Kereső toggle

Olaj vagy zsidók

A nyolcvanéves Szaúd-Arábia története (2. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nyolcvan éve megalakult Szaúd-Arábia gazdasági, politikai és vallási téren egyaránt átalakította a Közel-Keletet. Az új országot az ibn Szaúd-dinasztia kapta a britektől, a térség hírszerzési főnökének, John Philbynek a javaslatára. Philby tisztában volt azzal, hogy az új uralkodó az iszlám ultrakonzervatív irányzatát, a fegyveres dzsihádot támogató vahabizmust terjeszti. Szaúd-Arábia földje rejtette azonban a világ legnagyobb kőolajkészletét, így a kutatási engedélyekért cserébe a nyugati nagyhatalmak elfogadták ibn Szaúd vallási és anticionista követeléseit. Az új állam első évtizedének történetét John Loftus amerikai jogász-történész Titkos háború a zsidók ellen című – hamarosan magyarul is megjelenő – könyve segítségével idézzük fel.

1932 májusában az amerikaiak olajat találtak Bahreinben és Kuvaitban. A térségben azonban a brit kormánynak előjoga volt a kőolaj kitermelésére, amiről természetesen nem akartak lemondani. Az amerikai Standard Oil of California ezért megkereste a brit közel-keleti hírszerzés kulcsemberét, John Philbyt, hogy a Szaúd-dinasztiával ápolt kitűnő kapcsolatai révén segítsen a koncessziók megszerzésében.

Philby nem lepődött meg, mert már tíz éve együttműködött Allen Dullesszel, aki az 1920-as években Isztambulból irányította a közel-keleti amerikai hírszerző hálózatot. Dulles befolyásos családból származott, és az ötvenes években a CIA igazgatója lett. Három közvetlen hozzátartozója is amerikai külügyminiszter volt: nagyapja Benjamin Harrison, nagybátyja Woodrow Wilson, öccse, John Foster Dulles pedig Dwight Eisenhower elnök idején. A Dulles-dinasztia nem csak az üzleti életben és a politikában rendelkezett kivételes kapcsolatokkal: Allan Dulles unokaöccse, Avery Robert Dulles jezsuita papból lett bíboros 2001-ben.

Allan Dulles és John Philby rokon lelkek voltak: mindketten számos olyan szexuális kapcsolattal rendelkeztek, amielyek miatt zsarolhatók voltak, és ez szoros szövetséget alakított ki köztük. Philby már egy évtizede a Közel-Keleten szolgált, amikor Dulles Isztambulba érkezett. A brit kém bemutatta amerikai kollégáját az arab vezetőknek, akiket a török birodalom széthullása után az új arab államok vezetésére szemeltek ki. Dulles ügyvédként számos zsidó nagyvállalkozóval kapcsolatban állt, és jól ismerte Chaim Weizmannt, a cionista mozgalom vezetőjét is. Philby hatására azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy egy zsidó állam csak nehezítené az amerikai érdekek, elsősorban az olajcégek térnyerését a Közel-Keleten. A hírszerzés már a húszas évek során tisztában volt azzal, hogy a térségben hatalmas mennyiségű kőolaj található a föld mélyén.

A 20. század elején az antiszemitizmus népszerű filozófia volt az Ivy League, a keleti parti elitegyetemek tanulói körében, ahonnan az Egyesült Államok leendő diplomatái kikerültek. Robert Kaplan a The Arabists (Az arabisták) című, 1993-ban megjelent könyvében bemutatja azt a társadalmi kultúrát, amelyben az antiszemitizmus elfogadott, bár nyilvánosság előtt titkolt része lett az amerikai elit mindennapi életének. Mind a külügyminisztérium, mind a hírszerzés jelentős számban alkalmazott zsidóellenes gondolkodású munkatársakat.

Ilyen előítéletek mellett nem meglepő, hogy ibn Szaúd hamar bizalmába fogadta Allen Dullest, akiben John Philbyvel együtt szövetségest látott a cionista bevándorlással szemben. A szaúdi uralkodó sikeresen leszámolt riválisaival, és megszilárdította hatalmát, de az épp ekkor elkezdődött gazdasági világválság súlyos anyagi nehézségeket okozott az új országnak. Ibn Szaúd nem tudta a szokásos módon lefizetni a különböző törzseket, és ez azzal fenyegetett, hogy elveszti az ellenőrzést az események felett. Az uralkodó egyik bizalmas négyszemközti beszélgetésük alkalmával kétségbeesetten említette az államkincstár helyzetét John Philbynek.

A hírszerzőtiszt a király egyik kedvenc passzusát idézte a Koránból: „Allah bizonnyal nem változtatja meg egyetlen nép sorsát sem, ha az nem segít önmagán.” (Korán 13:11) Ezután Philby rábeszélte a királyt, hogy kezdjen neki az arábiai ásványi kincsek felkutatásának. Természetesen volt jelöltje is arra, hogy kik kapják az olajkoncessziókat. Bemutatta a királynak Charles Crane amerikai milliárdost, aki meggyőződéses antiszemita volt. (Crane 1933-ban azt tanácsolta az új berlini amerikai nagykövetnek, „hagyja Hitlert, hogy elbánjon a zsidókkal”). Az amerikai befektető első számú bányamérnökét, Karl Twitchellt küldte, hogy „mérje fel Arábia ásványi kincseit”.

Nehéz pénzügyi helyzete ellenére ibn Szaúd először megtagadta a külföldi cégektől a kiaknázási engedélyt. Twitchell optimista jelentései, hogy az ország keleti része rendkívül gazdag kőolajban, azonban rávették az uralkodót, hogy átgondolja a helyzetet. Amikor Philby közölte vele, hogy milyen koncessziós díjra számíthat, nem is szólva a hosszú távú profitról, a király kötélnek állt. Londonban nem is sejtették, hogy hírszerzési főnökük kijátszotta a szaúdi kőolajat az amerikaiaknak, és kizárólagos olajkoncessziót szerzett a Standard Oil of California (Socal) számára. Philby közölte az amerikaiakkal, hogy a király „készpénzt akar az olajkoncesszióért, méghozzá egy összegben és előre”.

A kaliforniai olajcégek jól értették az ilyen beszédet. Néhány héttel később a Socal felkérte Philbyt, hogy közvetítsen ibn Szaúd felé, és „készítse elő azokat a feltételeket, amelyek mellett a király kész lesz megadni a koncessziót”. Philby ekkorra már iszlám hitre tért, és ez óriási helyzeti előnyt jelentett a számára. Szabadon utazhatott Mekkába a királlyal, míg a külföldiek csak Dzsiddáig juthattak.

A tárgyalásokat végül 1933. május végén zárták le. Ibn Szaúd 30 ezer angol font (mai értékén mintegy 2 millió font) azonnali előleget kapott egy hatvan évre szóló koncesszió fejében a jövőbeli jogdíjak terhére. A király ígéretet kapott arra, hogy ezt további nagy összegű kölcsönök és járadékok követik. A brit is megkérte árulásának díját: a Socal 40 ezer dollárt fizetett Philbynek az engedélyért (ez ma mintegy 700 ezer dollárnak felel meg), valamint 50 centes jutalékot minden tonna exportált olaj után, egy éven keresztül.

Még el sem kezdődött a szaúdi olaj kitermelése, amikor a Socal bevonta egy társvállalatát, a Texacót is az üzletbe, amelyhez csatlakozott a Rockefeller birtokolta Standard Oil of New Jersey (mai nevén Exxon).

Ez utóbbi olajkonszern szoros kapcsolatban állt a németekkel, akik szintén rendkívül érdeklődtek a folyékony arany iránt. A második világháború előtt a Standard Oil of New Jersey vegyipari kartellt hozott létre a nácik irányította I.G. Farbennel. Philby úgy látta, hogy a németeket nem szabad kihagyni az üzletből, mert a nácikat tartotta a jövő európai nagyhatalmának.

Philby rávette ibn Szaúdot, hogy a névleg semleges, valójában a polgárháború után a tengelyhatalmak oldalán álló Spanyolországon keresztül szállítson olajat a Harmadik Birodalomba. A mesés üzletnek az amerikaiak sem álltak ellen. Philby számos titkos találkozót szervezett a németekkel a szaúdi kormány képviselőjeként. A Spanyolországban folytatott tárgyalások célja az volt, hogy háború esetén is biztosítsák Németország számára a megfelelő mennyiségű olajutánpótlást. Ha világméretű embargót vezetnének be a nácik ellen, az olajat így is el tudnák szállítani a „semleges” Szaúd-Arábiából a „semleges” Spanyolországba. Franco tábornok részére jutalékot ajánlottak minden szállítmányból, amelyet a Spanyol Bankon keresztül fizetnének ki. Franco, aki a spanyol polgárháború utolsó szakaszában a németek segítségére szorult, boldogan és hálásan fogadta, hogy bevonták a tárgyalásokba.

Hitlernek a Közel-Keletről nemcsak az olajra, hanem a muszlim világ támogatására is szüksége volt. A Führer meghívta a jeruzsálemi főmuftit Berlinbe, és megígérte neki, hogy miután Németország megnyeri a háborút, megszabadítja az arab államokat a brit gyarmati uralomtól. Független államok lehetnek majd, a Harmadik Birodalom hű szövetségesei.

Ibn Szaúd nyíltan szimpatizált a német állásponttal a cionisták ügyében. 1937-ben egy brit diplomatának kijelentette, hogy „a zsidók ellen táplált gyűlölete” Krisztus „üldözésében és elutasításában”, valamint „Mohamed próféta megtagadásában” gyökerezik. A cionista bevándorlás azonban a harmincas években egyre növekedett Palesztinában.

Philby merész tervet dolgozott ki ennek megakadályozására. 1939 februárjában titokban együtt ebédelt Weizmann-nal és Ben Gurionnal Londonban, ahol bemutatta a cionista vezetőket ibn Szaúd külügyi biztosának, Fuad Hamzának. Philby felajánlotta a cionistáknak, hogy a zsidók tömegesen bevándorolhatnak Palesztinába, ha támogatják azt, hogy az ország szaúdi uralom alá kerüljön. Természetesen eszük ágában sem volt beengedni a zsidókat, de a tárgyalások lekötötték a cionistákat, akik még a háború első két évében is bíztak a Philby-féle menekülőútban.

A brit kémfőnök tervét még Winston Churchill is támogatta, aki azt mondta Weizmann-nak, hogy azt szeretné, ha ibn Szaúd a „főnökök főnöke” lenne az arab világban, „feltéve, hogy megállapodik önnel”. Weizmann ezt a Philby tervébe való nyílt beleegyezésnek vette, de ez is csak délibábnak bizonyult. Ibn Szaúdnak nem állt szándékában, hogy megegyezzen Weizmann-nal vagy bármelyik másik zsidóval. Hamarosan a nyugati vezetők rádöbbentek, hogy Philby átveri őket.

1943-ban már teljes erővel zajlott a holokauszt, amikor a bermudai konferencián a brit és amerikai vezetők kijelentették, hogy nincs szükség tömeges mentőakcióra a zsidók érdekében. A brit és az amerikai külügyminisztérium egyaránt attól tartott, ha Németországra „túl erős nyomást gyakorolnak”, hogy elengedjék a zsidókat, „ez akár be is következhet”. Több százezer vagy akár milliós zsidó bevándorló tömeg megjelenése pedig beláthatatlan következményekkel járhat az arab világgal fenntartott kapcsolatokban, ezért semmilyen komoly lépést nem tettek a kimentésükre, inkább eltitkolták a közvélemény előtt a holokauszt valódi mértékét. A nyugati és arab anticionista vezetők a nácik veresége ellenére a helyükön maradtak, így a háború után is zárva maradt a Palesztinába vezető út. (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: