Kereső toggle

A szabadság csalóka napja

Bethleni konszolidáció: „A sárga folt eltűnt a parlamentből”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elvesztett háború, a bukott forradalmak és a trianoni sokkhatás miatt bűnbakká kikiáltott zsidóság számára gróf Bethlen István miniszterelnöksége alatt (1921–1931) megcsillant a társadalmi megbékélés, a kiengesztelődés és kiegyenlítődés esélye. A Bethlen nevével fémjelzett neoliberális, a katolicizmus dominanciája szempontjából neobarokk kurzus felszámolta a fehérterror túlkapásait, s visszaintegrálta a társadalomba a zsidóságot. A felsőházi képviselet elnyerése (1927) és a numerus clausus módosítása (1928) után a zsidóság úgy érezhette, hogy kisütött számára a szabadság napja, s nemzetidegennek tekintett népfajból magyarrá visszafogadva képességeinek megfelelően vehet részt az ország építésében.

A Horthy-éra elején befecskendezett méreg azonban mélyen beleivódott a köztudatba, meghatározta az elit (és a tömegek) társadalomszemléletét, megízleltetve a lelkekkel a később bekövetkező pusztítás – a zsidóság gazdasági és társadalmi megsemmisítésének – erőit. Szabó Dezső Az elsodort falu (1919) című művében egy székely falu sorsán keresztül állította szembe a „parazita” zsidót a „kirabolt, megcsalt, nagyszerű” magyar fajjal. A zsidók szolidaritása juttatta a magyart „minden szenvedéshez, vérhez, gyötrelemhez, nyomorhoz”, ellenben „minden lélegzethez, élvezethez, pénzhez, hatalomhoz” pedig a saját fajtáját.

Szekfű Gyula Három nemzedék (1920) című munkájában külön fejezetet szánt a zsidóságnak. A háború előtti liberális korszak történetét áttekintve a nemesi elitet hibáztatta azért, hogy nem állított korlátokat a zsidók keletről jövő bevándorlása elé, s megelégedett felszínes magyarosodásukkal. A túlsúlyra jutó galíciai zsidók az évszázadok óta honos dunántúli zsidókkal közösen alapozták meg a kapitalizmust. Második generációjuk megszerezte az anyagi vezetést, majd a következő generáció a jól fizető értelmiségi pályákat elfoglalva a szellemit is, meghagyva az úri középosztálynak, a dzsentriknek a minisztériumok és vármegyék cifra nyomorúságát. A zsidóság „hirtelen jövő, betörésszerű és kivédhetetlen” térfoglalásával a dualista korszakban elfoglalta Budapestet, s a fővárosi tömegkultúra közvetítésével (főként a felszínes, szórakoztató, vidéken is népszerű hírlapirodalmon keresztül) hatalmat vett a magyar lelkeken. A fenti szerzőkhöz hasonlóan messze hangzó vészharangot kongatott a keresztényszocialista Prohászka Ottokár püspök és Bangha Béla jezsuita páter, akik a „keresztényellenes és nemzetgyilkos idegen áramlatokat” (liberalizmus, szocializmus, szabadkőművesség) a zsidóknak tulajdonították, s ki akarták zárni őket a keresztény-nemzeti (vagyis nem zsidó) Magyarország újjáépítéséből.

A hazájához hű, magát magyarnak valló, a háborús áldozatokat és forradalmakat egyaránt elszenvedő zsidóság dermedten tűrte a különítmények terrorját, a fajvédő szervezetek utcai pogromjait, az egyetemi zsidóveréseket, s 1920-ban a numerus clausus bevezetését. Szabolcsi Lajos szerint: „A zsidókérdés széttépte a társadalmat, felborította az egyensúlyt, magasba dobta a könnyű súlyú rétegeket, és az értékes elemeket lesüllyesztette.”

Gróf Bethlen István miniszterelnök, akinek politikai gondolkodása a 19. századi konzervatív–liberális eszmekörben gyökerezett, felismerte, hogy a rendszer belső megszilárdításához és külföldi elfogadtatásához szüksége van a zsidóság visszaillesztésére. Bemutatkozó beszédében (1921. április 19.) még így nyilatkozott: „Elismerem, hogy jelenleg van zsidókérdés az országban, de ennek megoldása az, hogy gazdasági téren azok lehessünk nélkülük is, amik velük együtt vagyunk.” 1921. december 7-én, az új Bethlen-kormány megalakulását követően (a második királypuccs és a Habsburgok trónfosztása után) viszont már érzékeltette álláspontja módosulását: „Készek vagyunk együtt haladni a magyar zsidóságnak azokkal az elemeivel, melyek velünk együtt felveszik a harcot a destruktív tényezőkkel szemben.” Az exkirály (IV. Károly) csapatait visszaszorító budaörsi csatában zsidó katonák is harcoltak a kormány oldalán, az ütközetben az egri kántor fia, Klausz Imre életét vesztette.

Bethlen 1922-ben, kormányzása elején kialakította a „konzervatív demokrácia” biztosítékait. A választójog leszűkítését összekötötte a nyílt szavazással (kivéve Nagy-Budapestet és tíz vidéki törvényhatósági jogú várost), s a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és az Egyesült Kisgazdapárt fúziójával erős kormánypártot hozott létre. A korszakban az Egységes Párt mindvégig abszolút vagy kétharmados, illetve ehhez közeli többséget szerzett a választásokon (1922, 1926 és 1931), s ezzel biztosította az egyszemélyben kormányfő és pártelnök (Bethlen) politikai céljainak megvalósítását. A kormány baloldali ellenzékét a szociáldemokraták, polgári liberálisok (Vázsonyi, Rassay), majd 1930-tól a kisgazdák (FKgP) jelentették. A jobboldali radikális ellenzéket Budapesten a keresztényszocialista Wolff-párt, a parlamentben pedig a Gömbös Gyula vezette Fajvédő Párt képviselte (1923–28 között). A kormánypárton belül a többségi, Bethlen vezette konzervatív centrum akarata érvényesült a liberálisokkal és a radikális jobbszárnnyal szemben. Az 1926-ban visszaállított felsőház szintén a centrum irányvonalát erősítette, s alkotmányos ellenféket jelentett a szélsőségekkel szemben. A politikai struktúra főként a társadalom felső és középrétegeinek (úri-földbirtokos, polgári), valamint a birtokos parasztságnak az érdekeit képviselte, de a rendszer konszolidálásával helyet biztosítottak a zsidóság képviselőinek is.

Bethlen kormányzásának kezdeti másfél éve alatt megszüntette a zsidóellenes túlkapásokat, s bíróság elé állíttatta a fehérterror hírhedt gyilkosait (orgoványi tárgyalás). A szélsőjobb utolsó atrocitása a Dohány utcai merénylet volt 1922. április 1-jén, amikor bombát robbantottak az Erzsébetvárosi Kör gyűlésén (kilenc zsidó meghalt). A konszolidáció napja – Szabolcsi szerint – már kelőben volt, s az 1922-es választásokon négy zsidó ellenzéki politikus jutott mandátumhoz. Köztük Vázsonyi Vilmos, a Nemzeti Demokrata Párt vezetője, aki 1921-ben Svájcból hazatérve, s az időközben elfogadott numerus claususra célozva keserűen állapította meg: „Svájcba a kommunizmus elől mint felekezet mentem ki, és mint faj tértem vissza”.

A zsidóság hazafias érzületét hangsúlyozva igyekezett részt vállalni a rendszer stabilizálásában. Külföldi kapcsolatait felhasználva hozzájárult az ország nyugaton kialakult negatív képének eloszlatásához, a külpolitikai elszigeteltség áttöréséhez, s a népszövetségi kölcsönök felvételéhez (1924, 1926, 1930). Az anyaországtól elcsatolt területek zsidóságát sikerrel biztatta arra, hogy továbbra is magyarnak vallják magukat. Magyarország 1923 januárjától tagja lett a Népszövetségnek, ahová angol és francia zsidó szervezetek (Joint Foreign Committee, Alliance Israélite Universelle) tiltakozó jegyzéket juttattak el a numerus clausus miatt. A diszkriminatív törvény ugyanis sértette a trianoni békeszerződés kisebbségvédelmi (vallási, faji, nemzetiségi) előírásait.

Az ügy tárgyalása évekig elhúzódott, s 1925. december 12-én Genfben gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter ígéretet tett a jogszabály módosítására. Abban, hogy a Népszövetség tanácskozásán nem született Magyarországot elítélő határozat, nagy szerepe volt a zsidóság hazafias állásfoglalásának. Ezt Vázsonyi Vilmos fogalmazta meg 1925 novemberében a neológ hitközségek Országos Kongresszusán. A nyilatkozat elutasította a kisebbségek védelmére hivatkozó külső beavatkozást: „Mi magyarok vagyunk, a magyarság részének valljuk magunkat, és a békeszerződés, amely nemzetünk gyásza, nem lehet a mi jogunk forrása.” A numerus clausus eltörlését a magyar zsidóságnak itthon, saját erejéből, alkotmányos keretek között kell elérnie – vallotta Vázsonyi. A zsidó vezetők az 1925 nyarán Bécsben megrendezett XIV. Cionista Világkongresszus alkalmából is kifejezték nemzethűségüket. Hevesi Simon főrabbi szerint : „A cionizmus nem fér össze a magyar zsidóság lelkével.”

Az 1926. évtől elkövetkező négy esztendő – Szabolcsi Lajos szerint – a felemelkedést jelentette a zsidóság számára. A Bethlen-korszak fináléjában szinte zavartalan, boldog csend állt be a magyar zsidók életében. Az esztendő tavaszán, május 5-én, Vázsonyi Vilmos temetésén megelevenedett a régi, szabadelvű Budapest. Szabolcsi szerint a temetés a múlt félelmetes tüntetése volt az igazságtalan jelen ellen. November 15-én a nemzetgyűlés elfogadta a felsőházi törvényt (1926. évi XXII. tc.), amely az izraelita hitfelekezet két főrabbijának is helyet biztosított a felsőházban. A december közepén megrendezett országgyűlési választásokon hat zsidó került a képviselőházba (öt ellenzéki és egy kormánypárti).

Az 1927-től ülésező országgyűlés felsőházában Löw Immánuel szegedi főrabbi képviselte a neológiát, Reich Koppel pesti főrabbi pedig az ortodoxiát. Rajtuk kívül számosan foglaltak helyet választás, illetve kinevezés révén a zsidó nagypolgárság képviselői közül is. Novemberben Bethlen a parlament elé terjesztette a numerus clausus módosítását, melyet a képviselőház 139:32 arányban elfogadott, csupán az antiszemiták (akik a törvény változatlan fenntartását akarták) és a szabadelvűek (akik a törvény eltörlését követelték) szavaztak ellene. A felsőházban gróf Teleki Pál antiszemita beszédében ellenezte a módosítást, felvetve, hogy miért fáj a zsidóknak a faji jelleg. Baltazár Dezső református püspök a numerus clausust a „félelem és gyűlölet kodifikációjának” nevezve eltörléséért emelt szót. Akárcsak Löw főrabbi, aki a külföld felé való porhintésnek tekintette a módosítást. Az 1928. évi XIV. tc. eltörölte az egyetemekre jelentkezők faji (nemzetiségi) hovatartozását, s helyette a szülők foglalkozását tekintette mértékadónak. Szabolcsi szavaival: „A sárga folt eltűnt a magyar törvényhozásból.” A törvény diszkriminatív jellege ellenére a zsidó hallgatók számának megemelkedését eredményezte. Ugyanakkor nem pótolta azt a szellemi veszteséget, melyet a külföldön maradt későbbi kiválóságok (Nobel-díjasok, világhírű tudósok és művészek) hiánya jelentett.

Az évtized végéhez közeledve örömteli események történtek a zsidóság számára. 1929 elején a keszthelyi Simon Böske, az első Miss Hungária Párizsban elnyerte a Miss Európa címet, amely az egyéni sikeren túl a trianoni Magyarország fényes diadalát jelentette.

1930. január végén többnapos rendezvénysorozattal ünnepelték az Egyenlőség című lap 50 éves jubileumát. Az ünnepi közgyűlésen Klebelsberg miniszter és Ripka főpolgármester méltatták a pesti zsidóság érdemeit, az Egyenlőség ünnepi számába pedig Bethlen miniszterelnök írt gratuláló sorokat. Az ország vezető méltóságai elismerően nyilatkoztak a zsidóság magyarságáról, hazafiságáról és hithűségéről. A sikersorozat október 21-én folytatódott, amikor a legrangosabb irodalmi kitüntetés, a Corvin-koszorú első kiosztásán három zsidó személy – Vészi József, Gál Gyula és Fejér Lipót – részesült díjazásban. Az esztendőt megkoronázta, hogy december 3-án a Margitszigeten átadták a Nemzeti Sportuszodát, melyet a „magyar delfin”, az 1896-os olimpiai bajnok Hajós Alfréd tervezett.

Azonban 1931-ben a derült égen már feltűntek az első fellegek, s Szabolcsi szerint az árnyék rávetődött a zsidó életre. A peszachi ünnepek alatt a tömegbe lőttek a Dohány utcai templomban, két fő meghalt, öten megsebesültek. A nyár folyamán megtartott választásokon hat zsidó politikus bejutott a képviselőházba, augusztusban viszont Bethlen miniszterelnök lemondani kényszerült a gazdasági világválság hatására. Novemberben mutatták be a Hyppolit, a lakáj című filmet, melyben a zsidó Kabos Gyula fergeteges sikerrel keltette életre az újgazdag vállalkozó komikus figuráját. A nevetés elárasztotta a nézőteret, majd szétáradt az országban, a kirobbanó vidámság lökéshullámai azonban nem tudták eloszlatni a baljósan gyülekező viharfelhőket. (A szerző történész)

Olvasson tovább: