Kereső toggle

Kiűzetés és szétszóratás

A magyar-zsidó együttélés évszázadai: Mátyástól Buda elestéig (3. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hunyadi Mátyás (1458–1490) uralkodása alatt növekedtek a zsidók adóterhei, az erős királyi hatalom ugyanakkor nagyobb biztonságot jelentett számukra. A budai zsidók díszes küldöttsége örömmel fogadta 1476-ban a városba érkező Mátyás királyt és Beatrixot, s részt vettek az uralkodó esküvői menetében. A zsidók előkelői díszruhában, strucctollas kalapban, kivont karddal lóháton vezették a 200 tagú, baldachint vivő és zászlókat lengető hódoló menetet a királyi pár elé. Majd átnyújtották ajándékaikat: egy díszkardot markolatában héber zsoltárversekkel, valamint ezüsttel teli edényeket.

Mátyás megszüntette az országos zsidóbíró tisztségét, s helyette a zsidóprefektúra intézményét hozta létre, amely 1526-ig állt fenn. A hivatal élére Európában egyedülálló módon zsidó főtisztviselőt (praefectus Iudaeorum) nevezett ki a budai Mendel Jakab személyében, aki 1516-ig látta el feladatát, majd tisztsége a Mendel családban öröklődött. Az először 1482-ben említett prefektus közvetített az uralkodó s az ország zsidósága között, fő feladatát az adók felosztása és beszedése jelentette.

A védelem megszűnt

A Mátyás halálát követő zavaros időszakban, II. Ulászló (1490–1516) uralkodása alatt a városi polgárság több helyen is erőszakosan lépett fel a zsidók ellen (Pozsony, Buda, Sopron, Tata). 1494-ben Nagyszombatban elsőként rendeztek vérvádpert Magyarország történetében. Az eseményekről részletesen beszámolt Antonio Bonfini A magyar történelem tizedei című művében, hitelt adva a szörnyű vádaknak. A zsidókat rituális gyilkossággal vádolták meg egy keresztény gyermek eltűnésével kapcsolatban, akit a zsidó utcában láttak utoljára. A gyanúsítottak a kínvallatás hatására „beismerték”, hogy a zsinagógában megfojtották a gyermeket, majd ereit felmetszették, a vérét részben megitták, részben pedig félretették. A vérre állítólag négy okból volt szükségük: körülmetélésnél vérzéscsillapításra, menstruáció gyógyításához, szerelmi szer elkészítéséhez, valamint istenáldozathoz, melyet ebben az esztendőben a zsidók Nagyszombatban tartottak. Az ítélet következtében szeptember 8-án (elul hó 20-án) 14 zsidót (12 férfit és 2 nőt) küldtek máglyára. A kivégzés előtt keresztény papok és szerzetesek a keresztség felvételére biztatták az elítélteket, enyhébb büntetést vagy esetleges felmentést ígérve számukra, akik azonban valamennyien visszautasították az ajánlatot.

Budán súlyos zavargásokra került sor az 1496-os, 1505-ös és 1515-ös országgyűlések alkalmával, amikor a zsidónegyedbe behatoló rabló, fosztogató tömeget csak királyi, illetve főúri csapatok bevetésével sikerült megfékezni.
II. Lajos (1516–1526) uralkodása alatt tovább romlott a zsidók helyzete a gyengülő királyi hatalom, a városi polgárok növekvő zsidóellenessége és néhány zsidó származású közszereplő, például a híres-hírhedt kitért Szerencsés (Fortunatus) Imre alkincstárnok ténykedése következtében. Pozsonyban 1525-ben a királyi menlevéllel érkező Mendel Izráel prefektust is bántalmazták.

A Mohács előtti zsidóság létszámát Kohn Sámuel 20 ezer főre becsülte, mások ennél kevesebbre. A zsidó községek (kehilák) többségét az ország nyugati felében lévő szabad királyi városokban találjuk, de egyes főúri-főpapi joghatóság alatt lévő városokban is jelen voltak. Jelentősebb zsidó községek léteztek a már említett városok mellett Székesfehérvárott, Győrben, Esztergomban, Tatán, Kőszegen, Kismartonban, Ó-Budán és Kassán, s a nagyobbak mellett számos kisebb létszámú község is akadt. Buda 10-15 ezer lakosából 500 fő volt zsidó.

A legtragikusabb nap

A mohácsi csatát (1526) követően a törökök rövid időre elfoglalták Budát, ahonnan visszavonulva a város zsidó lakosságát is magukkal vitték. Az ország nyugati területein újabb vérvádperekre került sor. A Pozsony közelében fekvő Bazinban 1529. május 21-én koholt vérvád alapján mintegy 30 zsidót, köztük nőket és gyermekeket végeztek ki a város piacterén felállított máglyákon. A mártírok között volt Mose ben Jaakov ha-Kohén rabbi is. Az ügy hátterében Szentgyörgyi és Bazini Farkas és Ferenc grófok álltak, akik ilyen módon próbálták a zsidókkal szemben fennálló hiteltartozásaikat rendezni. A pert követően a „meggyilkolt” gyermek visszatért szülővárosába, akit Bécsben rejtettek el a vizsgálat alatt. A vád képviselői az eljárás során német nyelvű röpiratban terjesztették az áldozatok kínpadon kicsikart vallomásait. A zsidókat a megtorlást követően kiűzték a városból, vagyonukat elkobozták. (Az 1929-ben megjelent Zsidó lexikon a magyar zsidóság legtragikusabb napjának nevezte a történteket.) 1536-ban Nagyszombatban megismétlődött a vérvád, ahol az adósok a városi polgárok soraiból kerültek ki. Egy Mózes nevű zsidót kínpadra vontak, aki „beismerte” egy két esztendővel korábban eltűnt kisgyermek rituális megölését. A történtek hatására Ferdinánd király a polgárok kérésének helyt adva elrendelte a zsidók kiűzését a városból.

Eötvös Károly, a tiszaeszlári vérvádper (1883) védőügyvédje a perről írt könyvében a vérvádak sorában említést tett a a nagyszombati és bazini esetekről: „Hatalmi erőszak, kínzó vallatás, máglyahalál, véres felekezeti szenvedély, s a vádlók részéről gonosz kapzsiság is uralkodik e két esetben.” Báró Eötvös József 1840-ben írt tanulmányában (A zsidók emancipációja) mosolygásra késztető „balgatag meséknek” nevezte a vérvádakat (lásd kapcsolódó írásunkat).
A mohácsi vész után hamarosan Sopronból és Pozsonyból, a két legfontosabb nyugat-magyarországi városból kiűzték a zsidókat. Az ország nyugati, északnyugati részén – a későbbi királyi Magyarország területén – megtörtént a zsidóság kiszorítása, akik a nyugati peremvidékre szorulva egyes nagybirtokosok védőszárnyai alatt telepedtek le.
A Mohácsot, illetve a Buda végleges elfoglalását (1541) megelőző évszázadban a fokozatos jogfosztás és a növekvő vallási intolerancia ellenére kedvezőbb volt a magyar zsidóság helyzete, mint nyugaton élő sorstársaiknak.

Törökökhöz menekültek a kiűzöttek

Amíg Mátyás király vagy kortársa, IV. Kázmér lengyel uralkodó országában biztonságban éltek a zsidók, Spanyolországban véres eseményekre került sor. IV. Sixtus pápa jóváhagyásának megszerzése után az inkvizíció 1481-ben Sevillában kezdte meg működését. A városban tíz hónap leforgása alatt 300 marannust – zsidóból áttért újkeresztényt – égettek meg máglyán, akiket titkos judaizmussal vádoltak. A megégetést „vértelen halálbüntetésnek” tekintették, melynek során a tisztító lángok végeztek az eretnekekkel. 1483-ban Torquemada Tamás domonkos szerzetest, Izabella királynő gyóntatóját nevezték ki főinkvizítorrá, aki tizenöt év alatt 10 220 főt küldött máglyára. 1492-ben kiűzték mindazon zsidókat, akik nem tértek át, s ezzel akadályozták a homogén katolikus ország kialakítását. Mintegy 150 ezer szefárd zsidó hagyta el ősi hazáját, többségük Portugália (innen 1497-ben űzték ki őket), Észak-Afrika, Itália és a Török Birodalom felé vette irányát.

A spanyol zsidók távozásával a 15. század végén, a 16. század elején – néhány birodalmi német város, valamint Itália egyes térségei kivételével – Nyugat-Európa legnagyobb részéről szinte teljesen eltűntek a zsidók. A zsidó világ súlypontja a 18. századig keletre helyeződött át, a Lengyel–Litván Unió területén élt az askenáz zsidóság zöme, a szefárdok többsége pedig a Földközi-tenger keleti medencéjében telepedett le.

A lutheri reformáció megjelenése, a héber nyelvű Ószövetség tanulmányozása közeledést indított el a zsidók felé. Luther azonban 1543-ban A zsidókról és hazugságaikról című művében szembefordult a zsidókkal, akik nem voltak hajlandók a megreformált kereszténységre áttérni, s kiűzésükre és zsinagógáik lerombolására szólított fel. A kibontakozó üldözések hatására a 17. századra Németország jelentős részének virágzó közösségei eltűntek.

Itáliában a pápai állam területén még rosszabbul alakult a zsidók sorsa. Bár III. Pál fellépett a vérvádakkal szemben, 1542-ben felállította az inkvizíciót, a következő évben pedig a Katekumenek Házát az áttérők számára. III. Gyula 1553-ban rós hasaná, a zsidó újév napján nagyszámú Talmudot és egyéb héber könyvet égettetett el. IV. Pál (1555–59) működése kezdetén kiadta a Cum nimis absurdum című antiszemita bulláját, amely határkőnek tekinthető. Elrendelte a Tiberis partján a fallal körülvett gettó felállítását, a sárga megkülönböztető jel hordását, eltiltotta őket a foglalkozások többségétől, kivéve a rongykereskedést, nem birtokolhattak földet, sem házakat, városonként csak egy zsinagógájuk lehetett (Rómában a nyolcból hetet leromboltak). Bevezette a tiltott könyvek jegyzékét (index).

A pápa meg volt róla győződve, hogy a zsidók veszélyeztetik a keresztény társadalmat, s a probléma egyedüli megoldása a zsidók megkeresztelése. A keresztségben a zsidók szaga (bűze) elillan, mivel megtisztult lelkük jó illatot áraszt. 1566-ban 25 ősei hitéhez visszatért marannust égettek el Rómában.

A felsorolt példák azt mutatják, hogy az egyház a középkorban s az újkor hajnalán nagymértékben felelős volt a zsidókkal kapcsolatos démonikus kép kialakulásáért. Spanyolországban a zsidók vérének öröklődő szennyezettsége (a Krisztus-gyilkosság miatt) is felmerült, melytől óvni kell a keresztények vértisztaságát. Az egyház szentjei között szerepelt Tridenti Simon, egy egyszerű tridenti gyermek, akinek rituális meggyilkolásával 1475-ben zsidókat vádoltak, s halála után csodákat tett (1588-ban avatták szentté). A „zsidók ostorának” tekintett Kapisztrán János ferences rendi szerzetes inkvizítorként Sziléziában 1453-ban 41 zsidót küldetett máglyára gyermekgyilkosság és ostyavád alapján. A hét éven aluli gyermekeket megkeresztelték, a többieket pedig kiűzték a tartományból (1690-ben avatták szentté). Kapisztránnak ugyanakkor jelentős szerepe volt a török elleni keresztes hadjárat megszervezésében és az 1456-os nándorfehérvári diadalban.
(A szerző történész.)

Olvasson tovább: