Kereső toggle

„Soha többé Izraelt!”

Szaúd-Arábia, olaj és a Nyugat (4. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A második világháborúból Szaúd-Arábia gazdasági és politikai szempontból megerősödve került ki. Ibn Szaúd király hosszú éveken át jövedelmező olajüzleteket folytatott a nácikkal, de – nyugati hírszerzők tanácsára – időben kiszállt. Szaúd-Arábia a háború végét a szövetséges hatalmak oldalán érte meg. Az uralkodó megállapodott Roosevelt elnökkel, hogy a Nyugat vezető ereje, az Egyesült Államok nem támogatja a cionista nemzeti otthon létrehozására irányuló terveket az arab érdekek ellenében. Ibn Szaúd és tanácsadói biztosak voltak abban, hogy Roosevelt váratlan halála után Truman elnök követni fogja ezt az irányelvet, így soha nem jön létre zsidó állam Palesztinában.

A közkeletű felfogás szerint a második világháborús üldöztetés után a zsidóság iránt olyan szimpátiahullám nyilvánult meg szinte az egész világon, hogy a nemzetközi közösség nem tehetett mást, mint hogy támogatta Izrael megalakulását. Bár a közvéleményt valóban megrázták a haláltáborok túlélőinek beszámolói, a nagyhatalmak elitjében tevékenykedő hidegfejű – és sok esetben antiszemita érzelmű – reálpolitikusok döntéseit a holokauszt tragédiája nem befolyásolta.
A háború utáni években az amerikai külügyminisztérium és a védelmi minisztérium vezetői úgy vélték, hogy az Egyesült Államok alapvető érdeke a közel-keleti stabilitás fenntartása. Ebbe pedig nem fért bele egy zsidó állam létrejötte, amit – ahogy ezt ibn Szaúd király világossá tette Roosevelt elnök számára – az arab országok egyöntetűen elleneztek. Az anticionista kormányzati erők vezetője James Forrestal védelmi miniszter volt, aki ráadásul meg volt győződve arról, hogy a cionisták mind Moszkva ügynökei, és csak azért akarnak államot a Közel-Keleten, hogy a szovjetek előretolt bástyái legyenek a térségben. Álláspontját az olajvállalatok lobbija is osztotta.
Forrestal és az olajvállalatok erős szövetségest találtak a Truman-kormány új külügyminisztere, George Marshall személyében, aki attól tartott, hogy egy arab–zsidó háború megzavarhatja az európai konszolidációs programját. A később róla elnevezett Marshall-terv célja az volt, hogy újjáépítsék a háború sújtotta nyugat-európai gazdaságokat, és elhárítsák a kommunista veszélyt Franciaországban és Olaszországban. Miután Európa olajszükségletének 80 százaléka a Közel-Keletről származott, minden olyan esemény, ami veszélyeztette az olajellátást, egyben a Marshall-terv sikerére is veszélyt jelentett.
A külügyminiszter stratégiai megfontolásai egybevágtak az amerikai olajvállalatok érdekeivel, amelyek hatalmas profitra számítottak az európai piacokon. John D. Rockefeller Jr., a Standard of New Jersey elnöke szerint: „Európa az elkövetkezendő tíz évben gazdaságát a szénről olajra állíthatja át, ezért az irányíthatja a kontinens sorsát, akinek a kezében van a közel-keleti olajcsap.”
Az anticionista kormányhivatalnokok azonban beleütköztek Harry Trumanba. Az elnök nem volt antiszemita, ráadásul a közelgő választáson szüksége volt a zsidó szavazatokra. Truman palesztin ügyekben képviselt álláspontja mögött azonban több volt, mint puszta számítás. David McCullough Pulitzer-díjat nyert Truman-életrajza szerint a palesztin kérdés „alapvető emberi probléma” volt az elnök számára. „Amikor külügyminisztere, Forrestal emlékeztette őt arra, milyen égető szükség lehet a szaúd-arábiai olajra egy háború során, Truman azt felelte, hogy egy ilyen helyzetet az igazság és nem az olaj fényében vizsgálna.”
Az ENSZ Közgyűlése a Palesztina felosztásáról szóló vitát 1947. november 26-ára tűzte ki. Az amerikai hírszerzés arra figyelmeztetett, hogy Palesztina „a nyugtalanság melegágya, ahol a szovjetek alig várják, hogy befolyást szerezzenek maguknak”. A külügyminisztérium szerint a felosztási terv támogatása az „egyébként is megrendült arab jóakarat további kihűléséhez vezethet. Ez nem pusztán a közel-keleti arabokat érinti, hanem az egész muszlim világot a maga négyszázmillió emberével – Egyiptomot, Észak-Afrikát, Indiát és Afganisztánt is.”
A muszlim világ vezetői valóban leckét akartak adni a zsidóknak a valódi erőviszonyokról az ENSZ-ben. Mielőtt Palesztina felosztása a közgyűlés elé került volna, a cionistáknak először az ENSZ eseti bizottsága előtt kellett átesniük egy próbaszavazás-sorozaton. Az arabok több kiegészítő határozattervet nyújtottak be ehhez az ad hoc testülethez, amelyben az összes tagállam szavazati joggal részt vett. A javaslatok alig burkoltan azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák a zsidó állam létrejöttét. Ha elfogadják ezeket, az egész ügy a hágai Nemzetközi Bíróságra kerül, ahol évekig elhúzódott volna a döntés.
A cionistáknak sikerült mindkét tervet leszavaztatni, de a másodikat csak hajszál híján, 21:20 arányban, 13 tartózkodással. Ez az alig 51 százalékos többség katasztrófát jelzett a közgyűlési szavazásra, mert ott kétharmados többségre volt szükségük ahhoz, hogy a végszavazás Izrael javára dőljön el.
Az eredményekből látszott, hogy az arab lobbi jelentős támogatásra számíthat kívülről, elsősorban a közép- és dél-amerikai országok részéről, amelyek közül hatan is az arabok mellett szavaztak. A szorult helyzetben a Ben Gurion vezette cionista küldöttségnek annyit sikerült elérni Truman elnöknél, hogy három nappal későbbre halasztották a közgyűlésben a szavazást a palesztin kérdésről. Ez a 72 óra állt rendelkezésre ahhoz, hogy megforduljon a kocka.
A cionisták felmérték az erőviszonyokat, és arra jutottak, hogy még legalább négy szavazatot kell bebiztosítaniuk ahhoz, hogy garantálják a kétharmados többséget. Csupán egy embernek volt olyan befolyása Latin-Amerikában, hogy ezt elérje, Nelson Rockefellernek.
John Loftus, a Titkos háború a zsidók ellen című könyv szerzője szerint Rockefeller azt a megbízást kapta a háború alatt az amerikai kormánytól, hogy csendben igyekezzen átvenni a latin-amerikai piacokat. Nelson Rockefeller hatékonyan tette a dolgát, és megszerezte Amerika számára a legfontosabb brit érdekeltségeket a térségben. Ennek köszönhetően Roosevelt elnök külügyminiszter-helyettessé nevezte ki.
A latin-amerikai államok többsége csak a háború legvégén üzent hadat Németországnak. Argentína például csak 1945. április végén, alig két héttel azelőtt tette meg ezt a lépést, hogy a németek megadták magukat. Perón nem feledte, hogy ő és a legtöbb dél-amerikai diktátor a nácikból gazdagodott meg a háború alatt. Ezektől a nemzetektől függött 1947 végén Izrael sorsa az ENSZ-ben.
Rockefeller a háború után átmenetileg visszatért az üzleti életbe. Ben Gurion azonban tudta, hogy ha valakinek, akkor neki megvannak a kapcsolatai a latin-amerikai országok vezetőihez, akik közül sokan lekötelezettjei voltak. Hírszerző körökből származó információk alapján Loftus azt állítja könyvében, hogy Ben Gurion megzsarolta Rockefellert. Azzal fenyegette meg, hogy nyilvánosságra hozzák a nácikkal való üzleteit.
Lett volna miről beszélni. 1939-ben a Rockefeller által vezetett Chase National Bank 25 millió dollárt biztosított a náci Németország számára, és megküldte Berlinnek tízezer, az Egyesült Államokban élő náci szimpatizáns adatait. Néhány hónappal később a Rockefeller-tulajdonban levő Standard Oil of New Jersey Company újraindította Spanyolországon keresztül az olajszállítást a nácik számára, ami az egész háború alatt zavartalanul folytatódott. A kompromittáló anyagokat letették az olajmágnás elé, és felajánlották neki, hogy ha behozza a szükséges latin-amerikai szavazatokat az ENSZ-ben, az akták visszakerülnek a páncélszekrényekbe.
A többi már történelem: november 29-én az ENSZ Közgyűlése 33:13 arányban, 10 tartózkodás mellett megszavazta Palesztina felosztását. A latin-amerikai országok közül 13-an megszavazták a határozatot, éppen öttel többen, mint négy nappal korábban a próbaszavazáson. Egyedül Kuba ellenezte a döntést. A 72 százalékos többség megnyitotta az utat Izrael megalakulása felé, Nelson Rockefeller piszkos aktája pedig évtizedekre feledésbe merült, olyannyira, hogy az üzletember visszatérhetett a politikába, és a hetvenes években Gerald Ford mellett az alelnöki tisztséget is betöltötte. Harry Truman sem panaszkodhatott: 1948 novemberében teljes esélytelenként győzött republikánus ellenfelével, Thomas Dewey New York-i kormányzóval szemben. (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: