Kereső toggle

Nem újkeletű korrupció

A szív legnagyobb próbája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagyon-nagyon kevés olyan dolog van, amiben az 1. századi júdeai zsidó történelemre vonatkozóan minden korabeli forrás egyetért, de abban igen, hogy a kiválasztott nép közéletét minden korábbinál jobban megterhelte és átitatta  a korrupció, a megosztottság, a megfélemlítés, a gyűlölködés és a zűrzavar. Ezen a mélyponton, ebben a légkörben született meg az egész emberiség megmentője, a próféták által éppen erre az időre megígért Messiás: a Názáreti Jézus.

A qumráni tekercsek, a két Talmud, Flavius Josephus és az Újszövetség egységesen megerősíti, hogy a jeruzsálemi Templom pusztulása előtti évtizedekben Isten római megszállás alatt élő népének politikai, jogi és vallási vezetését áthatotta részint a rómaiakkal való kollaborálás, részint az ebből is fakadó korrupció, ennek következtében pedig a nemzet súlyos megosztottsága, az egyes irányzatok közötti, nem ritkán fegyveres összecsapásokban kisülő kölcsönös gyűlölködés, a közbiztonság súlyos leromlása, az egyszerű nép körében pedig a szellemi-erkölcsi zűrzavar és a félelem (lásd keretes írásainkat). „Miért pusztult el az első Templom? – teszi föl a kérdést a rabbinikus irodalom. – Mert bálványimádás volt közöttük. De miért pusztult el a második Templom, holott akkoriban nem volt bálványimádás? Mert ok nélküli gyűlölet volt a nép között.” Jézus maga is erre hivatkozik önnön kivégzése egyik okaként: „Még ennek az írásnak be kell teljesednie rajtam: Ok nélkül gyűlöltek engem.”
A nagy hatalommal járó főpapi hivatalt ekkoriban már másfél évszázada politikai alkukért és pénzért adták-vették; a római uralom elérkezésével pedig már csak olyan ember lehetett főpap, akiben a birodalom megbízott. A császári udvar kénye-kedve szerint váltotta le a főpapokat, a drágakövekkel díszített, szent főpapi ruhát a megszállók az Antonia-erődben tartották elzárva, és csak a nagy ünnepekre adták ki. A hivatalra esélyes, azaz erősen Róma-barát főpapi családok szinte teljesen elgörögösödtek, nem hittek a halottak feltámadásában (ehelyett Platónt követve vagy a reinkarnációt, vagy epikureus mintára a lélek elemekre bomlását vallották), és a hatalmukat biztosító mózesi öt könyv kivételével elutasították a Szentírás isteni eredetét. A főpapi Kathrosz-család nemrég feltárt jeruzsálemi otthonában a régészek bálványszobrokat is találtak. A qumráni tekercsek szerint a főpapság annyira korrupttá vált, hogy sorsuk a biztos elkárhozás: ők a „gúnyolódók”, „a verem fiai”, akik szövetséget kötöttek a halállal; a rabbinikus irodalom „az erőszak embereinek”, Josephus „durváknak és erőszakosoknak” nevezi őket. Jézus velük kapcsolatos súlyos ítéletei az Újszövetségben barátságosnak és engedékenynek tűnnek a többi kortárs véleményéhez képest.
A hatalom birtoklásában részt vevő másik párt-felekezet, a farizeusok ugyan csak hatezer fős volt összesen, de mivel a két és fél milliós társadalmat átszövő bírói rendszer java részét ők adták, elenyésző számuk ellenére rendeleteikkel az egész nép fölött uralkodni tudtak. A mózesi Törvény értelmében ugyanis tíz férfire már jutott egy bíró, ötvenre egy másodfokú bíró, százra egy harmadfokú, ezerre egy negyedfokú, és mindezek felett állt a Szanhedrin elnöke mint legfelsőbb bíró, aki a főpappal közösen döntött minden nagy kérdésben, ennek pedig halálbüntetés terhe mellett engedelmességgel tartozott minden alsóbbrendű bíró. Szintén valamennyi írott forrás megerősíti, hogy a bírói rendszert a Szanhedrin elnökétől fogva lefelé áthatotta a korrupció, ugyanakkor viszont a zsidóságot az isteni Törvény kötelezte a nekik való engedelmességre, ami rendkívül nehéz helyzetbe hozta etikailag a népet. A bírók kiközösítéssel büntették azokat, akik nem engedelmeskedtek rendeleteiknek – így az ilyen emberek teljesen ellehetetlenültek és elszigetelődtek mind a magánéletben, mint üzleti, mind vallási életükben: senki sem vette meg áruikat, nem vehettek részt a zsinagógai istentiszteleteken, baráti, rokoni kapcsolataik megszakadtak. Míg Júdea egészét uralta ez a megfélemlítés, addig a Jeruzsálemtől távoli, perifériális Galileában szakadozott a farizeusok e hálózata, így valamivel szabadabb légkör uralkodott, így aztán az összes szabadabb szellem oda menekült – együtt a valódi bűnözőkkel, lázadókkal és zűrös, fanatikus alakokkal.

Korrupció a Szanhedrinben

János (…) testvérét, Simont és Jonatást, Sisenna fiát (…) Jeruzsálembe küldte Simonhoz, Gamaliel fiához [a Szanhedrin elnökéhez], azzal a kéréssel: vegye rá a jeruzsálemi hatóságokat, hogy mozdítsanak el engem (…) Ez a Simon jeruzsálemi polgár volt, nagyon előkelő származású férfiú és a farizeus irányzat híve; ezek hajszálnyi pontossággal megtartják az ősi törvényeket, és ezért általában úgy vélekednek róluk, hogy mindenki másnál különb emberek. Értelmes és emberséges ember volt ez, és a legbonyolultabb helyzeteket is meg tudta oldani bölcsességével. Jánosnak régi és bizalmas barátja volt, velem azonban akkoriban nem volt éppen a legjobb viszonyban. (…) Mikor Simon megismerte Anan [a főpap] álláspontját, megkérte a küldötteket, hogy hallgassanak, és ne hozzák nyilvánosságra kérésüket. Majd ő maga gondoskodik róla – mondta –, hogy engem minél előbb eltávolítsanak Galileából. Aztán magához hívatta János öccsét, és megbízta, hogy Anan párthívei között ajándékokat osztogasson, mert úgy gondolta, hogy ezen a réven hamarosan álláspontjuk megváltoztatására bírja őket. És Simon el is érte a célját, mert a megvesztegetett Anan és környezete beleegyezett abba, hogy eltávolítsanak engem Galileából, anélkül, hogy erről a városban bárki más is tudomást szerezhetne… (Josephus: Önéletrajz, 191kk)

A Talmud az 1. századi júdeai közéletről

Amióta elszaporodtak az élvhajhászok, az igazságot elhajlították, a vezetés megromlott, és nincs megelégedettség a világban. Mióta elszaporodtak azok, akik részrehajlást mutatnak az ítélkezésben, a „Ne féljetek [senkitől az ítélethozatalban]” parancsa érvénytelenné vált, és a „Ne ismerjetek [tekintélyt]” parancsának gyakorlása megszűnt; és ledobták magukról a menny igáját, és a test és vér igáját vették magukra helyette. Mióta elszaporodott a suttogás az ítélethozatal során, nagy harag támadt Izrael ellen, és az isteni Jelenlét eltávozott, hiszen írva áll: „Ő bíráskodik a bírák fölött.” Amióta elszaporodtak azok, akiknek „nyereségük után jár a szívük”, azóta egyre többen vannak azok, „akik a jót rossznak, a rosszat jónak mondják”. Amióta elszaporodtak azok, „akik a jót rossznak, a rosszat jónak mondják”, azóta egyre több a „jaj” a világban. Amióta egyre többen köpködnek [fennhéjézás jeleként], egyre több az arrogáns ember, a tanítvány pedig egyre kevesebb, és a Tóra elment keresni valakit, aki tanulmányozza. Mióta az arrogáns emberek elszaporodtak, Izrael lányai arrogáns emberekhez mennek férjhez, mert a mi generációnk már csak a külső megjelenést nézi. (…) Mióta elszaporodtak azok, akik erőszakkal kényszerítik rá áruikat a családfőkre, egyre több lett a vesztegetés éppúgy, mint az igazságosság kudarca, és megszűnt az öröm. Mióta elszaporodtak [azok a bírák,] akik így szólnak: „Elfogadom a szívességedet”, „Nagyra értékelem a szívességedet”, azóta egyre több a „mindenki azt csinálja, ami helyesnek tűnik a szemében”; közönséges emberek nagy méltóságra emelkedtek, míg kiváló emberek alacsony sorba kerültek, és az ország egyre jobban megromlott. Amióta elszaporodtak az irigyek és harácsolók, egyre többen lettek, akik megkeményítették a szívüket, és bezárták a kezüket, hogy ne adjanak kölcsönt, és megszegték, ami írva áll a Tórában: „Óvakodjál, nehogy legyen [a szívedben alávaló gondolat (…) s irigy volna a szemed szűkölködő testvéredre, hogy nem adnál neki…]”. Mióta elszaporodtak azok a nők, akik nyújtogatják a nyakukat, és enyelegnek a szemükkel, egyre nagyobb szükség lenne a keserű vízre, de megszűnt [annak gyakorlása]. Mióta elszaporodtak azok, akik ajándékokat fogadnak el, a napok kevesebbek lettek, az évek megrövidültek, amint írva áll: „Aki ajándékokat gyűlöl, élni fog.” Amióta a szív kevélysége elszaporodott, egyre több a széthúzás Izraelben. Amióta Hillél és Sámmáj tanítványai elszaporodtak, akik nem szolgáltak eléggé, egyre több lett a széthúzás Izraelben, és a Tórából két Tóra lett… (Babiloni Talmud, Szotá 47b)

„Vulgár-judaista” körökben elterjedt az a nézet, miszerint a farizeusokat csak az Újszövetség állítja be ilyen negatív színben. Ezzel szemben az igazság az, hogy a legnagyobb tekintélyű rabbinikus irat, a Misna szintén csak negatív értelemben beszél róluk: „Jósua rabbi szokta mondani: az ostoba jámbor, az okos gonosz, a farizeus nő és a farizeusok csapásai – ezek hoznak pusztulást az egész világra.” (Misna, Szotá 3:2) Az ezt kommentáló talmudi rész a farizeusok hat fajtáját sorolja fel, akik közül csak egyet, a „szeretetből való farizeust” minősíti pozitívnak, a többieket kigúnyolja és elítéli. A jeruzsálemi Talmud pedig arról is beszámol, hogy a farizeusok két irányzata, Hillél és Sámmáj hívei között még fegyveres összecsapásokra is sor került.
A Nagy Szanhedrint alkotó főpapi családok és farizeusok mellett a haját még öregemberként is feketére festő, szintén Róma-báb, súlyos hatalmi paranoiájában testvéreit is megölető Nagy Heródes annyi titkosügynökkel és besúgóval telepítette tele a társadalmat, hogy amellett még a Kádár-korszak III/III-as osztálya is elbújhat. Így a nemzetet eluralta a kontroll, a megfélemlítés és a megosztottság légköre, amelynek fenntartói magát az Istentől származó zsidó vallást használták a legfőbb manipulációs, zsarolási eszközükként. Ez más nemzetek között ismeretlen mértékű lelkiismereti satuba szorította az egyszerű zsidók életét, megoldhatatlanul nehéz erkölcsi dilemmák elé állítva legtöbbjüket, az emberiség történelmének legmélyebb és legbonyolultabb etikai kérdéseit vetve fel.
Minden bizonnyal éppen ebből fakadóan válhatott ez a közösségi és magánéleti szempontból egyaránt egyedülállóan nehéz és kritikus útvesztő minden nép számára örökérvényű erkölcsi útmutatás talajává. Hiszen az újszövetségi Szentírás nem véletlenül rögzíti örökkévaló szöveggé, s így az egész emberiség számára állandó morális példává a farizeusok, szadduceusok, Heródes-pártiak, vallási fanatikusok, bűnösök, vámszedők e világát, miközben Jézus tetteinek és beszédeinek egyedül járható, keskeny ösvényeit és szűk átjáróit bemutatja ebben a politikai, hitéleti, szellemi és erkölcsi labirintusban.

A bíróságok romlottsága

Rabbi S’múél ben Náchmání azt mondta: Amit a vezetők tesznek, azt teszi az egész nemzedék. Hogyan? Ha a Szanhedrin elnöke úgy dönt, hogy valamit szabad megtenni; akkor a bíróság elnöke azt mondja: A Szanhedrin elnöke azt mondta, hogy ezt szabad, akkor én tiltsam meg? A bírák
azt mondják: A bíróság elnöke azt mondta, hogy ezt szabad, akkor mi tiltsuk meg? Az egész nemzedék pedig azt mondja: A bírák azt mondták, hogy ezt szabad, akkor mi tiltsuk meg? Ki okozta tehát, hogy az egész nemzedék bűnt követ el? Bizony a Szanhedrin elnöke, mert ő követte el először a bűnt. Rabbi Szimláj mondta: Írva áll: „Mert paráználkodott az anyjuk, szégyenletessé vált szülőjük”: ez a vezetőkre vonatkozik, akik saját szavaikat szégyenítik meg az egyszerű emberek előtt. Hogyan? A bölcs elmagyarázza nyilvánosan a kamatszedést tiltó parancsot, ő maga pedig kamatra adja kölcsön a pénzét; tanítja, hogy ne rabolj, ő maga pedig rabol; [tanítja,] hogy „Ne lopj”, ő maga pedig lop. Rabbi B’rechjá mondta: Egyszer egy embernek ellopták a köpenyét, elment a bíróhoz, és látta a köpenyét kiterítve annak az ágyán. Rabbi B’rechjá mondta ezt is: Egyszer egy embernek ellopták a lábosát, elment a bíróhoz, hogy panaszt tegyen, és ott találta a lábosát annak a tűzhelyén. (D’várím Rábbá 2:19)

Jézus születése – a „nulladik év”

XVI. Benedek Jézus-trilógiájának harmadik része, amelyben a pápa a Megváltó születésével és gyermekkorával foglalkozik, több szempontból is sokkolta a katolikus világot. „Időszámításunk kezdő időpontját – amely Jézus születésére alapszik – Dionysius Exiguus apát számította ki, aki néhány évet tévedett” – vallja a szerző. A katolikus egyházfő szerint Jézus nem az időszámításunk kezdetekor látta meg a napvilágot, hanem pár esztendővel korábban, valószínűleg időszámításunk előtt 7 és 2 között. Jézus születésének évét ugyanis két Evangéliumból lehet kikövetkeztetni: Máté szerint ekkoriban Nagy Heródes uralkodott Júdeában; Lukács szerint viszont épp Augustus ült a Római Birodalom trónján. Mivel Augustus i. e. 27-ben kezdett uralkodni, Heródes viszont i. e. 4-ben meghalt, világos, hogy a két elbeszélés egyszerre csak akkor lehet igaz, ha Jézus születését e két időpont közé helyezzük. E viszonylag tág időintervallumot azonban még tovább szűkíthetjük, ha figyelembe vesszük Lukács azon megjegyzését, miszerint ebben az évben Augustus összbirodalmi népszámlálást rendelt el. Ez pedig i. e. 27 és i. e. 4 között mindössze egyszer történt meg: i. e. 8/7-ben. (A kérdés további részleteivel sorozatunk következő cikkében foglalkozunk majd.) A pápa szerint Jézus nem is karácsonykor (vagyis december 25-én) született, hanem valamikor korábban; és a Megváltó születésekor nem bárányok bégettek és tehenek bőgtek a szent család fülébe. (Grüll Tibor)

A Messiás nem tartozott egyik irányzathoz sem. Nem volt értelmiségi (írástudó), sem különösebben gazdag, tehát nem tartozott az elithez – de nem volt különösebben szegény sem, szakmáját tekintve az építőiparban dolgozott, mai kifejezéssel szólva építési vállalkozóként. A korabeli „ács” inkább generálkivitelezőt jelentene ma, nem véletlen, hogy hasonlatainak egy részét az építőiparból kölcsönözte. Az emberiség megváltása szempontjából is létfontosságú, hogy nem volt kiváltságos sorsa, istállóban való megszületésétől harmincas éveiig ismeretlen átlagemberként élt kétkezi munkájából. Ugyanis ha születése időpontját a történettudomány által meghatározható legvalószínűbb időpontra, i. e. 8-7 körülre helyezzük, akkor i. sz. 29-ben, amikor a Szent Szellem rászállt, nem harminc, hanem már harminchat-harminchét éves lehetett, halála – és feltámadása – pedig negyvenéves korában következett be (ami a Mózes életével való párhuzam miatt teológiailag is könnyen értelmezhető).
Az Istentől kinyilatkoztatott, minden betűjét és írásjelét tekintve örökké igaz erkölcsi Törvényt egy percig sem áthágni – és közben érző és együtt érző, emberséges embernek maradni, akit lehet, felemelni, ezt tanítani és bemutatni az isteni Törvényre hivatkozó zsarnokok és képmutatók és a bűntudattól gyötört, tökéletlen, egyszerű emberek között, a tudálékoskodó és morális felsőbbrendűségüktől eltelt értelmiségi erkölcscsőszök és a megszálló hatalom hol jó-, hol rosszindulatú képviselői között, a kollaboráns vezetők, a tengernyi besúgó és ügynök, a fanatikus vallási terroristák és a bűnösök között, a rengeteg elgyötört, elszegényedett és beteg ember világában, egy szétcsúszott társadalomban: ez volt a feladat. „Megindult rajtuk, mert el voltak gyötörve és szét voltak szóródva, mint a pásztor nélküli juhok.”
A Szanhedrin teljes kontrollja alatt álló Júdeában néhány hét alatt megölték volna. Bázisát ezért Galileába helyezte, ahol nevelkedett, ide tért vissza újra meg újra a jeruzsálemi lincselési, letartóztatási és merényletkísérletek elől. Itt tömegeket taníthatott és gyógyíthatott meg Isten erejével állandó életveszély nélkül. Erkölcsi útmutatásainak vezérfonala az volt, hogyan igazodhatnak el zsidó kortársai a mózesi Törvény 613 parancsolatból álló rendszere és koruk zűrzavaros világa által meghatározott labirintusban úgy, hogy elkerülve a vallási fanatizmust és könyörtelenséget az egyik, a bűnt a másik oldalon, közben soha ne veszítsék el szem elől az erkölcs és minden törvény igazi célját: az életet, az Isten és a másik ember iránti valódi, cselekvő szeretetet, irgalmat és igazságosságot. Bár ő maga és közvetlen tanítványai csak egészen kivételes esetekben foglalkoztak nem zsidókkal, húsz évvel később a volt fanatikus farizeus, Pál apostol közvetítésével Jézus erkölcsi útmutatásai minden nemzet, az egész emberiség közkincsévé lettek, és mára bebizonyosodott róluk, hogy minden valódi emberi morál legmélyebb alapjait mutatta meg, messze felülmúlva valamennyi nemzet korábbi tanítójának, vallásalapítójának vagy vallási-politikai rendszerének tanításait. Mi emberiség, nem rendelkeztünk a szabadságnak még a fogalmával sem ennek előtte. „Soha ember még úgy nem beszélt, mint ez az ember” – jegyezték meg egy ízben hallgatói.
De tévedne, aki azt gondolná, hogy Jézus és mozgalma pusztán egy zsidó erkölcstanító, gyógyító és mozgalma volt, még ha akár a legnagyobb is. Három év prédikálás és gyógyítás után ugyanis küldetését egy mindezt felülmúló, tisztán spirituális-természetfölötti jellegű, a világban azóta is, és végleg visszafordíthatatlan hatású cselekedettel fejezte be és tette teljessé: tudatosan magára véve az emberiség minden múlt és jövőbeli bűnét Isten színe előtt, saját lelkében és testében szenvedte el ezek minden büntetését, hogy ezzel az emberiséget felmentve a jogos büntetés alól, lehetővé tegye a lelkiismeret szabadságból való megtisztulását saját vérével. E tisztán szeretetből fakadó tettével az egész emberi történelmet megerjesztette, és visszavonhatatlanul új irányba fordította: Isten országának megvalósulása irányába. Az Újszövetség több mint ötszáz szemtanú vallomására hivatkozva – és több személyes, írásbeli tanúvallomást tartalmazva – állítja, hogy halála után három nappal testi értelemben (!) feltámadt a halálból, azaz ténylegesen sikerült legyőznie az addig minden embert legyőző halált, új perspektívát, a halálnál is erősebb, örök élet lehetőségét nyitva meg ezzel mindenki számára, aki el tudja hinni, hogy ez lehetséges volt. Vagyis tulajdonképpen, aki a saját szívéről kiállítja a bizonyítványt: mindenen túl képes bízni a jó győzelmében a rossz fölött. Aki azonban nem tud hinni ebben, az is saját magáról tesz tanúságot: szíve nem képes bízni a jó és az élet végső győzelmében. Pál apostol pedig, kibontva mindennek jelentőségét minden nép számára, azt mondja: aki képes hinni Jézus feltámadásában, azt Isten, csak ezért, igaz embernek nyilvánítja. Ez lett tehát az emberi szív legmélyebb próbája.

Közállapotok Jézus korában

Akkoriban a zsidók közt javában burjánzott mindenféle aljasság; nem volt bűn, amit el ne követtek volna, és ha valaki akárhogy megerőltette volna az eszét, nem tudott volna már újabbakat kieszelni. A magánélet és a közélet egyformán ebben a nyavalyában szenvedett, és versengve igyekeztek túltenni egymáson az Isten ellen elkövetett bűnökben és a felebarátaik elleni jogtalankodásban. A hatalmasok sanyargatták a köznépet, ez viszont mindenáron ki akarta irtani a hatalmasokat; amazoknak zsarnoki uralomra fájt a foguk, a népnek pedig az erőszakoskodásra és a gazdagok kirablására… (Josephus: A zsidó háború, 7:8)

A főpapok visszaélései

Rabbijaink tanították: Az áldozati állatok bőreit először a Bét Háppárvá termében tartották. Esténként elosztották őket az éppen szolgáló papi nagycsalád tagjai között, de az erőszak emberei el szokták venni erővel. Akkor úgy határoztak, hogy csak sabbat-évenként osztják szét őket egyszerre, ezért az összes atyai ház eljött, hogy együtt vegyék át a részesedésüket. De a főpapok így is elvették erőszakkal (…) Ezekről és az ilyenekről mondta Abba Saul ben Bothnith Abba Jószéf ben Chánin nevében: „Jaj nekem Boithosz [főpap] családja miatt, jaj nekem a botjaik miatt! Jaj nekem Chánin [főpap] családja miatt, jaj nekem a rágalmazásaik miatt! Jaj nekem Kathrosz [főpap] családja miatt, jaj nekem az [igazságtalan rendelkezéseket író] tollaik miatt! Jaj nekem Jismáél, Fabi fia [főpap] családja miatt, jaj nekem az ökleik miatt! Mert ők a főpapok, fiaik a [Szentély] kincstárnokai, vejeik a gondnokok, szolgáik pedig botokkal verik a népet!” Rabbijaink tanították: Négy kiáltással kiáltott a Szentély Udvara. Az első: „Távozzatok innen, Éli fiai!”, mert megszentségtelenítették az Örökkévaló Szentélyét… (Babiloni Talmud, Peszachim 57a) Ebben az időben Agrippa király a főpapi méltóságot Izmaelre, Fabi fiára ruházta. Ekkoriban a főpapok a jeruzsálemi papokkal és elöljárókkal viszálykodásba keveredtek, úgy hogy mindkét fél egész csapat elszánt és izgága embert gyűjtött maga köré, és ha ezek találkoztak, mindenütt szidalmazták és kövekkel dobálták egymást. Nem akadt senki, aki megfékezte volna őket, s végül garázdálkodásuk már úgy elfajult, mintha nem is volna felsőbb hatóság. Végül a főpapok durvaságukban és elbizakodottságukban annyira vetemedtek, hogy nem átallották szolgáikat kiküldeni a szérűkre, és ellopatni velük a papoknak járó tizedeket; ennek az lett a következménye, hogy a szegényebb papok éhen haltak. Így aztán az igazság helyett az izgága emberek erőszakoskodása érvényesült. (Josephus: A zsidók története, 20:8:8)

Olvasson tovább: