Kereső toggle

Szombatok szombatja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ezekben a napokban üli a zsidóság legfontosabb ünnepeit. Néhány napja köszöntött be az újév, jövő hét elején pedig a jóm kippúr (engesztelés napja) veszi kezdetét. Mindenki érzi, ez a nap nagyon más, mint a többi: még a legkevésbé vallásos zsidók is meglátogatják a zsinagógát, de legalábbis tesznek egy kört a zsinagóga körül. A zsidóság legszentebb ünnepe a keresztény világ egy része számára sem közömbös: ők a zsidóság Messiással való találkozásáról, Izrael jövőbeni szellemi helyreállításáról emlékeznek meg jó előre.

A Mindenható prófétáján, Mózesen keresztül megparancsolta Izraelnek, hogy az év bizonyos napjain kitüntetett figyelmet szenteljenek Neki. Így a zsidóság legtöbb ünnepnapja természetfeletti eredetű, az időből az örökkévalóságba való kilépést, az Örökkévalóval való találkozást, közösséget szimbolizálja, s az ember eredeti rendeltetésére, valódi életcéljára hívja fel a figyelmet.

Az ünnepek között kitüntetett helyet foglal el jóm kippúr, az engesztelés, avagy a bűnök befedezésének a napja. Az ünnep rendtartásáról legrészletesebben Mózes 3. könyvének 16. fejezete rendelkezik. A parancsolat értelmében az ünnepen három fő eseményre kerül sor:

(1) A főpap egyszerű lenruhában állatáldozatot mutat be magáért, családjáért és Izrael népéért. Évente egyszer ezen a napon bemegy a Szentek Szentjébe, ahol a frigyláda található, s az áldozati állat vérével hinti meg annak fedelét, mintegy a zsidóság bűneinek, tisztátalanságainak, vétkeinek (16. vers) egy évre való elfedezése, befedezése (kippúr) végett. Ha a főpap élve kijön a Szentek Szentjéből, az Örökkévaló megbocsájtott: Izrael újabb egy évet kap, hogy megpróbáljon a Törvényhez hűen élni.

(2) A főpap egy kecskebakra ráolvassa Izrael bűneit, eközben háromszor kiejti az Örökkévaló négybetűs nevét (JHWH). A bakot kiküldik a pusztába, mintegy a bűnöknek Izrael közösségéből való eltávolítása végett (21–22. vers).

(3) A „szombatok szombatján” – azaz a legnagyobb, legfontosabb szombaton (31. vers) – Izrael egész közössége kivonja magát a természetes világ kötelékéből: nem dolgozik, hanem mintegy megalázza magát, böjtöl, s kéri bűneire az Örökkévaló bocsánatát (29–30. vers, 3Móz 23:29–32a).

A Templom idejében, mikor felröppent a hír, hogy a főpap túlélte „küldetését”, Izrael bűnei megbocsájtattak, az addig rettegéssel teli gyászos nap fergeteges ünneppé változott. A Talmud beszámol arról, hogy „Izrael leányai fehér ruhában mentek ki ezen a napon a szőlőkbe, táncoltak és énekeltek.” Mára azonban az ünnep öröme teljesen elveszett. A három bibliai összetevő közül a bűnbak pusztába való kiküldését már a Második Templom utolsó évtizedeiben sem gyakorolták, a főpap Szentek Szentjébe tett látogatása pedig a Templom lerombolásával ért véget. A zsidóságnak jóm kippúrból csak az önsanyargatás és a böjt, a bűnök bocsánata utáni fájdalmas vágyódás maradt. Ahogy egy zsinagógai ima is mondja: „Nincs főpapunk, nincs szentélyünk – mi maradt hát meg nekünk?”

Mindezek ellenére a jóm kippúr továbbra is a zsidóság legszentebb ünnepe. Ekkor az egyén és Izrael népének egésze az Örökkévaló ítélőszéke elé járul bocsánatért esedezve, hiszen ez az utolsó lehetősége a Mindenhatóhoz való visszatérésre. Már az ünnepet megelőző este megtelnek a zsinagógák a judaizmus törvényeihez, hagyományaihoz legkülönbözőbb módon viszonyuló zsidókkal. Az ünnepet megelőző estén a kántor bejelenti: „A Mindenható engedélyével és a közösség engedélyével, a fenti ítélőszék és a lenti ítélőszék szerint szabad a törvényszegőkkel együtt imádkoznunk.” – vagyis ezen a napon a zsidóság egésze az ateistától ultraortodoxig egy emberként áll a Mindenható elé. A bűnvalló imákat többes számban – „mi”, „minket”, „miénk” –, mintegy egy emberként mondják. Az ünnep az Örökkévaló trónja elé vezető szombat, melynek során többször is kifejezésre juttatják, hogy Izrael bírája egyben Izrael szerető, könyörülő Atyja is.

Az ünnep előestéjén kezdődik a huszonöt órás böjt, melynek során nem esznek, nem isznak, nem mosakodnak, nem kenik a testüket, nem vesznek fel kényelmes bőrcipőt, és nem élnek házaséletet. Megszűnik az ember testisége, a főpap fehér ruhájára, illetve Jesájá (Ézsaiás) próféta szavaira való emlékezésképp – „Ha vétkeitek olyanok volnának, mint a bíbor, megfehérülnek, mint a hó; ha vörösek volnának, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” (Jes 1:8 – IMIT ford.) – a férfiak fehér halotti öltözéket (kitli) öltenek. Gyakori az is, hogy a zsinagógában jóm kippúrkor – vagy valamivel az ünnep beállta előtt – egy tóratudós háláchikus (zsidó jogi, életvezetési) kérdésekkel kapcsolatos mélyenszántó szónoklatot tart.

Az ünnepet bevezető istentisztelet a nevét az egyik legjellegzetesebb imájáról, a Kól nidréről (Minden fogadalom) kapta. Ebben az imában – mely tulajdonképpen egy egyszerű jogi formula – Izrael kollektíve egy évre előre kéri a feloldozást minden Mindenhatóval, vallási kérdésekkel kapcsolatos eskü, fogadalom, átok, tilalom alól. Ezzel fejezik ki, hogy még ha a körülmények miatt rá is kényszerültek, hogy a Mindenható akaratával, a Tórával ellentétes dolgokat tegyenek is, szívük legmélyében továbbra is hűségesek kívánnak maradni Hozzá. Az ünnepélyes imát háromszor ismétlik el, miközben a jelenlevő, három főből álló zsidó vallási bíróság (bét din) feloldoz a fogadalmak alól, majd mind hangosabban éneklik: „fogadalmaink nem fogadalmak, magunkra vett tilalmaink nem tilalmak, esküvéseink nem esküvések.” Ezt követően a közösség háromszor elmondja a Szanhedrin (az egész zsidó nemzet életét döntéseivel alapjaiban meghatározó zsidó legfelsőbb vallási bíróság) téves ítélete – s így az egész népet bűnbe vivő döntése – esetére vonatkozó tórai ígéretet: „És megbocsáttatik Izrael fiai egész községének és a jövevénynek, ki közöttük tartózkodik, mert az egész népen esett meg tévedésből.” (4Móz 15:26)  Az esti imában újra felcsendül: „Mert ezen a napon megbocsát nektek, megtisztított benneteket minden bűnötöktől, az Úr előtt – megtisztultok.”

A másnap, vagyis jóm kippúr napja böjttel, imával telik, megemlékeznek a zsidó nemzet múltjáról, s kifejezik jövőbeni feltámadásában való hitüket. Délután felolvassák Jóná (Jónás) próféta könyvét, majd befejezésül Mícha (Mikeás) prófétától a következő sorokat: „Ki van Isten olyan, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elnézi a bűntettet az ő birtoka maradékának; nem mindétig tartja meg haragját, mert ő kegyelmet kedvel. Újra fog nekünk irgalmazni, lenyomja bűneinket – és bedobod a tenger mélységébe mind a vétkeiket. Hűséget adsz Jákóbnak, szeretetet Ábrahámnak, ahogy megesküdtél őseinknek a hajdankor napjaitól fogva.” (Mícha 7:18–20). Este felcsendül a sófár, jelezve, végleg lejárt a megtérésre, a Mindenhatóhoz való visz-szatérésre adott idő: minden ember sorsa megpecsételtetett.

A sófár egyben a bibliai időkre is emlékeztet: amikor is minden ötvenedik évben (jóvél) ez a hang a rabszolgák felszabadítását, az elzálogosított, eladott földek eredeti tulajdonosukhoz való visszaszolgáltatását jelezte (3Móz 25:9–10). Izrael ekkor a diaszpórából való jövőbeni teljes összegyűjtésére, Izrael földjének újonnani, teljes birtokbavételére emlékezik, s megkezdődik a sátoros ünnepre (szukkót) való készülődés.

A történelmi kereszténységben szokásos helyettesítési (szubsztitúciós) teológiától – mely tagadja Izrael jövőbeni, üdvtörténeti szerepét – elszakadó, a zsidó apostolok tanításaihoz visszatérni kívánó evangéliumi keresztény irányzatok a Mindenható által Mózes számára kinyilatkoztatott ünnepeket profetikus jelentőségűnek tartják. E felfogás értelmében ezek az ünnepek „árnyékai a következendő dolgoknak” (Kol 2:16–17), s a Messiás megjelenésével, az Örökkévaló történelembe való közvetlen beavatkozásaival kapcsolatosak, mintegy az üdvtörténelem mérföldkövei. A tavaszi ünnepek így a Messiás – Jézus Krisztus –  első eljövetelével: halálával, eltemettetésével és feltámadásával, valamint a Szent Szellem kitöltésével teljesedtek be, míg az őszi ünnepek az üdvtörténelem utolsó eseményeit jelzik. Az evangéliumi keresztények 1948, Izrael Állam kikiáltása, illetve 1967, a jóm kippúri háború, a Templom-hegy zsidó kézbe való visszakerülése és Jeruzsálem egyesítésének eseménye óta szentelnek különösen nagy figyelmet az őszi ünnepeknek (vö. Mt 24:32). Hitük szerint a Kürtzengés ünnepe – vagyis rós hásáná, a zsidó újév – az Egyház elragadtatását (pl. 1Kor 15:51–52, 1Thessz 4:16–17), míg jóm kippúr egyrészt Jézus Krisztus örök érvényű engesztelő áldozatát, másrészt Izrael Mindenhatóhoz való visszatérését, teljes szellemi helyreállítását szimbolizálja.

A Héberekhez írt levél 9. fejezete szerint a mózesi sátor, istentiszteleti rend csupán az igazi valóság földi leképezése, szimbóluma. Jézus Krisztus egyrészt ártatlanul lett „bűnbak”, hiszen magára vállalta minden ember bűnét, másrészt mint főpap, feltámadása után saját vérével bement a mennyei Szentek Szentjébe, s örökre engesztelést szerzett az emberek számára: vérével nemcsak befedezte, hanem teljesen eltörölte a bűnöket. Tehát a Jézus Krisztus áldozatába vetett hit jelenti a jóm kippúrt, a szombatot (Heb 4:1–11), amikor is az ember rádöbben, nem képes magát jó cselekedetekkel, a Törvény cselekedeteivel megváltani, a megigazulás kizárólag kegyelemből, hit által lehetséges.

Ugyanakkor Mózes szerint a szombat egyrészt a világ teremtésének a befejezését (1Móz 2:1–3, 2Móz 20:8–11), másrészt a zsidóság egyiptomi fogságból való szabadulását (5Móz 5:12 –15) is jelzi. Jóm kippúr, a „szombatok szombatja” üdvtörténeti értelmezésében mindezek a jelentések egybesűrűsödnek. A történelem vége felé közeledik, lezárul a megtérés lehetősége, végleg megpecsételődik az emberek örök sorsa. Ahogy jár le a nemzetek megtérésének ideje, úgy megkezdődik a zsidóság egybegyűjtése atyái földjére, Izrael fokozatosan helyreáll (Róm 11. fejezet, Jech/Ezék 37:1–28). A helyreállítás egyik állomásaként Izrael számára elérkezik egy különleges alkalom, amikor is Jézus Krisztusban felismeri Messiását. A zsidóság feloldatik a vallási vezetői, azaz a Szanhedrin által hozott, Jézussal kapcsolatos téves ítélet alól. Izrael rádöbben történelmi bűnére, az Örökkévaló bocsánatát kéri, és kegyelmet nyer: „És majd kiöntöm Dávid házára és Jeruzsálem lakójára a kegyelemnek és könyörületnek szellemét, és föltekintenek hozzám annak miatta, kit átszúrtak: és gyászt tartanak fölötte, mint mikor gyászt tartanak az egyetlen miatt, keseregnek fölötte, mint mikor keseregnek az elsőszülött miatt.” (Zech/Zak 12:10)

Az evangéliumi keresztény tanítók szerint tehát Izrael számára lesz a jövőben egy nap, amikor egy emberként megtérnek a Mindenhatóhoz, s elfogadják Jézus Krisztust Messiásukul. Ez egyben egy jövőbeni édeni korszak – „Sátoros ünnep” – bevezetése is lesz, amikor is a Messiás Jeruzsálemben fog uralkodni, s Izrael a világ vezető hatalmává válik (Jes/Ézs 2:2–5). A jóm kippúr profetikus értelemben így egyrészt Jézus Krisztus engesztelő áldozatának elfogadására, másrészt az antiszemitizmusból, anticionizmusból való megtérésre szólít fel. Figyelmeztet arra, hogy az Örökkévaló nem tette véglegesen parkolópályára Izraelt, hanem csak ideiglenesen terelte ki az üdvtörténelem fő áramából. Izrael Állam léte bizonyság arról, hogy a zsidóság újra vissza fog kerülni eredeti üdvtörténeti helyére. Az eljövendő új érában pedig csak azok a nemzetek fognak fennmaradni, amelyek a zsidó egyénekhez, Izrael nemzetéhez filoszemita attitűddel viszonyulnak (Mt 21:35–46).

Olvasson tovább: