Kereső toggle

A legkisebb nagyhatalom

A Vatikán története (1. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

XVI. Benedek lemondása miatt nemcsak a katolikus egyház, hanem a Pápai Állam élén is megüresedett a vezetői poszt. A történelmi folytonosság ellenére a Vatikán a huszadik század szülöttje: 84 éve jött létre, és a 2005-ben megválasztott Benedek a miniállam hetedik államfőjeként töltötte be tisztjét. Meglehet, véletlen egybeesés, de a pápa lemondását éppen az 1929-es lateráni szerződés aláírásának évfordulóján hozták nyilvánosságra.

„Olaszország elismeri a Szentszék Vatikán feletti teljes tulajdonjogát, kizárólagos és teljes hatalmát, illetve fennhatóságát összes járulékával és alapítványával együtt úgy, ahogy az ma is fennáll, megteremtve ezzel Vatikánvárost azon különleges célokra, és feltételek mellett, melyek az Egyezményben foglaltatnak.” A lateráni egyezmény szövege világosan rendelkezik arról, hogy a Vatikánváros új államként jött létre, 1929. február 11-én. Az alapító okiratot – amelynek melléklete az állam határait is rögzítette – III. Viktor Emánuel olasz király nevében
Benito Mussolini kormányfő és Pietro Gasparri, XI. Pius pápa bíboros államtitkára látta el kézjegyével. Ez a dokumentum határozza meg a mai napig a Vatikán és vezetője, a pápa jogállását. A 440 ezer négyzetméteres (44 hektár) területű miniállam megszületését közel hat évtizedes jogvita előzte meg.

Az első kiegyezés

A Nyugatrómai Birodalom bukása után Róma bizánci fennhatóság alatt állt, beleértve a Patrimonium Petrinek, Szent Péter Örökségének nevezett egyházi birtokokat is. A nyolcadik század elején azonban – miután a Keletrómai Birodalom az iszlám hódítások első hulláma miatt meggyengült – megtörtént a szakítás: a rómaiak elűzték a bizánci helytartót, és elismerték II. Gergelyt világi uruknak. Rómát és környékét ekkor Ducatus Romanusnak, római hercegségnek hívták. A pápák ezt követően már nem Bizánchoz, hanem a nyugati frank uralkodókhoz fordultak segítségért a külső fenyegetésekkel szemben.
A Frank Birodalomban is ekkor történt a fordulat: az ősi Meroving-dinasztiát Martell Károly, majd fia, III. (Kis) Pipin megfosztották hatalmától, és szövetséget kötöttek Rómával. Kis Pipin megszabadította a pápát a longobárdok fenyegetésétől, és 756-ban visszaadta a római hercegséget III. István pápának. A frank uralkodó további négy észak-itáliai területet adott át „Szent Péter apostolnak”, megalapítva ezzel az Egyházi (Pápai) Államot, amely több mint 1100 éven keresztül fennmaradt.
A középkort követően a Pápai Állam a francia forradalom idején került először komoly veszélybe. VI. Pius pápa egy darabig tanácstalanul szemlélte az eseményeket: 1790-ben a párizsi nemzetgyűlés törvényerőre emelte a francia nemzeti egyház alkotmányát, amellyel a francia katolikusokat elszakították Rómától. A papoknak is fel kellett esküdniük a polgári alkotmányra, amit a pápa csak egy év múlva tiltott meg számukra, mikor a klérus többsége már letette az esküt. A Pápai Állam és Franciaország közti ellenségeskedés tovább mélyült a vallásüldöző jakobinus diktatúra idején, amikor negyvenezer francia pap hagyta el hazáját. A forradalmi diktatúra ellen fellépő Bonaparte Napóleon elvileg a katolikusok természetes szövetségesének számított, mégsem alakult ki közöttük szövetségesi viszony.
1797 után Napóleon csapataival többször is megszállta a Pápai Állam területét. 1798. február 15-én az Egyházi Állam területén kikiáltották a köztársaságot, és azt Franciaországhoz csatolták. A 81 éves, agg pápát letartóztatták, és a dél-franciaországi Valence-ba vitték, ahol hamarosan meghalt. Ekkor úgy tűnt: vele együtt a nyolcadik század óta fennálló Pápai Állam is megsemmisült. A döntés az akkori első konzul, Napóleon kezében volt, aki úgy látta, hogy a pápaságot saját politikai céljaira is fel tudja használni, ezért helyreállította – korlátozott formában ugyan – a pápa világi hatalmát. „Az ügyes hódítók nem csatáznak papokkal. Tudják, hogyan kell féken tartani és használni őket” – mondta Napóleon egyszer testvérének, Luciennek.
A pápaválasztó konklávé 1799-ben ült össze – az akkor osztrák megszállás alatt lévő – Velencében, ahol három hónapos tanácskozás után megválasztották VII. Piust, aki a polgári államokkal való békés modus vivendi kialakításának híve volt.
Napóleon 1801-ben Párizsban konkordátumot kötött a Pápai Állammal, ami precedenst jelentett az állam és egyház modern kori viszonyában. Korábban egyetlen világi hatalom sem írt alá – különösen nem egy köztársaság – egyenrangúság alapján álló szerződést a Pápai Állammal. A 17 pontból álló szerződés visszaállította a pápa világi hatalmát az Egyházi Állam területén, megtartotta uralkodó pozícióját és az egyházi hierarchiát. Az egyházfő ugyanakkor jelentős engedményekre is kényszerült: például az időközben császárrá lett Napóleon javára lemondott a püspökök kinevezésének jogáról. A párizsi koronázás is ezt a viszonyt fejezte ki, ahol a pápa csak statisztált a császár árnyékában.
Ez a megegyezés sem tartott sokáig: „Őfelsége Róma császárságára támaszt igényt. Erre adott őszinte pápai válaszunk az, hogy az Egyház Legfelsőbb Feje olyan dologgal dicsekedhet, amellyel egyetlen másik uralkodó sem: nevezetesen, hogy évszázadok óta sem most, sem soha a múltban nem ismert el más hatalmat saját államában, mint a sajátját, és egyetlen uralkodó sem birtokolhatta a Róma feletti legcsekélyebb hatáskört sem” – írta VII. Pius Napóleonnak 1806 márciusában. A császárt nem hatották meg az egyházfő érvei. 1808 szeptemberében Napóleon katonái körülfogták a Quirinalét, a pápa rezidenciáját, és hat ágyút szögeztek a pápai lakosztályra. Fél év múlva a császár rendeletileg megszüntette a Pápai Államot, Rómát és környékét pedig Franciaországhoz csatolta. Európa uralkodói tétlenül nézték a pápaság végóráit, Napóleon azonban megbukott, és a bécsi kongresszus 1815-ben helyreállította az Egyházi Államot.

Volt, nincs, lett

Az európai nemzetállamok azonban Napóleon száműzése és a Szent Németrómai Birodalom megszűnése után már nem kívántak visszatérni Róma politikai uralma alá, inkább a francia modellt választották a katolikus egyházzal való kapcsolataikban. Még nehezebbre fordult az Egyházi Állam helyzete a 19. század második felében, az olasz nemzeti egységmozgalom győzelme után. 1870-re Garibaldi vörösingesei már szinte egész Itáliát meghódították, csak Róma maradt meg a Pápai Állam fennhatósága alatt. Miután Franciaországban elbukott a második császárság, és IX. Pius pápa elveszítette fő támogatóját, III. Napóleont, elkerülhetetlenné vált Itália teljes egyesítése. 1870. szeptember 10-én II. Viktor Emánuel olasz király – akit a pápa nem koronázott meg, így a félsziget első világi és parlamentáris uralkodója lett – felkérte Piust, hogy hivatalosan mondjon le megmaradt világi hatalmáról, és engedje át Rómát az új olasz állam számára.
IX. Pius azonban erre nem volt hajlandó, és elrendelte a város katonai védelmét. Mielőtt azonban az olasz hadsereg megkezdte volna Róma ostromát, az egyházfő visszakozott, és utasítást adott Hermann Kanzler tábornoknak, hogy kezdjen tárgyalásokat a megadás feltételeiről. „Mélyen elítélem ezt a nagy szentségtörést, és kimondhatatlan igazságtalanságot” – írta a pápa
a királytól kapott ultimátumról, de kijelentette, hogy „a lelkek pásztoraként nem akar felelős lenni fiai haláláért”. Mielőtt azonban a fegyverletételre sor kerülhetett volna, 1870. szeptember 20-án hajnalban Raffaele Cardon tábornok megindította az ostromot Róma elfoglalására. Négy órával később a Szent Péter-bazilikára kitűzték a fehér zászlót, de addigra a pápa katonái közül 19 ember már elesett. Az olasz hadsereg bevonult Rómába, és ezzel lezárult a Pápai Állam több mint ezeregyszáz éven át tartó történelme.
Az olasz parlament kegydíjat szavazott meg a pápának, s a hadsereggel szavatoltatta volna a biztonságát; mint szuverén állam uralkodóját viszont nem hagyta jóvá. A pápa az állami
javadalmazást elutasította, s a Tiberis északi oldalán fekvő Vatikánba zárkózott, ahol magát „erkölcsi fogolynak” nyilvánította. Az olasz kormányt „piemonti kormánynak” nevezte, állama „elrablóit” – így a királyt is – kiátkozta. Ennek azonban nem volt foganatja. Az országban Cavour olasz miniszterelnök eszménye – szabad egyházat a szabad államban – valósult meg, ami az állam és az egyház szétválasztását jelentette.
Róma elfoglalása után félbeszakadt az 1869-ben kezdődött első vatikáni egyetemes zsinat is. A tanácskozás azonban addigra már több fontos döntést hozott, így a pápai tévedhetet-lenségről szóló dogmát, valamint a racionalizmus és liberalizmus „számos tévelygését” elítélő határozatot.
Olaszország közvetlen jövőjére IX. Pius Non expendit című enciklikája volt a legnagyobb hatással, amelyben megtiltotta, hogy katolikusok szavazzanak vagy bármilyen politikai szerepet vállaljanak az új, „istentagadó” királyságban. A döntés a pápa szándékaival ellentétben stabilizáló erejűnek bizonyult a fiatal monarchia számára, mert gátolta egy jobboldali, klerikális párt fellépését, amely a pápaság világi hatalmának visszaállítása érdekében a királyság megdöntésére tört volna. IX. Pius az egyház politikai szerepvállalásának vétója mellett a hittételek területén is jelentős megújulást tartott szükségesnek.
A háromszáz éve stagnáló dogmatika két irányban is kimozdult a holtpontról: Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának kihirdetése mellett az I. vatikáni zsinaton a pápai csalhatatlanság dogmáját is beiktatták.
A Szentszéknek a polgári demokrácia iránt tanúsított hozzáállásában csak a századforduló környékén állt be jelentős változás. Időbe telt a felismerés, hogy a polgári átalakulás nyomán az egyház és az állam visszavonhatatlanul szétvált egymástól, és a vallási-erkölcsi elvek érvényesítéséért külön politikai aktivitást kell kifejteni egy nyílt, konfliktusossá vált társadalomban, más politikai törekvésekkel megküzdve. A megváltozott körülményekre, elsősorban a szocializmus térhódítására való tekintettel XIII. Leó 1891-es Rerum novarum kezdetű enciklikájában felszólította a katolikusokat, vállaljanak tevékeny szerepet a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésében. A dokumentum életre hívta a katolikus politikai mozgalmakat.
XIII. Leót X. Pius követte a pápai trónon, aki – elődjénél konzervatívabb lévén – szembehelyezkedett a katolikus modernizmussal, a szocialista eszmék olaszországi térnyerése miatt mégis engedményekre kényszerült a katolikus politikai mozgalom vezetőivel szemben. Az olasz munkások első általános sztrájkját követő, 1904-es parlamenti választásokon engedélyezte, hogy a katolikusok az urnákhoz járuljanak. A választások bojkottjának felfüggesztése nagy előretörést hozott, a szocialisták és a radikálisok gyengén szerepeltek.
A pártviszonyok első világháborút követő átalakulásának idején, a liberális állam válságának körülményei közt látta az egyház elérkezettnek az időt, hogy a katolikus mozgalom párttá szerveződjék. 1919-ben egy fiatal szicíliai pap, Don Luigi Sturzo vezetésével megalakult az Olasz Néppárt (PPI), amelyhez csaknem az összes katolikus szervezet csatlakozott, s így gyors sikereket ért el. Engedélyezése gyökeres fordulatot jelentett az egyház politikájában.   

A „gondviselés küldötte”

Az első világháború után a fasiszta olasz állam vezetője, Benito Mussolini úgy érezte, hogy hatalmának megszilárdításához szüksége van a katolikus egyház elismerésére, ezért kiegyezést ajánlott a pápának. XI. Pius Mussolinit olyan erős kezű vezetőnek látta, aki hatékonyan fel tud lépni a kommunizmus és a liberalizmus veszélyeivel szemben, ezért elfogadta a Duce ajánlatát. Ezzel új jogi formában, a Vatikáni Városállam keretei között helyreállt a pápa világi hatalma.
Amikor 1922. február 6-án a frissiben megválasztott XI. Pius pápa megjelent vatikáni palotájának a Szent Péter térre néző erkélyén, és „urbi et orbi” (a városnak és a világnak) szóló áldással köszöntötte az éljenző tömeget, e régóta elfeledett szokás felújításával jelezte nagyra törő külpolitikai törekvéseit. (A Pápai Állam a Napóleonnal kötött konkordátumtól az olasz egység létrejöttéig, 1861-ig összesen harminc hasonló egyezményt kötött más államokkal. Itáliával azonban nem sikerült megállapodnia.)
Ugyanabban az évben, 1922-ben Benito Mussolini lett az Olasz Királyság kormányának miniszterelnöke. Mussolini, aki egy időben szocialista agitátorként is működött, Popolo d’Italia (Itália népe) című könyvében kijelentette, hogy a kereszténység minden formáját elutasítja, és a pogányság felélesztésében hisz. Mussolini és XI. Pius azonban egyetértett abban, hogy Róma Caput Mundi, vagyis „a világ fővárosa”, és annak is kell maradnia az idők végezetéig. A Duce Napóleonhoz hasonlóan felismerte a pápaság hasznát, és nyitott az egyház felé. Első parlamenti beszéde végén Istent hívta segítségül, az iskolai tantermek falára újra felrakatta a kereszteket, pártjában pedig beszüntette az ateista propagandát. Cserébe a pápa is óvatos közeledést mutatott: 1923-ban Pisa püspöke – a pápához közel álló személyiség – levelében dicsérte a kormány politikáját.
A Duce végül kijelentette: „Katolikus nemzet vagyunk. Nem azért, mert a lakosság többsége katolikus, hanem mert a katolicizmus kitörölhetetlen része történelmünknek.” A pápa 1926-ban Pietro Tacchi jezsuita szerzetesen keresztül vette fel a kapcsolatot Mussolinivel. A páter, aki maga is tagja volt a feketeingesek pártjának, ezt a jelmondatot vallotta magáénak: „A jó jezsuita jó fasiszta is egyben.”
Miközben a katolikusok kivonultak a politikai életből, igyekeztek spirituális hatalmukat egyre intenzívebbé tenni. XI. Pius 500 boldogot és 33 szentet avatott fel pápasága alatt, amellyel minden addigi elődjét túlszárnyalta. Köztük volt az ellenreformáció vezéralakja, a jezsuita Bellarmin bíboros is. A pápa a szentek ünnepéről szóló enciklikában a középkori és ellenreformációs szentek ideálját állította a modern ember elé követendő példaként.
A lateráni egyezmény kölcsönös előnyökkel járt: Mussolini a pápa és a római katolikus egyház támogatásával megszilárdította hatalmát. A konkordátum ugyanakkor biztosította a pápaság hatalmának továbbélését és felszámolta az olasz egységmozgalom, a liberális Risorgimento egész örökségét. XI. Pius a lateráni szerződés aláírásakor „a gondviselés küldöttének” nevezte Mussolinit. A totalitárius rendszerekkel történt kiegyezést négy évvel később az új német kancellárral Berlinben megkötött birodalmi konkordátum erősítette meg. (Folytatjuk.)

Menedékváros

A lateráni szerződés preambuluma szerint annak érdekében, hogy biztosítva legyen a Szentszék teljes és látható függetlensége, valamint vitathatatlan szuverenitása nemzetközi téren is, a felek „úgy találták, hogy létre kell hozni, különleges eljárással, a Vatikánvárost, elismervén felette a Szentszék teljes körű tulajdonjogát, valamint kizárólagos és abszolút hatalmát és szuverén joghatóságát”. A Vatikánváros a történelmileg Vatikánnak ismert területből és tartozékaiból jön létre (3. cikkely), amit az Olasz Királyság elismer „a Római Pápa szuverenitása alatt álló államként” (26. cikkely). Ez a szuverén joghatóság a szerződés szerint kizárta az olasz hatóságok bármiféle beavatkozását a Vatikánvároson belül.
A szuverenitásból fakadóan a Szentszéknek követségi joga van, vagyis küldhet és fogadhat diplomáciai képviselőket, és az Olasz Királyság garantálja, hogy ezek szabadon gyakorolhassák funkciójukat. A Vatikánváros határai zártak, kivéve a Szent Péter teret, de az új állam több, területen kívüli ingatlan (3 nagybazilika és számos palota Rómában, valamint a Castel Gandolfó-i rezidencia) felett is jogokat kapott. A szerződés értelmében a Vatikánváros légterét lezárták a légi közlekedés elől, és garantálták a területi semlegességét, valamint az egyház „központi szervei” számára az állami beavatkozás alóli mentességet (ez utóbbi biztosítja többek között a Vatikáni Bank gazdálkodásának és pénzforgalmának a titkosságát is, amit sokan bírálnak, mondván, hogy a Vatikán ezáltal abszolút védelmet biztosító „offshore-paradicsom”, ahol korlátlanul lehet tisztára mosni illegális jövedelmeket). A szerződés különlegessége, hogy a Rómában lakó bíborosokról kimondja, hogy az Olasz Királyságban királyi hercegi méltóságot élveznek (hiszen megválaszthatóságuk folytán mind potenciális „trónörökösök”), a pápa személyét pedig „szentnek és sérthetetlennek” tartván, az olasz jog a királyéval megegyező védelmet biztosít számára merényletekkel és sértésekkel szemben. A pápa a Vatikánváros uralkodójaként abszolút hatalommal rendelkezik, és egyben a világméretű katolikus egyház feje is.
A Vatikánváros a lateráni szerződés értelmében menedéket adhat mindenkinek, akit olyan bűncselekménnyel vádolnak, amelyet a Vatikán nem tekint annak (erre való hivatkozással kapott több ezer ember vatikáni útlevelet, akiket a szövetséges hatóságok a második világháború után felelősségre akartak vonni). Az olasz állam azt is elfogadta, hogy közvetlenül hatályosnak ismeri el az egyházi hatóságoknak egyházi személyek ügyében, lelki vagy fegyelmi kérdésben hozott ítéleteit (ezt a pontot az utóbbi években az egyházi személyek szexuális és más jellegű bűncselekményei miatt kifogásolták sokan, mondván, hogy kizárja azt, hogy független vizsgálatok történjenek ezekben az ügyekben). A lateráni szerződést a fasiszta állam bukása után a mai napig valamennyi olasz kormány érvényesnek ismerte el.

Olvasson tovább: