Kereső toggle

Az ateizmus igézetében

A keresztényüldözések története (37. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Szovjetunió fennállásának több mint hét évtizede alatt az államhatalom minden rendelkezésre álló eszközzel igyekezett felszámolni a keresztény hitet és az egyházakat. Az ismételten megújuló támadásokkal az ateizmus kizárólagos uralmát akarták megteremteni. Bár az eszközöket váltogatták, a végcél mindvégig ugyanaz maradt. Sztálin idején a legbrutálisabb erőszakkal igyekeztek megtörni az egyházakat. Tömegesen végezték ki a papokat, és rombolták le az egyházi épületeket. Hruscsov időszakában enyhült az erőszak, de továbbra is kíméletlen következetességgel igyekeztek elszakítani az embereket a keresztény hittől. A Brezsnyev-korszakban már nem rendeztek nagyszabású keresztényellenes kampányokat, mint a korábbi évtizedekben, inkább a kevésbé feltűnőő eszközöket választották. Így például elmegyógyintézeti kényszerkezeléseket alkalmaztak számos hitvalló kereszténnyel szemben.

Sztálin, miután az 1920-as évek második felében leszámolt legfőbb belső ellenfeleivel, és megszilárdította hatalmát, ellentmondást nem tűrően látott hozzá grandiózus országátalakító terveinek a megvalósításához. Ideológiai téren a vallások teljes és gyökeres kiirtását tűzte ki célul. Ennek megvalósítására 1929-től nagyszabású vallásellenes kampányt indítottak. A nyitányt a XV. szovjet pártkongresszuson elhangzott Sztálin-beszéd jelentette, amelyben a pártfőtitkár keményen elmarasztalta a pártot, amiért nem folytat aktív és meggyőző vallásellenes propagandát.
A kampány egyik fő célja a legnagyobb létszámú felekezet, az orosz ortodox egyház felszámolása volt. Ekkorra már sikerült e felekezet felső vezetését megtörni és az államhatalom engedelmes eszközévé tenni. Az 1925-ben megüresedett legfőbb ortodox egyházi méltóságra, a pátriárka tisztségre az egyik törvényes jelölt Szergij metropolita volt, akit azonban több száz püspöktársához hasonlóan a hatóságok letartóztattak. A bebörtönzött metropolitával végül sikerült megegyeznie a politikai rendőrség vezetőinek. Ennek értelmében Szergij elfoglalhatta hivatalát mint a pátriárka helytartója, de ennek fejében hűségnyilatkozatot kellett tennie az államnak. Az 1927-ben kiadott dokumentumban kinyilvánította, hogy a Szovjetunióban nem folyik vallásüldözés, sőt kifejezte háláját a bolsevikok iránt az egyház iránti gondoskodásukért. Szergijnek ez a fellépése élesen megosztotta a pravoszláv egyházat, és a papság jelentős része az új vezetővel szemben foglalt állást. Ez azonban újabb letartóztatási hullámot eredményezett az ellenzéki papság körében.
Ilyen előzmények után indult meg a vallásellenes kampány. Ennek keretében 1929-ben szigorú rendeletben tiltottak meg minden vallási propagandának minősülő cselekményt. Ez azt jelentette, hogy kizárólag az egyházi épületek falain belül kerülhetett sor vallási cselekményre. A templom falain kívüli bármilyen vallási megnyilvánulás, így például az evangélium hirdetése, amely a keresztény egyházak egyik alapfeladata, törvénybe ütköző cselekedetnek minősült.

Brutális terror

Az ateizmus diadalra juttatása érdekében a szovjet vezetés a papság radikális felszámolására törekedett. Brutális erőszakkal igyekeztek minél több papot és lelkészt fizikailag is eltávolítani az egyházi szolgálatból. Mindennaposak voltak a letartóztatások, bebörtönzések, munkatáborokba hurcolások, száműzések és kivégzések. Mindezekhez a hatóságok számtalan okot és mondvacsinált ürügyet találtak, vagy éppen koncepciós vádakat fogalmaztak meg a papok, lelkészek, egyházi szolgálók ellen. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre a meggyilkolt egyházi emberek számáról. Mérvadó becslések szerint egyedül az ortodox egyházban 40 ezerre tehető a megölt papok száma. Az orosz kormány az 1990-es években 200 ezres adatot közölt az ortodox egyházra nézve, de ez magába foglalta a templomi szolgálók számát is. Az 1920-as évek végén még mintegy 200 fős pravoszláv püspöki karból 1939-re mindössze 4 főpap maradt meg. Különösen sok áldozatot követeltek a ’30-as évek második felében lezajlott nagy tisztogatások. Az életben maradt és szabadlábon lévő papságot is számos intézkedés sújtotta, ami szintén az egyházak működésének ellehetetlenítését szolgálta.
Több anyagi természetű rendelkezést is kibocsátottak az egyházi szolgálók ellen. Adózás szempontjából a papi pályát magánvállalkozásnak minősítették, a papokat pedig kulákoknak tekintették, akiknek így a jövedelemadója elérhette a 81 százalékot. Ehhez még hozzájárult, hogy a papokat megfosztották szavazati joguktól, valamint nem teljesíthettek fegyveres katonai szolgálatot, ugyanakkor a jövedelmük 20 százalékát vonták le mindazoknak, akik nem szavaztak, illetve nem vonultak be katonának. A két adóteher együttesen elérhette a jövedelem 100 százalékát. Amennyiben nem teljesítették adózási kötelezettségüket, az bűncselekménynek minősült, ami letartóztatást, börtönbe vetést, illetve Szibériába történő száműzetést eredményezhetett. Rosszabb esetben az adó meg nem fizetését a szovjet gazdaság, illetve az ötéves terv ellen irányuló államellenes cselekedetnek minősítették, amiért halálbüntetést is kiszabhattak. Ebből a helyzetből az egyetlen kimenekedést az jelentette, ha valaki feladta a papi pályát, és civil foglalkozást választott.
Vidéken azzal is igyekeztek tönkretenni az egyházi emberek megélhetését, hogy akadályozták földbérlési szándékukat. Mivel a földeket a bolsevikok kisajátították, ezért a papok az államtól kényszerültek termőföldet bérelni. A rendelet értelmében ezt azonban csak akkor tehették, ha senki más nem igényelte az adott parcellát. Ha időközben mégis jelentkezett valaki bérleti szándékkal, az egyházi embertől azonnal vissza kellett venni a bérelt földet, és az új jelentkezőnek kellett adni a parcellát.
A papi családok lakáskörülményeit is igyekeztek ellehetetleníteni. Az egyházi ingatlanok kisajátítása miatt a papság többsége az államtól kényszerült bérelni lakását. Tőlük azonban a szokásos bérleti díj öt-tízszeresét követelték. Sőt rendeletet hoztak arról, hogy egyetlen pap sem bérelhet állami lakást, akinek a jövedelme meghaladja a 3 ezer rubelt. Őket családjukkal együtt 1929 áprilisában könyörtelenül kilakoltatták. Számos lelkészfeleség papíron elvált a férjétől, hogy legalább a család ne kerüljön az utcára.
Sztálin megkövetelte, hogy „teljességre kell vinni a reakciós papság felszámolását országunkban”. 1932–37 között Sztálin egy ateista ötéves tervet indíttatott el azzal a céllal, hogy a Szovjetunióban megszűnjön minden vallási megnyilvánulás. Ennek kapcsán kijelentették, hogy az Istenbe vetett hit el fog tűnni a Szovjetunióban. Az elért eredmények azonban messze elmaradtak a várakozásoktól. Az 1937-es népszámlálás adatai szerint, amikor a Szovjetunió története során először és egyben utoljára kérdezték meg a polgárok vallási hovatartozását, az emberek több mint 50 százaléka hívőnek vallotta magát. Arányuk még a 16–19 év közöttiek körében is 35 százalék volt. Ezeket az adatokat azonban a hatóságok nem hozták nyilvánosságra.

Felszántott templomok

A szovjet vezetés minden lehetséges módon törekedett arra, hogy radikálisan lecsökkentse a templomok, istentiszteleti helyek számát. 1929-ben, a vallásellenes kampány indulásakor még mintegy 30 ezer templom volt a Szovjetunióban, a következő év májusáig végrehajtott állami regisztráció után ezekből mindössze néhány ezer maradt. A hatóságok leleménye ezen a téren sem ismert határt. A templomok egy részét például vetésterületnek minősítették, az épületeket lerombolták, földjüket felszántották és bevetették. Gyakran a papok elhurcolása vagy igehirdetési engedélyük bevonása szolgált ürügyül a templomok bezárására.
Szintén gyakori ok volt az adófizetési kötelezettség elmulasztása, hiszen az állami tulajdonba vett egyházi épületek után a becsült forgalmi értékük 0,5 százalékát kellett bérleti díjként kifizetni, miközben az egyházközségek tehetősebb tagjait, mint például a módos parasztokat, kiskereskedőket, kisiparosokat elviselhetetlen adókkal sújtották, munkatáborokba hurcolták vagy megölték. A papság számára megtiltották az egyházi adó beszedését is.
Mindezekkel az egyházközségek jelentős részét megfosztották működésük anyagi alapjaitól. Volt, ahol járványveszély ürügyén zárták be az istentiszteleti helyeket, másutt nem engedték regisztrálni az egyházközség tagjait, majd a hívek hiányára hivatkoztak a templom bezárásánál. Mindezek következtében 1940-re nem egészen 200-ra csökkent a Szovjetunióban működő ortodox templomok száma. Ehhez járult azonban a Molotov–Ribbentrop-paktum révén Lengyelországtól, Litvániától, Lettországtól és Észtországtól a szovjet államhoz csatolt területeken lévő mintegy 4 ezer pravoszláv templom. A vallási élet felszámolását szolgálta az is, hogy a hatóságok bezártak mintegy 60 papi szemináriumot, továbbá csaknem 1000 kolostort.
Szintén egyházellenes célzattal változtatták meg a Szovjetunióban 1929-ben az addigi hatnapos munkahetet, és helyette bevezették a heti öt nap munka plusz egy pihenőnap rendszerét. Így a vasárnap rendszeresen munkanap volt, amivel az emberek templomba járását igyekeztek megakadályozni. Az intézkedés azonban nem eredményezte a kívánt célt. E napokon ugyanis rendszeresen igen magas volt a munkából távolmaradók száma. Az ötnapos munkahét 1940-ig maradt érvényben. Az ateista kormányzat igyekezett mindent elkövetni, hogy megakadályozza a vallási ünnepek megtartását, így például a karácsony megünneplését. Ennek érdekében karácsony napját az iparosítás napjának nyilvánították, amelyen az egész lakosságnak az ország iparosítását kellett ünnepelnie egész napos intenzív munkával.
1929-ben az agitációs-propaganda kongresszus a vallásellenes propaganda erősítéséről döntött az oktatási rendszer egészére vonatkozóan. Ennek elősegítésére minden felsőoktatási intézményben és kutatóintézetben külön vallásellenes munkacsoportot állítottak fel. Fokozott vizsgálatnak vetették alá az oktatási intézmények tanári karát. Igyekeztek kiszűrni minden hívő pedagógust. Ezeket elbocsátották állásukból, és többségüket bebörtönözték vagy száműzték. A középiskolákban a diákokkal gyakran felíratták azoknak a társaiknak a nevét, akik vallási rendezvényeken vettek részt. A diákoknak házi feladatként azt adták fel, hogy győzzék meg a családtagjaikat az ateizmus igazáról.
A tudományos életből is igyekeztek eltávolítani minden hívő embert. Azért számított ez fontos kérdésnek, mert e nélkül nehéz lett volna bizonyítani az ateista ideológia egyik kedvenc előítéletét, miszerint a hívők igazából buta, visszamaradott, primitív emberek. 1929–30 folyamán a Szovjet Tudományos Akadémia mintegy 100 tagját zárták ki a testületből kizárólag vallási meggyőződésük miatt. E tudósok többsége börtönökbe, munkatáborokba került, vagy száműzetésbe kényszerült.
A hívők lejáratására csatasorba állították a sajtót is. Gyakoriak voltak a teljesen alaptalan vádaskodások. 1929-ben például a szovjet sajtó hírül adta, hogy kémszervezetet lepleztek le a baptista egyházban, amely a lengyel hírszerző szolgálatnak dolgozott. Sevcsuk baptista vezetőt kiáltották ki e kémszervezet irányítójának, akit azzal vádoltak, hogy vezetése alatt mintegy 100 titkos ügynök gyűjtött szovjet katonai titkokat az ellenség számára.
A pártvezetés az ateizmus széleskörű terjesztése érdekében számos országos és helyi társadalmi szervezetet igyekezett csatasorba állítani, mint például a Pionírok Szövetségét, a Komszomolt, a szakszervezeteket stb. Kiemelkedő szerepet játszott az 1920-as években létrehozott Istentelenek (Bezbozsnyik) Szövetsége. A szervezet nevét – igazodva a vallásellenes kampány fokozott elvárásaihoz – 1929-ben Harcos Istentelenek Szövetségévé változtatták. Taglétszámuk, részben az erőteljes állami nyomás hatására is, országosan 5,5 millió fölé emelkedett.

A trón és az oltár

1939-ben a második világháború kirobbanása jelentős változásokat hozott a szovjet egyházpolitikában. A pártvezetés szükségesnek tartotta az újonnan meghódított nyugati területek pacifikálásához az egyházak közreműködését, és ezért jelentősen enyhült a felekezetekre nehezedő nyomás.
A Szovjetunióra 1941-ben rázúdult hatalmas erejű náci támadás még inkább felértékelte az egyházaktól nyerhető támogatás jelentőségét. Ennek nyomán már közvetlenül a német támadás után titkos telefonbeszélgetésre került sor az orosz ortodox egyház feje, Szergij pátriárkai helytartó és Sztálin között. A főpap nyíltan a szovjet vezetés támogatása mellett kötelezte el magát, és felszólította a klérust és a híveket, hogy minden erejükkel támogassák az ország vezetését a németek elleni harcban. Ennek azért volt jelentősége, mert a németek az általuk elfoglalt területeken taktikai megfontolásokból szabad működést engedtek a szovjet hatóságok által addig keményen elnyomott egyházak számára. Így a lakosság sok helyütt a vallási elnyomás alóli felszabadítókként tekintett a náci csapatokra. A kijevi metropolita például nyíltan együttműködött a német megszállókkal. Szergij és a hozzá hű papság országos gyűjtést szervezett a Vörös Hadsereg céljaira. A befolyt sok millió rubeles adományból állították fel a Dimitrij Donszkoj páncélos dandárt, illetve egy vadászrepülő századot. Viszonzásként a pártvezetés hozzájárult néhány templom újbóli megnyitásához, illetve hosszú évek óta először az ortodoxok ismét megtarthatták húsvéti körmenetüket.
1943 őszén került sor a szovjet állam és az ortodox egyház kapcsolatainak rendezésére. Sztálin a szovjet politikai rendőrség két csúcsvezetőjének társaságában fogadta Szergij pátriárkai helytartót és két másik főpapot. A pártfőtitkár fenntartotta igényét az egyház támogatására a háború további menetében. Ugyanakkor külpolitikai megfontolások is vezették. Háborús szövetségesei – Nagy-Britannia és az Egyesült Államok – számára demonstrálni akarta, hogy államában rendezett az egyházak helyzete.
Szergij kérésére hozzájárult, hogy húsz év szünet után ismét pátriárkát választhassanak. Megengedte néhány papi szeminárium megnyitását, és újra megjelenhetett a patriarkátus hivatalos lapja. A pártfőtitkár még arra is késznek mutatkozott, hogy hozzájáruljon munkatáborokba zárt főpapok szabadon bocsátásához. Sztálin utasítására négy nappal a találkozó után a pravoszláv főpapok az orosz ortodox egyház pátriárkájává választották Szergij pátriárkai helytartót.
Sztálin és Szergij kiegyezése jelentős változást eredményezett a szovjet állam és a pravoszláv egyház viszonyában. Ezt követően az államhatalom hathatós támogatást nyújtott a pátriárkának abban, hogy erőteljesen fellépjen az ortodox egyház fő vetélytársainak számító, bibliai alapon álló egyházi közösségekkel szemben.
A pártvezetés jóváhagyásával pozícióba kerülő ortodox főpapok a kommunista állam megbízható támaszainak bizonyultak, privilégiumaikat tekintve a legfelső párt- és állami vezetés tagjaival váltak egyenrangúvá. Sőt, számos esetben kormánykitüntetésben is részesültek.

Hruscsov ateista kampánya

Sztálin uralmának utolsó évtizedében a toleránsabb egyházpolitika eredményeként Szovjetunió-szerte fellendült az egyházi élet, egyaránt növekedett a felekezetek társadalmi befolyása és taglétszáma. Különösen a fiatalok érdeklődése nőtt meg a kereszténység iránt. Mindez elfogadhatatlan volt a kommunista doktrínákhoz mereven ragaszkodó pártvezetők számára. Közéjük tartozott Nyikita Hruscsov, aki a Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála utáni hatalmi harcból győztesen került ki, és a kommunista párt főtitkáraként a Szovjetunió első számú vezetője lett. Meggyőződéses ateista volt, aki már évtizedekkel korábban, a ’30-as évek elején mint a moszkvai pártbizottság első titkára több mint 200 templomot romboltatott le. Hatalmának megszilárdítását követően, 1959-től nagyszabású kampányt indított annak érdekében, hogy a szovjet polgárok körében kizárólagossá tegye a materialista-ateista gondolkodásmód uralmát.
Az ateista kampány alapelveit az 1959-ben tartott XXI. pártkongresszuson fogalmazták meg. A fő hangsúlyt az oktatás ateista jellegének megerősítésére kívánták helyezni. Ennek érdekében számos intézkedést hoztak. Ismét nagy erőfeszítéseket tettek arra vonatkozóan, hogy a pedagógus pályáról eltávolítsanak minden vallásos beállítottságú tanárt és tanítót. A pedagógusok figyelmét folyamatosan felhívták arra, hogy nem elég, ha diákjaik csak mint nem hívők hagyják el az iskolapadot, hanem arra kell törekedni, hogy minden diák az ateizmus aktív propagandistájává váljon.
1959-től minden főiskolán és egyetemen bevezettek egy kötelező tárgyat „A tudományos ateizmus alapjai” címmel. Az iskolarendszer minden szintjét át kellett hatnia az ateista szemléletű nevelésnek. Ezért bőséges oktatási segédleteket dolgoztak ki, hogy olyan tantárgyaknak is, mint például a matematika, technikatörténet, mezőgazdasági ismeretek stb., ateista nézőpontból történjen a tanítása.
A kommunista párt a Szovjetunióban hatalmas, jól szervezett propagandagépezettel rendelkezett, amelynek egészét az ateista kampány szolgálatába állították. Az írott sajtóban naponta jelentek meg az ateizmust propagáló írások, a könyvkiadás pedig milliós példányszámban bocsátott ki különböző kiadványokat az ateizmus és a materializmus népszerűsítésére, a komoly tudományos apparátussal ellátott könyvektől az igényes kiállításban megjelentetett gyermekkönyveken át az egyszerű brosúrákig.
Új vallásellenes folyóiratot is indítottak Tudomány és Vallás (Nauka i Religia) címmel, amely vezető szerepet játszott a kampány legfőbb elveinek propagálásában. Országszerte ateista előadás-sorozatok sokaságát szervezték, a propagandagépezet irányítóinak azonban állandó panaszuk volt az, hogy az emberek körében igen csekély az érdeklődés az ilyen kurzusok iránt, és igen gyér a hallgatóság létszáma az előadásokon. Kísérleteztek ateista propagandafilmek készítésével is, ezek azonban nem jártak sikerrel.
Annak érdekében, hogy a gyermekeket kivonják a vallásos befolyás alól, radikálisan vissza kívánták szorítani a gyermekek megkeresztelését. Rendeletben rögzítették, hogy a papok egyetlen gyermeket sem keresztelhetnek meg a szülők írásos hozzájárulása nélkül, majd azt is elrendelték, hogy ezt a nyilatkozatot az apának be kell mutatnia a helyi rendőri szerveknek, illetve a munkáltatójának. Ez utóbbi általában nem kedvezett az illető munkahelyi karrierjének, sőt akár munkahelyének elvesztését is eredményezhette. Ugyanakkor a vízkeresztség vallási szertartásának pótlására bevezették a névadó ünnepséget. Jellemző módon a csecsemő ebből az alkalomból egy olyan medált kapott, amelynek egyik oldalán a neve szerepelt, a másik oldalán pedig Lenin arcképe.
A kampány során mindent elkövettek, hogy a vallási nézetek hirdetését szigorúan a templomok falai közé szorítsák. Ennek kikényszerítését szolgálta a szovjet büntető törvénykönyv hírhedt 227. paragrafusa.
Az egyházak befolyásának visszaszorítását kívánta segíteni a templombezárások újabb nagy hulláma. Az 1959-ben még működő 22 ezer templomból a következő évre már csak 13 ezer maradt, ezek száma 1965-re 8 ezer alá csökkent.

A szovjet „jó pásztor”

Hruscsov 1964-ben bekövetkezett bukása csak a nagyszabású ateista kampánynak vetett véget, az egyházak visszaszorítására irányuló állami politika azonban tovább folytatódott a Brezsnyev-korszakban is. A Hruscsovot felváltó új pártfőtitkár által az SZKP XXV. kongresszusán, 1976-ban megfogalmazott tétel szerint „a szovjet társadalomban a tudományos-materialista világnézet az uralkodó”. Ugyanakkor azt is tényként ismerték el, hogy „a vallás a szocializmusban is tovább él”. Nagy gondot fordítottak az egyházak ellenőrzésére. Ezt a feladatot az Egyházügyi Tanács látta el. E szerv fő célja volt, hogy elősegítse az egyházak teljes felszámolását, és addig is, amíg ez bekövetkezik, az állam céljainak szolgálatába állítsa őket. Ezért szoros irányítás alatt tartották az egyházak vezetőit és a felekezetek oktatási intézményeit.
A politikai rendőrség egyik irata megfogalmazta, hogy mit várnak el az ortodox papoktól: „Reálisan mérjék fel, hogy államunk nem érdekelt abban, hogy a vallás és az egyház szerepe növekedjék a társadalomban, és ezt tudomásul véve ne is fejtsenek ki különösebb aktivitást a pravoszláv hit terjesztése érdekében.” Az egyik mintaképül állított püspökről mint „jó pásztorról” a következőket írták: „Rendszeresen tart istentiszteletet, de nem túl hosszan, nem túl nagy meggyőző erővel, és nem túl lelkesen. Szinte minden prédikációja végén arra szólítja fel a híveket, hogy éljenek békében, harcoljanak a világbékéért, és dolgozzanak jól a termelésben.”
Annak érdekében, hogy a papi szemináriumokból a párt elvárásainak megfelelő papok kerüljenek ki, a hatóságok szorosan kézben tartották az egyházi oktatási intézményeket. Az ortodox egyháznak három papi szemináriuma (moszkvai, leningrádi, odesszai) és két akadémiája (moszkvai, leningrádi) működhetett. Ezekbe az intézményekbe csak a KGB által jóváhagyott jelentkezők nyerhettek felvételt. Az odesszai szemináriumban a papnövendékek a következő előadásokat hallgathatták: „Az SZKP és a szovjet kormány sikerei a XXV. pártkongresszus által kidolgozott békeprogram megvalósítása terén”, „Lenin és a kulturális forradalom”, „Lenin tanítása a kommunista morálról és az erkölcsi nevelés alapelveiről”, „Az új ember nevelése mint a kommunista építés fő feladata”.
Mivel a klérus részéről gyakori volt a kommunista államhatalom elvtelen kiszolgálása, az egyik letartóztatott ellenzéki pap a pravoszláv egyházi vezetőket tömören az „ateisták helytartóinak” nevezte.
(Folytatjuk.)

Olvasson tovább: