Kereső toggle

A keresztény­üldözések története (24.)

A Biblia kritikája

Akik mítosznak vélték a Szentírást

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az evangéliumok megírásának idején még több ezer szemtanú életben volt azok közül, akik látták Jézus csodatetteit, és hallották tanítását" - írja 2012-re szóló újévi üzenetében Billy Graham. A 93 éves világhírű evangélista emlékeztet arra, hogy a kortársak nyilvánvalóan tiltakoztak volna, ha a beszámolók kitalált eseményeket tartalmaztak volna - ám nem tették. Az Újszövetség szerzői külön is fontosnak tartották, hogy hiteles szerzőként jegyezzék írásaikat. „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint akik szemtanúi voltunk az ő nagyságának" - írta Péter apostol. Lukács pedig utal arra, hogy „sokan kezdték megírni" Jézus történetét, ezért ő maga „eleitől fogva mindennek szorgalmasan végére járt". A Jézusról szóló beszámolókat több ókori külső forrás is megerősíti. 1500 évvel később mégis, miközben Európában a társadalomban a felvilágosodás, a vallási életben pedig a protestantizmus hullámai ostromolták a középkori tekintélyuralom bástyáit, a Biblia szövege is új megvilágításba került.

Rotterdami Erasmus (1466-1536), aki katolikus szerzetesként hevesen bírálta a római egyház szellemi és politikai hatalmát, humanista tudósként pedig a felvilágosodás eszméit készítette elő, beszerezte a keleti katolikus egyháztól az Újszövetség akkoriban elérhető görög nyelvű szövegváltozatait, és azok alapján megkísérelte helyreállítani az eredeti szöveget, függetlenítve magát a római tanítóhivatal álláspontjától és a hivatalos latin fordítástól, a Vulgatától. Ezzel megalapította a modern szövegkritika tudományát, görög Újszövetség-kiadása (a Textus Receptus, azaz „elfogadott szöveg") pedig valamennyi protestáns bibliafordítás alapjává lett (Károli, King James stb.).

A Biblia szövegkritikája

Kezdetben a szövegkritika alapvetően a Biblia irányában „jóindulatú" tudomány volt. Célja nem a hit vagy a Szentírás tekintélyének lerombolása volt, hanem éppen ellenkezőleg: a rengeteg kézirat közötti különbségek, különböző másolási vagy egyéb eredetű hibák kiszűrése, és az eredeti szöveg minél pontosabb helyreállítása. A cél érdekében Erasmus a római katolikus egyházban hivatalosan elfogadott és többször átdolgozott, javított latin fordítás mögé igyekezett hatolni, hiszen az eredeti apostoli iratok görögül íródtak. Átvizsgálva a számára elérhető, beszerezhető összes görög kéziratot, megkísérelte az eltérések okait feltárni, és a hibás változatokat kiszűrve a lehető legmegbízhatóbb, legeredetibb szöveget helyreállítani.

Erasmus nyomdokain a protestáns egyházak, majd - jelentős ellenállást leküzdve, jóval később - a katolikusok is mindmáig buzgó művelői lettek a szövegkritika tudományának. Ennek során jóval szélesebb körben kutatták fel az összes (közel ötezer) korai újszövetségi görög kéziratos másolatot és azok korai fordításait, így az Erasmusénál sokkal szélesebb körű összehasonlítást végezhettek el. A tudósok kialakították elméleti módszereiket a különböző szövegváltozatok osztályozására, csoportosítására, egymással való kapcsolataik feltárására, koruk pontos megállapítására, a hibák kiszűrésére. A Biblia szövegét Európában egészen eddig a római katolikus hagyomány örökítette tovább latin fordításban, ekkortól azonban a protestáns egyetemek teológusai a „szent hagyománnyal" szembeni kritikai küzdelmükben - mely a protestantizmusnak Luthertől fogva amúgy is fő hitvallása volt - minden részletkérdést felülvizsgálat alá vontak, és elutasították a római tanítóhivatal tekintélyre alapuló érveit az eredeti szövegre vonatkozóan is. „Sola Scriptura" - „csak az Írás", hangzott a szent hagyománnyal szembeni lutheri program. Igen ám, de mi az Írás, ha annak kézirataiban is eltérések találhatók? Ezzel a kérdéssel szembesültek a betűt akkurátusan, legpontosabban szolgálni kívánó, főként német reformátorok.

A természettudományos világnézet

Ezzel a máig tartó kutatással egyidejűleg a Biblia elbeszélései egy másik oldalról is kritikai vizsgálat alá kerültek: a felvilágosodás során kialakuló modern természet- és történelemtudomány ellenőrzése alá.

A középkor felbomlása során a természettudományok fejlődését politikai és gazdasági érdekek is erőteljesen ösztönözték. A gyarmatosítások a hajózás, és ezzel a matematika, csillagászat és technika állandó fejlesztését igényelték. A feudális rendi béklyókból gazdaságilag is kitörni igyekvő polgárok, azaz a kereskedők és városi kézművesek érdeke szintén a minél erősebb üzleti (matematikai) és technikai fejlődés volt. Ezért már a reneszánsz kortól fogva a katolikus skolasztikus egyetemeken végző ifjú tudósok pénzügyi és szellemi szempontból egyaránt nagyon motiváltak lettek a természettudományos és matematikai kutatásokra, ami ezeknek a diszciplínáknak a rohamos fejlődését eredményezte. A filozófusok ebben az időszakban leginkább azzal foglalkoztak, hogy mik a biztosan igaz ismeret feltételei, mert ez állt a kor természettudományos érdeklődésének középpontjában. A katolikus középkorra jellemző babonás gondolkodásmódtól és tekintélyelvű hagyománytisztelettől éppúgy igyekeztek megtisztítani a tudományokat, mint minden más, bizonytalan, nem ellenőrizhető információtól vagy elmélettől.

Ez a törekvés végül a természettudományos gondolkodásmód kialakulását eredményezte, amely máig uralja a nyugati civilizációt, sőt az egész világ feletti hegemónia felé tart. Ennek alapelve, hogy tudományosan az tekinthető igaznak és megbízhatónak, ami minden egészséges felnőtt ember számára egyformán belátható, megérthető, bizonyítható. Minden egészséges felnőtt ember rendelkezik az ismeretszerzés két képességével: az öt érzékszerv nyújtotta tapasztalattal és a logikus gondolkodás képességével, melynek segítségével a tapasztalatokból további következtetéseket tud levonni. Az így kapott felismerések akkor megbízhatóak a technikai alkalmazás számára, ha a tapasztalat mindig visszaigazolja őket, és ha logikailag kiszámíthatóak (hiszen különben nem építhetők megbízhatóan működő gépek ezek alapján). Ezért a természettudományos megismerés alapkritériumai ezek lettek: ami igaz, az a természetben megfigyelhető, kísérletileg igazolható, és logikailag ellentmondásmentes rendszerbe foglalható.

E minden egészséges felnőtt ember képességeit alapul vevő feltételek közé azonban nemcsak a babonák nem férnek be, hanem a hit sem. Ugyanis maga az Újszövetség is megfogalmazza, hogy „nem mindenkié a hit",1 Jézus pedig megkülönbözteti tanítványait, akiknek „megadatott, hogy megérthessék a mennyek országának titkait" a kívülállóktól, akik ezeket nem érthetik meg.2 A hit képességével tehát az Újszövetség szerint sem rendelkezik mindenki, ezért a hit lényegénél fogva nem építhető be a természettudományos gondolkodásmódba.

Ez a világnézet így nem tudott mit kezdeni a csodákkal sem. Rövid úton meg is tagadta őket.

A Biblia történeti kritikája

A természettudományos világnézet hamarosan átvette az uralmat a felvilágosult történelemtudomány felett is. A korábbi, katolikus hagyomány- és tekintélytiszteletre épülő történelemszemlélet helyét szintén átvette a történelem minden tényének valódiságát ellenőrző tudományos kutatói hozzáállás. Ennek során a történelmi eseményekről beszámoló írásos források hitelessége, elbeszéléseik tényszerűségének ellenőrzése került a fókuszba. Minden írásos történeti forrást alapos összehasonlító vizsgálat, kritika alá vontak, semmit sem fogadtak el többé ellenőrizetlenül.

A szekuláris történettudósok ennek jegyében a Bibliát nem hitéleti, nem is teológiai, szent műként kezdték kezelni, hanem egy lehetséges írásos történeti forrásgyűjteményként, és meghirdették, hogy ezt is alá kell rendelni az összes többi írott forráshoz hasonlóan az alapos vizsgálatnak, összehasonlítani a többi korabeli forrással, valamint a régészet eredményeivel; és ki kell szűrni belőle a többi forrás által alá nem támasztott információkat. Éppúgy, mint a természettudósok, a történészek is kizárták a nem minden ember számára belátható érveket, azaz a hitet is. Ezzel függetlenítették a Biblia történelmi tanulmányozását a hitből származó állításoktól: azaz attól is, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatása, és ezért tévedhetetlen. A történészek a kinyilatkoztatott történelmi tényeket is alárendelték a minden ember számára elérhető képességek, azaz a tapasztalat és a logikus gondolkodás ellenőrzésének, s amit ezek alapján nem tudtak igazolni, azt elvetették. Ez rövidesen a Szentírásban található csodaelbeszélések teljes tagadásához vezetett.

Spinoza panteista bibliakritikája

Az amszterdami zsidó családba született Baruch (keresztény nevén: Benedictus) Spinoza (1632-1677), a felvilágosodás egyik legmeghatározóbb filozófusa szintén a természettudomány robbanásszerű fejlődésének igézetében alkotta meg teljes világmagyarázatra igényt tartó filozófiai rendszerét. Ennek lényege az volt, hogy Isten kétféle módon válik érzékelhetővé, tapasztalhatóvá: a kiterjedés és a gondolat világában, vagyis az anyagi valóság,

a Teremtés művében és a gondolatban, az ember fogalmainak birodalmában. Spinoza szerint e kettő gyökere egy, vagyis az anyagi világ és az értelem világa egyaránt maga az egyetlen Isten. Az anyagi világ maga Isten (panteizmus), az anyagi világnak az értelem által felismert törvényszerűségei (a matematika és a természettudomány törvényei) pedig magának Istennek a belső törvényei. Vagyis Isten nem áll a világ fölött, a világon kívül, hanem csak a világban létezik. Következésképp Isten nem képes felülbírálni vagy felfüggeszteni a természet törvényeit, hiszen azok saját belső törvényei is, így soha nem helyezi magát azok fölébe. Spinoza szerint tehát csodák nincsenek, és nem is lehetségesek.

Az amszterdami filozófus ezzel a természettudományos világnézet felfogását merészen a világegyetem és Isten lényegévé és kereteivé terjesztette ki. Teológiai-politikai tanulmány3 című művével gyakorlatilag ő alapítja meg a modern bibliakritikát. Mivel panteista világnézete eleve nem tűri meg a csodáknak még a lehetőségét sem, óriási bibliai, rabbinikus, nyelvi és tudományos felkészültségét teljesen annak szolgálatába állítja, hogy kimutassa: a bibliai csodatörténetek nem hitelesek, hanem csak az ókori ember sajátos fogalmazás- és gondolkodásmódjának termékei. Spinoza nem utasítja el a Biblia egészét, hanem azt állítja, hogy a Szentírás erkölcsi útmutatásai az igazán lényegesek és megtartandók, a csodaelbeszéléseknek azonban csak eszmei-szellemi tanulságát kell megérteni, de nem szabad elhinni őket történeti tényekként. Bár nem kifejezetten emiatt, de Spinozát az amszterdami zsidó hitközség átokkal kiközösítette: „vágassék le Izrael törzséről" - szólt az irat, könyveit pedig betiltották.

Támadás a természetfölötti ellen

A felvilágosodásra jellemző másik két világnézet, a deizmus és az ateizmus hasonlóképp kizárta a csodák lehetőségét. Az ateizmus - mely, ha nem párosul okkultizmussal, akkor a leggyakrabban kéz a kézben jár a materializmussal - tagadva Isten létét, természetesen azt is tagadja, hogy beavatkozhatna a világ menetébe. A deizmus ezzel szemben elfogadja Isten létezését, sőt a Teremtés művét is, de azt állítja, hogy a Teremtéskor a Mindenható az anyagi világot saját természeti törvényszerűségekkel látta el, s az ezután már magától működik, e belső törvényeinek megfelelően, külső beavatkozás nélkül. Isten a Teremtés után többé nem nyúl a világhoz, és a természet törvényeit nem háborgatja - csodák tehát nincsenek. A deizmus éppúgy kedvezett a kor élcsapatát képező természettudósoknak, mint Spinoza panteizmusa vagy az ateizmus, hiszen a természettudományos kutatás annál megbízhatóbbnak és kiszámíthatóbbnak tűnik, minél kevésbé „engedjük meg" bárkinek is - magának Istennek is - a beavatkozást a természet belső törvényeibe.

A deizmus sajátos keresztény változata volt ugyanebben az időszakban a protestáns szesszacionista teológia, amely szerint a bibliai időkben még voltak csodák, de az apostoli kor elmúltával ezek megszűntek (cessation, megszűnés). A lutheránus és kálvinista teológusok ezzel az elmélettel igyekeztek felülkerekedni az övéken is túlgyűrűző protestáns mozgalmak általuk „rajongásnak" minősített karizmatikus és misztikus lendületén. Ezek az irányzatok ugyanis a bibliai csodakorszakok megismétlődését várták és ösztönözték - miközben a lutheránusok és a kálvinisták még a középkori katolicizmus babonái és a reneszánsz óta erősen terjedő okkultizmus mágikus praktikái ellen hadakoztak. A kétféle csodahit összemosódott a teológiailag művelt reformátor tanítók szeme előtt - és gyakran a valóságban is -, ezért a hivatalos klasszikus protestantizmus fokozatosan elhatárolta magát a bibliai csodák keresésétől éppúgy, mint a babonáktól és az okkultizmustól. Ez a szesszacionista teológia kapóra jött a világi deista, panteista és ateista filozófusoknak és természettudósoknak is, így Európában általános közmeg-egyezéssé vált a csodák lehetőségének tagadása.

A kor nagy gondolkodói közül egyedül a teista Leibniz ragaszkodott továbbra is a csodák létéhez. Nem véletlen, hogy az ateista Voltaire gúnyos támadásának célpontjává tette a német filozófust Candide című művében, Pangloss mester alakjában.

A bibliakritika fejlődése

A korszak összes fent jellemzett, mélyreható világnézeti változásának eredője egy irányba mutatott: egy Isten beavatkozásaitól függetlenített világfelfogásra. Ezzel összhangban az európai protestáns és humanista egyetemeken egészen a huszadik századig a Biblián végzett szövegkritika és történeti kritika lelkes művelése vált uralkodóvá, azaz a Szentírás kutatását alárendelték a természettudományos kritériumoknak. Mindkét tudományág ugyanis ezen elvek alapján működik. De mint fentebb láthattuk, a természettudomány eleve kizárja a hitet a kutatásból, mert az nem minden ember számára belátható. Így az a képtelen helyzet állt elő, hogy a Biblia szövegének a kezeléséből és elemzéséből még a teológusok is kizárták a hitet, abbéli buzgóságukban, hogy a Bibliát minden ember számára elfogadhatóvá tegyék.

A szövegkritikusok, aggályosan igyekezve kiszűrni mindent a Biblia szövegéből, amit véleményük szerint a kéziratok nem támasztottak alá kellő számban és kritériumaik szerint kellő biztonsággal, létrehoztak több, erősen lecsupaszított, szegényes szövegváltozatot (bár ezek is alátámasztják a hit minden igazságát); eközben azonban tulajdonképpen az egész szöveg tekintélyét megrendítették, és elvileg megkérdőjelezhetővé tették, jóllehet az ötezer kézirat a hatalmas mennyiségéhez képest viszonylag kevés eltérést mutat. A történeti kritika gyakorlói pedig alárendelték a Szentírás elbeszéléseit a rendkívül töredékes és korlátozott mennyiségű régészeti és írásos lelet tanúságának, csak azt fogadva el, amit Biblián kívüli források is megerősítettek. Tekintve, hogy az ókorból fennmaradt leletek arányai körülbelül ahhoz hasonlíthatók, mintha egy bonyolult virágoskertet ábrázoló, ezerdarabos puzzle képét háromszáz darab alapján próbálnánk meg rekonstruálni, ez a hozzáállás a Biblia történeteinek legnagyobb részét kétségbe vonta. Ehhez hozzájárult, hogy a modern világnézetnek való megfelelési kényszer vagy igény miatt a csodatörténeteket eleve gyanakvással kezelték vagy ki is zárták, akkor is, ha azokat semmilyen külső történeti forrás nem cáfolta.

A Biblia „mitológiátlanításának" programja

Ez az - Európában mára egyeduralomra szert tevő - irányzat a csúcspontját a huszadik században Rudolf Karl Bultmann (1884-1976) nagy tekintélyű német lutheránus teológus munkásságában érte el, aki azt állította, hogy az Újszövetség alapján csak abban lehetünk történetileg bizonyosak, hogy Krisztust megfeszítették - feltámadásában már nem -, és ez szerinte elegendő is a keresztény hit alapjául. Bultmann világnézete nem a Biblia világnézetén, hanem főként Martin Heidegger filozófiáján alapult, így a Szentírás értelmezését rendelte alá ennek, és nem fordítva. 1941-ben jelent meg Újszövetség és Mitológia - Az Újszövetség üzenete demitologizálásának problémája4  című műve. Álláspontja szerint a Bibliát összhangba kell hozni a modern emberiség felfogásával, mert különben az nem tudja megszólítani, elérni a modern, természettudományos világnézetű embereket. Vagyis szándéka szerint evangelizációs kötelességként fogalmazta meg nézeteit. Meghirdette a Szentírás demitologizálásának programját, amely abból indul ki, hogy a bibliai csodatörténetek, illetve maga a természetfölötti kinyilatkoztatás (például a jövő prófétai előrejelzése) csak mítoszok, amelyektől meg kell tisztítani a Bibliát, hogy annak erkölcsi mondanivalója megmaradhasson a mai emberek számára. Nézete szerint nem az elbeszélések történeti hitelessége a fontos (mert az többnyire nincs is), hanem csak az üzenetük (kérügma). A csodákat vagy profetikus jövőbelátást tartalmazó részleteket mind későbbi, nem eredeti betoldásokként értelmezte (jóllehet ezt semmiféle történeti bizonyítékkal nem lehet alátámasztani), amelyeket le kell „hámozni" a történetek magvát képező erkölcsi-szellemi igazságokról.

Bultmann hatása 1948 után fokozatosan világméretűvé szélesedett a történelmi protestáns egyházak teológiáin, és bár sokan vitatkoznak vele, mára az ő nézetei határozzák meg a „történelmi kereszténység" bibliaértelmezését.

A kritika kritikája

Alapos vallásfilozófiai elemzésnek alávetve mindezt, azt mondhatjuk, hogy a modern európai teológia az elmúlt négy évszázadban alárendelte a hitet a természettudományos világnézetnek, ahelyett, hogy a kettőt egyenrangú félként élesen ütköztette volna. Mivel azonban a természettudományos felfogás lényege, hogy minden ember számára belátható, természetes igazságokat ismerjen fel; a hit viszont lényegénél fogva „nem mindenkié", és természetfölötti ismereteket közvetít, a kettő e jelen világkorszakban - azaz mindaddig, amíg a hit igazságai nem válnak minden ember számára kétségbevonhatatlan megtapasztalássá - nem hozható közös nevezőre. A két világnézet jelenleg nem békíthető ki teljesen, és minden olyan törekvés, amely összhangot állít közöttük, zűrzavarhoz, csúsztatásokhoz és tévedésekhez vezet, és mindkettőt eltorzítja. Sokkal világosabb, pontosabb és realisztikusabb gondolkodást tesz lehetővé, ha beismerjük a kettő összeegyeztethetetlenségét. Ha pedig a hitet még alá is rendeljük a természettudományos világnézetnek, akkor a Biblia teljesen felbomlik a kezünkben, mint egy pulóver, amiből folyamatosan húzzuk ki a szálat.

Ez a kérdés azonban nem tudományos ismeret, hanem döntés kérdése. A megtérésre használt görög metanoia szó a gondolkodásmód, felfogás átalakítását, megváltoztatását jelenti, míg a héber t'súvá megfordulást, visszafordulást. Ha egy hívő úgy dönt, hogy megtér, akkor világfelfogását tudatosan a Biblia világnézetéhez igazítja, ha kell, elfordulva korának világnézetétől. Ennek során a hit alapján felül fogja bírálni a természettudományos világnézet olyan elemeit, amelyek azt - alaptalanul - egyetemes világmagyarázattá akarják tenni. Inkább vállalja az összeütközést a korszak uralkodó és divatos elméleteivel, mint hogy feladja a Szentírás hitelességét, igazságait, a csodák lehetőségét és valóságát. A természettudományos világnézet helye a tudományos kutatás keretei között van, és ott teljesen helyénvaló is, mindenre kiterjedő világértelmezésre azonban lehetőségeinél fogva sem alkalmas. Ez Isten Igéjének a feladata, a hit által. (A szerző filozófus, teológus.)

Lábjegyzet

1 Pál apostolnak a thesszalonikaiakhoz írt első levele 3:2.

2 Máté evangéliuma 13:11.

3 Benedictus Spinoza: Teológiai-politikai tanulmány. Budapest, 2002, Osiris Kiadó.

4 Rudolf Bultmann: Neues Testament und Mythologie. Das Problem der Entmythologisierung der neutestamentlichen Veründigung. In Kerygma und Mythos I. Hamburg, 1967, Hrsg. H.W. Bartsch, 17. oldal.

Olvasson tovább: