Kereső toggle

Csendőrpofonok és elmegyógyintézet

Hitvallók a Horthy-korszakban. A keresztényüldözések története (36. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A metodista egyház egyik országos vezetője, Szécsey János, akit többször is letartóztattak egyházi szolgálata miatt, a következő jellemző esetet említette meg a Horthy-korszak hatósági fellépéseire emlékezve: „Sashalmon többedmagammal istentiszteletet tartottam. Miután több egyházi éneket elénekeltünk, és imádkozni kezdtem, hátulról egy kéz nehezedett a vállamra. Megfordulva láttam, hogy egy rendőr őrmester. Fölényes, lenéző hangon szólt rám: »Hé öreg, hol az engedély?« - s ezzel véget vetett az istentiszteletnek."

A kisebb vallási közösségekkel szemben megnyilvánuló kíméletlen államhatalmi bánásmód kapcsán egyértelmű a történelmi egyházak felelőssége. Jól látható ez például Kádár Imre református lelkész visszaemlékezéseiben, ahol megemlíti, hogy „Nemegyszer csendőrpofonokkal intéztette el a (református) lelkipásztor a faluban megjelenő baptista prédikátort".

Hasonlóan emlékezett vissza egy másik református lelkész is, aki ezt írta: „Fiatal, kezdő, helyettes lelkész koromban egy alföldi gyülekezetben magam is csendőrökkel ugrattam ki a »futkározó atyafit« az ablakon, és idéztettem »rapportra« a főszolgabíró elé azokat a híveimet, akik vasárnap délelőtt istentiszteletre indultak, és becsalogatták őket." Volt olyan eset, amikor egy újonnan szerveződött és dinamikusan növekvő keresztény közösséget - amelyet a helyi református lelkész is feljelentett - sehogy sem sikerült felszámolnia a hatóságoknak, és a tagokat nem tudták rábírni arra, hogy visszatérjenek a református egyházba. Ekkor a keresztény közösség tizenkét vezetőjét erőszakkal elhurcolták, és az ország hat különböző elmegyógyintézetébe zárták.

Ez utóbbi eset Ibrányban történt, s úgy indult, hogy az 1920-as évek derekán a falu több gazdálkodó családja bibliai mintát követve vagyonközösségben kezdett élni és dolgozni. A mozgalomhoz - amely átterjedt a szomszédos falvakba is - több mint százan csatlakoztak. Tagjaik elsősorban rendkívül erkölcsös életmódjukkal és kedves, szelíd magatartásukkal emelkedtek ki környezetükből. Hamarosan bejelentették, hogy szeretnének kilépni a református egyházból, és kérték maguk számára a felekezeten kívüli státusz megadását, hiszen a vallásszabadságról szóló és érvényben lévő 1895. évi XLIII. tc. minden állampolgár számára biztosította azt a jogot, hogy kilépjen a felekezetéből, és a felekezeten kívüliséget választhassa magának. A hatóságok azonban e jogszerű kérést megtagadták, és összejöveteleik megtartását megtiltották számukra. Helyzetük rendezése érdekében a közösség tagjai kérvények sorát írták a hatalom különböző képviselőinek, köztük a belügyminiszternek, sőt Horthy kormányzónak is. Ezután következett válaszként az elmegyógyintézetbe zárás. A nagy visszhangot kiváltó ügy a sajtót is élesen megosztotta. A lapok egy része tiltakozott a vallásszabadság és az emberi jogok ilyen megtaposása ellen, de például a kormánypárti Budapesti Hírlap 1928 áprilisában a következőket írta: „A szekta vezéreit elmegyógyintézetbe szállították. Méltán. Mert valóban megfigyelőbe valók azok, akik kilépnek felekezetükből."

Miután kénytelenek voltak kiengedni őket a tébolydákból, a hatóságok úgy igyekeztek rábírni a közösség tagjait meggyőződésük feladására, hogy a teljes elmegyógyintézeti kényszertartózkodás hatalmas költségeit velük akarták kifizettetni. Amikor ennek nem tettek eleget, elárverezték házaikat, állataikat és ingóságaikat. Még így sem bírták azonban rávenni őket arra, hogy visszalépjenek a református egyházba, pedig akkor mentesülhettek volna a meghurcoltatástól.

Bevett, elismert, tűrt

Ezek az esetek is jelzik, hogy a Horthy-korszak a vallásszabadság tekintetében jelentős visszalépést jelentett az azt megelőző dualizmus korához képest. Jóllehet az alapvetően liberális berendezkedésű dualista rendszer sem valósította meg a liberális állami egyházpolitika több fontos célkitűzését. Így például az 1867 utáni fél évszázadban nem sikerült megteremteni Magyarországon a Deák Ferenc, Kossuth Lajos és mások által szorgalmazott amerikai egyházmodellt, amelyben az állam nem avatkozik bele az egyházi kérdésekbe.

Az állam és az egyház szoros összefonódása továbbra is érvényesült, állami törvény szerint sorolták az egyes felekezeteket három kategória valamelyikébe. A legfelső kategóriát az úgynevezett bevett felekezetek alkották. Idetartozott a római és görög katolikus, a református, az evangélikus, az unitárius, a görögkeleti és az izraelita felekezet. Ezeket az egyházakat az állam jelentős anyagi, erkölcsi és politikai támogatásban részesítette. A második kategóriába az úgynevezett törvényesen elismert egyházakat sorolták, ahová mindössze két felekezet tartozott, 1905-től a baptista egyház és 1916-tól az iszlám vallás. Számukra az állam csak a törvényes működés lehetőségét biztosította, de semmiféle támogatásban és kedvezményben nem részesültek. Minden más vallási közösség a harmadik kategóriába, a nem elismert vagy más néven tűrt felekezetek csoportjába tartozott, melyeket kisegyházaknak is neveznek.

A dualista rendszerben azonban megvolt a lehetősége, hogy a tűrt kategóriából egy felekezet feljebb kerüljön a törvényesen elismertek csoportjába, mint például a baptisták 1905-ben, sőt onnan is tovább emelkedve elnyerjék a bevett státuszt, mint 1895-ben az izraeliták. A későbbiekkel összevetve fontos jellemzője volt a dualizmusnak, hogy az állam egyetlen felekezetet sem üldözött, és nem törekedett működésük ellehetetlenítésére sem.

A Horthy-rendszer csak névlegesen tartotta fenn a dualizmus időszakában hozott liberális jellegű törvényeket, de azoknak az állami szervek többnyire nem szereztek érvényt, sőt gyakran egyértelműen túltéve magukat a hatályos jogszabályokon, erőszakkal avatkoztak be a különböző kisebb egyházak életébe. Egyetlen felekezet sem emelkedhetett a tűrtből a törvényesen elismert felekezetek közé, sem onnan a bevettek sorába. Épp ellenkezőleg. 1942-ben egy teljesen jogellenes visszaminősítésre került sor, amikor az izraelita felekezetet megfosztották az 1895-től élvezett bevett státuszától. Jogsértő módon bántak rendszeresen például a baptista egyházzal, semmibe véve törvényesen elismert minősítését. Nem biztosították törvényes működésének lehetőségét, hanem szektaként kezelték, és a baptistáknak újra és újra hatósági zaklatásokkal kellett szembesülniük.

A tűrt felekezeteknek pedig nemcsak az üldözés volt az osztályrészük, hanem felszámolásukat is határozott célként tűzte ki az államhatalom. Tette ezt annak ellenére, hogy saját törvénye, az 1921. évi XXXIII. tc. kimondta: „Magyarország minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármily hitet, vallást vagy hitvallást nyilvánosan vagy otthonában szabadon gyakorolhasson, amennyiben azok gyakorlata a közrenddel és a jó erkölcsökkel nem ellenkezik. Ezekkel a rendelkezésekkel szemben semmiféle rendelet vagy hivatalos intézkedés nem lesz hatályos." A napi gyakorlatban azonban a törvényben biztosított jogokkal szöges ellentétben cselekedtek a hatóságok.

A rendszer keresztény nemzetinek minősítette magát. A keresztény jelző azonban egyrészt a zsidósággal szembeni, antiszemita töltésű önmeghatározást tartalmazott (azazhogy nem zsidó), másrészt a történelmi egyházakkal való szoros közösség vállalását hangsúlyozta más felekezetek rovására.

Az állami szervek készek voltak hatalmi szóval fellépni a történelmi felekezetek érdekeit veszélyeztető vallási közösségekkel szemben, a történelmi felekezetek pedig igényt is tartottak a hatósági fellépésre a kisegyházakkal szemben.

Azt, hogy az államhatalom kezdettől a történelmi egyházak érdekeinek védelme mellett kötelezte el magát, jól jelzi, hogy a belügyminiszter már 1921-ben a történelmi felekezetek vezetőitől kért véleményt a kisegyházak (például baptista, metodista, pünkösdi felekezetek) vonatkozásában. A későbbiekben is a kisegyházakkal kapcsolatos minden hatósági döntésnél kikérték a történelmi egyházak véleményét, és azt figyelembe véve hozták meg döntéseiket. 1933-ban például Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter kérte a református konvent állásfoglalását az ügyben, hogy a hatóságok engedélyezzék-e az apátfalvi pünkösdi gyülekezet összejöveteleinek megtartását, mert azok kérvényezték az engedélyt. Mint válaszában a református püspök kifejtette: „Bár a kérelmezők sem egyház-, sem államellenes dolgokat nem cselekszenek, az engedély megadását nem tartom kívánatosnak."

Jellemző, hogy a belügyminisztériumnak a kisegyházakkal kapcsolatos belső bizalmas utasításait rendszeresen megküldték a püspöki karnak. Az 1926. márciusi katolikus püspökkari értekezlet jegyzőkönyvében például ez szerepel: „Olvastatik a belügyminiszter legújabb bizalmas rendelete a szekták ügyében." Hasonlóképpen a református konventnek is megküldték a kisegyházakra vonatkozóan kiadott titkos belügyminiszteri utasításokat, amelyeket bizalmas jellegüknél fogva egyébként a hatóságok vezetői csak saját kezűleg bonthattak fel. A konvent pedig szétküldte azokat a püspökök számára. Lényegében egyfajta együtt kormányzás alakult ki vallási kérdésekben az államhatalom és a történelmi egyházak között.

„A szekták föltétlenül kiirtandók"

A történelmi egyházak vezetői határozottan elvárták a hatósági támogatást. Csernoch János esztergomi érsek például a vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével igyekezett a belügyi apparátust aktívabb cselekvésre ösztönözni a kisegyházak ellen. Ezt kérte: „Kegyeskedjék a belügyminiszter úr Őexcellenciáját megkeresni, hogy utasítsa bizalmasan a hatóságokat a szek tárius propaganda megakadályozására, a vándorprédikátorok szigorú kezelésére, a gyűlések betiltására vagy legalábbis kemény ellenőrzésére."

Az evangélikus egyház 1926 novemberében tartott országos közgyűlésének felhatalmazása nyomán szintén levélben fordult a belügyminiszterhez azzal a kéréssel, hogy „méltóztassék a szekták rendszerint idegen szellemű, országjáró megbízottainak szigorú ellenőrzéséről gondoskodni (...) méltóztassék a közigazgatási hatóságoknak oly irányú utasítást adni, hogy azok egyházunk lelkészeivel egyetértésben igyekezzenek a történelmi egyházak s a magyar nemzeti társadalom egysége ezen falbontogatóinak a népünket demoralizáló és sajátos karakteréből kiforgató (...) aknamunkáját a maguk hatáskörében megakadályozni".

Nemcsak felső szinten alakult ki szoros együttműködés a klérus és az államhatalom között, hanem helyi szinten is. 1926-ban a belügyminiszter a rendőr- és csendőrhatóságok számára elrendelte „a történelmi egyházak helyi képviselőinek meghallgatását". 1936-ban a belügy miniszteri rendelet ismét hangsúlyosan előírta, hogy „a szektárius mozgalommal kapcsolatos intézkedés megtételénél a történelmi egyházak helyi képviselőit is hallgassák meg". Ugyanakkor több katolikus püspök kifejezetten felszólította egyházmegyéjének papjait, hogy a kisegyházak tevékenységének visszaszorítása érdekében forduljanak a hatóságok helyi képviselőihez.

Mivel az államhatalom tudatosan a történelmi egyházak véleményét tette magáévá a kisegyházakra vonatkozóan, ezért ezeknek az egyházaknak az álláspontja nem maradt egyházi vélemény, hanem a belőlük levont következtetéseket az államhatalom erőszakszervezetei ültették át a gyakorlatba.

A történelmi egyházak lényegében minden kisegyházat szektának minősítettek, függetlenül attól, hogy azok hitelvei és hitgyakorlata biblikus volt-e, vagy attól eltérő. Megjegyzendő, hogy a szóban forgó kisegyházak nem feltétlenül azért voltak viszonylag kis létszámúak Magyarországon, mintha eleve hiányzott volna belőlük a képesség, hogy a történelmi felekezetekhez hasonló nagyságúvá növekedjenek. A baptista, metodista és pünkösdi közösségek Angliában és Amerikában többszázezres, sőt többmilliós létszámú tekintélyes egyházakként működtek. Magyarországon azonban ezeket a keresztény irányzatokat az államhatalmi segítségre támaszkodó történelmi felekezetek sikerrel fosztották meg a növekedés külső feltételeitől.

A katolikus egyház 1925. márciusi püspökkari értekezletén született döntés arról, hogy minden erővel fellépnek a kisegyházak visszaszorításának érdekében. Határozatot hoztak egy főpásztori körlevél kibocsátásáról, melynek megfogalmazásával Prohászka Ottokár székesfehérvári püspököt bízták meg. Az elkészült szenvedélyes hangú körlevél, melyet a karácsonyi és újévi ünnepek alkalmával az ország valamennyi katolikus templomának szószékéről felolvastak, az Egyesült Államokat tette meg fő felelősnek a szektáknak minősített kisegyházak létrejöttéért. Mélységesen elítélte a vallásszabadság amerikai gyakorlatát, és rendkívül veszélyesnek minősítette a kisegyházakat. Hangsúlyozta, hogy „ezek ellen meg kell védenünk titeket, Kedves Híveink, hogy meg ne zavarodjatok..." Katolikus részről körlevelek, szószéki prédikációk, különböző előadások mellett kiadványok sorával igyekeztek megbélyegezni a kisegyházakat.

A református egyház is erőteljes szektakampányt folytatott. Figyelemre méltó, hogy a protestáns történelmi egyházakban a korábban hagyományosnak tekinthető katolicizmusbírálat fokozatosan háttérbe szorult, jóllehet a protestáns egyházak a létüket is annak köszönhették, hogy a katolicizmussal, mint eretnek tanításokkal átitatott hamis egyházzal, azaz úgymond a legnépesebb szektával szemben határozták meg magukat. Ekkorra azonban a hangsúly áttevődött a kisegyházak elleni küzdelemre, pedig a katolikus egyház a nyomtatott sajtójában továbbra is rendre kinyilvánította, hogy valójában a református és az evangélikus egyházakat is szektának tekinti. Miként az egyik 1929-ben megjelent katolikus kiadványban olvasható: „A református, lutheránus vallás alapjában szekta, azaz szakadár, eretnek vallás volna... De testvéri figyelemből mi katolikusok mégsem használjuk velük szemben ezt a szót."

A protestáns egyházak a kisegyházakat akkor is válogatás nélkül szektának minősítették, ha azok hitelvei és hitgyakorlata egyértelműen bibliai alapokon állt, mint például a baptistáké, metodistáké, pünkösdieké stb.

Makkai Sándor püspök például kijelentette, hogy a szekta „mint lelki csökevény, vadhajtás az emberi szellem élőfáján, föltétlenül kiirtandó". A másik neves református szek taszakértő, Csikesz Sándor egyetemi teológiatanár sem vélekedett kedvezőbben. Összemosva minden kisebb egyházat, és valamennyit szektának minősítve kijelentette: „A szekta az egyház élősdije."

A történelmi egyházak képviselői kevés önkritikus megjegyzést tettek, amikor annak okait keresték, hogy miért csökken saját befolyásuk, támogatottságuk a lakosság körében, és miért tudnak terjedni a kisegyházak, amelyeknek növekszik a népszerűségük. Református részről néhányan azonban hangot adtak annak, hogy saját felekezetük hitgyakorlatának súlyos hiányosságai is szerepet játszanak egyházuk térvesztésében. Egy 1931-ben kiadott könyv szerint: „A szekták mozgalma visszahatás a régi, sokakat ki nem elégítő vasárnapi kegyesség, megcsontosodott egyháziasság (...) s a tömegbűnök ellen." Csikesz Sándor szerint számos lelkész hanyagsága, a kálvinizmus elveinek erőtlen, nemtörődöm képviselete szintén a kisegyházak terjedését segítik. Egy sárospataki lelkészkonferencián az állammal történt szoros összefonódást is felelőssé tették a református egyház meggyengüléséért: „Egyre nagyobb mértékben kezdtünk állami mankókon járni mi is, akik századokig a magunk lábán jártunk (...) ma már nyilvánvaló az államsegélyes egyházpolitika csődje."

Sajtókampányok és népi írók

A nagyegyházak szektapropagandája nem maradt hatástalan a világi sajtóra sem, amelynek hasábjain nagy számban jelentek meg olyan tudósítások a kisegyházak életéről, tevékenységéről, amelyek tájékozatlanság vagy éppen tudatos rosszindulat miatt sok-sok bántó ferdítést, torzítást, szenzációhajhász túlzást, sőt hajmeresztő valótlanságokat tartalmaztak. A kis felekezeteknek azonban nem volt módjuk közölni az országos sajtóban a valóságnak megfelelő tényeket és információkat.

Az 1930-as évek derekán megindult falukutató mozgalom hangsúlyosan foglalkozott a kisegyházak kérdésével, és jelentős szerepet játszott e közösségek negatív megítélésének kialakításában. E művek általános jellemzője, hogy miközben mélyen együtt éreznek a vidék népével, és átérzik szociális elesettségük nyomasztó súlyát, ugyanakkor lényegében semmiféle empátiát nem mutatnak az emberek tényleges hitéleti igényei iránt. Hangvételük többnyire szenvedélyes, de magyarázataik, eszmefuttatásaik a vallási kisközösségek vonatkozásában többnyire nélkülözik a tényszerűséget, a valóság hű rögzítését.

Féja Géza Viharsarok című munkájában például csak materiális okokkal igyekszik magyarázni a vallási jelenségeket. A szegénységből, szociális elesettségből véli magyarázni a kisegyházak létét. „Nem egyszerű vallásos rajongásról van itt szó, az élettől menekülnek ezek a szerencsétlenek" - írta.

Kovács Imre Néma forradalom című munkája tárgyalta legátfogóbban a nép körében jelentkező vallási mozgalmak, hitújító törekvések kérdését. Véleménye szerint „Egy megcsalt és elítélt nép utolsó próbálkozása a szekták világa". Figyelemre méltó, hogy míg más, általa elemzett kérdéseknél - mint például az egykézés vagy a kivándorlás esetében - alapos szakirodalmi kutatásokat végzett, itt azonban, mint maga is írta, a kérdés elemzésénél nem használt szakirodalmat. Leírásában számos félreértés, torzítás és hamis információ található, amely mindmáig nem segíti a közvélemény reális tájékoztatását.

A hatóságok, magukévá téve a történelmi egyházak szektaszemléletét, a kisegyházak teljes visszaszorítására törekedtek. Ezt a célt szolgálta, hogy e közösségekre nézve a békeévekben is érvényben tartották az első világháború kitörése miatt 1914-ben meghozott kivételes rendelkezéseket, miközben mindezeket a történelmi felekezetekre vonatkozóan eltörölték. E kivételes törvények értelmében előzetes hatósági engedélyhez kötöttek minden vallási rendezvényt. A csendőrség vagy rendőrség megbízottai rendszeresen részt vettek az istentiszteleteken, összejöveteleken, a megjelenteket igazoltatták, gyakran be kérték a tagok névsorát és erkölcsi bizonyítványait. Számtalan esetben megtagadták az istentiszteletek engedélyezését.

Az állami hatóságokkal együttműködő egyházi tisztségviselők számtalan módot találtak arra, hogy miként igyekezzenek megnehezíteni vagy éppen ellehetetleníteni a kisegyházak működését.

Bakonycsernyén például a kisegyházakhoz való csatlakozást többféle módszerrel igyekeztek megakadályozni. Egyrészt megvonták tőlük a temetőhasználat lehetőségét, gyermekeiknek igen magas tandíjat szabtak meg az iskolába járáshoz, sőt az evangélikus lelkész azért is megmozgatott minden követ, hogy „a szektások" ne kapjanak munkalehetőséget a környékbeli bányákban. Hasonló módszereket a katolikus egyház is alkalmazott. A pécsi püspökség birtokát alkotó mecseki erdőkben például az volt a gyakorlat, hogy nem vettek fel „eretnek" munkásokat.

Mind a református, mind a katolikus egyház részéről alkalmazták azt a megszégyenítésnek szánt eljárást, hogy amikor valaki egy kisegyházhoz csatlakozott, akkor az illetővel kapcsolatosan harangoztak a templomban, méghozzá a meghaltak temetésekor szokásos módon kongatták a harangokat.

Jellemző volt a korszakra, hogy bár a baptisták törvényesen elismert egyháznak minősültek, a hatóságok - a történelmi egyházak látásmódjának megfelelően - mégis rendszeresen szektaként kezelték őket. Egy vidéki szolgabíró például tizenegy baptistát marasztalt el tiltott gyülekezés címén, miközben az elismert felekezetek nem tartoztak bejelenteni és engedélyeztetni istentiszteleteiket. A jogsértő elsőfokú ítéletet a belügyminiszter érvénytelenítette, és kiadott egy rendeletet, amely egyértelműen rögzítette, hogy „nem követ el kihágást az, aki a baptista (...) vallásfelekezetnek áhítatos összejövetelein részt vesz, mert ezekhez az összejövetelekhez akkor sem kell rendőrhatósági engedély, ha azokon esetleg más vallásfelekezetűek is megjelenhetnek". E rendelet ellenére a következő évben a Baranya megyei szentlőrinci járás főszolgabírája meg merte tenni, hogy egy szabadtéri baptista istentiszteletet népgyűlésnek minősítsen, és a „népcsődületre és zenebonára" hivatkozva teljesen jogellenesen megbüntette a helyi baptista lelkészt. Az elzárást kimondó ítéletet a másodfokú bíróság is jóváhagyta, és csak miután a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, illetve a belügyminiszterhez fellebbeztek, azt követően harmadfokon mentették fel a vétlen lelkipásztort. A belügyminiszter ezután újabb rendeletet adott ki alárendeltjeinek, amiben ismét rögzítette, hogy a baptista istentiszteletek nem a gyűlések kategóriájába tartoznak, így azokat nem kell előzetesen bejelenteni.

A harmincas években is folytatódott a baptisták jogellenes zaklatása. 1933-ban Hajdúböszörményben tartották országos konferenciájukat. Ennek második napján a városi rendőrkapitány parancsára váratlanul rendőrök nyomultak be a terembe, feloszlatták az összejövetelt, és mindenkit durván kizavartak a helyiségből. Csak mintegy két óra elteltével, a kultuszminisztérium illetékesének és Hajdú vármegye főispánjának telefonos megkeresését követően folytatódhatott a konferencia.

Légráddarócon a baptisták frissen megnyitott imaházában tartott összejövetelt a helyi elöljárók a csendőrökkel közösen oszlatták fel. A tardi esperesplébános évekig meg tudta akadályozni, hogy a baptisták használhassák az ottani imaházukat.

Annak ellenére bántak így a törvényesen elismert vallás státuszában lévő baptista egyházzal, hogy az érvényben levő jogszabály kimondta: „Aki az állam által elismert vallás szertartását erőszakkal megakadályozza vagy megzavarja, vétséget követ el, és egy évig terjedhető fogházzal és ezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntettetik." (1878. évi V. tc. 190. §) Az államhatalmi szervek számára azonban nagyobb súllyal bírt a történelmi egyházak véleménye - amelyek kategorikusan szektának minősítették a baptistákat -, mint a hatályos törvény egyértelmű rendelkezése.

A második világháború kitörése miatti rendkívüli körülményeket a kormányzat igyekezett felhasználni arra, hogy a kisegyházak működését teljesen felszámolja. 1939. december 2-án Keresztes-Fischer belügyminiszter a „honvédelem érdekeinek" veszélyeztetése címén betiltotta az el nem ismert felekezetek többségét, valamint minden „még be nem tiltott szekta" szigorú megfigyelését, illetve feloszlatásukra javaslat megtételét írta elő. A kisegyházak betiltási hulláma a későbbiekben is folytatódott, és 1942-re csak a metodistáknak hagyták meg a működési lehetőséget, elsősorban a kormányzat által a Nyugattal fenntartani kívánt jó kapcsolatok érdekében.

Azonban már a betiltásokat megelőzően, lényegében 1940-re az egész országban lehetetlenné tették az állami hatóságok, hogy az el nem ismert felekezetek istentiszteleteket tartsanak. E közösségek minden ingatlanát, elsősorban imaházaikat rövid időn belül elkobozták. Mindezzel mégsem tudták megszüntetni a hitéletet. Figyelemre méltó, hogy ezt követően havonta átlagosan mintegy száz feljelentés történt „szektárius agitáció" vagy tiltott összejövetelen való részvétel miatt.

A kisegyházak teljes felszámolására törekvő államhatalmi politikának csak a rendszer bukása vetett véget, hogy aztán megkezdődjön az egyházüldözésnek a korábbiakat is felülmúló újabb szakasza. (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: