Kereső toggle

Klebelsberg-kurzus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatási miniszter a 20. század egyik legvitatottabb magyar kultúrpolitikusa. Napjainkban kormányzati körökben is megnőtt azoknak a száma, akik csak a feltétel nélküli magasztalás hangján tudnak szólni tevékenységéről. Klebelsberg pályájának legfőbb ellentmondása abban áll, hogy a vezetésével végrehajtott nagyarányú kultúra- és oktatásfejlesztés egyik legfőbb célja egy olyan vallásos-nemzeti gondolkodásmód, ideológia széleskörű, az egész társadalmat átható terjesztése volt, amely aztán meghatározó szerepet játszott abban, hogy a Horthy-rendszer irányítói Magyarországot addigi történelme egyik legnagyobb pusztulásába, 1944–45 tragédiájába vezették bele.

Klebelsberg egy grófi rangra emelkedett osztrák eredetű katonatiszti család sarjaként született 1875-ben. Anyja révén, aki dunántúli magyar köznemesi családból származott, már fiatalon erős nemzeti érzésekkel telítődött. Középiskolai tanulmányait a cisztercita rend székesfehérvári gimnáziumában végezte, ahol a katolikus egyház elkötelezett hívévé vált, a ciszterciek később rendtestvérükké is fogadták. Egyetemi tanulmányait Budapesten, Berlinben, Münchenben, majd a párizsi Sorbonne-on végezte. A jogtudomány mellett történelmi és államtudományi tanulmányokat is folytatott. Berlinben diáktársa volt Karl Heinrich Becker, a későbbi porosz kultuszminiszter, akivel élete végéig baráti viszonyt ápolt.

Tanulmányai befejeztével 1898-ban Budapesten szerezte meg a jogi és államtudományi doktorátust. Állami tisztviselőként a miniszterelnökségen kezdte meg pályafutását. Hamarosan a konzervatívok vezéralakjának, gróf Tisza István miniszterelnöknek a bizalmasává vált. 1917-től már politikai államtitkár volt a Tisza-kabinetben. A háborús összeomlás után kezdődött meg szoros együttműködése gróf Bethlen Istvánnal, a konzervatív erők egyik fő újjászervezőjével. 1919 februárjában együtt hozták létre a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját.

Az 1920-as Nemzetgyűlésbe Csernoch János hercegprímás, esztergomi érsek támogatásával jutott be, 1921 decemberétől a Bethlen-kormány belügyminisztere. Ettől kezdve meghatározó szerepet játszott a Horthy-rendszer megszilárdításában. Nevéhez fűződik az erősen antidemokratikus új választójogi rendelet kidolgozása.

A Horthy-rendszer irányítói úgy igyekeztek megteremteni a konzervatív erők abszolút uralmát Magyarországon, hogy a parlamentarizmus külsődleges formáját fenn kívánták tartani. Ez a korabeli viszonyok között nem csekély feladatot jelentett, hiszen tényleges társadalmi bázisukat, valós támogatottságukat tekintve az úgynevezett keresztény-nemzeti erők kisebbségben voltak a munkásság, a parasztság és a liberális polgárság pártjaival és azok társadalmi támogatottságával szemben.

A konzervatív uralom érdekében Horthy irányításával 1919 augusztusától több mint egy éven át, 1920 novemberéig tartó fehérterrort vezettek be, így elérték, hogy a törvénytelen állapotok miatti tiltakozásul a Szociáldemokrata Párt bejelentette az 1920. januári választások bojkottálását. Ezzel a konzervatívoknak sikerült kiiktatni a parlamentből a munkásság nagy részét képviselő baloldali erőket. Az általános titkos választójog alapján megválasztott Nemzetgyűlésben azonban a konzervatívok még így is kevesebb mandátumot tudtak szerezni, mint a Kisgazdapárt képviselői. A Nemzetgyűlés által törvénybe iktatott általános titkos választójog érvényben maradása keresztülhúzta volna a keresztény-nemzeti erők abszolút politikai hatalomra irányuló törekvéseit, ezért 1922 tavaszán Horthy kormányzó segítségével Bethlen István és kormányának belügyminisztere, Klebelsberg Kuno alkotmányellenes intézkedésekkel keresztülvitték a választójogi törvénynek egy újonnan összeállított választójogi rendelettel történő felcserélését.

E rendelet jelentős mértékben csökkentette a választójogban részesülők számát, elsősorban a parasztság és a munkásság körében. Ezen túlmenően vidéken visszaállították a nyílt szavazást. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a parlamenti képviselők mintegy 80 százalékát nyílt szavazással választották meg, ami széles lehetőségeket nyújtott a választásokat levezénylő kormánypárti tisztviselők számára a választók manipulálására.

Klebelsbergék szembesültek azzal, hogy az általuk vallott értékrend, a keresztény-nemzeti irányzat csupán kisebbségi felfogás az országban. Mint írta: „A magyar hazafiságnak van egy nagy gyengéje, és ez az, hogy számbelileg aránylag kicsiny az a réteg, amely ennek a nagy érzésnek az aktív hordozója.”

A helyzet gyökeres megváltoztatása érdekében szakított az első világháborút megelőző dualista rendszernek azzal a szabadságelvű felfogásával, amely szerint az államnak nem feladata, hogy beavatkozzon polgárai világnézetébe, és átformálja azt.

A konzervatív ideológia terjesztését Klebelsberg alapvető nemzeti célnak tekintette és a Horthy-rendszer politikai bázisának kiszélesítése érdekében elsőrendű politikai feladatként kezelte. Számára ez volt az oktatás és kultúra egyik fő feladata.

A konzervatív ideológia szócsövének szánta az 1923-ban megindított Napkelet című folyóiratot. Főszerkesztőjének Tormay Cécile-t nyerte meg, akinek Bujdosó könyv című munkáját az általa uralmi pozícióba emelni kívánt konzervatív eszmerendszer mintaértékű művének tekintette. Megjegyzendő, hogy a könyv bővölködik antiszemita kitételekben. Szintén a Napkelet munkatársának hívta meg Szekfű Gyulát, a neves történészt, akinek 1920-ban írott Három nemzedék című munkáját szintén alapvető fontosságúnak tekintette. Ebben Szekfű élesen szembefordult a dualizmus liberális örökségével.

Klebelsberg kultuszminiszterségének első éveiben a vesztett háború és

a trianoni békeszerződés következtében a gazdaság romokban hevert, hiányoztak a szükséges pénzügyi eszközök az oktatásügy és a kultúra intézményrendszerének számottevő fejlesztéséhez, amit elengedhetetlennek tartott az ország nagyszabású ideológiai átformálásához.

A kormányzat által képviselt konzervatív eszmerendszer térnyerésének előmozdításáról azonban az átfogó fejlesztések beindulásáig sem mondott le. Jellemző példája ennek, ahogy a tanítókat tömörítő szervezeteket igyekezett manipulálni. 1922 folyamán bizalmas levélben fordult Bethlen Istvánhoz, melyben „nyilvános elszámolás kötelezettsége alá nem eső” tetemes összeget, 250 ezer koronát kért az ország két legnagyobb tanítói szervezetének kormányzati függésbe vonásához. Érvelése szerint „az ország közvéleményének irányításában igen nagy, mondhatni döntő befolyása van a hazai tanítóságnak, és ezért ezeknek megszerzése, szervezeteik irányítása nagy jelentőséggel bír”. Mint írta, a két szervezet számára kiutalandó kölcsön vagy segély bármikor felmondható lenne, ily módon kézben lehetne tartani őket.

Miután a Bethlen-kormány elsősorban az 1924-ben fölvett népszövetségi kölcsön segítségével helyreállította az ország gazdaságát, megnyílt a lehetőség Klebelsberg nagy ívű oktatási és kultúrafejlesztési elképzeléseinek megvalósítása előtt. Kiváló meggyőző és érdekérvényesítő képességével sikerült elérnie a kultusztárca soha korábban nem látott magas részesedését a költségvetésből, évi 9-10 százalékot. A dualizmus éveiben ez a részesedési arány 2-5,5 százalék között mozgott.

Egy évtizedes kultuszminisztersége alatt (1922–1931) leglátványosabban az elemi iskolák intézményrendszerét fejlesztette. Az 1926. évi VII. tc. 3500 új tanterem és 1750 tanítói lakás építését tűzte ki célul, elsősorban az iskola nélküli tanyai körzetek és falvak, illetve külvárosok területén. A törvényt sikerült végrehajtani, az 1931-ig terjedő öt évben 1096 új népiskola épült és ünnepélyesen átadták az ötezredik új tantermet. Összehasonlításul: a dualizmus idején, az 1890 és 1914 közötti negyedszázad alatt mindössze 302 népiskola épült. Az új elemi iskolai hálózat segítségével olyan széles társadalmi rétegeket tudtak elérni az állami ideológia számára, amelyek befolyásolására addig kevés eszköz állt rendelkezésre, így azokra korábban az agrárszocialista, parasztpárti és baloldali mozgalmak tudtak hatást gyakorolni.

Jelentősen növelte a kispolgárság és a birtokos parasztság számára szolgáló iskolatípus, az úgynevezett polgári iskolák számát. Ide az elemi iskola első négy osztályának elvégzése után  mehettek a tanulók, és négy évig folytathatták tanulmányaikat. 1927-ben törvény mondta ki, hogy minden 5000 fölötti lakosú település köteles polgári iskolát építeni. Ennek nyomán 1930-ra 253-ról 353-ra nőtt a polgári iskolák száma.

Számottevően fejlődött az egyetemi oktatás intézményrendszere. Az elcsatolt területekről két egyetem menekült a trianoni Magyarországra. Az 1921. évi XXV. tc. rendelkezett ezek új elhelyezéséről. A pozsonyi Erzsébet Királyné Tudományegyetem új székhelye Pécs, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemé pedig Szeged lett. 1926-tól indultak meg a nagyszabású építkezések, melyek nyomán az addig átmeneti épületekben szűkös elhelyezéssel küszködő intézmények korszerűen felszerelt, modern épületegyüttesekben folytathatták az oktatást. Jelentős mértékben fejlesztették az ország többi egyetemét is.

Klebelsberg nagy hangsúlyt fektetett az elitképzésre. Ennek fontos eszközét a tehetséges fiataloknak biztosított külföldi ösztöndíjak rendszerében, illetve Európa különböző országaiban alapítandó magyar intézetek létrehozásában látta. Több száz diák folytathatott állami támogatással külföldi tanulmányokat. A célországok elsősorban Németország, Ausztria és Olaszország voltak. Klebelsberg idegen nyelveket jól beszélő, magasan képzett, európai látókörű elit kinevelésén fáradozott, és fontosnak tartotta, hogy minél többen a konzervatív eszmerendszer képviselőivé váljanak.

A külföldi magyar intézetek bázisul szolgáltak egyrészt a kint tanuló ösztöndíjasoknak, másrészt az adott országban folyó magyar tudományos kutatásoknak. Klebelsberg, mint a Magyar Történelmi Társulat elnöke, már 1920-ban tevékenyen részt vett a Bécsi Magyar Történeti Intézet létrehozásában. Minisztersége alatt, 1923-ban indították újra a Római Magyar Történeti Intézetet. A történelmi kutatások nem véletlenül kaptak ilyen kiemelt szerepet, mivel a Klebelsberg által kialakítani kívánt konzervatív nemzeti eszmerendszerben kulcsszerepet játszott a történelmi látásmód.

A történettudomány mellett más tudo-mányágak kutatásainak elősegítésére szerveződtek a Collegium Hungaricumok: 1924-ben Bécsben és Berlinben alakultak meg, 1927-ben pedig Rómában. Azt, hogy a külföldi magyar intézetek elsődleges célja a vallásos-nemzeti eszmerendszer hatékony szolgálatára való felkészítés volt, jól mutatja a római intézet tevékenysége. Ennek fő profilja a képzőművészeti képzés volt. Az itt tanult művészek a harmincas évekre már saját irányzatot, az úgynevezett római iskolát hozták létre. Kiemelkedő alkotóik meghatározó szerepet játszottak a korszak reprezentatív vallási-ideológiai programműveinek elkészítésében. Közéjük tartozott Aba-Novák Vilmos, a székesfehérvári Romkertben álló Szent István Mauzóleum, illetve a szegedi Hősök kapuja falfestményeinek alkotója. Hasonlóan ideologikus töltésűek Ohmann Béla és Antal Károly szobrai, valamint az iskola sok más tagjának művei.

Azt a nemzeti eszmét, amelyet Klebelsberg uralkodóvá kívánt tenni, ő maga neonacionalizmusnak nevezte. Ennek legfőbb funkcióját a nemzetnevelésben jelölte meg, amelynek eredményeként a magyarság erős nemzeti öntudatú, kreatív, tenni akaró emberek közösségévé válik.

A Klebelsberg által kidolgozott neonacionalizmus nevében új volt, de tartalmában korszerűtlen. Egyebek mellett tartalmazta a zsidóellenességet is. Klebelsberg világosan látta, hogy a nyílt antiszemitizmus főleg a külföld felé nem szalonképes, ezért tartózkodott konkrét zsidóellenes megnyilatkozásoktól.

Felfogását jellemzően mutatja a numerus clausushoz való viszonya. Az 1920-ban hozott törvény – melyet akkor Klebelsberg a parlamentben nem szavazott meg – a zsidóság egyetemi hallgatókon belüli arányát a korábbi több mint 30 százalékról radikálisan lecsökkentette 10 százalék alá. Az erőteljes nemzetközi tiltakozások hatására a húszas évek derekától a Bethlen-kormány késznek mutatkozott a törvény módosítására.

Klebelsberg ezzel kapcsolatos álláspontját jól mutatja az 1926 novemberében Bethlen Istvánhoz írt bizalmas levele: „A törvényt tehát majd revideálnunk kell, de nem azért, hogy a zsidó egyetemi hallgatók ezreit megint nyakára bocsássuk a nemzetnek, hanem azért, hogy bizonyos racionális enyhítéssel a lényegét megmentsük… Mielőtt a törvényjavaslatot megfogalmaznám, ezt az exponált keresztény politikusoknak azzal a részével, akiknek diszkréciójára emberileg számítani lehet, előzőleg meg is beszélném.” Ezt követőn 1927 nyarán a Pesti Naplóban még mindig kiállt a törvény átmeneti fenntartása mellett. Mint írta: „…vállalom a numerus clausus ideiglenes fenntartásának felelősségét és ódiumát.” Végül csak egy évvel később került sor a törvénynek a zsidóság javára történő módosítására.

Klebelsberg kultuszminiszterként folytatott egyházpolitikája mélységes elfogultságot, egyoldalúságot mutatott. Szakítva a 19. századi magyar liberálisok – Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József – törekvéseivel, amelyek az állam és egyház szétválasztását kívánták elérni, Klebelsberg minden lehetséges eszközzel a római katolikus egyház privilegizált helyzetét igyekezett erősíteni, körülbástyázni. Jól mutatják ezt a szegedi egyetemmel kapcsolatos tervei, intézkedései.

A Kolozsvárról áttelepített egyetem tanárainak többsége – a korabeli Erdély felekezeti arányainak megfelelően – protestáns volt. Ez a helyzet azonban Klebelsberg számára elfogadhatatlan volt, ezért párhuzamos fakultásokat, úgynevezett „világnézeti tanszékeket” állított fel a katolikus jelleg biztosítására. Így például a protestáns Dézsi Lajos által vezetett Magyar Irodalomtörténeti Tanszék mellé Sík Sándor piarista szerzetes irányításával felállította a 2. számú Magyar Irodalomtörténeti Tanszéket. Hasonlóképpen a református Bartók György vezette Filozófiai Tanszék és a szintén református Imre Sándor által irányított Pedagógiai Tanszék ellensúlyozására felállította a Mester János felszentelt katolikus pap által vezetett 2. számú Filozófiai tanszéket, valamint a 2. számú Pedagógiai Tanszéket, melynek élére Várkonyi Dezső Hildebrand bencés szerzetest nevezték ki.

Az egyetem katolikus jellegét kívánta biztosítani azzal is, hogy külön katolikus teológiai kar felállítását indítványozta. E fakultás vezetését jezsuita tanárokra szerette volna bízni. Az egyetemi város katolikus jellegét egy papnevelő intézet létrehozásával is erősíteni akarta, amelynek előkészületeit már 1929 októberében megkezdte. Ekkor a magyar katolikus püspöki karnak a következőket írta: „Számolva a szükségletekkel, a magyar királyi kormány már nagyobb összeget bocsátott a csanádi egyházmegye rendelkezésére azért, hogy Szegeden mint egyetemi városban és a Tisza-vidék legnagyobb katolikus kultúrközpontjában mód nyújtassék egy katolikus papnevelő intézet felállítására.”

(A szerző történész)

Olvasson tovább: