akkor Allah nevében háborút indíthatnak ellenük.

Olvasson tovább: