Kereső toggle

Hágár országa volt Hungária

Magyar–zsidó kapcsolatok a magyar történelem hajnalán

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyarok és a zsidók közti viszony a honfoglalás előtti időkre nyúlik vissza, és kezdetben kifejezetten baráti. A hét törzzsel karöltve nyolcadikként zsidó vallású kabarok is érkeznek a Kárpát-medencébe. Az Árpád-házi királyok idejében sok zsidó menekül hazánkba a nyugat-európai pogromok elől. A magyar nemzet ugyanis csak nagyon lassan enged Róma antijudaista, zsidóellenes követeléseinek. A két nép közti jó viszony a történelmi (katolikus) kereszténységnek a magyar társadalomba való beágyazódásával kezd rosszra fordulni. Az ország tragédiájához pedig többek között a zsidók megbélyegzése és szeparációja vezet.

Zsidók tulajdonképpen már a római korban is élnek hazánk területén. Amikor i. sz. 70-ben a rómaiak lerombolják a jeruzsálemi Templomot, megkezdődik a nagy diaszpóra, vagyis a zsidóság szétszóratása a föld minden tájára. Hazánk területének zsidó lakosságát egyrészt Rómából érkező zsidó kereskedők, hivatalnokok, iparosok, másrészt Júdea területéről idehurcolt rabszolgák alkotják. Ez utóbbiak azzal a három légióval érkeznek, akiket 132 és 135 között a Bar Kochba-féle szabadságharc leverésére vezényelnek innét Júdeába. A zsidó rabszolgákból verbuvált kisegítőegységek ezekkel a légiókkal térnek vissza Pannónia területére, egészen pontosan Aquincumba (Óbuda) és Savariába (Szombathely).

A zsidóknak hazánk területén való honfoglalás előtti jelenlétét, zsidó közösségek működését leletek tanúsítják. Az Intercisa nevű település (Dunaújváros/Dunapentele) maradványai közt például egy olyan fogadalmi táblát tártak fel, melyet 222-235 táján egy Cosmius nevű vámállomásfőnök (praepositus stationis) állított Alexander

Severus császár és anyja tiszteletére. Cosmius a tábla tanúsága szerint „a zsidók zsinagógájának elnöke". Aquincumból „Egy az Isten" felirattal, menórával és arcképes domborművel díszített családi sírkő, Savariából és más római településekről (például Pécs, Dombóvár) pedig menóradíszítésű lámpások, pecsétnyomók, egyéb tárgyak tanúskodnak hajdani zsidó gazdáikról. Sárváron (Vas megye) egy 4. századra datálható, zsidónak gondolható temetőt is feltártak. Egyes történészek szerint azonban az 5. század közepére a nagyobb számú zsidó jelenlét a barbár törzsek támadásai miatt a térségben megszűnik.

Magyarok a kazárok között

A történelem során először 830 tájáról olvashatunk feljegyzéseket a magyarokról, akik ekkor Bizánc szomszédságában bukkannak fel. A „barbár és túlságosan vad s hatalmas népek" - akik a bizánci forrásokban ungr, hun és türk néven ismeretesek - megjelenése félelmet kelt a környező nemzetekben. A Kazár Kaganátus szomszédságában, az első vajdájukról elnevezett Levediában találnak ideiglenes lakhelyet, ekkor kerülnek szoros sorsközösségbe a kazárokkal. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) A Birodalom kormányzásáról című művében például azt írja, hogy a magyarok „együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak".

Kristó Gyula szerint a magyar törzsszövetség 840 körül feltehetőleg harcok következtében kerül kazár fennhatóság alá, s a kagán (a szakrális hatalommal bíró egyeduralkodó) - legalább egy részüket - a birodalom keleti széleire telepíti, hogy ott katonai segédnépként funkcionáljanak. Kristó szerint a magyarok legalább tíz évig élnek együtt a többségében zsidó vallású néppel. A kazárok ugyanis a 8-9. században felveszik a zsidó hitet. (Más történészek a magyarok kazárokhoz való csatlakozását 750 tájára teszik, így a két nép együttélése jóval nagyobb időintervallumot fed le.)

A túlnyomórészt pogány lakosokkal bíró Kazáriába mind több zsidó menekül a szomszédos keresztény Bizáncból, illetve az iszlám országokból az erőszakos térítések elől. A kazárok földjén ugyanis minden nép szabadon gyakorolhatja vallását. A keresztény és iszlám országok ajánlataival szemben a kazár kagán szeretné fenntartani politikai függetlenségét, s ez lehet zsidó hitre térésének egyik indoka.

A kazárok betérése három szakaszban történik, először Bulán kagán (789-809) veszi fel a zsidó hitet. A történelmi források elbeszélései szerint országából eltávolítja „a bálványimádókat és a varázslást művelőket" - itt a pogány kazár vallás sámánjairól lehet szó -, „és az (Örökkévaló) oltalmazó szárnyai alá" húzódik. A kagánt álmában egy angyal megjelenése is a zsidók Istenének szolgálatára buzdítja. Megtérése után főembereit, majd az ország vezető rétegét is meggyőzi. Judaizálásának hírére Bizáncból és iszlám területről is érkezik egy-egy követ, hogy vallására csábítsa. A kagán vitát rendez, s mivel mind a keresztény, mind a muszlim követ a zsidókra hivatkozik, megmarad zsidó hitében.

A 9-10. század fordulóján már a kazárok központi törzsei is judaizálnak. Ibn al-Fakíh korabeli híradása szerint „valamennyi kazár zsidó, de nemrégiben vették föl a zsidó hitet", míg Ibn Fadlán szerint „a kazárok és királyuk valamennyien zsidók". Egy Al-Mukaddaszitól származó feljegyzés 985 körül Kazáriáról azt írja: „széles tartomány a (Kaspi-)tenger mögött, hitványság, bánat, számtalan juh, méz és zsidó (országa)". An-Nadím 987-988 körül írt művében pedig arról ír, hogy „a kazárok a zsidó írást használják", míg egy másik feljegyzés a 13. század elejéről megjegyzi: „Azoknak a kazároknak a nagyobb része, akik ezt az írást használják, zsidó." Simon Sebag Montefiore Jeruzsálemről írt, nemrég megjelent művében utal rá, hogy a 10. század közepén a kazároknak saját zsinagógájuk is volt a Szent Városban. Peter B. Golden egyébként többek között a fenti források alapján azt a feltevést is megkockáztatja, hogy „a kazár zsidó hit elkezdhette már elérni az alávetett vagy szövetséges népeket is". Talán emiatt nem is nevezhető teljesen légből kapottnak a következő, a magyarok eredetével kapcsolatos feljegyzés: „Egyébként a magyarokról közismert, hogy egyetértenek azzal a szóbeszéddel, sőt, büszkélkednek is vele, hogy ők a zsidóktól származnak." (Harigerus abbas Lobiensis / Aegidius Aureaevaliensis, kb. 1000/1250)

Honfoglalás zsidókkal karöltve

A magyarok még 854 előtt két részre szakadnak, egyik részük a Kazár Birodalomból kiszakadva keletre, Perzsia felé veszi útját, másik részük Levedi vezetésével nyugatra, az Etelközbe megy. A kutatók szerint Etelköz egyrészt utalhat a kazárok Itil (Ätil) nevű, a Volga-deltában fekvő fővárosára, de sokkal inkább a Levediától nyugatra fekvő, a Prut (Etel) folyó Duna vagy Dnyeszter által bezárt közére.

855 körül a kazár kagán küldöttséget meneszt az etelközi magyarokhoz, s nemzetük fejévé Álmos akkor még kiskorú fiát, Árpádot emeli. E gesztus elfogadásával Álmos tulajdonképpen a kazárok bábfejedelmévé válik, mely kötöttségtől a 870-es években szabadul. Etelközben a magyarokhoz a kazárok nemzetségei közül kiszakadt kabarok (kavarok) csatlakoznak szintén a 850-es években, s 881-ben már együtt is harcolnak. Konstantin császár beszámolója szerint a kabarok eredetileg három törzs voltak, de a magyarok egy fejedelmet tettek meg vezetőjükül, s „az első törzsek rangjára emelték őket". A magyarok 895-ben indulnak a Kárpát-medencébe, s törzsek szerint foglalják el azt. A honfoglaló magyarok a Kazáriában jellemző vallásszabadság hívei, vallási toleranciájukat példázza, hogy keresztény, muszlim és zsidó hitű csoportok is érkeznek velük. Békéscsaba környékén a honfoglaláskori temetkezési helyek között olyan sírcsoportokat is feltártak, melyek zsidó vallási előírások betartásáról tanúskodnak.

A 862-ben kezdődő úgynevezett „magyar kalandozások" időszaka nyugati irányba 955-ben, keleti irányba 970-ben ér véget. 963-ban XII. János pápa Magyarországra küld egy térítő püspököt, ideérkezése azonban meghiúsul. 972 tavaszán Géza fejedelem I. Ottó pártfogását kéri a magyarok keresztény hitre térésének - s így a nyugati keresztény világhoz való igazodás szándékának - ügyében. Ugyanez év második felében Róma megkezdi a térítő munkát Magyarországon, először Géza és családja keresztelkedik meg. A 980 táján Géza és neje, Sarolt frigyéből megszülető Vajk - a későbbi István király - feltehetőleg 995-ben Adalbert prágai püspök által veszi fel a keresztséget. Géza 997-ben meghal, fejedelmi méltóságában fia, István követi, akit végül 1000 decemberében III. Ottó német-római császár beleegyezésével II. Szilveszter pápa követe útján királlyá koronáz. A magyar történelem következő évszázadaiban, a történelmi (katolikus) kereszténység meggyökerezésével egyidejűleg fokozatosan romlani kezd a magyarok és a zsidók közti addigi jó viszony.

Jeruzsálem és István király

Hazánkban az államalapítás, majd az Árpád-házi uralkodók idején a már jó ideje Rómához igazodó Nyugat-Európához képest sokkal kedvezőbb a zsidósággal való kapcsolat. A király a Jeruzsálem városával való kapcsolattartást is fontosnak véli. Támogatja a Szentföldre induló zarándokokat: Magyarországon átvezető zarándokutat nyit Jeruzsálembe, ugyanis a Szent Város megközelítése addig csak tengeri úton volt lehetséges. Kopasz (Glaber) Rodulf tudósításából például megtudjuk, hogy „ebben az időben szinte mindenki, aki Itáliából és Galliából Jeruzsálembe, az Úr sírjához vágyott menni, a hullámzó tengeren át vezető megszokott útvonalat mellőzni kezdte, s e király [István] hazáján keresztül kezdett áthaladni. Ő pedig mindenkinek igen biztos útviszonyokat biztosított, s mindazokat, akikkel csak találkozott, testvéreként fogadta, s nekik hatalmas ajándékokat adott. Ettől a kegyességtől indíttatva nemesek és közrendűek mérhetetlen tömege ment Jeruzsálembe". A 11. század elején pedig Berno, a reichenaui apát jegyzi meg, hogy „István magyar király a gallokat, németeket és másokat, akik országán keresztül vándorolnak Jeruzsálembe és a szentek más helyeihez, bőkezűen segítette".

István 1018 körül Jeruzsálemben zarándokházakat is alapít, melyek a hosszú úton megfáradt zarándokok ellátását biztosítják. A feljegyzések szerint „Jeruzsálem városában szerzeteskolostort alapított, és birtokokkal meg szőlőkkel gazdagította", valamint „az általa építtetett jeruzsálemi kolostorban is megszervezte a szerzetesnők életét".

Egy magyar zsidó király

Istvánt 1038-ban éri utol a halál. Imre fia 1030-ban vadászat közben életét veszti, ezért a trónon Orseolo Péter, egyik nőági rokona követte. Péter azonban Róma iránti hűségét kifejezendő az udvarban tisztogatásokba kezd, s onnét a kevéssé „keresztényeket" eltávolítja. Megszorító intézkedései, zsarnoki hozzáállása lázadást vált ki, így 1040-ben menekülésre kényszerül. 1041-ben Aba Sámuel követi a trónon. Az Aba név a török nyelvben - de a héberben is - apát jelent, eredetileg valószínűleg tiszteleti névként funkcionált, s később vált nemzetségnévvé. A héber eredetű, a középkori Magyarországon rendkívül ritkának mondható Sámuel név zsidó vallására utalhat. A hagyomány ugyanis kabar származásúnak véli, tehát elképzelhető, hogy Aba Sámuel zsidó vallásra tért kazár családból származott.

A kabar család valószínűleg a 850-es években csatlakozik az etelközi magyarokhoz, a honfoglalásban is részt vesz, s a kabarokkal együtt a Mátra tájékán telepszik le. Sámuel őse a kabar törzsek fölé emelt törzsfők egyike lehet, így a 990 körül született Sámuel kabar törzsi vezetőnek gondolható. István király házassági ajánlata - miszerint egyik testvérét adja neki feleségül - a kabarokat szövetségeséül kívánó politikai érdekekeit szolgálja. A házassági ajánlat azonban Sámuel zsidó hitének feladását követeli. A frigyre lépés után, 1009 körül a kabarok tömegei is a nyugati kereszténységre térnek, a térségben létrejön az egri püspökség. Sámuel „kereszténnyé" lételét hitelesítendő több kolostort is létesít, s az ország vezető rétegének tagja lesz. István érzékeli, hogy Sámuel „kereszténysége" csupán formális, ezért Pétert teszi meg utódjául. Péter politikai tisztogatásai következtében Sámuelt is eltávolítja az országot irányító testületből, menekülése után azonban a főemberek mégis őt választják királyul.

Aba Sámuel leszámol Péter támogatóival, visszavonja az általa hozott törvényeket, de István szegények megadóztatásáról szóló törvényeit is. Elődjével szemben ugyanis az alsóbb rétegeknek biztosít kedvező életfeltételeket, s a püspökökre és a nemesekre adót vet ki. Gellért püspök Sámuelre utalva keserűen meg is jegyzi, hogy egyesek „az egyház erejének és tekintélyének teljes gyengítésén fáradoznak", az egyik fennmaradt forrás pedig arról tanúskodik, hogy egyházellenessége miatt a pápa ki is közösíti. Az általa megalázott réteg III. Henrikhez fordul segítségért, s a német uralkodó magyarok ellen indított hadjáratának következtében Aba Sámuel földi pályafutása 1044-ben véget ér. Aba Sámuelt az általa kivételes bánásmódban részesített szegény rétegek misztikus jótevőjükként tisztelik. A Képes Krónika megjegyzi, hogy „néhány év múlva, midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyulva találták, s eltemették osztán testét tulajdon monostorában".

Korai források magyar zsidókról

Hazánkban élő zsidókról először a 9-10. század táján lebonyolított úgynevezett „kazár levélváltás" számol be, mely a 11. század óta a zsidó hagyomány szerves része. A kiváló orvos, Haszdáj ben Jichak ben Ezra ibn Saprut (kb. 915-kb. 970) III. Abd al Rahmán al-Nászir córdobai kalifa államügyeinek intézője, s egyben a zsidó közösség vezetője, főminiszteri posztjából fakadólag kapcsolatot keres a különböző térségekben élő zsidókkal.

Először két zsidó tudóstól, Rabbi Júda bar Méir bar Nátántól és Rabbi Joszéf Hágrisztól hall a kazár zsidó birodalomról, s ezt követően minden Andalúzián átutazó csoporttól „Izráel, a száműzöttek maradéka felől" érdeklődik. Korászán (ma Északkelet-Irán), valamint Bizánc követeitől hall bőségesebb információkat, s azt is megtudja, hogy uralkodójuk neve Joszéf, s „igen erősek és hatalmasak, seregeik és katonáik időről időre portyázni mennek". Haszdáj felbátorodva a jó hír hallatán követeket keres, hogy még több ismeretet gyűjtsön a zsidók keleti országáról. Joszéfnek írt levelében felvázolja a córdobai zsidóság helyzetét, illetve korábbi sikertelen próbálkozásait arra, hogy levélben érdeklődjön a Kazár Birodalomról.

A sikertelen kísérlet után 953-ban I. Ottó küldöttségével együtt horvát követek érkeznek Córdobába, velük két zsidó: Mar Saul és Mar Joszéf, akik azt mondják: „Add át nekünk a leveledet, és mi majd eljuttatjuk a gevalok [horvátok] királyának, aki tekintélyed miatt elküldi a Hungarinban lakó zsidóknak. Ők elküldik Ruszba [az Oroszországban élő zsidóknak], és onnan Bulgarba [a Volga menti (Nagy-) Bulgárországban élő zsidóknak], egészen addig, amíg el nem jut arra a helyre, amelyet óhajtottál."

Haszdáj a levelet 954-ben nyújtja át a követeknek, Joszéf kimerítő válasza 960 körül érkezik meg. A kagán elmeséli a kazárok származásának és zsidó hitre térésének történetét. Mint írja, „mi Jefettől és Jefet fiától, Tógarmától származunk", majd idézi azt a Szentírásból nem alátámasztható hagyományt, hogy Tógarmának (1Mózes 10:2-3, Ezékiel 38:6) tíz fia van, s ezek közül a kazárok őse az egyik. A felsorolásban egyébként az Ugín/Unín a hunokra utal. A felsorolás egy 953-ból származó zsidó műben, a Joszipponban is szerepel, mely a magyarokkal (Ungar) kapcsolatban azt is megemlíti, hogy ők a Duna (Danuvi, Dunij) folyónál táboroznak.

A levélből egyébként gyülekezeti házak, tanházak épüléséről, zsidó vallási irodalmat tanító rabbikról is értesülünk. A kazárok megtérésének történetét Júda Halévi (1075-1141) toledói orvos, filozófus és költő Széfer há-Kuzári című filozofikus művének keretéül használja, az 1160-as években író Ábrahám ibn Daud pedig a kazár zsidókról megjegyzi: „Találkoztunk néhány leszármazottukkal Toledóban, tudósokkal, akik arról tájékoztattak minket, hogy joghasználatuk megfelel a rabbinikus gyakorlatnak." A Kazár Birodalom bukása egyébként 965-969 között következik be, miután Szvjatoszláv kijevi fejedelem legyőzi őket. Ezt követően beolvadnak a környező orosz kultúrába.

A magyarok és a zsidók közös története a magyar állam megszületésének hajnalán újabb elemekkel bővül: morva, cseh és német területekről üzleti tevékenységeik révén érkeznek zsidók Magyarországra. 965-ben Ibrahim ibn Jakub kereskedő a turkok (magyarok) földjéről érkezett zsidó kereskedőket említ a prágai vásárokon, míg Al-Bakri 10. századi tudósítása szerint a magyarok (turkok) „kiváltják a muszlimokat és zsidókat, ha fogságba esnek a szomszédos tartományok valamelyikében".

A 11. század végétől keresztesek pogromjai elől menekülnek zsidók a térségbe. Magyarországon a történelmi (katolikus) kereszténység csak lassan válik egyeduralkodóvá, ezért a menekültek itt kedvezőbb körülményekre lelnek, mint a nyugati vagy akár a kelet-európai országokban. Az Árpád-házi uralkodók első évszázadaiban Esztergomban, Székesfehérváron, Pozsonyban és Nagyszombaton tudunk biztosan nagyobb zsidó településekről, közösségekről, zsidó iskolák létezéséről. Magyarországon való jelenlétükről több feljegyzés, rabbinikus döntés is tanúskodik, rabbikról, vallási tekintélyekről azonban csak a 13. század első felében hallunk. A 12. századból egy zsidó hitre térővel - „Avráhám úr, a Hungarijából való gér" - is találkozunk, midőn a Szentírást magyarázza.

Egyébként megjegyzendő, hogy a 11. század második fele óta a középkori rabbinikus irodalomban Magyarország legtöbbször mint Hágár országa (erec Hágár) említtetik. Hágár Ábrahám mellékfelesége volt, akitől Jismáél (Izmael), az arabok őse származott. A zsidó irodalom valószínűleg a Hágár-Hungria nevek hangzásbeli hasonlósága miatt használja, de utalhat a magyarok keleti eredetére is. Egyébként a hágrí (hagarénus) népnév - mely a középkori zsidó irodalomban a magyarokra (hángrí) használatos - a Szentírásban is előfordul (Zsoltárok 83:7, 1Krónika 5:10,19,20; 11:38; 27:31), sőt a héber terminust az arámi fordítás több helyütt is hungróének fordítja. Kohn Sámuel szerint, amennyiben az adott targum késői keltezésű, úgy elképzelhető, hogy a fordítók ténylegesen magyarokat érthettek alatta.

Róma árnyékában

A zsidóság helyzete az Árpád-házi királyok alatt hazánkban jónak mondható, köszönhetően annak, hogy a nemzet igyekszik megőrizni szuverenitását Rómával szemben. Nyugat-Európában egyházi nyomásra már a 10. századtól erőszakosan térítik, diszkriminálják őket, különösen pénzügyi, kereskedelmi téren, lakhelyválasztás tekintetében. A folyamat a középkori gettók kialakulásához, valamint a zsidók kiűzetéséhez vezet. Magyarországon azonban a 14. századig nem tudunk komoly, intézményesült zsidóüldözésről.

I. Béla (1060-1063) ugyan a zsidók kirekesztése végett a vásárokat országosan szombatra helyezi, rövidesen azonban a hét minden napján rendeznek piacokat. Ezt követően I. László (1077-1095) és Könyves Kálmán (1096-1116) törvényeiben érzékelhető az egyházi zsinatok hatása. A zsidókra vonatkozó első nagyobb körű szabályozás 1092-ben, a szabolcsi zsinaton következik be. Ez a rendelkezés megtiltja a zsidóknak, hogy keresztény nőt vegyenek feleségül, s hogy keresztény szolgát tartsanak, valamint hogy vasárnap és keresztény ünnepnapokon dolgozzanak.

1114-ben az esztergomi zsinat megtiltja, hogy keresztényekkel dolgoztassanak, letelepedésüket pedig kizárólag püspöki székhelyeken engedélyezi. Az egyházi rendelkezés révén kiszorulnak a földművelésből, kizárólag a kereskedelem és egyéb pénzügyi tevékenységek biztosíthatnak nekik megélhetést. A zsidóság a 12. század utolsó évtizedeiben már jelentős szerepet játszik az ország gazdasági ügyeinek intézésében.

Groteszk módon az egyház által gerjesztett folyamatra a pápai reakció a II. András (1205-1235) idején kiadott Aranybulla (1222) lesz, melynek 24. cikkelye előírja, hogy zsidók nem viselhetnek nemesi rangot, nem vehetnek részt az állam pénzügyeinek intézésében, nem viselhetnek közhivatalokat. A királynak azonban esze ágában sincs a pápai követelményeket betartani, a zsidó Teka kamaragróf például kényszerű kivándorlásáig a király pénzügyeinek teljhatalmú intézője. III. Honorius pápa sérelmezi a király engedetlenségét, a kalocsai érseknek 1225. augusztus 23-án a következőt írja: „Elnéző magatartásotokat illetően csodálkozunk: helye van ugyanis veletek szemben a csodálkozásnak és a kiközösítésnek is, annak alapján, amit jóllehet a toledói zsinaton [i. sz. 589] határozatként rögzítettek, később pedig általánosan megújítottak - tudniillik hogy Krisztus káromlója ne kerüljön állami hivatalba, mivel fölöttébb botrányos, hogy ilyenek gyakoroljanak hatalmat keresztények fölött -, ti, mint megtudtuk, szemet hunytok afölött, hogy zsidók és pogányok alkalmazása révén megszegik ezt a határozatot [...] Isten ellen való vétek ugyanis, hogy valakit, aki a szent keresztség habjától újjászületett, hitetlenek rítusa vagy a velük való társalkodás rútitson el, vagy hogy a keresztény vallás hitetleneknek alávetve bemocskolódjék, vagy hogy egy Krisztus Urunk vére által megváltott embert az ő káromlója tartson rabigában."

1232 elején a pápa interdiktumot mondat ki az országra. András megpróbál ellenálni, azonban térdhajtásra kényszerül: 1233. augusztus 20-án a beregi erdőben esküt tesz az Aranybulla, valamint az 1215-ös lateráni zsinat Európa-szerte érvényes határozatainak betartására, melyek a zsidókat a kor viseletétől eltérő öltözet, valamint megkülönböztető jelvény viselésére kötelezik. A határozat megtiltja számukra a keresztény templomok és temetők közelében való letelepedést, a keresztények számára pedig azt, hogy zsidó tulajdonos házában lakjanak, vagy zsidótól élelmiszert vásároljanak.

A katolikus egyház ezzel egyidejűleg intézményes térítést is elrendel, melyhez aljas eszközöket is felhasznál. Bár András esküje után is igyekszik elodázni annak betartását, fia, IV. Béla (1235-1270) kivitelezi a rendeleteket, aminek következtében az ország gazdaságilag összeomlik, miközben keletről tatárveszély fenyeget. A király 1239-ben a pápához folyamodik a zsidókkal kapcsolatos engedményért. Közben a tatárok 1241-ben elérik és végigpusztítják az országot.

IV. Béla Magyarország helyreállítására nem lát más kiutat, mint hogy a zsidókat bevonja a gazdaságba. A pápához folyamodik, hogy felmentést kérjen a beregi eskü alól. IV. Béla zsidóknak kedvező extra kiváltságlevele Róma tiltakozása ellenére 1251-ben érvénybe lép. A törvény a zsidókat a korona tulajdonának tekinti, s védelmet biztosít számukra. A zsidók szabadon gyakorolhatják vallásukat, személyük és vagyonuk biztonságát a városi bíró, illetve maga a király biztosítja. Büntetendők a zsidók háborgatói és gyilkosai, védelmet élveznek ünnepeik, erőszakos módon nem téríthetők. A zsidók elleni atrocitások a királyi hatalom megsértésének minősülnek.

Az ország pénzügyeinek intézése zsidók kezébe kerül, akik rövid időn belül egyenesbe hozzák hazájukat. Ezután Róma ismét a zsidók megszorítását sürgeti. A 13. század közepéről egy forrás az ostyagyalázás vádjával megkövezett „Jóna úrról" és „társairól" értesít. Erőszakos térítésükre, lakóhelyi elkülönítésükre, életkörülményeik megnehezítésére, rövid kiűzetésükre azonban csak az Árpád-ház kihalása után, a 14-15. század folyamán kerül először sor Magyarországon, Rómának köszönhetően.

Olvasson tovább: