Kereső toggle

A hetedik nap hajnalán

Rabbik és egyházatyák a történelmi korszakváltásról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2012. december 21-én sokan várták a világ végét. Ezen is túl vagyunk. De ebben az évszázadban a majánál egy sokkal központibb civilizáció, a zsidó–keresztény szóbeli hagyomány is prognosztizál, ha nem is egy világ-, de egy világkorszakvégét. Míg a Biblia csak rejtélyes utalásokban fogalmaz, a klasszikus, talmudi judaizmus és a korai keresztény hagyomány teljesen egyetért abban, hogy a jelenlegi világkorszak az ember teremtésétől számítva hatezer évig tart, majd pedig a történelem „szombatja”, a hetedik évezred után ér véget ez a fizikai világmindenség, hogy a helyét egy újabbnak adja át. Eszerint a világ végéig még több mint ezer év van – jelenlegi világkorszakunk azonban nemsokára valóban véget ér. De tudhatjuk-e pontosan, hogy mikor?

A hagyományos zsidó időszámítás szerint 5773-at írunk az ember teremtése óta. Eszerint 6000-ig még 227 év lenne hátra, vagyis a mi időszámításunk szerinti 2240-ben érkezne el a nagy korszakváltás, amely az emberiség békés és boldog évezredét elhozza. Ugyanakkor az Encyclopaedia Judaicának a zsidó időszámítással foglalkozó egyik szócikke (Seder Olam Rabba) arra figyelmeztet, hogy a hagyományos ókori számítás a történettudomány mai eredményeihez képest legalább 166 évet biztosan késik (de lehet, hogy még többet is). Így valójában már legalább az első emberpár teremtésétől számított 5939. évben járunk, és 6000 legkésőbb 2074-ben (vagy még hamarabb) várható. De miért ennyire fontos ez?

A Talmud e világkorszak hatezer éves időtartamának tanítását rendkívül nagy prófétai tekintélyhez, magához Illés prófétához köti, így ez azóta is a rabbinikus judaizmus hivatalosan elfogadott álláspontja: „Illés házában taníttatott: A világ hatezer évig áll fenn. Kétezer év zűrzavar (tohu), kétezer év Törvény (tora), kétezer év a Messiás napjai – de bűneink megsokasodása miatt azokból kimaradtak, amik kimaradtak.” (Babiloni Talmud, Szanhedrin 97a–b; e szóbeli hagyomány ősiségét bizonyítja, hogy a Talmud egyébként többségében arámi nyelvű szövegében is héberül szerepel, úgynevezett bárájtá).

Az első kétezer éves korszak számlálása a Biblia alapján egyértelmű, mert az pontosan megadja, hogy a Teremtéstől a Vízözönig 1656 év telt el, Ábrahám pedig a Teremtés 1948. évében született (Mózes 1. könyve 5–11. fejezet). A Vízözönig nem adatott erkölcsi törvény az emberiségnek, ezért fulladt az a kor totális anarchiába, ahogyan erről a Biblia beszámol; majd Noé kap ugyan néhány útmutatást, de az igaz istenismeret Ábrahámig még várat magára. Ezért nevezi a Talmud ezt a kétezer évet a zűrzavar, a pusztulás (tohu) korszakának. A klasszikus Talmud-kommentárok szerint (lásd keretes írásunkat) Ábrahám 52 évesen, azaz a Teremtés 2000. évében ismerte meg és kezdte el hirdetni Háránban az Egyetlen Istent, és ezzel megkezdődött a kiválasztott nép története, azaz a törvényadás (tora) kétezer éve. A rabbinikus számítás szerint Ábrahám 52. évétől a Második Templom lerombolása (ez a rabbinikus felfogás szerint i. sz. 68) utáni 172. évig (i. sz. 240) tartott a Törvény kétezer éve, azóta pedig a szintén kétezer éves messiási kor tart, amelynek már az elején meg kellett volna jelennie a Messiásnak, ám ez – a rabbinikus felfogás szerint – Izrael bűnei miatt elmaradt, késik, halasztást szenved, így az azóta eltelt évek elvesztek (kiestek, kimaradtak). A Messiás kétezer évének elteltével ér véget az egész hatezer éves világkorszak, és kezdődik el a hetedik ezer év, amely a világ „szombatja” lesz.

A keresztény értelmezés ettől mindössze annyiban tér el, hogy a Törvény korának végeztével a Messiás valóban megjelent Jézus Krisztus személyében, ám mivel a zsidóság őt nem fogadta el, az általa elkezdett kegyelmi korszak kétezer éve Izrael számára valóban elveszett (kimaradt). A talmudi hagyomány tekintélyének erejét mutatja, hogy a Messiás megjelenésének „elmaradása”, illetve „fel nem ismerése” sem rendítette meg a rabbikat abban a meggyőződésükben, hogy a Teremtés 4000. évében a Messiás napjai elkezdődtek, függetlenül attól, hogy ez Izrael számára, méltatlansága miatt nem hozott megoldást. A mai napig ez a hivatalos rabbinikus álláspont. A 2. században  általuk a Teremtés 4000. éveként kiszámított i. sz. 240. év elteltével pedig leszögezték (246 körül): „Minden [kiszámítható] vég-időpont letelt. Most már minden csak a megtérésen múlik.” Így a klasszikus judaizmus máig érvényes meggyőződése szerint a Messiás eljövetelét már egyedül a zsidó nép engedetlensége késlelteti, semmi más: „ha egész Izrael megtartana két szombatot egymás után, eljönne a Messiás”; az üdvtörténeti óra azonban nem állt meg, ettől függetlenül tovább ketyegett, a Messiás napjai a maguk idejében elkezdődtek – ma pedig már ezek vége felé járunk.

Azonban a történettudomány fejlődése már a középkor vége felé felhívta a figyelmet arra, hogy a rabbiknak a 2. században elvégzett számítása legalább egy ponton bizonyosan hibás, és ezzel nem kisebb, mint 166 éves késést eredményez a zsidó évszámításban (Spinoza már fontos érvként használja ezt Teológiai-politikai traktátus című művében). Ugyanis az Első Templom lerombolása (i. e. 586) és a Második Templom lerombolása (i. sz. 70) között eltelt 656 évet a hagyományos számítás mindössze 490 évnek számolta. Ennek kifejezetten teológiai oka volt: az évszámítást végző 2. századi rabbik ugyanis a Dániel próféta könyvének 9. fejezetében leírt hetven évhetet ezzel az időszakkal azonosították, és – nem rendelkezve alapos történettudományos ismeretekkel – teológiai koncepciójukat beleerőltették az időszámításba is. Ezt a számítási hibát ma már a vallásos zsidóság nagy része is elismeri, maga az Encyclopaedia Judaica is hangsúlyozza, és csak azok a szélsőségesen ortodox irányzatok tagadják, akik a modern történettudományt is teljesen negligálják (bár én már ultraortodox tudós szájából is hallottam ezt). Így a zsidóság nagy része csak hagyománytiszteletből – vagy tudatlanságból – követi a régi számítást, miközben valójában idén már legalább 5939 van, és legkésőbb 2074-ben lesz 6000.

Ha tehát korrigáljuk ezt a hibát, akkor a „Messiás napjainak” kétezer éves korszaka (vagyis a harmadik kétezer év) sem a hagyományosan számított i. sz. 240-ben, hanem 74-ben kezdődött el. Ez a dátum azért figyelemre méltó, mert ebben az évben (73/74) veszíti el a zsidóság a rómaiak elleni háborút, és vele hazáját közel kétezer évre Maszada ostrománál.

Természetesen a 2. századi rabbinikus évszámítás máshol is vet fel kérdéseket, főként két ponton: az egyiptomi fogság 430 évét vajon Jákob családjának Egyiptomba költözésétől vagy az Ábrahámnak erről adott próféciától kell-e számítani? És meddig tartott pontosan a bírák kora? (Ezekről lásd keretes írásunkat.)

Ha pedig az Újszövetség szövegét is bevonjuk a vizsgálódásba, akkor keresztény szempontból a rabbinikus időszámítás újabb korrekciója is elvégezhető, mert míg Pál apostol szerint Saul király uralkodása negyven évig tartott (Apostolok cselekedetei 13:21), addig a zsidó hagyomány szerint mindössze két évig. Mivel a keresztények szemében az Újszövetség is kinyilatkoztatás, az Ószövetség pedig egyáltalán nem ad meg konkrét évszámot erre nézve, itt újabb 38 évnyi korrekcióval számolhatunk, s e szerint a „Messiás napjai” kétezer évének kezdete még korábban, i. sz. 36-ban lehetett, ennek lejárta pedig 2036-ban esedékes. Tekintettel arra, hogy Jézus halála és feltámadása i. sz. 32-re tehető (ennek pontos időpontjáról lásd a jövő heti számunkban megjelenő írást), a kereszténység álláspontja szerint a Teremtés hatezredik éve, az új világkorszak kezdete valamikor 2032 és 2036 közé tehető.

Ugyanis nemcsak az ókori zsidóság, hanem az egészen korai kereszténység is magáévá tette a hatezer éves világkorszak felfogását. Bár a Biblia kategorikusan nem beszél erről, de Mózes zsoltárában azt olvassuk: „Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt…” (Zsoltárok 90:4) A zsidó hagyomány is erre a sorra építi fentebb ismertetett koncepcióját: egy héten hat munkanap és egy pihenőnap van, így ha Isten ezer évet egy napnak tekint, akkor a világ „munkaideje” (az emberiség szenvedéstörténete) hatezer évig, majd a boldog pihenés újabb ezer évig kell hogy tartson. De így értelmezi Mózes mondatát Péter apostol is: „Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem, hogy mindenki megtérésre jusson.” (Péter 2. levele 3:8–9)

Ezen bibliai utalások alapján Irenaeus keresztény egyházatya az Eretnekségek ellen című művének V. könyvében már a 2. században biztos tényként állítja a világ 6+1 ezer éves időtartamát (lásd keretes írásunkat), ráadásul ezt az álláspontot egyenesen János apostol szóbeli tanításából eredezteti: „Ezekről Papiasz, János hallgatója, Polükarposz munkatársa, a tiszteletre méltó korú férfiú írásban tesz bizonyságot negyedik könyvében – összesen ugyanis öt könyvet írt.” (33:4) Papiasz említett könyve sajnos azóta elveszett – egyes vallástörténészek szerint nem véletlenül, hanem a későbbi hivatalos egyház szándéka folytán, amelynek újkeletű eszkatológiájával (mely Ágoston nyomán az ezeréves messiási királyságot az egyház korával azonosította, hogy ezáltal az egyház államhatalmi törekvéseit is igazolja) már nem fért össze.

A korai zsidó és a korai keresztény hagyomány azonban még egységes volt a hatezer éves világkorszak felfogásában, így századunk második harmadának kezdetétől e hagyomány alapján annak befejeződése várható.

A Törvény és a kimaradt évek

Rási (Rabbi Slomo ben Jichák) középkori Talmud-kommentátor a világ hatezer évéről: „Kétezer év zűrzavar (tohu)”: avégett, hogy nem adatott még eddig Törvény (tora) és a világ olyan volt, mint a zűrzavar (tohu), és az első embertől addig, amíg Ábrahám ötvenkét éves lett, az kétezer év (kimutatásuk szerint mondták); miután beteljesedett a kétezer év, Ábrahám a Tórával foglalkozott, ahogy írva van: „és a lelkeket, melyet szereztek Háránban” és Targumunkból [arámi fordításunkból]: akkortól szolgáltak a Törvénynek Háránban, és mondva van az Ávodá Zárá [talmudi] traktátusban: „Taníttatott: Ábrahám ötvenkét éves volt ebben az időben.”
„Kétezer év Törvény (tora)”: a lelkektől, amelyeket szereztek Háránban a Messiás [kétezer] évéig: 48 év Izsák születéséig, és 60 év Izsák születésétől Jákob születéséig, íme ez 108; és 130 volt Jákob, mikor Egyiptomba ment, íme ez 238; és 210, amíg Egyiptomban tartózkodtak, íme ez 448; és az Egyiptomból való kijöveteltől az Első Szentély felépüléséig 480 év, amint írva van: „És volt a négyszáznyolcvanadik évben, miután kivonultak Izrael fiai Egyiptom országából…” (Királyok 1. könyve 6:1), íme ez 928; és 410, amíg állt az Első Szentély, kimutatásuk szerint mondták a királyok éveinek összessége szerint; és 70 a babiloni fogság, és 420, míg állt a Második Szentély, íme ez 900 és 928; íme ez 172 híján 2000; és a 172-t, a 4000 év beteljesedését megelőzi a Szentély leromboltatása, és ez után 172 év, és beteljesedett a Tóra 2000 éve, és ezért mondták, hogy „kétezer év zűrzavar”, majd mondták, hogy „kétezer év Tóra”; de a Tórának nem lett vége a kétezer év után – a Rabbi [Júda ha-Nászi] szerint. „És kétezer év a Messiás évei”: a Tóra 2000 éve után volt megítélésük szerint, hogy eljön a Messiás, és véget ér a Gonosz királysága, és eltűnik az elnyomás Izraelből. „De bűneink miatt, amelyek megsokasodtak”: nem jött a Messiás a 4000 év végén, és kimaradtak, amik kimaradtak, mert ő egyelőre akadályoztatva van abban, hogy eljöjjön. (Héberből fordította Finta Szilvia.)

A Teremtés volt a minta

Irenaeus egyházatya a hatezer éves világkorszakról (Eretnekségek ellen, V. könyv):
Ahány nap alatt lett megteremtve ez a világ, annyi ezer év alatt fog be is fejeződni. Ezért mondja a Teremtés könyve: „Be lett fejezve az ég és a föld és azok összes ékessége. És a hatodik napon befejezte Isten minden munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megpihent minden munkájától, amelyet végzett.” Ez egyrészt egy beszámoló az előzőleg megteremtett dolgokról, hogy hogyan lettek megteremtve, másrészt egy prófécia az elkövetkezendő dolgokról. Ha ugyanis „az Úrnak egy napja olyan, mint ezer esztendő”, a dolgok teremtése pedig hat nap alatt fejeződött be, akkor nyilvánvaló, hogy ezeknek a [teremtett] dolgoknak befejeződése a hatezredik évben lesz. (28:3)
Noé hatszáz éves kora tehát, akinek az idején a szövetségszegés miatt özönvíz volt, és a [Dániel könyvében szereplő] szobor méretének könyökben mért száma, amely miatt az igazakat a tüzes kemencébe vetették: ezek tehát [az Antikrisztus] nevének számát jelezték előre, akiben egybe lesz foglalva a hatezer év összes szövetségszegése, jogtalansága, hitványsága, hamisprófétálása és csalása, amelyek miatt el is fog jönni a tűz áradata. (29:2)
Amint a Teremtés könyvében található, hogy ennek a korszaknak a befejezése a hatodik nap, vagyis a hatezredik év, majd ezután a hetedik a nyugalom napja, amelyről azt mondja Dávid, hogy „ez az én nyugalmam, az igazak mennek be abba”, vagyis a hetedik évezred az igazak királysága, amelyben felkészülnek a romolhatatlanságra, és [amely korban] megújul a teremtés is azok számára, akik erre meg lesznek őrizve. Az apostol is megvallotta, hogy a teremtett világ is fel fog szabadulni a romlandóság rabigája alól az Isten fiai dicsőségének szabadságára. (36:3)
Miután ugyanis ez az Antikrisztus mindent feldúlt ezen a világon, és három évig és hat hónapig uralkodott, és beült a jeruzsálemi templomba, azután el fog jönni az Úr a mennyekből felhőkben az Atya dicsőségében, ezt az embert pedig és a neki engedelmeskedőket a tűz tavába küldi, az igazak számára viszont elhozza a királyság időszakát, vagyis a nyugalmat, a megszentelt hetedik napot… (30:4) (Görögből fordította Répás László.)

A pátriárkák  kora és az egyiptomi fogság

A pátriárkák és a királyság idejének kiszámításához a Királyok első könyvének egyik kijelentését szokás sarokkőnek venni: „És megépítteték az Úrnak háza az Izrael fiainak Egyiptom földéből való kijövetele után a négyszáznyolcvanadik esztendőben, Salamon Izrael felett való uralkodásának negyedik esztendejében, a Zif hónapban, mely a második hónap.” (Királyok 1. könyve 6:1) Ezt a relatív időszakaszt mai időszámítási rendszerünkben úgy tudjuk elhelyezni, hogy megkíséreljük meghatározni a Templom felépítésének abszolút időpontját. Ha Dávid körülbelül i. e. 1000-ben foglalta el Jeruzsálemet (az egyszerűség kedvéért fogadjuk el ezt a kerek évszámot) és ott 33 évig uralkodott, majd a Templomot Salamon királyságának 4. évében kezdték építeni, akkor körülbelül i. e. 963-ra jön ki a jeruzsálemi Szentély felépítésének időpontja. A Kijövetel, vagyis az Exodus tehát valamikor i. e. 1443-ban történhetett. De számoljunk tovább visszafelé. Az egyiptomi fogság időtartamát az Ábrahámnak szóló próféciában 400 (Mózes 1. könyve 15:13–14), Mózes idejében pedig 430 évben adta meg a Biblia („Az Izrael fiainak lakása pedig, amíg Egyiptomban laknak, négyszázharminc esztendő volt” – Mózes 2. könyve 12:40). A nagy kérdés az, hogy a fogság kezdetét melyik ószövetségi eseményhez köthetjük? A farizeus tradíciók szerint nevelkedett Pál apostol a kezdőpontot az Ábrahámmal kötött szövetséghez kötötte: „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak, és az ő magvának. Nem mondja: »És a magvaknak«, mint sokról; hanem mint egyről; »és a te magodnak«, aki a Krisztus. Azt mondom pedig, hogy a szövetséget, melyet Isten először megerősített a Krisztusra nézve, a négyszázharminc esztendő múltán keletkezett törvény nem teszi erőtlenné, hogy megsemmisítse az ígéretet.” (Galatákhoz írt levél 3:16–17) Ábrahám azt követően kötött szövetséget Istennel, hogy találkozott Melkicédekkel, Sálem királyával és Él Eljón (a Legfelső Isten) papjával. Ekkor hangzott el a prófécia a 400 évig tartó fogságról: „És mondta az Úr Ábrámnak: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annakutána kijönnek nagy gazdagsággal.” (Mózes 1. könyve 15:13–14) Ha szó szerinti értelemben vesszük, a „te magod” kijelentés időben legelőször Izsákra vonatkozott, tehát annak is van bibliai alapja, ha Izsák születésétől számítjuk a fogság kezdetét. Isten azonban kifejezetten megtiltotta Izsáknak, hogy alámenjen Egyiptomba: „Ne menj alá Egyiptomba! Lakj azon a földön, melyet mondok teneked.” (Mózes 1. könyve 26:2) Ezt vallja a 2. századi zsidó krónika, a Széder Ólám Rabbá is (amely a teljes zsidó időszámítást kidolgozza), mikor felteszi a kérdést: „Ki a mag? Ő Izsák, akiről megmondatott: »mert Izsákról neveztetik a te magod« (Mózes 1. könyve 21:12).” A Szeptuaginta (az Ószövetség i. e. 3. században készült görög fordítása) a Mózesnek adott kijelentést úgy fordítja, hogy Izrael fiai 430 évig tartózkodtak „Egyiptom földjén és Kanaán földjén.” (Mózes 2. könyve 12:40) Azért alkalmazza ezt a betoldást, mert bár a fogságot ő is Ábrahám szövetségétől számolta, tudatában volt annak, hogy Izsák de facto nem élt Egyiptomban. Ha tehát a Kivonulás hozzávetőleges dátumához (i. e. 1443) hozzáadunk újabb 430 évet, megkapjuk az egyiptomi fogság kezdetét: i. e. 1873-at, ami vagy az Ábrahámmal kötött szövetség, vagy Izsák születésének időpontja. (A bevett egyiptomi kronológiában ez a Középbirodalom utolsó évszázadának kezdete.) Így viszont Izrael tényleges fogságának ideje – amit hagyományosan Jákóbnak és fiainak Egyiptomba költözésétől számítunk – körülbelül 240 évre rövidül. Jákób leköltözése ugyanis genealógiai számítások alapján körülbelül i. e. 1673-ban történhetett. Ekkor már a Biblia szerint a harmincas éveiben járó József a fáraó mellett Egyiptom második embere volt. A „rövid fogság” és „korai Kivonulás” elméletét látszik igazolni még egy Bibliából vett belső érv is. Az ammoniták Jefte (Jiftah) bíráskodása idejében megtámadták a Gileádban, vagyis a Jordánon túl lakó izraelitákat. Jefte ezekkel a szavakkal igazolta a zsidók jogát erre a területre: „Izrael Hesbonban és annak mezővárosaiban, Aróerben és ennek mezővárosaiban, valamint az Arnón mellett való összes városokban háromszáz esztendőn át lakott.” (Bírák könyve 11:26) Ha Jefte bíráskodásának idejét körülbelül Kr. e. 1100 körülre tesszük, és ehhez hozzáadjuk az említett 300 évet, valamint a 40 éves pusztai vándorlást, a Kivonulás időpontjául nagyjából 1440-et kapunk. (Grüll Tibor)

Olvasson tovább: