Kereső toggle

Megszédült csillagok

A sport és az erkölcs összefüggései

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kerékpárosok, atléták doppingügyei; sízők, labdarúgók, egyéb sportágak szexborányai. Úgy tűnik, hogy mára a sport – vagy legalábbis az élsport egy része – a kontrollálhatatlan testkultusz terepe és a fékevesztett érvényesülési vágy eszköze lett.

A fizikai rátermettség bizonyítása egykoron nem úri passzió, hanem a túlélés záloga volt. Így sport önmagában nem is létezett, hanem inkább a harci felkészülés lényeges eleme volt. A fizikai rátermettség mellett szükség volt ügyességre, jó helyzetfelismerő képességre, eszességre a különleges helyzetek megoldásához. Régi mondák nemegyszer szólnak városokat, országokat szabadító különleges erejű, képességű hősökről, akik képességüket nemzetük, városuk hasznára tudták hasznosítani. Nem volt nehéz felismerni, hogy a győzelemhez nem elég a puszta fizikai erő vagy okosság, hanem szükség van olyan harci erényekre is, amelyek megfelelő erkölccsel párosulva tudják biztosítani a hősi helytállást. Tisztában voltak azzal is, hogy a harci erények, vagyis a virtus megfelelő szinten tartásához megfelelő felkészülésre és gyakorlásra is szükség van. (A sport a kezdeti időszakban inkább mint piaci vetekedés jelent meg – például birkózás, ökölvívás, pankráció különböző formái; vagy a különféle közösségi ünnepeken megtartott közös játékok részeként
– már a babiloni időszakban is voltak különféle labdajátékok).
A felkészülés sok lemondással is járt a harcosok számára. Hérodotosz beszámolt arról, hogy az egyik görög városállam hadvezére egy tengeri háborúra készülve valóságos edzőtábort tartott hajósai számára. Heteken keresztül erősítettek naphosszat evezve pusztán a gyakorlatozás kedvéért. Mindez rögtön egy „edzéselméleti” problémát is felvetett: a csatára úgy kifáradt a legénység, hogy az ellenség minden gond nélkül megnyerte a küzdelmet.
Erre a katonáknál ismert, sok lemondással járó felkészülésre utal Pál apostol, aki sok esetben komoly szellemi kérdéseket megvilágító üzenetét a köznapi életből vett példákkal tette közérthetővé hallgatósága számára: „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze: egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba, hogy tessék annak, aki őt harcossá avatta.” A Jézus Krisztus szolgálatában álló emberek számára a kor harcosaitól elvárt hozzáállást állítja példának: az élet dolgairól való lemondást (amelyek elvonhatják a harcos figyelmét a lényegről), annak érdekében, hogy feladatát hűségesen hajtsa végre az ember.
Ez a gondolat meghatározta a görög városállamokat összefogó legnagyobb sportjátékra, az olümpiai játékokra készülő sportolók gondolkozását is. A játékok előtt az összes résztvevő egy közös felkészülésen vett részt. Egy hónapra mintegy közös edzőtáborba vonultak, és a világtól elzárva készültek a nagy versenyre, megtapasztalva, hogy a világ dolgairól való lemondás új minőségekre juttathatja őket. (Ez a felfogás határozza meg általában a konzervatív nevelés nem elvetendő logikáját is: vagyis a tanulás, gyakorlás erőfeszítése a személyiség nagyobb erőtartalékainak mozgósításához járul hozzá, ez pedig a jellem erősödését hozza. Ezért is lett a sport a görögöknél a nevelés egyik fontos eszköze.) Az edzőtábor célja csak másodsorban volt a versenyzők felkészülése. Külön testület, a hellanodikok vizsgálták a versenyzők alkalmasságát teljesítmény és erkölcs alapján. Például elvárás volt a nemi önmegtartóztatás – ez alapján ma valószínűleg nem lehetne megrendezni a játékokat. Pindarosz szerint döntéseiket az igazságosság hatotta át.
Az olümpiain kívül voltak más, összgörög játékok is, de szinte minden görög polisz tartott saját versenyeket is, ahol a díjért való küzdelem, az athlón is általános volt. A görög nevelés fő célja kezdetben a fizikai képzés volt, mivel a hellén harcmodor a magasan képzett egyéni harcosokra épülő hoplita stílus volt. A nevelés színterei a poliszonként megtalálható gümnaszionok voltak. A fizikai edzéshez kapcsolódott a későbbiekben a grammatikának nevezett (általános) tudományok oktatása. A gümnaszionok a szabadidő eltöltésének és a közösségi életnek a színtereivé is váltak. Akik ezeket elkerülték, a görögök a megvető idiótész kifejezéssel illették.
Később a sport a nevelés céljából a nevelés eszközévé vált. Hogy mennyire világos volt a társadalom számára a sporteszmény, szintén Pál apostol levelei mutatják meg: erkölcsi értékeket, a szabályszerűséget, a korrektséget, az önuralmat, az állhatatosságot, a kitartást a görög sportéletből vett képekkel teszi érzékletessé hallgatósága számára. („Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd.” „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz, pedig aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető, azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos; hanem megsanyargatom testemet, és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”)
Az olümpiai játékok végét Theodosius császár Kr. u. 393-ban meghozott rendelete jelentette. A játékok betiltásának célja inkább a hozzá kapcsolódó görög istenkultuszok korlátozása volt, de ez jelentette a katolicizmus korának, a középkor testfelfogásának kiteljesedését is. Amikor a test csak a szükséges rossz, a börtön, a bűn hordozója, az a testgyakorlás számára sem jelent ösztönzést.
A testmozgás csak lovagi tornákon, a sport pedig ismét közösségi ünnepek vetekedéseként élt tovább helyi birkózó- vagy futóversenyek, vagy éppen két falu közötti marhabőrhólyag-rúgás formájában. Nem véletlen, hogy a sport kifejezés eredeti tartalma kedvtelést űzni, szórakozni. Ezek a szórakozási formák természetesen éltek városi céhek ünnepein vagy éppen az egyetemek fiatalságának körében is. Cromwellről például feljegyezték, hogy szenvedélyes labdarúgó volt, és fennmaradt VIII. Henrik focicsukája is.
A középkor végétől a sport ismét megjelenik mint a nevelés eszköze. Az 1384-ben alapított Winchester College tantervébe például már az alapítás évétől bevették a testmozgást. A reneszánsz és a reformáció pedig egyértelműen meghozta a szemléletváltást. Luther a sportot mint a szabadidő eltöltésének egyik legjobb módját ajánlja, ami megőrzi az egészséget, és távol tartja a szabadosságot, a nagyétkűséget és a szerencsejátékokat. Comenius pedagógiai programjában már nagy hangsúllyal szerepel a testgyakorlás. Az angol kollégiumok rendjébe is terjedelmes időkeretben épül be a testmozgás. A 18. század második felére Mária Terézia magyar iskolák számára kiadott rendelete, a Ratio Educationis pedig az „unalom és a csömör” elűzésére ajánlja a testmogást.
A 19. századra ismét funkcióváltás következett be a sportban. Az örömmel űzött kedvtelésekről felismerték, hogy alkalmasak romantikus és polgári értékek kifejezésére. Romantikus eszményt megjelenítő lovasok (Wesselényi, Sándor Móric) után megjelentek az úri sportolók a vívó- és atlétakörökben; a tornasport elterjedése – hasonlóan a régi időkhöz – a német katonai képzés céljait szolgálta; az angol kollégiumok labdajátékai pedig kezdtek sportági szintre fejlődni.
A sport nevelésben kiaknázható lehetőségeit szintén kihasználták. A 19. század húszas éveire válságjelenségek mutatkoztak az angol középsikolai kollégiumok életében. A diákok henyéltek, részgeskedtek, hazudoztak, lázadoztak, nem tanultak. Ekkor két pedagógus (Kingsley és Arnold) a helyzet megoldásához a sportot, a versenyszellem bevetését és a diákok önszerveződését hívta segítségül. Diákbajnokságokat írtak ki a krikett és a football-rugby (ekkor még nem vált külön) sportág helyi szinteken játszott változataiban (Churchill egykori iskolájában, a Harrow Schoolban még a mai napig is egy ilyen labdasportot játszanak napi két órában). Ezek szervezését és lebonyolítását a helyben megalakított diákbizottságokra bízták. A kísérlet sikere alapján országos mozgalom alakult ki, amely – talán nem túlzás – a széteséstől mentette meg az angol középiskolai rendszert. A tapasztalat az volt, hogy a diákok belső kapcsolataikban is a sportjátékokban tanult játékszabályokat, a fair play elvét alkalmazzák, így alakult ki az „ifjú, keresztény atlétából” kifejlődő „keresztény gentleman” eszménye.
A 19. század végén – enyhe túlzással – a modern kor bekövetkeztét leginkább az olimpiai mozgalom elindítása jelezte. A görög sporteszmény felélesztése és a modern polgári versenyszellemnek a sportversenyekbe hívása létrehozta a modern kor gondolkodásmódját kifejező versenyformát: az olimpiai mozgalmat. A mozgalom nemcsak a már ekkorra kialakult sportágakra épült, hanem katalizátorként működött újabb, ma már meghatározó sportágak létrejöttében is. A versenyszellemet kifejező citius, altius, fortius (gyorsabban, magasabbra, erősebben) jelszava, és a fair play együttes alkalmazásának elve, úgy tűnt, hogy alkalmas lesz az ifjúság megragadására és a nevelés helyes irányba terelésére. Az alapítók – habár botrányok mindig voltak, de nem akkorák, mint ma – talán sosem gondolták, hogy a jövőben a gátlástalan érvényesülés minden erkölcsi korlátot áttörhet sokakban.
Az, hogy a sport az érvényesülés eszköze lehet, mindig világos volt. Egy terület, ahol világos szabályi keretek között csak a puszta tehetség, felkészültség, egyéni kvalitások döntenek, különleges körülményeket biztosít társadalmilag hátrányos helyzetben lévők kiemelkedése számára, és erősíti az igazi polgári eszmény megvalósulását. Erről szól a legendás Tűzszekerek című film is, amely két futó történetét dolgozza föl, akik tehetségükkel és szorgalmukkal sportolóként küzdenek a társadalmi előítéletek, kirekesztések és csapdák ellen. A zsidó származású Harold Abrahams (aki később a brit atlétikai szövetség elnöke lett) egyéni kiválóságának megmutatásával, az olimpiai bajnoki cím megszerzésével küzd az angol elitben tapasztalható diszkrét, ám fojtó antiszemita korlátok ellen. A párhuzamos történet másik alakja, a későbbi misszionárius Eric Liddell pedig azért küzd, hogy teljesítményével és tehetségével olyan helyzetbe kerüljön, hogy a világi hatalmak által elhallgattatásra ítélt evangéliumnak, Jézus Krisztus feltámadásának jó hírére fel tudja hívni a figyelmet. Ezt a célt ő is az olimpiai bajnoki cím megszerzésével éri el. (Akár ironikusnak is mondható, hogy a szexuális szabadosságáról hírhedtté lett londoni olimpia egyik hivatalos dala a Tűzszekerek főcímdala volt.) Ismert jelenség az is, hogy brazil nyomornegyedekből vagy diktatórikus országok rab rendszeréből a sportbeli érvényesülés kínálja a kiutat. A gond csak ott van, ha ez az erkölcsi korlátok lebontásával történik meg.
Az olimpiai mozgalommal párhuzamosan indult hódító útjára a mára az olimpiai sportágaknál is több nézőt vonzó labdarúgás. Az iskolai kollégiumok mellett városok ipari körzeteiben hódított a sport, amelyet talán túlzás nélkül a legdemokratikusabb jelzővel illethetünk. Csak egy labdára van szükség, és a foci testalkattól és társadalmi helyzettől függetlenül űzhető bárki számára. Mára olyan gazdasági és társadalmi befolyást ért el ez a sportág, amely bőven túlnőtt egy sportág keretein. Vannak olyan sportolók, akik személyes példájukon, hitükön keresztül érvényes üzenetet tudnak eljuttatni embertársaik számára. És vannak olyanok, akik a magasságoktól megszédülnek, és szédülésükkel másokat szédítenek.
A sport jelenlegi botrányai inkább azt mutatják, hogy a társadalom számára nem annyira fontosak az erkölcsi értékek. Mára az a hős, aki gátlások nélkül felhasznál mindent céljainak elérésére, és az a szabad, aki megtesz olyat, amitől más elborzad. Olyan a mai sport is, amilyen a kor, magán viseli a korszellem lenyomatát. Viszont nem lehetünk annyira a kor gyermekei, hogy ne halljuk a sport történeteinek korokon áthallatszó tanulságait.

Olvasson tovább: